2018. november 1., csütörtök

Posztumusz interjú Hamvas Bélával



László Ruth írása, 2008.

...hogy önmagát az örökléten lemérve a lélek miképpen legyen igaz.


R.: Nem tudom, emlékszik-e hajdanvolt látogatásaira nálunk, amikor hozott egy-egy kéziratot és mi ezeket legépeltük.

H.B.: Ó, hogyne! Jól emlékszem. A Mágia Sutra, Scientia Sacra. Persze, persze.

R.: Már akkor is annyi mindent szerettem volna megkérdezni, de valahogy nem mertem. Most kérdezhetnék?

H.B.: Interjúra gondol?

R.: Igen. Akkor az foglalkoztatott, vajon látnak-e valamikor napvilágot ezek az írások, mi lesz a sorsuk. A hatvanas években erre nem sok esély mutatkozott. Ön mit gondolt erről?

H.B.: Valóban nem sok esély mutatkozott a publikációra. De én amikor írtam, arra nem gondoltam, hogy az asztalfiókban maradnak-e az íráson, vagy olvasótáborom lesz-e, hanem csak leírtam azt, amely feltartóztathatatlanul előjött belőlem, a mélylelkemből. Az irás megadta azt a szellemi elmélyülést, amely nekem a legfontosabb volt.

Nekem az írás a tao, az írás az út.

Dehát tudnia kell, azt is megéltem, hogy az írásaim egy bombatalálat folytán elégtek. A műveimre és a könyvekre rászakadt az égő ház és elégtek.

R.: Igen, tudom. Az jut eszembe, amikor a Goetheánumot felgyújtották és Rudolf Steiner karbafont kézzel nézte a pusztulást.

H.B.: Igen, a háború is ilyesmi, szándékos pusztítás, öldöklés.

R.: Még mit jelent Önnek az írás azon kívül, hogy tao?

H.B.: Az írás számomra az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érek el. Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg. És most hálás vagyok műveimnek, hogy oly sok mindenre megtanitottak. Tisztelem őket, mert magasabbra vittek, mint amilyen magasra a magam erejéből jutottam volna. Ragaszkodni hozzájuk? Mi ketten, a mű és én, dolgunkat egymással elvégeztük.

R.: Úgy emlékszem, volt egyszer egy Logosz látomása.

H.B.: Igen, ez a minden emberi mértéket meghaladó tanulási szenvedélyem idején történt. Lélektan, vallás, filozófia, néprajz, főként primítv népek, társadalomtan, történet, művészetek, irodalmak, őskor, kelet, középkor, nyelvek, zene, archeológia, valamint alkotói kényszer és intenzív stíluskeresés. Ebben a melankóliában egyszer azt álmodtam, hogy sötét rembrandtbarna fallal állottam szemben. A fal előtt állt Jézus, úgy, ahogy soha és sehol sem láttam. Elképzelhetetlen erőteljes alakban, olyan csontokkal és izmokkal, hogy az első pillanatra fel sem ismertem. Csak aztán értettem meg, hogy ez Jézus Logosz-alakja. A létezés legnagyobb hatalma. Kezében könyv volt és azt nekem nyújtotta.

Akkor úgy értelmeztem, hogy nekem adja a könyv dicsőségét. Ez rossz. Most látom, hogy a Logos-közelséget adta nekem, az írni tudást /kiemelés tőlem/, amely a tudás legmagasabb foka.

R.: A nevezetes névtelenség?

H.B.: Felszabadító volt. Nem szolgálni többé saját műveimet. Nem kell törődni többé még azzal sem, hogy nem törődöm velük. Mi lesz azzal, ha valami elkészül?

R.: De azt is írja egy helyütt, hogy arról nem mond le, hogy a világot magával húzza.

H.B.: Lehet, hogy ez ellentmondásnak tűnik, de valójában nem az. Anélkül, hogy ars poéticát fogalmaznék meg, ennek a gondolatnak a summázata az: nem nagy műveket kívánok teremteni, hanem magát a létezést elérni úgy, hogy ezt sugározzam arra, akinek kell.
Minden pillanatban létem egészét élni.

R.: Azt is írja, hogy az igazi mű posztumusz.

H.B.: Amíg az alkotó él, a mű is abban a káprázatban áll, amely minden élőnek az élettel együtt adott járandósága.

Nem szabad előnyét látni annak, amire az ember az életét rátette.
A műben önmagunknak önmagunk fölé újraalkotása kell, hogy megtörténjen.
Az életmű metapoiézisz, az ember önmagát önmaga fölé építi a végtelennek.

R.: Beszélgessünk egy kicsit a szegénységről. Hogyan élte meg, hogy a könyvtárosi élet után földmunkából és raktároskodásból kellett fenntartania magát?

H.B.: Fokozatosan álltam át a fizikai munkára. Tettem néhány kísérletet, hogy fordítok, de nem a saját nevemen, de ezt nem fogadták el a hivatásos fordítók. Hogy ne legyek KMK (közveszélyes munkakerülő), kertészkedtem Szentendrén. Ebben nagyon sok örömöm volt, mert szeretem a természetet, a csöndet és a magányt. Nem állitom, hogy könnyű volt akácfa gyökereket kivágni, mert ezek nagyon görcsösek. De volt egy barackfám, reggel leszedtem a barackot, három forintot kaptam kilójáért, azon tudtam kenyeret venni. Anikor pedig Palkonyán raktároskodtam, az üres estéken tudtam olvasni és írni, csak hétvégeken jártam haza.

R.: Mint égbekiáltó igazságtalanságot, hogyan élte ezt meg?

H.B.: Nem adatott meg, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen kirohanjak, erről a kirohanásról könyvet írjak, majd a könyv jövedelméből kényelmesen berendezkedhessek.
De ez így jobb volt.
Socratestől fennmaradt egy mondás: Jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint cselekedni.

