Hérakleitosz fragmentumainak Stemma-féle kiadása
Az 1936-os kiadás előzményeiről, részleteiről keveset
tudunk, így kénytelenek vagyunk hipo↑tézisekre hagyatkozni. Noha nincs
tudomásunk arról, hogy – Kövendi Dénest és Kerényi Károlyt leszámítva1 –
a Kör bármely tagját közelebbről foglalkoztatta volna a görögségnek ez
az elsősorban Hérakleitosz nevével fémjelezhető, „tragikus” korszaka
(Nietzsche), s a Sziget három számában sem találunk olyan írásokat,
amelyeknek tárgya a szűkebb értelemben vett preszók↑ratika lenne, talán
mégis megkockáztatható az a kijelentés, hogy a Sziget második számával
egy időben megjelenő Hérakleitosz-könyv a szerkesztők részéről nagyon is
tudatos választás eredménye: a Sziget mellett párhuzamosan megjelenő,
vele azonos nevű könyvsorozat első darabjaként napvilágot látó munka
ugyanazokat az ideológiai-esztétikai célokat volt hivatott szolgálni,
mint maga az anyafolyóirat, s így Hérakleitosz fennmaradt töredékeinek
magyarra fordítása szervesen kapcsolódik a Sziget programjába. (Egyrészt
az antikvitás bizonyos szerzőire és gondolataira vonatkozó ismeretek
revíziójához akart hozzájárulni, másrészt, s ez talán a fontosabb,
tartalmat és formát kívánt adni a „sziget”, a „szigetiség”, a
„kivonulás”, a „szembenállás” metaforájának és ettől elválaszthatatlanul
a Sziget-körösök írói-ideológiai programjának. A sorozat egyik
előzményének számító Horatius nosterben2 – pontosabban ama
szándékban, amely Horatius verseinek újrafordítását és újrakiadását
szorgalmazta – már mindkét törekvés pontosan körvonalazható. Kerényi a
kötethez írott bevezetőjében, miközben egyfelől élesen kritizálja a 19.
század második felének magyar Horatius-képét,3 másfelől, e revízióval
párhuzamosan, Horatiust a „szigetgondolat” egyik első
megfogalmazójaként, az „aranykort” önmagában felfedező/megvalósító
„idea-emberként” igyekszik beállítani: „A szigetre szólító nagy
epódoszról leírta akkor már más is, hogy benne, mint magban a későbbi
növény minden lényeges vonása, együtt van Horatius egész költészete.” –
i. m. 212.)
A Sziget-kört meghatározóan jellemző „göröggé levés”
nagyszabású, egyszerre metaforikus és ideologikus programján, egy
eredendőbbnek vélt világba való alámerülésnek a lehetőségén, a teljesség
képzetét nyújtó hérakleitoszi filozófia megszólaltatásán túl e
választásnak persze bizonyára megvoltak a maga sokkal prózaibb, illetve
gyakorlatibb okai. (Sőt, az sem kizárt, hogy a Hérakleitosz-kötet
megszületésének távolról sem ideológiai, korkritikai vagy immanens
filozófiai okai voltak, hanem csupán ilyen prózaiak. Legalábbis ezt
látszanak megerősíteni az olyan visszaemlékezések, mint amilyen
Devecseri Gáboré,4 amelyben például semmi jel nem utal arra, hogy az
ifjú ókortudósok Stemma-köre ugyanolyan kitüntetett szereppel ruházta
volna fel Hérakleitoszt és a hérakleitoszi világképet, mint amilyet mi
tulajdonítunk neki. Inkább tűnik úgy, hogy az antikvitás, illetve a rá
vonatkozó antik tanulmányok egészéhez képest Hérak↑lei↑tosz ↑fragmentumait éppoly szűk szeletnek tarthatták, mint mondjuk Cato De Agriculturáját,
amelynek közös fordításélményére Devecseri egyébként utalást is tesz
szóban forgó írásában. Ha ez így van – ismétlem, ezt ma már szinte
lehetetlen verifikálni, mivel a visszaemlékezések e szempontból
egyáltalán nem tarthatók perdöntőnek –, akkor világos, hogy a
Sziget-mozgalomnak és a Stemma-körnek „szakrális törekvést” tulajdonító
Hamvas Béla hogyan szorult fokozatosan, de törvényszerűen a perifériára,
hogyan marginalizálódott apránként, és hogyan vált ama mozgalom
jelentéktelen, a visszaemlékezések legtöbbjében még csak meg sem
nevezett szereplőjévé, amelynek gründolásában Kerényié mellett az övé
volt az oroszlánrész.)
