2019. október 3., csütörtök

A HAMVAS BÉLA KÖR következő összejövetelei



2019. (32. évfolyam) október 15. (kedd) 17.30 óra
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: A valóság határán időzni - Gondolatok a buddha-dharma integrálhatóságára Hamvas Béla "pedagógiája" nyomán.
A beszélgetést bevezeti: Varga Gábor

2019. (32. évfolyam) november 12. (kedd) 17.30 óra
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: Ki is volt Hamvas Béla - könyvbemutató beszélgetés Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete című könyvről
A szerzővel, Weiner Sennyey Tiborral beszélget Szathmári Botond                       

2019. (32. évfolyam) december 10. (kedd) 17.30 óra
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: „A szavak felhangolása” Gondolatok Hamvas Béla írásművészetéről.
A beszélgetést bevezeti: Kurucz Anikó
                              


2019. augusztus 20., kedd

A hegy




A történet ihletője Hamvas Scientia Sacra című könyve (amit egyébként a mese hőse, Szukkida, betéve tud). Olvasni meg úgy kell, mint a Babérligetkönyvet: hegyen, egy pohár borral, diófa alatt, lehetőleg úgy, hogy rá lehessen látni egy régi templomra. Ez az elbeszélés jelenlegi szemléletemet tükrözi. Tökéletesen ellentmondásmentes szemlélet persze nem létezik, amelyiknek az ellentmondásaira még nem jöttünk rá, az ideiglenesen megfelel. Most én itt tartok - vallja Lajos László, majd kérdésünkre hozzáteszi:

Lajos László vagyok, botcsinálta író, költő, fordító. A botcsinálta nem álszerénység, mert, habár szívesen áltatom magam azzal, hogy tudok írni, amikor valódi írót olvasok, rögtön világossá válnak a korlátaim. Ezzel együtt szerelmem az irodalom, illetve rajongok az egyetemes emberi kultúráért - bármelyikért ezen a bolygón. Eddig két könyvem jelent meg, egy szociál-filozófiai értekezés angol nyelven és egy mesekönyv. Civilben középiskolai tanár vagyok, Kaposváron élek is tanítok. Két lányom van, egy párom, két gekkóm, négy macskám és egy kutyám. Tenger mellett szeretnék megöregedni. Mottóm: 

Aki sokat tud, de nem él aszerint, az elveszett. 

Nos, én egyelőre vesztésre állok. De a játék még tart, semmiképpen nincs lefutva. Hogy mi lesz, azt csak a Gondviselés tudja, és ez így van jól.


A HEGY

I.
Szukkida elhelyezkedett, lassan kifújta a levegőt az orrán, kiegyenesítette a gerincét és lehunyta a szemét.

…hajnalban ébredt. Felült a szalmazsákon, és megrázta borzas fekete haját. Pislogott kettőt, megdörzsölte a szemét és kipillantott a kunyhó ablakán. Éppen rálátott a Hegyre. Ma is ott volt, nemesen magasodott az égre, mint az összes eddigi háromszázhatvanöt napon, amióta Szukkida a kunyhóban élt, egyedül. De az idő ma letelt. Ma felmegy a Hegyre.
Az első nap óta, amióta idejött, ebbe a kalyibába, napjai szigorú rend szerint teltek. Hajnalban kelt, végigcsinálta a légző gyakorlatait, utána pedig eljárt egy karate alap-formagyakorlatot. Természetesen soha nem sikerült tökéletesen megvalósítani a formát, illetve, ez így nem teljesen igaz. Április 18.-án reggel, a formagyakorlat után egy eddig soha nem tapasztalt tudatállapotba került. Úgy érezte, nem ő járja a gyakorlatot, hanem a gyakorlat „járja őt”. Aztán később persze, amikor az oda készített videokamerán visszanézte, kiderült, hogy maga a gyakorlat külső megvalósítása borzalmasan sikeredett (egyszer majdnem el is botlott egy fűcsomóban), csak belül volt „ott”. Nagyanyja süteményei jutottak eszébe, amik ugyan finomak voltak, de valami elképesztően gusztustalanul néztek ki. Csukott szemmel ette őket.
Attól kezdve ezt a tudatállapotot kereste minden reggeli gyakorlásban, persze hiába. De most már mindegy. Úgysem ez a lényeg, hanem a cél, amire felkészülni jött ide, a völgybe.
Ma felmegy a Hegyre.