R.: Igen; már a régi görögöknél sem volt minden rendben.
Nem baj, hogy még nem fogytam ki a kérdésekből?
Mi a véleménye az egyén és a közösség kapcsolatáról?

H.B.: Paradox.
Az ember minél jobban megismeri önmagát, annál kisebb esélye  van a beilleszkedésre. Az egyén hamarabb kicsiszolja, vagy kimunkálhatja az új értékrendet mint a közösség, amelynek a kollektív felemelkedése igen lassú folyamat...
Az egyén sok áldozatot kell hogy hozzon a közösségért. Sokszor az életet is fel kell áldozni. Persze nem képmutató, farizeus módra. Ezek az igazán nagy fájdalmak.

R.: Az Ön társadalmi helyzete is az volt, hogy társadalmon kívüli. Mondhatjuk azt, hogy sorsa a magány?

H.B.: Nem, az én sorsom nem a magány volt, hanem az írás.

R.: Igaz is, egyszer úgy fogalmazott: műveimet én már az árokparton is megírom.

H.B.: Valóban mondtam ilyesmit, de nem szabad a sorsnál túlságosan lehorgonyoznunk, mert az a mulandóság.
A sorsnak, az ínségnek, a szenvedésnek fontos szerepe van az út megtalálásában, abban, hogy személyes életünket az egyetemes létbe emeljük át. Mert a sors teljességébe beletartozik a szellem is. Talán így ragadható meg a lényege.

R.: Mit ért egészen pontosan a szellem szón?

H.B.: A szellem nem tudás, nem intelligencia, nem műveltség, nem okosság. A szellem a szabadságban és teremtésben fejeződik ki leginkább. Igen. A szellem: teremtőerő.
A szellem nem filozófia, nem elmélet, mentes a félelemtől.
A bölcsesség, szabadság és szeretet ötvözete.
A világ világossága.

R.: Ki lehet szellemi ember?

H.B.: A logos birtokosa.
Aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, tanultságától és társadalmi helyzetétől függetlenül.

R.: Arlequin, a létezés zsenije.

H.B.: A tarot 0. vagy 22. lapja. Ahol a kezdet és vég összeér.
Még a szellemhez: Amit meg kell értenünk, az a világ metafizikai háttere, a kozmikus ősrend összhangjáról való tudás.
Ez a szellem mibenléte.

R.: Az asztrológia hozzásegíti az embert ehhez a szellemiséghez? Kérdezhetek a képletéről?

H.B.: Ó, igen. Az asztrológia nagyon sokat segíthet az embernek. Egész életünkön keresztül foglalkozhatunk asztrológiával, mert sok dimenzióból tár fel jeleket. Nem az asztrológiának szenteltem az életemet, de a képletemet persze ismerem. A tavaszi nap-éj egyenlőség napján születtem Kos nappal és Halak ascendenssel. Ezért nekem a víz őseleme a legfontosabb éltetőerő. A víz borrá, a bor vérré, azaz lélekké változik. Nekem a víz anyag, bor, lélek, vér, vagyis szellem, dupla transzszubsztanciáció, amelyet itt a földön át kell élnünk.

R.: És a Holdja?

H.B.: Trigonban a Nappal a Nyilas jel elején van, konjunkcióban a Szaturnuszzal és az Uránusszal. Mindez az Mc közelében, a X.házban. Lent pedig szemben, a IV. házban az Ic. közelében a Neptun és a Plútó. Ez az életem tengelye, az én axis mundim.

R.: Amelynek mentén életét a vízszintesből a függőlegesbe emelte? A transcendens bolygók igen kiemeltek a képletében, ha jól értem.

H.B.: Fogalmazhatunk így. A Szaturnusz ebben az emelt helyzetben nagyot bukhat. Engem földönfutóvá tett hazámban és koromban. A sors ura, a Küszöb őre. Nem engedi át, csak ha az ember érett a továbblépésre.
Nem a magány a sorsom, hanem a sorsom megértése. Én jóban voltam a sorsommal, a tanítómesteremmel, nem szegültem ellene és nem a kegyetlenségét, hanem az igazság mesterét láttam benne. Nem hagyott elveszni holmi személyes nyavalygásban. Emel és buktat.

R.: A magány, az elszigeteltség, az elutasítottság, a megtagadottság, a száműzöttség, az még érdekelne engem. Bármilyen misztikusnak tűnik, — talán nem fogja buta kérdésnek tartani — de hogyan lehet azt kibírni?

H.B.: A magány valóban misztikus.
Az én életemben afféle belső emigráció volt. Végülis elhagyhattam volna Magyarországot, mint annyian mások és akkor nem kellett volna segédmunkásnak lennem. De én itt élhettem meg az öt géniusz integráltságát, nekem ezt kellett tennem.
De a magány, csakúgy, mint a böjt, mágikus állapot. Fokozza az ember éberségét, megszólalnak az emberben a lélekmélyi  harangok, meghallhatjuk a belső hangunkat.
A magány ebben az értelemben inkább dialogikus.
A szakrális hallgatás misztériuma.

R.: Nevezhetjük Önt az élet zarándokának?

H.B.: Abban a vonatkozásban igen, hogy vertikálisan az én utam is a tanitvány, a családfő, az erdei remete és a zarándok. Ez utóbbi nem gyűjt vagyont, de mindenét elajándékozván, evőcsészéjét övére kötve indul kifelé az emberi társadalomból, az életből. Útja már nem a keresés, hanem a létbe vezető zarándoklat.

R.: Azért sokat ír a hitvány ripőkökről. Úgy érzi megbirkózott a világ  gonosz erőivel?

H.B.: A világban lévő sárkányt csak az győzheti le, aki önmagában is legyőzte. Valóban többször neveztem a Földet az Antikrisztus országának, vagyis a nihilnek, fantazmának, valótlan nemlétezőnek, a személytelen megszólíthatatlannak.
De mindig azt is megjegyeztem, hogy The divine is only real.
Én gyűlölet helyett az Úrral való szövetséget kerestem. Ennek mágikus vonala — wunderline — Henochtól Keresztelő Jánosig tart, akit lefejeztek, mint tudjuk.

R.: Az élettémához jutottunk.

H.B.: Csak egyetlen élettéma lehet: Isten megismerése. Ez önmagunkon keresztül, a lelkünkben és lelkünkkel történik. Egy ponton túl meg kell történnie a fordulatnak, amely az ember orientációját helyes irányban tartja. Ez az egyéni felelősség. A világ olyan, amilyen, soha nem volt tökéletes az úgynevezett aranykor óta. De hogy részt veszünk-e a létrontásban vagy nem, az már teljesen tőlünk függ.

R.: Az életszentségről szóló tan megalapítása közelebbről mit tartalmaz?

H.B.: Nem sikerült, hogy olyan legyek, mint Csuang-ce görcsös fája, akit senki nem tud felhasználni semmire.
...
(Egy pillanatig nagy szemeket meresztettem, de nem törődött ezzel.)
...
R.: Tetszik, amikor úgy fogalmaz, hogy az életharc, a létért való küzdelmet a létről való gondoskodás kell, hogy felváltsa.

H.B.: Az alapállást mindenkinek meg kell találnia és ki kell munkálnia magában, életvitelében.
A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára elveszett, eltemetődött, meg nem valósítható… arról néha csupán egy-egy magányos ember, vagy kisebb zárt közösség tudott.

R.: Ne vegye méltatásnak, de fantasztikus kifejezéseket használ. Például az elaljasodás apoteózísa.

H.B.: Dezintegrált emberek dezintegrált társadalmában élünk. De a mindenféle krízis gyökere a transcendens pólus hiánya. A vallási krízis függvénye a politikai, filozófiai, morális, művészi, gazdasági, társadalmi krízis. Mindebből egyszerre és csak a transcendens pólus megtalálásával lehet kilábolni.

R.: Az egyes embernek ebben mekkora szerepe van?
Arra gondolok, hogy egy fecske nem csinál nyarat...

H.B.: /majdnem közbevág/ -
De az első fecske  jelzi , hogy közeleg a nyár.
Azt vallom, amit Clemens Alexandrinus úgy fogalmazott meg:
"Elég, ha egyetlen ember válaszol a szfinxnek".
De Vivekananda is hasonlóan nyilatkozik, amikor azt mondja:
"Ha valaki magányos hegységben, barlangba falazva nagy igazságot gondol és a következő pillanatban meghal, az igazság kilép a halott fejéből, kilép a befalazott barlangból, elhagyja a magányos hegységet és az egész világon elterjed".

R.: Az eltelt negyven esztendőben sokakhoz eljutottak az írásai.
Vajon Ön torzónak érzi az életművét?
Egyszer Szedő Dénessel beszélgettünk Önről, és ő azt mondta:
"Jobb Hamvasnak, hogy nem írhatta meg a műveit".
Nekem kicsit mellbevágó volt.

H.B.: Pedíg igaza volt abban, ami a szellem sorsa a létforgatagban: a szellem hatalom nélkül elvész,
de ha a hatalomhoz nyúl, akkor is elvész.

R.: Vagyis a szellem csak önhatalmúlag szabad, hogy hasson?

H.B.: Az abszolút érvénynek kell abszolút érvényt szereznie.
Hogy torzó-e az életművem? Hát mit is mondjak.
A töredék, a torzó, a fragmentum mindig az abszolút megjelenése véges körülmények között.
Az emberi élet is véges az időben. Bartók Béla is tele poggyásszal  távozott hatvannégy évesen, Mozart harminchat évet élt. A Requiem értékét nem a formális befejezés adja, hanem ahogyan tovább zeng a lelkekben.
Az írásban is létem egészét próbáltam megélní.
A halálban az ember maradéktalanul az isteni erők rendelkezésére bocsájtja magát.

R.: Egy mondatban összefoglalná beszélgetésünket?

H.B.: Egy mondatban?
Minden ember alapállása a gond, hogy az örökléten lemérve önmagát, a lelke miképpen legyen igaz.

FORRÁSMÚVEK:
Silentium
Unicornis
Titkos jegyzőkönyv, Vigilia Bp. 1987.
Szellem és egzisztencia Pannónia 1988.
A világválság Magvető 1993.
Az öt géniusz
A bor filozófiája Életünk 1988.
Scientia Sacra Magvető 1988.
Patmosz I. II. Életmü sorozat 3-4.

AKI ÉLETÉT ÍRÁSSÁ,
IRÁSAIT ÉLETTÉ TRANSZFORMÁLTA

 

Hamvas Bélával élete utolsó öt esztendejében személyes kapcsolatban álltam, valóban gépeltem műveit, amelyek akkor még kiadatlanok voltak. Különösen inspiratív hatása nem hogy nem halványult az évtizedek során, hanem inkább egyre intenzívebb. 1988 februárjában alakult meg a Hamvas Kör, amelynek alapító  tagja vagyok. A Körben elhangzott előadásokból a születésének centenáriumán, 110 éves évfordulóján, halálának 30 éves évfordulóján kiadványokat szerkesztettünk:
Gyémántnál keményebb Bp. 1997.
Nevezetes névtelen, Oziris, 1999.
Fényvaluta, Helikon, 2007.
2009. nov. 7-én a Kör a Százhalombattai Hamvas Béla Könyvtárral és a Szentendrei Könyvtárral közös rendezvényben emlékezik meg halálának 40 éves évfordulójáról Szentendrén.
A posztumusz interju ennek a készülődésnek az egyik terméke.                                               

László Ruth












The Son of the Universe


Hommage Hamvas Bélának - László Ruth verse

Félszáz éve már,
hogy látható alakban,
nincs itt az időben,
de válasza a szfinxnek
megmaradt töretlen,
sorsmegoldási forgatókönyvében.

Harcból békét,
fájdalomból derűt,
magányból TUDÁST finomított,
lelki alkímiát,
ötezer év bölcsességét,
hagyományt, Ars Magnát.