Szukkida nem harcművész volt, hanem kereső. A karatét csak edzéseszközként használta, jobbára csak formagyakorlatokat járt, ilyen erőből csinálhatott volna akár ászana jógát is.
Nem, Szukkidát más foglalkoztatta: a valóság, a lét titkainak a fürkészése volt a szenvedélye. A „miértek” megszállottja volt. Miért él, miért hal, meg egyáltalán, miért van körülötte ez a dolog, amit jobb szó híján világnak nevez. Kutatta a különböző vallásokat, álmából felkeltve tudott idézni a Baghavad Gita-ból, a Bibliából vagy akár a Zend Aveszta-ból. Ismerte a keleti és nyugati ezoterikus tanokat is, de nem hagyta ki a materiális tudományokat sem: a fizikát, a kémiát és a matematikát.  Nagyon sok mindent megértett, nagyon sok összefüggésre rájött. Csak éppen a lényegre nem kapott választ: Miért? Aztán világossá vált számára, hogy hatalmas lexikális tudása azon kívül, hogy társaságokban bölcsnek tűnően okoskodjon, nem sok minden másra jó. Az igazság az, hogy Szukkida hiába tudta betéve a Hegyi-beszédet vagy Pantandzsali jóga szutráját (mert tudta!), hiába próbálta százféleképpen értelmezni őket, egyetlen pillanatra nem lett tőlük BOLDOGABB. Csak még jobban összezavarodott.
Ez után határozta el, hogy önfejlesztésében drasztikus lépést tesz: egy év böjt, valamint fizikai és lelki magányban eltöltött rákészülés után felmegy a Hegyre.
 A Hegyről persze legendákat hallott. A sziklák között, barlangok mélyén megbújó titokzatos mesterekről meséltek, akik a világ hívságait és bizonytalanságait maguk mögött hagyva élték mélyen spirituális életüket. „Megérkeztek”, tudták a „titkot”. Szukkida ezért költözött pontosan egy évvel ezelőtt a Hegy lábánál lévő kis remetekunyhóba. Vegetáriánus módon étkezett, edzett, sokféle test-és lélektisztító meditációs gyakorlatot végzett. Készült, méltó akart lenni a Hegyhez. Ma pedig felvirradt a nap, amit annyira várt, az itt töltött év vége felé már meglehetős türelmetlenséggel. Ma végre felmegy a Hegyre, útmutatásért.
És meg is kapja, ha a fene fenét eszik is.


 Szukkida, reggeli gyakorlatai végeztével evett egy könnyű reggelit (egy érett khaki szilva, egy marék olajbogyó és tea), felöltözött és kilépett a kunyhó ajtaján az augusztusi hajnalba. Felpillantott a Hegy távoli csúcsára, nagyot sóhajtott és nekivágott. Lassan bandukolva indult el a kis ösvényen, amely mint egy nagy kígyó, tekerőzve futott fel a hegygerincen a csúcs felé.
A Nap egyre melegebben sütött, és Szukkida feje felett madarak cikáztak, csiripelve és ügyet sem vetve az alattuk baktató fiúra. Szukkida egy pillanatra irigyen pislogott fel rájuk. „De jó nekik! Fittyet hánynak az élet nagy kérdéseire, egyszerűen csak élnek”.
Nem könnyű embernek lenni.
Szukkida gondolataiba mélyedve lépkedett a bokrokkal szegélyezett, poros hegyi ösvényen. „Így mehetett fel Nietzsche Zarathrustája is a hegyre. Vajon én is összefutok majd egy olyan szent emberrel, mint ő? És én is írok majd egy olyasmit, mint az ő híres nekrológja az Isten haláláról? Tudj’ isten”- gondolta, és mosolygott magában a mókás paradoxonon.
Ekkor látta meg.

Igazi „guru” jelenség volt az öreg. Keresztbe tett lábakkal ült egy olajfa alatt, egyenes gerinccel, és nyugodtan nézett maga elé. Szürkülő haja fel volt tornyozva a feje búbjára, szakálla a mellét verdeste. Szikár alakja szinte teljesen meztelen volt, csak egy fehér gyolcs ágyékkötőt viselt. Szukkida megjelenése sem izgatta fel különösebben, ráemelte a tekintetét, és ugyanolyan nyugodtan meredt a fiúra, mint egy perccel előtte a semmibe.
Amaz lassan közeledett felé, szíve vadul vert, érzékei vibráltak. Az öreg szaddhu-ból olyan erő áradt, ami szinte mellbe vágta Szukkidát. Amikor már csak pár méternyire volt tőle, térdre ereszkedett, és homlokával a földet érintette. Az öreg nem mozdult, egykedvű jóindulattal nézett a fűben görnyedező fiúra. Szukkida lassan felnézett rá.
- Adj nekem egy kóant, mester…- szólt halkan, alázatosan. Az öreg egy darabig nézte, aztán így szólt:
- Nem adok.
Érdekes módon, a hangjában nem volt elutasítás, ezt úgy közölte, mintha Szukkida kérdésére, hogy „elnézést, ez az út vezet a hegy csúcsára?”,  ezt felelte volna: „Nem, kérem. Az a másik.”
A fiú zavartan nézett rá. Nem tudta hová tenni a kontrasztot, azaz a szóbeli elutasítást, ugyanakkor az öregemberből felé áradó jóindulatú nyugalmat.
-       Miért nem, mester?- kérdezte bizonytalan hangon.
Az öreg jógi higgadtan felelt:
-       Mert nem látlak.
Szukkida ezen meglepődött. Meg volt róla győződve, hogy ez az ember tökéletesen a szívébe lát. Eddigi útkeresése során ennél az öregembernél sokkal kisebb formátumú „mesterek” jósoltak a tenyeréből, vizsgálták az auráját és látták el egy padlásra való bölcs tanáccsal.
- Miért nem látsz engem, mester? – firtatta tehát. A jógi arcán sajnálkozó mosoly suhant át.
- Még magamat sem látom, fiam, hogyan láthatnálak akkor téged?
- Nem látja magát?
- Nem bizony. Ha látnám, nem itt lennék - és mosolygott.
- Hanem hol lenne? – kérdezte Szukkida kíváncsian.
Az öreg nem felelt, csak a fejével intett a Hegy csúcsa felé.
Ezt értette. „Na, ja” – gondolta. Azért még egy kérdést feltett.
-       Esetleg akkor valami tanácsot tudna adni, mester?
Az öreg bólintott.
-       Azt tudok.
Szukkida kérdően nézett rá.
- És, mi lenne az?
- Az, hogy menj tovább.
- Tovább?
- Fölfelé – mutatott a jógi a csúcsra, majd így folytatta:
- Ott találsz majd valakit.
- Kit? – kérdezte a fiú fellobbanó érdeklődéssel. A jógi egy darabig töprengeni látszott, majd így válaszolt:
- Mondjuk úgy, ha én sas vagyok, akkor ő az ég.
„Hűha” – gondolta Szukkida. „Az bizony nem lehet akárki”. Boldogan hajolt meg.
-       Köszönöm mester!
Az öreg bólintott, majd elbocsátóan intett.
-       Most menj. Jó utat!
Szukkida mély tisztelettel megint megérintette a földet a homlokával, feltápászkodott, és elindult tovább az ösvényen, a Hegy csúcsa felé.
Az öregember hosszan nézett utána, és még akkor is mosolygott, amikor a fiú nyurga alakja már rég eltűnt a bokrok között.