Sorsunkat formáljuk,
vagy sorsunk formál minket?
Ha nem is ismerjük,
megtalál bennünket.
Szelíden késztet,
vagy kegyetlenül felráz,
jobb megismerni őt
és meghallani szavát.

Elgondolta az Igazságot
elfalazott magányban,
de ez az igazság
ma is él a világban.

Sorsa az ÍRÁS,
árokparton, ligetben,
szent magányában
a szentendrei kertben.

Ő a nagy Átalakító,
a láthatatlan vezér,
ki informális úton
a lelkekhez elér.

A Kozmosz Fia Ő,
a magányos titán,
ki poklok poklát járta
Írások Írásán.

Mert szent tüzet őriz
a Magasság Fia,
az istenhordozó
élő Hamvas Béla.

Hamvas 50, Százhalombatta


2018. október 28., vasárnap

Hamvas Béla és a művészet




Hamvas Béla és a művészet
Megemlékezés Hamvas halálának 50. évfordulója alkalmából

A Hamvas Béla Kör szervezésében

A rendezvényt támogatta a Magyar Művészeti Akadémia
2018. november 6. (kedd) 17-21 óra között.
Helyszín: MMA Székház (Andrássy út 101.) - színházterem



A rendezvényt az MMA támogatja
Az est programja:
17.00 Megnyitó
17.10-17.15 - Pindarosz Apollón-ódája
                   Mezomedész: Naphimnusz (előadja Virágh László)
17.15-17.35 - Szathmári Botond – Hamvas Béla művészetbölcselete.
17.35-17.55 - Palkovics Tibor – A boldogtalanság művészete. A „művészet-megértés kulcspozíciójának” főbb hangsúlyai Hamvas Béla szemléletében.
17.55-18.15 - Dr. Nyitrai Tamás – A Karnevál helye a világirodalomban.
18.15-18.30 - Szünet
18.30-18.50 - Mezomedész: Himnusz Kalliopé Múzsához,
               Dunstable: O rosa bella (verssel)
               Virágh – Balassi: (2 bejt) Egykor szép Júliát –Ha nagy haragjában
Monteverdi: Sí come crescon, Godi pur (versek)
Virágh – Balassi: méznél édesebb szép szók, Áldott Júlia
Fellépők: az ARS RENATA szóló-énekegyüttes tagjai: Sziklai János tenor, Virágh László tenor, May Zoltán bariton és Szabó István lantművész
               Művészeti vezető: Virágh László.
18.50-19.10 - Lajta Gábor – A teljes látás. Hamvas Béla és a képzőművészet.
19.10-19.30 - Virágh László – Zene és kozmosz.
19.30-19.50 - László Ruth – Posztumusz interjú Hamvas Bélával - felolvassa Rátóti Zoltán
               Hamvas Béla szövegek – felolvassa Rátóti Zoltán
László Ruth – The Son of the Universe (Hommage Hamvas Bélának) – elmondja Székely György
19.50-20.05 - Szünet
20.10-21.00 - Katona Zsuzsa filmje: Így láttuk őt – Szemtanúk Hamvas Béláról

A részvétel regisztrációhoz kötött! Jelentkezés: botond@tkbf.hu

2018. október 24., szerda

Olbrin Joachim csodálatos utazása




A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Mikós Társulatának produkciója. 

Hamvas Béla azonos című novellája és más írásainak felhasználásával a színpadi adaptációt készítette: Góli Kornélia - Oláh Tamás - Mezei Kinga. 

Rendezte: Mezei Kinga 

A Jászai-díjas művész szerint az Olbrin Joachim csodálatos utazása egy ironikus mese, ami a mai kor elidegenedett és személytelenné vált, korrupcióra épülő társadalmáról szól. Van egy embergyár, ahol a főkormányzó terve alapján készítik az embereket, akik más-más tulajdonságokat kapnak: szeretet, gyűlölet, pénzéhség stb. Ezen tulajdonságok elegye alapján készítik el a tökéletesen uniformizált embert. Ebben a világban indul el Olbrin Joachim megtalálni létezése valódi célját. 

Az embernek meg kell őrülnie, hogy normális legyen és el kell veszítenie az eszét, hogy fel tudjon ébredni, és elérkezzen oda, hogy tudja, hogy él, végre ne legyen álomkóros és fantaszta, hanem normális ember.

2018. október 4., csütörtök

A HAMVAS BÉLA KÖR őszi összejövetelei Budapesten, 2018.


2018. (31. évfolyam) október 16. (kedd) 17.30 óra
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: A világ teremtéséről.
A beszélgetést bevezeti: Kolundzsija Gábor

2018. (31. évfolyam) november 13. (kedd) 17.30 óra
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: A hévízi Hálaadó-kápolna terve.
A beszélgetést bevezeti: Mújdricza Ferenc                    

2018. (31. évfolyam) december 11. (kedd) 17.30 óra
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: Hamvas Béla és a Tarot.
A beszélgetést bevezeti: Szemadám György
                               
Érdeklődő barátaival együtt szeretettel várják:
A Kör szervezői

Konferencia Hamvas halálának 50. évfordulója alkalmából

Nagy méretben való megtekintéshez katt a képre!

2018. augusztus 10., péntek

Hamvas-szókincstár

Hamvas Béla, Szakács Gábor, Hamvas Szótár, könyv, ajándék,

Hamvas-szókincstár

„…a szó megnevez és megszólít, életre kelt”

Szakács Gábor szerkesztésében

Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri, meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg
órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15. o.)

Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az ember itt az őskori és keleti szentkönyvek alapszavait megértse. Ezek az alapszavak – a többiről ezúttal nem beszélve – elsősorban az ember számára elérhető legmagasabb állapot kifejezői. Ez a szánkhjában a Purusa-Prakriti, a Védántában az Átman és a nirvána, a jógában a nivritti, Buddha beszédeiben a súnjata, a taoban a vu-vei… Az őskori szentkönyvek alapszavai számunkra nem akkor érthetők, ha a tevékenység, hanem ha az életmű gondolatából közelítjük meg. A vu-vej szó fordítása hűen nem nem-tevékenység vagy nem-cselekvés, hanem az egyéni életmű építésétől való tartózkodás. A jógában a nivritti nem a maradéktalanul pacifikált és passzív tudatot jelenti, hanem az olyan tudat nyugtalanságának elsimítását, amit az ember az életmű építésével kelt önmagában. A nirvána nem nem-létet, ürességet és a semmit jelenti, hanem az individuális életmű leépítésének végső tiszta és átlátszó állapotát. Mert az életmű megsemmisítése a lény abszolút megmaradása. Az életmű mindig objektum marad, ha pedig objektum, a világhoz tartozik, mulandó, változó, káprázat; ha nem objektiválódik, lény marad az abszolút létezésben. (Patmosz II., 196. o.)

Elégedjünk meg azzal, hogy a szavak sem fix pontok, és minden végleges megfogalmazás, és így a →definíció is komikus. (Karnevál I. 131. o.)

"Szeretném megosztani veletek Hamvas-szókincstáramat. Sok évnyi munkával eddig jutottam vele (remélem, Czakó Gábor nem veszi rossz néven, hogy más is vállalkozott a megírására). Tavaly befejeztem a kiadói pályafutásomat, úgyhogy nem lesz könyv belőle. Persze ebben a formában nem is lenne az, hiszen még van csiszolnivaló rajta. Nyersanyag, de azt hiszem, így is használható.

Abban a reményben adom most közre, hogy a kezdő Hamvas olvasónak segít egy kicsit eligazodni Hamvas világában, és talán a régieknek is tud új támpontokat adni.

Az oldalszámok nem jelölik minden esetben a pontos helyet, mert az utánnyomások tördelése eltérhet az előzőekétől, de a téma és az idézet azon a tájon keresendő." - vallja a szerző.

Innen tölthetitek le: https://goo.gl/R3ijdS (pdf formátum)


Szakács Gábor: harmincadik esztendeje foglalkozik Hamvassal, tizenhat évig volt a Hamvas Béla életművet megjelentető Medio Kiadó munkatársa, az utolsó években vezetője. Rendszeresen tart Hamvassal kapcsolatos előadásokat és meditációt az Élet és Tudat sorozatban az
Onkológia Intézetben, de a budapesti Hamvas Béla Kör és A Vértes Agorája (Tatabánya) meghívottjai között is megtaláljuk.

2018. június 24., vasárnap

AZ EMBER ISTEN KERTJÉBEN ÉL – FOTÓPÁLYÁZAT



A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár és az Ars et Vita Alapítvány 

Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából fotópályázatot hirdet.

A pályázat témája: A kert

Mottó: „Az ember Isten kertjében él” (Hamvas Béla)

A pályázat szellemiségét Hamvas Béla gondolatai alapján kívánjuk meghatározni, amely szerint „A természetben levő kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát keressük. Ennek a mozzanatnak az igazi természettel milyen kapcsolata van?” (Hamvas Béla: Antik és modern tájkép)

A pályamunkák beküldési határideje: 2018. október 21.

A szakmai zsűri által sikeresnek ítélt pályamunkákat díjazzuk és kiállítjuk a Hamvas Béla Könyvtárban.

Az eredményhirdetés a 2018. november 7-én, Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából megrendezendő ünnepségen lesz.

Technikai részletek: Az érvényes pályázat .jpg formátumú, 3000X2000 képpont minimális felbontású, digitális képeket tartalmaz.
Pályázónként maximum 3 fotót lehet beküldeni.
A fotókat a kreativpalyazat@pmk.hu email címre kérjük elküldeni. Fontos, hogy a fájlnévben szerepeljen az alkotó neve és a kép címe a következő formátumban: PályázóErvin_IstenKertjébenVirág.jpg
Kérjük a pályázókat, hogy az emailben tüntessék fel nevüket, telefonszámukat, e-mail címüket, a kép címét, valamint a technikát, amellyel készült.
Az email tárgya: Hamvas fotópályázat
A pályázaton bármilyen digitális eszközzel elkészített fotóval részt lehet venni.

Forrás: pmk.hu

2018. március 18., vasárnap

Karneváli humor és világszemlélet Hamvas Béla és Rejtő Jenő regényeiben - Mihály István írása


Háromszor futottam neki a Karneválnak, és háromszor hőköltem vissza. A próbálkozások között napok–hetek teltek el. Aki először Hamvas esszéit olvassa, azok bűvkörébe kerülve óhatatlanul kialakul egy elváráshorizontja. A Patmosz II., a Scientia Sacra vagy az Öt géniusz után a Karnevál olyan, mint egy arculcsapás. Nem is: inkább olyan, mintha az utolsó ítélet (rendetlen feltámadás) napján megjelenne az Úr méltóságteljesen, komoly ábrázattal, arkangyalok seregétől övezve, s aztán – barackot nyomna az ember fejére: Eredj játszani!

Aztán – három plusz egy a magyar igazság (elinflálódott) – negyedik nekifutásra szinte percek alatt ráéreztem az ízére-zamatára, hangulatára elő­ször, világképére, szervezőelvére, mindenére pár órával később. Biztosra veszem, hogy sokan ugyanígy jártak vele. S ettől kezdve nincs menekvés: az ezeroldalas mű karneváli végtelenje magába szippant, a részévé válsz, a részeddé válik: valamilyen mértékben méltóvá lettél a beavatásra.


E nagyregénynek – valószerűtlenül nagy regénynek – mind az „egysze­rű olvasók”, mind pedig a magyar irodalmi, irodalomtudományi elit általi recepciója hasonló „erőtérben”, hasonló szélsőségek közt mozog; vergődik; mondhatnám, az elutasítás és elfogadás néha kritikus, néha kritikátlan indulatai több mint három évtized múltán sem csillapodtak kellőképpen. 