II.

Szukkida fürgén lépkedett a kanyargós hegyi úton, ami a csúcs felé közeledve kezdett egyre meredekebbé válni. Ahogy haladt felfelé, úgy lett egyre kopárabb a hegy, és fogyott el az árnyék. Nagy volt a hőség. A fiút ez persze nem érte felkészületlenül, időnként nagyot húzott az övén lógó kulacsból, amit kora reggel színültig töltött friss patakvízzel. Leszakított egy-egy szemet az út szélén darvadozó kaktuszfügék gyümölcséből, elrágcsálta, és prüszkölve köpködte ki az aprócska tüskéket. Közben a körül jártak a gondolatai, ami a hegytetőn vár rá.
„Hogy is mondta az öreg? Ha ő sas, akkor az a valaki az ég… ez egy valódi szent lesz! Ha ő nem tud adni igazi útmutatást, akkor senki!” Szukkida még soha nem találkozott valódi mesterrel. Ó, olyannal persze sokkal, aki annak MONDTA magát, meg olyannal is, akit Szukkida annak gondolt, de általában hamar kiderült, hogy „meztelen a király”, vagy legalább is nagyon hiányosan van öltözve. Az ilyen csalódásokból pont elege volt a fiúnak, de most a lelke megtelt bizakodással. Már az előző jógi is hihetetlenül lenyűgözte, bármikor elszegődött volna mellé tanítványnak. Nagyon tetszett neki, hogy az öregember mindössze azért utasította el, mert még maga is tanul, még ő sincs távolról sem „kész”. Arról, hogy mit jelent „késznek” lenni, csak hozzávetőleges fogalmai voltak Szukkidának, ráadásul az iménti találkozás világossá tette számára, hogy ő aztán tényleg sehol nincsen még. Szerencsére azonban volt már annyira érett, hogy ez nem zavarta különösképpen. Izgatott volt, érezte, hogy ma valami nagyon fontos történik majd vele, ami egész további életét meghatározza.
Az út egy nagy sziklához vezetett, amiből Szukkida számára világossá vált, hogy innentől mászni kell. Serényen felkapaszkodott a sziklára, és ügyesen tornázta fel magát a nagy kődarabon. Látta a végét, tudta, hogy ha ezt megmássza, már a hegytető piciny fennsíkja következik, és akkor célba ér. Hamarosan el is érte a szikla peremét. Hátrapillantva látta az alatta elterülő síkságot, ami a hegy csúcsáról lélegzetelállító látványt nyújtott. Aztán egy erőteljes mozdulattal felrugaszkodott a szikla tetejére, és elé tárult a Hegy kopár fennsíkja.
Ami először a szemébe ötlött, az egy terebélyes japán juhar volt. Alatta egy kócos hajú emberke guggolt, aki egy fatönköt tartott maga elé. Vele szemben egy kőszáli kecske lehajtott fejjel, felé meredő szarvakkal fujtatott, és a port kapálta a patájával. Egyértelmű volt, hogy pillanatokon belül nekiront a guggoló alaknak.
- Na gyere öregem, gyere csak! – kiáltott fel a gunnyasztó emberke harsányan. A kecskének több se kellett, vékony „meeee” csatakiáltást hallatott, és támadásba lendült, egyenesen nekirohanva a fatönknek. A kis ember nagyot repült hátrafelé, elejtette a fadarabot, és elterült, mint egy nagy béka. Ezután váratlan dolog történt. Az emberke, gurgulázó hangon elkezdett röhögni. Éppen olyan volt a nevetése, mint egy jókedvű kacagó hiénának. A kecske bután bámult rá, láthatóan nem tudván mire vélni ezt az egészet. A férfi, még mindig nevetve, felült, aztán kisvártatva így szólt:
- Na jó, mára elég. Gyere, együnk cseresznyét – és egy nagy, fonott kosarat tolt a kecske elé. Az, a kezdeti meglepetés után, elkezdte majszolni a kosár tartalmát. A kis ember mellette gubbasztott, ő is vett a kosárból, és kedélyesen köpködte maga köré a magokat. Az állat csak rágott, a hegyi kecskék nem köpik ki a cseresznyemagokat.
Szukkida megkövülten bámulta a jelenetet. Ami azt illeti nem igazán ilyesmire számított. Ez ki? Gyorsan körbepillantott a fennsíkon, de nem volt ott más, mint néhány száradt kóró, vakítóan fehér sziklák, távolabb pár, a gyér füvet rágcsáló hegyi zerge. Aztán persze a japán juharfa, alatta a kecske, meg… nos, az a valaki. „Ő lenne az?”
Egyre növekvő zavarban, lassan elindult az emberke felé. "Márpedig más nincs itt, csak őróla beszélhetett a jógi odalent. Különben is, Szukkida, te tökkelütött, mégis kit vártál? Talán magát a Magasztost? Miért ne lehetne ez a valaki nagy tanító? Azért, mert egy kecskével játszik?”
Ekképpen győzködve magát, odaoldalgott a gubbasztó emberkéhez, aki még mindig cseresznyét majszolt. Az, amikor meglátta a határozatlan léptekkel felé botorkáló Szukkidát, szélesen elvigyorodott.
- Na, mi járatban? – kérdezte fesztelenül, majd nagyot köpött a kecske felé, akinek a szarván egy cseresznyemag koppant. Megint az a gurgulázó kacagás. Szukkida kezdte elég ostobán érezni magát. Nem így képzelte el a nagy találkozást.
-Ööö… tanítasz engem, mester…? – kérdezte sután, de rögtön tudta, hogy nagyobb zöldséget nem is kérdezhetett volna. A kis ember egy ideig mereven bámult Szukkidára, majd az arcán erőlködő arckifejezés jelent meg. Mielőtt a fiú meglepődhetett volna, az emberke egy hatalmasat szellentett.
A fiú megrökönyödve bámult a „mesterre”. Egy pillanatra azt hitte, rosszul hall. Aztán döbbenten hallotta a saját hangját:
-E…ez most igen volt, mester…?
Az emberke vigyorgott, majd így felelt:
-Nem fiam, ez egy fing volt. A hólyagos cseresznye nem hazudik. – bekapott még egy szemet, majd csevegő stílusban folytatta:
- Már harmadik napja eszem, nagyon finom. A völgyben lévő faluból hozzák ide nekem, áldozatként. Úgy gondolják, hogy szent vagyok. Én persze midig mosolygok a tudatlanságukon, de azért elfogadom, mert nagyon aranyosak.
- Miért, tévednek? Nem vagy szent, mester? – kérdezte Szukkida, aki még mindig nem tudott mit kezdeni ezzel a számára elképesztően szürreális helyzettel. A kis ember büszkén kihúzta magát, amivel így, guggolva elég komikus látványt nyújtott.
- Én? Dehogynem! Naná! A tudatlanságuk nem ebből fakad.
- Hanem? - kérdezte a fiú.
- Abból, hogy nem tudják, hogy mindenki és minden szent. Még az a fing is, amin az előbb úgy meglepődtél, fiam.
Szukkida megdermedt. Már éppen csalódottan sarkon akart fordulni, mert nem igazán egy kecskével játszó, köpködő, fingorászó bohócra számított a Hegy tetején, amikor ez a bohóc valami olyasmit mondott, ami egyenesen a lelkébe hatolt. Azon vette észre magát, hogy az emberke előtt ül, és csillogó szemmel, várakozással telve mered rá.
Az emberke egyáltalán nem tűnt jóginak. Kövérkés, vidám jelenség volt első benyomásra, kerek, szakálltalan arcán mély barázdát hagyott a sok nevetés. Egyszerű zöld pólót viselt és egy szakadt farmert. Szukkida meglepődve betűzte ki a póló feliratát: „Guns ’n’ Roses tour 1996”. Összességében inkább nézett ki egy nagyra nőtt, csintalan manónak, mint spirituális mesternek.
- Értem mester – szólt a fiú felélénkülve – de a Magasztos szerint a szenvedés nem szent. Ő úgy kezdi a tanítását, hogy a lét szenvedés…
- Ki? – szakította félbe Szukkidát az emberke. A fiú zavarba jött.
- Hát… a Magasztos, mester. Buddha. Tudja.
-Á… - bólintott jól értesülten a manószerű emberke, és hunyorított. – Az a Gautama gyerek. Na, az nagy gézengúz volt, megérte a pénzét.
Szukkida megütközve nézett rá.
- De…mester…ő a Magasztos. A Felébredett.
- És az élet szenvedés, mi? – szakította félbe megint harsányan a fiút a kis ember, majd így folytatta:
- Tudod mit, fiam? Ha én is ifjúkoromban mindenféle kajla világmegváltó tervekkel se bű, se bá lelépek otthonról, hátrahagyva a terhes feleségemet meg a családomat meg az egész királyságomat, aztán amikor a lelkiismeret furdalás visszavisz, és az apám harci elefántokkal kerget vissza a bús francba, ahonnan jöttem, akkor én is úgy gondolnám, hogy szar az élet. Ja, egyél cseresznyét, ha nem zavar, hogy némelyik kecskenyálas. Na, vegyél már, ne nézz olyan végtelenül ostobán, drága fiam.
Szukkida felocsúdott. Időbe telt feldolgozni a hallottakat, ami azt illeti, elsőre nem is sikerült. Lassan elfordította a tekintetét a „bohócról”, lassan ránézett a kosárra, és tétova mozdulattal vett egy szem cseresznyét. Csócsálta, miközben gondolkodott. Aztán megszólalt:
-       De hát mester… a jó dolgok elmúlnak…
Az emberke őszinte csodálkozással nézett rá.
-       El hát. Na és?
A fiú bután nézett. „Hogy-hogy na és?” Teljesen összezavarodott. A manószerű emberke atyailag megveregette a vállát.
- Hidd el fiam, az a jó, ha elmúlnak. A dolgok értékét az adja meg, hogy nem tartanak örökké.
- De hát…meghalunk…és…- dadogott Szukkida.
-Hála Istennek! – harsant fel az emberke, és teli szájjal kacagott.  Majd hirtelen odahajolt a fiú füléhet, eltakarta a kezével a száját, és tettetett komolysággal súgta:
- Elárulok neked egy titkot: az istenek, ördögök, démonok, angyalok, az egész érzékfeletti retyerutya – ha vannak egyáltalán - egyvalamiért nagyon irigyel minket, embereket. Azért, mert megkaptuk a halandóság ajándékát. – hátradőlt, jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, és felemelt mutatóujjal bólogatott. Aztán nem bírta tovább, és megint kitört belőle a nevetés. A térdét csapdosta, és elfúló hangon ismételgette: „érzékfeletti retyerutya! Ez jó, ez nagyon jó!”
Szukkida hallgatott. Az utóbbi pár percben nagyot fordult vele a világ. A kisöreg még mindig heherészett, nagyot markolt a cseresznyéből, és vígan rágcsált. Ekkor a fiú megszólalt.
-       Mester, akkor Buddha hamis tanító volt? Az emberek megcsalója?
Az emberke kiköpött egy magot, megtörölte a száját, és csak azután válaszolt.
- Azt nem mondtam. Gautama Sziddhárta valami nagyon fontosat megtanított az embereknek.
- Mit? – kérdezte Szukkida mohón.
- Megtanította az embereket befelé figyelni. Önmagukra. Aki meg ő utána jött, egy ácsfiú, ő sem volt tökéletes, hisz még a kereszten is megingott a hite. De ő meg megtanította az embereket kifelé figyelni. A Másikra. És ez így kerek, fiam. – az öreg „manó” most őszintén komoly volt, szinte ünnepélyes.
Szukkida súlyos hallgatásba mélyedt, emésztette a hallottakat. Ismerte Jézust, a tanítását, legalább úgy, mint Buddháét. Aztán lassan egyre egyszerűbbnek tűnt az egész. És egyre világosabbnak. Sokáig csend volt. Aztán egyszer csak a kisöreg, mintha egy mantrát mondana, elkezdett duruzsolni egy verset.