Persze, ha angol (német, francia, spanyol... vagy akár svéd) szerző mű­véről lenne szó, már rég lefordították volna legalább huszonöt nyelvre (magyarra is), s ott lenne a rangsorban, ahol a helye: Joyce, Proust, Virginia Woolf és Faulkner regényei mellett. S akkor magyar nyelvterületen is egységesen elfogadó-értékelő kritikát kapott volna, hiszen a kialakult (pláne világirodalmi, nagyhatalmi) kánon már csak ilyen: felülírja, sőt gyakran megszületni sem engedi az egyéni értékítéletet. De hát Hamvas magyar volt, s a magyar irodalomban is meglehetősen magányos óriásfenyő, s egy olyan kaliberű nagyregényt, mint amilyen a Karnevál, nehezen tud befogadni, tolerálni, „elhinni” a szakma. És itt nyilván nemcsak a kommunista éráról van szó, amikor Hamvast ideológiai okokból, Lukács György elvtárs közbenjárására raktárossá „léptették elő”, s 1968-ban bekövetkezett haláláig B-listán volt, és művei a hetvenes évek szabadabb légkörében sem jelenhettek meg. A Karnevál először 1985-ben látott nyomdafestéket.


Szóval az én szerencsém az volt, hogy negyedszer is nekifutottam.
Színes-szűntelen zűrzavar, karneváli forgatag, kaotikus zsibvásár. Ám ha megszűnik a viszonyítási kényszer, ha az ember elfelejti a (magyar irodalomban páratlanul magas színvonalú, az evidencia, az axiómák erejével ható) veretes Hamvas-esszéket, akkor tud sodródni a műben, a művel. Az első spontán értékítélet: ez a legmélyebb humor magasiskolája. Milyen mint? Csak egy körömfeketényi Jókai és Mikszáth, egy icipici Karinthy és Heltai Jenő, pár kalaplengetésnyi Hasek és Ionesco; szóval „jópajtásnyira” ők és sokan mások, na de ki az a szellemi és „vérrokon”, akinek az említett szer­zőknél sokkal erőteljesebb jelenlétét mindinkább érzem?


Aztán az első száz oldal után beugrik, az evidencia erejével: te jó Isten, Rejtő Jenő! Micsoda rokonok! A Karnevál és a Piszkos Fred, a kapitány, például. És leginkább. De persze a Menni és meghalni, A láthatatlan légió, Az ellopott cirkáló és a Csontbrigád. És az Elátkozott part. De még mennyire! És kerettörténetnek Az utolsó szó jogán. „Humorisztikai” alapállás és világkép szempontjából, és sok más szempontból. 


Az ezeroldalas Karneválban legalább hét-nyolc Rejtő (kis)regény bújik meg szemérmesen (vagy szemérmetlenül), Hamvas nagyregénye sok karneváli szálon rezonál Rejtő művei­vel, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Hamvasnál az egyes részek közötti, már-már posztmodernül relativizáló, értelmező, felülíró, jelentéseket idéző- és zárójelbe tevő „függönybeszélgetések” (is) olyan többlettartalmat és értéket teremtenek, amely Rejtőnél hiányzik.

A megjelenített világ mindkettőjüknél karneváli káosz, zűrzavar. A Karneválban és Rejtő regényeiben (maradjunk most a Piszkos Frednél mint emblematikus P. Howard-műnél) ez a bábeli zűrzavar a lét ontológiai alapállapotaként tételeződik. Az alkotói hozzáállásban közös alapvonás mindenféle merev társadalmi, politikai rend és rendszer, hierarchia elutasítása, lefokozása, „kiforgatása”, legtöbbször szatirikus, parodisztikus formában; a magasztosság, a pátosz nevetségessé tétele.


Olvasóim közt szinte biztosan akad, aki ezen a ponton szentségtöréssel vádol: hogy lehet Hamvast és Rejtőt egy napon és lapon emlegetni? Válaszom: nemcsak lehet, kell. Muszáj. Hamvas számomra vitán felül a magyar irodalom író-óriása, esszé kategóriában verhetetlen. Az ideológiailag hosszú ideig, esztétikailag pedig még tovább mélységesen alábecsült Rejtő életműve pedig sokkal több és magasabb rangú a színvonalas lektűrnél (amint azt jeles esztéták többször megállapították, főleg 1990 után, Erdélyben például a transzközép irányzat illusztris tagjai). Nade: Hamvas és Rejtő?


Olvassuk el figyelmesen a következő két regényrészletet, az első a Piszkos Fredből, a második a Karneválból való:

I.
„– Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.
– Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek.
– Az volt az első fűtő!
– Mit tudja ezt egy likőrösállvány?
– És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!
– Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.
– Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.
– Hát ki tette?
– Én.
– Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném... Jó napot.
– Várjon! (…) Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.
– Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével… Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott...
– Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.
– Rendben van.
– Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok... No, jöjjön!”

II.
„A sziklák mögé rejtőztünk. Jó marokba illő követ kerestem, és azt szorongattam. Tíz perc múlva jött a két csendőr. Eléje ugrottam, jobb kézzel torkon fogtam, és a kővel halántékon vágtam, aztán rátérdeltem, és nyakát szorítottam.
– Már jó lesz – mondta Melius. – A két csendőrt a sziklák mögé cipeltük.
– Ön ezzel az emberrel elég szigorúan bánt.
– Hogyhogy?
– Azt hiszem, kimúlt.
– Csak nem? – Melius saját csendőre fölé hajolt és nézte. – Hm – szólt egy idő múlva. – Ennek is vége. Tudja, én papi családban nevelkedtem.
– Ezt is ott tanulta?
– Nem. Csak. Mindig meg vagyok illetődve, mikor valaki idő előtt költözik el.
Félóra múlva csendőr-egyenruhában a város felé ballagtunk.
– Ha bármi történik, én rákiáltok önre: Hehele-hijja! Villámló szemekkel és mintha a belét akarnám kitépni. Érti? Hehele-hijja!
Ön erre nem ijed meg, hanem feszes vigyázzba áll, tiszteleg, és amilyen dühösen csak tudja, rám rivall: Burramoro!
– Ez az egész?
– Majd meglátja. Biztos hatás. Még senkit sem ismertem, aki ellen tudott volna állni.”