„…nem tudtad? Az élet ünnep
az évek ugyan tovatűnnek
de egy csoda miden napod
és mind ezt ajándékba kapod
……………………………………………….
Hogy a dolgok mind megszűnnek?
Hát aztán? Az élet ünnep!”

Ahogy mondta, olyan béke és életöröm áradt belőle, hogy a fiú a feje búbjától a lábujja hegyéig bizseregni kezdett. Valami soha nem érzett boldogság töltötte el.
-Ez egy kóan, mester? – kérdezte. A kisöreg szigorúan nézett rá.
- Az, fiam. És mostantól tíz évig ezen meditálsz, megértetted?
Egy ideig farkasszemet néztek. Aztán szinte egyszerre szakadt ki belőlük a nevetés.

…Ült a két ember egymással szemben, és mosolyogtak. Az egyik régi, megérkezett mosollyal, a másik friss, újonnan kapott boldogságérzettel.
- Ennyi, mester? Élni jó?
- Ennyi, fiam. Élni jó.
Hallgattak, csak a madarak csiripeltek, és a hegyi kecske ropogtatta a cseresznyét és a magokat a foga alatt. A hegyi kecskék nem köpik ki a cseresznyemagokat.

Amikor Szukkida lefelé baktatott a hegyről, még egy pillanatra visszanézett. A fennsík üres volt, nem volt ott semmi. A fiú vállat vont, és jóízűen felkacagott.

Szukkida kinyitotta a szemét. Mosolygott.


Fotóillusztráció: Unsplash.com

2019. június 3., hétfő

Posztumusz interjú Hamvas Bélával



László Ruth írása, 2008.

...hogy önmagát az örökléten lemérve a lélek miképpen legyen igaz.


R.: Nem tudom, emlékszik-e hajdanvolt látogatásaira nálunk, amikor hozott egy-egy kéziratot és mi ezeket legépeltük.

H.B.: Ó, hogyne! Jól emlékszem. A Mágia Sutra, Scientia Sacra. Persze, persze.

R.: Már akkor is annyi mindent szerettem volna megkérdezni, de valahogy nem mertem. Most kérdezhetnék?

H.B.: Interjúra gondol?

R.: Igen. Akkor az foglalkoztatott, vajon látnak-e valamikor napvilágot ezek az írások, mi lesz a sorsuk. A hatvanas években erre nem sok esély mutatkozott. Ön mit gondolt erről?

H.B.: Valóban nem sok esély mutatkozott a publikációra. De én amikor írtam, arra nem gondoltam, hogy az asztalfiókban maradnak-e az íráson, vagy olvasótáborom lesz-e, hanem csak leírtam azt, amely feltartóztathatatlanul előjött belőlem, a mélylelkemből. Az irás megadta azt a szellemi elmélyülést, amely nekem a legfontosabb volt.

Nekem az írás a tao, az írás az út.

Dehát tudnia kell, azt is megéltem, hogy az írásaim egy bombatalálat folytán elégtek. A műveimre és a könyvekre rászakadt az égő ház és elégtek.

R.: Igen, tudom. Az jut eszembe, amikor a Goetheánumot felgyújtották és Rudolf Steiner karbafont kézzel nézte a pusztulást.

H.B.: Igen, a háború is ilyesmi, szándékos pusztítás, öldöklés.

R.: Még mit jelent Önnek az írás azon kívül, hogy tao?

H.B.: Az írás számomra az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érek el. Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg. És most hálás vagyok műveimnek, hogy oly sok mindenre megtanitottak. Tisztelem őket, mert magasabbra vittek, mint amilyen magasra a magam erejéből jutottam volna. Ragaszkodni hozzájuk? Mi ketten, a mű és én, dolgunkat egymással elvégeztük.

R.: Úgy emlékszem, volt egyszer egy Logosz látomása.

H.B.: Igen, ez a minden emberi mértéket meghaladó tanulási szenvedélyem idején történt. Lélektan, vallás, filozófia, néprajz, főként primítv népek, társadalomtan, történet, művészetek, irodalmak, őskor, kelet, középkor, nyelvek, zene, archeológia, valamint alkotói kényszer és intenzív stíluskeresés. Ebben a melankóliában egyszer azt álmodtam, hogy sötét rembrandtbarna fallal állottam szemben. A fal előtt állt Jézus, úgy, ahogy soha és sehol sem láttam. Elképzelhetetlen erőteljes alakban, olyan csontokkal és izmokkal, hogy az első pillanatra fel sem ismertem. Csak aztán értettem meg, hogy ez Jézus Logosz-alakja. A létezés legnagyobb hatalma. Kezében könyv volt és azt nekem nyújtotta.

Akkor úgy értelmeztem, hogy nekem adja a könyv dicsőségét. Ez rossz. Most látom, hogy a Logos-közelséget adta nekem, az írni tudást /kiemelés tőlem/, amely a tudás legmagasabb foka.

R.: A nevezetes névtelenség?

H.B.: Felszabadító volt. Nem szolgálni többé saját műveimet. Nem kell törődni többé még azzal sem, hogy nem törődöm velük. Mi lesz azzal, ha valami elkészül?

R.: De azt is írja egy helyütt, hogy arról nem mond le, hogy a világot magával húzza.

H.B.: Lehet, hogy ez ellentmondásnak tűnik, de valójában nem az. Anélkül, hogy ars poéticát fogalmaznék meg, ennek a gondolatnak a summázata az: nem nagy műveket kívánok teremteni, hanem magát a létezést elérni úgy, hogy ezt sugározzam arra, akinek kell.
Minden pillanatban létem egészét élni.

R.: Azt is írja, hogy az igazi mű posztumusz.

H.B.: Amíg az alkotó él, a mű is abban a káprázatban áll, amely minden élőnek az élettel együtt adott járandósága.

Nem szabad előnyét látni annak, amire az ember az életét rátette.
A műben önmagunknak önmagunk fölé újraalkotása kell, hogy megtörténjen.
Az életmű metapoiézisz, az ember önmagát önmaga fölé építi a végtelennek.

R.: Beszélgessünk egy kicsit a szegénységről. Hogyan élte meg, hogy a könyvtárosi élet után földmunkából és raktároskodásból kellett fenntartania magát?

H.B.: Fokozatosan álltam át a fizikai munkára. Tettem néhány kísérletet, hogy fordítok, de nem a saját nevemen, de ezt nem fogadták el a hivatásos fordítók. Hogy ne legyek KMK (közveszélyes munkakerülő), kertészkedtem Szentendrén. Ebben nagyon sok örömöm volt, mert szeretem a természetet, a csöndet és a magányt. Nem állitom, hogy könnyű volt akácfa gyökereket kivágni, mert ezek nagyon görcsösek. De volt egy barackfám, reggel leszedtem a barackot, három forintot kaptam kilójáért, azon tudtam kenyeret venni. Anikor pedig Palkonyán raktároskodtam, az üres estéken tudtam olvasni és írni, csak hétvégeken jártam haza.

R.: Mint égbekiáltó igazságtalanságot, hogyan élte ezt meg?

H.B.: Nem adatott meg, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen kirohanjak, erről a kirohanásról könyvet írjak, majd a könyv jövedelméből kényelmesen berendezkedhessek.
De ez így jobb volt.
Socratestől fennmaradt egy mondás: Jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint cselekedni.

R.: Igen; már a régi görögöknél sem volt minden rendben.
Nem baj, hogy még nem fogytam ki a kérdésekből?
Mi a véleménye az egyén és a közösség kapcsolatáról?

H.B.: Paradox.
Az ember minél jobban megismeri önmagát, annál kisebb esélye  van a beilleszkedésre. Az egyén hamarabb kicsiszolja, vagy kimunkálhatja az új értékrendet mint a közösség, amelynek a kollektív felemelkedése igen lassú folyamat...
Az egyén sok áldozatot kell hogy hozzon a közösségért. Sokszor az életet is fel kell áldozni. Persze nem képmutató, farizeus módra. Ezek az igazán nagy fájdalmak.

R.: Az Ön társadalmi helyzete is az volt, hogy társadalmon kívüli. Mondhatjuk azt, hogy sorsa a magány?