A „rokoni vonások” mellbevágók. S tucatjával sorjázhatnánk, állíthatnánk párhuzamba a hasonló (a fentieknél esetenként jóval reprezentatívabb, hosszabb) idézeteket. Az elemző megközelítés-értelmezés alacsonyabb fokán legelőször is azt állapíthatjuk meg, hogy mindkét szerző hasonlóan mulatságos, abszurd figurákkal népesíti be világát. De ennél tovább kell mennünk. Ez a karneváli mulatságosság, illetve abszurd nem öncélú, mint a popoláris regiszteren túl nem lépő olcsó bohózatokban. És nem is propagandisztikusan tendenciózus, vagyis nem a társadalom perifériájára szorult, szorított alakokról van szó (ahogy a marxista irodalomkriktika kimondta Rejtő kapcsán, mikor ’56 után újra megjelenhettek művei), hanem olyan pikareszk (anti)hősökről, akik önként vállalják, mint „autentikus” szerepet a társadalmon kívüliséget, a marginalizáltságot mint szabadságuk, sőt identitásuk sine qua nonját. Persze paradox szabadság ez, amelynek talán legközelebbi rokona valamiféle elveszettség. 


Fontos, mondhatni az egyik leglényegesebb ponthoz érkeztünk: sem Hamvasnál, sem Rejtőnél nem a „klasszikusan modern” értelemben vett (multiplex, disszociatív) identitásról van szó, hanem maszkokról. Mindkét szerzőnél a szubjektum rögzítetlenségével és az identitás (no meg a descartes-i „cogito”) ironikus (és önironikus) dekonstruálásával talákozunk. A Karnevál hőse, Bormester Mihály két részre szakad, két külön karekterré, akik egyszerre indulnak el mint katonák az első világháború északi és déli frontjára. De nemcsak ő „duplex” vagy „multiplex” személyiség, szinte minden szereplő új és új maszkokat ölt, „már senki sem a régi”. (Tudjuk: „A lélek a tízezer bőrű tűz gyermeke… Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen” – írja Hamvas az Egy csepp a kárhozatból című esszéjében.)


A Rejtő-regény (félig-meddig narrátor-)hősét, Fülig Jimmyt már a mű legelején kettős szerepben, álarcban, maszkban látjuk, hiszen egyszerre sze­gődik el fűtőnek és pincérnek a hajóra, egyidejűleg veszi fel a két, általa péppé vert és kórházba juttatott reális, létező személy identitását (és fizetését). Később pedig a herceg, az uralkodó (Saint Antonio) szerepét vállalja magára. De miféle „vállalás” ez? Akárcsak Hamvas hősei, Fülig Jimmy is gúnyt űz maszkjaiból-szerepeiből, egyiket sem veszi komolyan, egyikkel sem azonosul. Részletesebb elemzéssel, amire itt nincs lehetőségem, nagyszerűen ki lehetne mutatni, fel lehetne térképezni ennek a szerep- és identitás-mátrixnak az ideológiai és metafizikai mélyszerkezetét. Nincs semmi bebetonozva, az átjárhatatlan is átjárható, oda-vissza és keresztül-kasul. Fülig Jimmy, a csavargó kaszton kívüliből először a kétkezi munkás (sudra a keleti, indiai kasztrendszerben) rangjára emelkedik (s itt rögtön meg is ket­tőződik), aztán egy hirtelen ugrással – ez már egyfajta beavatási szertartásnak felel meg – arisztokrata (bráhmin) lesz. Pontosabban lényegében nem lesz, mert akárcsak Hamvas figurái, ő is valamiféle univerzális karnevál „szabados” törvényeinek erőterében „értelmezi” és éli meg ezeket a szerepeket, identitásokat.


És itt kell szólnunk legalább röviden M. M. Bahtyin orosz esztéta karnevál-elméletéről, melynek értelmében a karneváli groteszk egy átfogó élet- és világszemlélet, amely évezredes hagyományokkal rendelkezik, és amit pár száz éve az elit kultúra háttérbe szorított. A középkori, feudális társadalomban a hivatalos, komoly kultúrát mintegy ellensúlyozta a mulattató szertartások, a bohócok, bolondok, törpék és óriások karneváli kultúrája. Ebben az értelmezésben a legkülönfélébb mulattató formák egységes világképet, stílust képviselnek, melynek összefoglaló neve: karneváli kultúra. Mindennek megvolt a maga fonákja, paródiája, amely megóvta az embereket a dogmatizmusba, a merevségbe süllyedéstől. A karneváli időszakban minden a feje tetejére áll, a társadalom tagjai nem szakadnak szét játszókra és közönségre, nézőkre, a karnevált mindenki éli is, nem csak nézi.
Hamvassal szólva: „a pácban mindenki benne van”.


Megkockáztatom a kijelentést, miszerint Hamvas és Rejtő figurái folyamatos karneválban élnek, mintegy az újjászületést, a „végső” beavatást várva (hiszen a középkori karneválnak ez, illetve ennek szimbolikus megélése volt a célja). 


Fülig Jimmy és a Rejtő-hősök sokasága, Bormester Mihály és a Hamvas-figurák tucatjai valamennyien karneváli szatirikus-parodisztikus „torzfigurák”, akik nem hajlandók elfogadni sem a merev társadalmi hierarchiát, s ennek járulékos elemét, a túlzott komolyságot és pátoszt, sem az időnként megbomló rend groteszk félelmetességét, hanem csupán az ironikus szerepjátékot, s ennek kapcsán a karneváli groteszket, amelynek erőterében mind a magasztos és fenséges, mind pedig az ijesztő, a borzalmas és a félelmetes mulatságossá vagy kisszerűvé, nevetségessé válik. Nincs szent, csak álszent, nincs pátosz, csak irónia.