H.B.: Nem, az én sorsom nem a magány volt, hanem az írás.

R.: Igaz is, egyszer úgy fogalmazott: műveimet én már az árokparton is megírom.

H.B.: Valóban mondtam ilyesmit, de nem szabad a sorsnál túlságosan lehorgonyoznunk, mert az a mulandóság.
A sorsnak, az ínségnek, a szenvedésnek fontos szerepe van az út megtalálásában, abban, hogy személyes életünket az egyetemes létbe emeljük át. Mert a sors teljességébe beletartozik a szellem is. Talán így ragadható meg a lényege.

R.: Mit ért egészen pontosan a szellem szón?

H.B.: A szellem nem tudás, nem intelligencia, nem műveltség, nem okosság. A szellem a szabadságban és teremtésben fejeződik ki leginkább. Igen. A szellem: teremtőerő.
A szellem nem filozófia, nem elmélet, mentes a félelemtől.
A bölcsesség, szabadság és szeretet ötvözete.
A világ világossága.

R.: Ki lehet szellemi ember?

H.B.: A logos birtokosa.
Aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, tanultságától és társadalmi helyzetétől függetlenül.

R.: Arlequin, a létezés zsenije.

H.B.: A tarot 0. vagy 22. lapja. Ahol a kezdet és vég összeér.
Még a szellemhez: Amit meg kell értenünk, az a világ metafizikai háttere, a kozmikus ősrend összhangjáról való tudás.
Ez a szellem mibenléte.

R.: Az asztrológia hozzásegíti az embert ehhez a szellemiséghez? Kérdezhetek a képletéről?

H.B.: Ó, igen. Az asztrológia nagyon sokat segíthet az embernek. Egész életünkön keresztül foglalkozhatunk asztrológiával, mert sok dimenzióból tár fel jeleket. Nem az asztrológiának szenteltem az életemet, de a képletemet persze ismerem. A tavaszi nap-éj egyenlőség napján születtem Kos nappal és Halak ascendenssel. Ezért nekem a víz őseleme a legfontosabb éltetőerő. A víz borrá, a bor vérré, azaz lélekké változik. Nekem a víz anyag, bor, lélek, vér, vagyis szellem, dupla transzszubsztanciáció, amelyet itt a földön át kell élnünk.

R.: És a Holdja?

H.B.: Trigonban a Nappal a Nyilas jel elején van, konjunkcióban a Szaturnuszzal és az Uránusszal. Mindez az Mc közelében, a X.házban. Lent pedig szemben, a IV. házban az Ic. közelében a Neptun és a Plútó. Ez az életem tengelye, az én axis mundim.

R.: Amelynek mentén életét a vízszintesből a függőlegesbe emelte? A transcendens bolygók igen kiemeltek a képletében, ha jól értem.

H.B.: Fogalmazhatunk így. A Szaturnusz ebben az emelt helyzetben nagyot bukhat. Engem földönfutóvá tett hazámban és koromban. A sors ura, a Küszöb őre. Nem engedi át, csak ha az ember érett a továbblépésre.
Nem a magány a sorsom, hanem a sorsom megértése. Én jóban voltam a sorsommal, a tanítómesteremmel, nem szegültem ellene és nem a kegyetlenségét, hanem az igazság mesterét láttam benne. Nem hagyott elveszni holmi személyes nyavalygásban. Emel és buktat.

R.: A magány, az elszigeteltség, az elutasítottság, a megtagadottság, a száműzöttség, az még érdekelne engem. Bármilyen misztikusnak tűnik, — talán nem fogja buta kérdésnek tartani — de hogyan lehet azt kibírni?

H.B.: A magány valóban misztikus.
Az én életemben afféle belső emigráció volt. Végülis elhagyhattam volna Magyarországot, mint annyian mások és akkor nem kellett volna segédmunkásnak lennem. De én itt élhettem meg az öt géniusz integráltságát, nekem ezt kellett tennem.
De a magány, csakúgy, mint a böjt, mágikus állapot. Fokozza az ember éberségét, megszólalnak az emberben a lélekmélyi  harangok, meghallhatjuk a belső hangunkat.
A magány ebben az értelemben inkább dialogikus.
A szakrális hallgatás misztériuma.

R.: Nevezhetjük Önt az élet zarándokának?

H.B.: Abban a vonatkozásban igen, hogy vertikálisan az én utam is a tanitvány, a családfő, az erdei remete és a zarándok. Ez utóbbi nem gyűjt vagyont, de mindenét elajándékozván, evőcsészéjét övére kötve indul kifelé az emberi társadalomból, az életből. Útja már nem a keresés, hanem a létbe vezető zarándoklat.

R.: Azért sokat ír a hitvány ripőkökről. Úgy érzi megbirkózott a világ  gonosz erőivel?

H.B.: A világban lévő sárkányt csak az győzheti le, aki önmagában is legyőzte. Valóban többször neveztem a Földet az Antikrisztus országának, vagyis a nihilnek, fantazmának, valótlan nemlétezőnek, a személytelen megszólíthatatlannak.
De mindig azt is megjegyeztem, hogy The divine is only real.
Én gyűlölet helyett az Úrral való szövetséget kerestem. Ennek mágikus vonala — wunderline — Henochtól Keresztelő Jánosig tart, akit lefejeztek, mint tudjuk.

R.: Az élettémához jutottunk.

H.B.: Csak egyetlen élettéma lehet: Isten megismerése. Ez önmagunkon keresztül, a lelkünkben és lelkünkkel történik. Egy ponton túl meg kell történnie a fordulatnak, amely az ember orientációját helyes irányban tartja. Ez az egyéni felelősség. A világ olyan, amilyen, soha nem volt tökéletes az úgynevezett aranykor óta. De hogy részt veszünk-e a létrontásban vagy nem, az már teljesen tőlünk függ.

R.: Az életszentségről szóló tan megalapítása közelebbről mit tartalmaz?

H.B.: Nem sikerült, hogy olyan legyek, mint Csuang-ce görcsös fája, akit senki nem tud felhasználni semmire.
...
(Egy pillanatig nagy szemeket meresztettem, de nem törődött ezzel.)
...
R.: Tetszik, amikor úgy fogalmaz, hogy az életharc, a létért való küzdelmet a létről való gondoskodás kell, hogy felváltsa.

H.B.: Az alapállást mindenkinek meg kell találnia és ki kell munkálnia magában, életvitelében.
A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára elveszett, eltemetődött, meg nem valósítható… arról néha csupán egy-egy magányos ember, vagy kisebb zárt közösség tudott.

R.: Ne vegye méltatásnak, de fantasztikus kifejezéseket használ. Például az elaljasodás apoteózísa.

H.B.: Dezintegrált emberek dezintegrált társadalmában élünk. De a mindenféle krízis gyökere a transcendens pólus hiánya. A vallási krízis függvénye a politikai, filozófiai, morális, művészi, gazdasági, társadalmi krízis. Mindebből egyszerre és csak a transcendens pólus megtalálásával lehet kilábolni.

R.: Az egyes embernek ebben mekkora szerepe van?
Arra gondolok, hogy egy fecske nem csinál nyarat...

H.B.: /majdnem közbevág/ -
De az első fecske  jelzi , hogy közeleg a nyár.
Azt vallom, amit Clemens Alexandrinus úgy fogalmazott meg:
"Elég, ha egyetlen ember válaszol a szfinxnek".
De Vivekananda is hasonlóan nyilatkozik, amikor azt mondja:
"Ha valaki magányos hegységben, barlangba falazva nagy igazságot gondol és a következő pillanatban meghal, az igazság kilép a halott fejéből, kilép a befalazott barlangból, elhagyja a magányos hegységet és az egész világon elterjed".

R.: Az eltelt negyven esztendőben sokakhoz eljutottak az írásai.
Vajon Ön torzónak érzi az életművét?
Egyszer Szedő Dénessel beszélgettünk Önről, és ő azt mondta:
"Jobb Hamvasnak, hogy nem írhatta meg a műveit".
Nekem kicsit mellbevágó volt.

H.B.: Pedíg igaza volt abban, ami a szellem sorsa a létforgatagban: a szellem hatalom nélkül elvész,
de ha a hatalomhoz nyúl, akkor is elvész.

R.: Vagyis a szellem csak önhatalmúlag szabad, hogy hasson?

H.B.: Az abszolút érvénynek kell abszolút érvényt szereznie.
Hogy torzó-e az életművem? Hát mit is mondjak.
A töredék, a torzó, a fragmentum mindig az abszolút megjelenése véges körülmények között.
Az emberi élet is véges az időben. Bartók Béla is tele poggyásszal  távozott hatvannégy évesen, Mozart harminchat évet élt. A Requiem értékét nem a formális befejezés adja, hanem ahogyan tovább zeng a lelkekben.
Az írásban is létem egészét próbáltam megélní.
A halálban az ember maradéktalanul az isteni erők rendelkezésére bocsájtja magát.

R.: Egy mondatban összefoglalná beszélgetésünket?

H.B.: Egy mondatban?
Minden ember alapállása a gond, hogy az örökléten lemérve önmagát, a lelke miképpen legyen igaz.

FORRÁSMÚVEK:
Silentium
Unicornis
Titkos jegyzőkönyv, Vigilia Bp. 1987.
Szellem és egzisztencia Pannónia 1988.
A világválság Magvető 1993.
Az öt géniusz
A bor filozófiája Életünk 1988.
Scientia Sacra Magvető 1988.
Patmosz I. II. Életmü sorozat 3-4.

AKI ÉLETÉT ÍRÁSSÁ,
IRÁSAIT ÉLETTÉ TRANSZFORMÁLTA

 

Hamvas Bélával élete utolsó öt esztendejében személyes kapcsolatban álltam, valóban gépeltem műveit, amelyek akkor még kiadatlanok voltak. Különösen inspiratív hatása nem hogy nem halványult az évtizedek során, hanem inkább egyre intenzívebb. 1988 februárjában alakult meg a Hamvas Kör, amelynek alapító  tagja vagyok. A Körben elhangzott előadásokból a születésének centenáriumán, 110 éves évfordulóján, halálának 30 éves évfordulóján kiadványokat szerkesztettünk:
Gyémántnál keményebb Bp. 1997.
Nevezetes névtelen, Oziris, 1999.
Fényvaluta, Helikon, 2007.
2009. nov. 7-én a Kör a Százhalombattai Hamvas Béla Könyvtárral és a Szentendrei Könyvtárral közös rendezvényben emlékezik meg halálának 40 éves évfordulójáról Szentendrén.
A posztumusz interju ennek a készülődésnek az egyik terméke.                                               

László Ruth