Hadd illusztráljam a könnyebb érthetőség kedvéért mondandóm lényegét ismét két regényrészlettel.


Piszkos Fred, a kapitány:


„néhány slukk útán eldoptam a cigarettát és ahogy jól nevelt hejen illik rátapostam, mert a trónus szőnyege nem jól bírná a parást”.
Karnevál:
„… az árnyékos fák alatt, középen ül ő, emelvényen, tökéletesen csupaszon.
Mikor jobban odanézek, látom, hogy hordozható árnyékszék, azon ül, mondom, teljesen ruha nélkül, mereven és túlzott komolysággal, mellette négy néger pálmalevéllel legyezi, és a legyeket hajtja róla, előtte félvér komornyikja a Timest olvassa fel… Az árnyékszék hátsó felén két néger. Ezek a megfigyelők, akiknek kötelessége, hogy az árnyékszékben történt eseményeket azonnal hírül adják. Köröskörül néger nők, mintegy harmincan, közben táncolnak és énekelnek, az egyik fa alatt zenekar, síp, lant, fuvola, dob. (…) Távolabb feszes vigyázzállásban a hadsereg, százhúsz főnyi katonaság, aztán zárt rendben a közönségesebb nép, munkások és szolgák. (…)
(…) ott ül klozett-trónusán, a néger nők körben táncolnak, a zenekar szól, és a komornyik a Timest olvassa fel. A vezércikket? Főként azt, de a háborús híreket is. (…) A megfigyelők szüntelenül nézik, hogy bent mi történik. Ha Mr. Ecqutre ereszt, azt azonnal a nyilvánosság tudomására hozzák.
A kürtös riadót fúj, a hírnök pedig nagy fennszóval ezt hirdeti: His Royal Highness’ enunciation, Őfelsége, a király kinyilatkoztatása. (…)
A nép a himnuszt énekli, ágakat lobogtatnak.”


Talán egyetért velem az Olvasó abban, hogy a groteszk az az esztétikai minőség, amely a fenti regényrészleteket elsősorban jellemzi, méghozzá a groteszknek a karneváli fajtája, amely hadat üzen a félelemnek és a szorongásnak; a kiélezett, megdöbbentően mulatságos helyzetkomikum pedig a burleszk műfaját idézi. Ez a modalitás gyakorlatilag mindkét regényben domináns, s nagyon gyakran az abszurdig fokozódik. A különbség csak abban áll, hogy Hamvasnál néha tragikomikusba csap át a felhőtlennek tűnő könnyedség. Ez Rejtőnél jóval ritkább transzmutáció.


Mindketten tudják azt, amit Hamvas így fogalmaz meg a humorral kapcsolatban: „az egyetlen sav, ami a realitást oldja; a személy és a szabadság ismertetőjele”... „az utolsó maszk, a tragédiánál mélyebb, az infinitezimális szubjektum magatartása a rongáltsággal szemben.” (Karnevál III. 223. Medio Kiadó, 1999.)


Rejtő ugyanúgy gúnyolódik – a paródia és a szatíra „szintjén”, eszköztárával – a szerepekkel, maszkokkal, mint Hamvas. 
Mindkettőjüknél bár­ki(ből) lehet bárki, mindketten parodizálják a történelmet, a politikát, a tudományt, az ideológiákat, sőt a művészetet és a filozófiát, metafizikát, végső soron a modernitás paradigmáját. Hamvas még egyik saját fő művéből, a Scientia Sacrából is „gúnyt űz”, mintegy annak karneváli ellenpontját teremti meg a nagyregényben. 

Fontos még megjegyezni, hogy a mellékszereplők, (és) a társadalmon belüli figurák is többnyire úgy viselkednek, mintha társadalmon kívüliek volnának, sőt maga a végletekig vitt ráció vagy a polgári és kispolgári létmód, konformizmus is abszurddá válik.

Stílusparódia szempontjából is van rokonítási lehetőségünk, a Piszkos Fredből kiragadott fenti naplórészlettel például elég jól rezonálnak a Karnevál következő sorai (egy „névtelen feljelentésről” van szó):
„gyanussak mert ő mindig rossz volt abban a házban mektanulta a rosszat és férjét is kinoza mert ő volt a handlé megölte én tudom csak menyenek oda hozá és vigyék a börtönbe őtet még rám is pletykázik fojton és mongya hogy roszul bánok a lakókal és ő volt a handle megölte Bölérné a Moli az a szeméj”. 


Az egyes szám első személyben „elkövetett” stilisztikai inkoherencia, a helyesírási hibák tovább fokozzák a „humorisztikai” ábrázolás, alapállás hatásosságát.


A nyelvi humor kapcsán külön elemezhetnénk az elferdített és kitalált szavak szerepét, rokonságát, ilyenek mindkét regényben akadnak bőven, íme egy-egy gyöngyszem:
„Én városi lakos vagyok, ha nem is bejelentett, ami csak egy üres formalinság.” (Rejtő)
„A difficilizmus csak konszisztens reperkusszióknál hatásos.” (Hamvas)
S ha már a szójátéknál tartunk, befejezésül játsszunk a szavakkal, nevekkel, a két szerző rokonsági fokozatát megvilágítandó: Hamvas a rejtőz­ködő bohóc, Rejtő pedig a „hamvas” filozófus, metafizikus, világértelme­ző. Nem hinném, hogy Rejtő olvasta Hamvast, s kétlem, hogy Hamvas túl sok Rejtőt olvasott volna. Mégis, szövegeik ismeretlen ismerősök, bennük – a humor maszkja mögött – felfedezetlen karneváli sorsközösségü(n)k melankolikus derűje sejlik fel. 


Mihály István írása

Forrás: Látó.ro