Mindez persze még nem elégséges magyarázat arra, hogy
mi indokolta azt az aprólékos szövegrekonstrukciót, amely végül is a
Kerényi–Kövendi-féle „magyar Hérakleitosz” megszületésében teljesedik
ki. A kérdésre adható két válasz közül az egyik úgy hangzik, hogy a
pre↑szók↑ratikus filozófiának a korban legteljesebb és Kövendiék által
jól ismert szövegkiadása és kommentárja, az először 1901-ben megjelent
Diels-féle Fragmenta poetarum philosophorum negyedik, Kranz
javításaival, illetve kiegészítéseivel frissen megjelenő kiadása (1934)
feltehetőleg nagy szerepet játszhatott abban, hogy Kövendi – talán
Kerényi vagy éppen Hamvas buzdítására – újra elővegye az immár
tíz-tizenöt éve pihentetett szövegét,5 a kör tagjai pedig – ha már
egyféle szemináriumi szövegolvasás keretei között túljutottak a szöveg
beható grammatikai és logikai értelmezésén, illetve a töredékek
sorrendjének helyreállításán – közös munkájuk betetőzéseként vállalják
magukra a műfordítás feladatát is. A másik válaszunk viszont úgy
szólhatna, hogy mivel Hérakleitosz a preszókratikán belül is kitüntetett
szerepű gondolkodó, a költő-filozófus-látnok személye és munkássága
jelenthette azt a közös terepet, amely kapcsán a szakfilológus éppúgy
megcsillanthatja filológusi képességeit, mint a filozófus vagy a szépíró
a sajátját, mégpedig abban a reményben, hogy mindez esetleg még az
ideális „átlagolvasó” érdeklődésével is találkozik majd. (Heidegger
például Hérakleitosznak a filozófiatörténetben betöltött, ellentmondásos
szerepét abban látja, hogy egyrészt ő az, akit „a nyugati történelemben
a legalaposabban értelmezték át nem göröggé”, másrészről viszont az
újabb és legújabb időkben mégis ő jelentette a legerősebb indíttatást
arra, hogy „újra föltárjuk, mi is a tulajdonképpeni értelemben vett
görögség”.6)
Akár így, akár úgy: a Hérakleitosz-életmű valóban
messzemenően alkalmas arra, hogy a legkülönfélébb ideológia-esztétikai
célok és programok találják meg benne aranyfedezetüket, ahogy arra is,
hogy a legkülönfélébb – sőt, egymásnak akár homlokegyenest ellentmondó –
olvasatok születhessenek meg vele kapcsolatban. (A fennmaradt
fragmentum interpretációjából kirajzolódó Hérakleitosz-értelmezések
olyan mértékben térnek/térhetnek el egymástól, hogy az olvasónak sokszor
az az érzése: az értelmezők nem is ugyanabból a szövegkorpuszból
indultak ki… Hogy csak a Hérakleitosz-képek két végletét emeljem ki:
Schuster 1873-as Herakleitos von Ephesosa Hérakleitoszban a
kísérletező természettudomány előfutárát látja, míg a Kövendi nézeteire
leginkább ható, 1916-ban napvilágot látott Reinhardt-mű, a Parmenides und die Ge↑schich↑te des griechischen Philosophie
a logosz, a „világfolyamattal, a világégéssel megegyező gondolkodás”
tanítóját. S talán szintén egy ilyen alapvető interpretációs különbség
rejlik a heideggeri [utómodern] és a derridai [posztmodern]
megközelítésmód között. Heidegger is, Der↑ri↑da is a kérdezés
folyamatának végtelenségét, lezár[hat]atlanságát hangsúlyozza: ám míg „a
görög filozófia eredeti lényegéről”, „a kezdet eredendőségéről”, a
„szép” [kalon] és a „lét” [on] „egységéről”, a „történelem és az ember
lényegéről” beszélő Heideggernél érzésünk szerint, a hérakleitoszi
[–parmenidészi] filozófia mint a kezdet filozófiája a legnagyobb
és ennyiben kitüntetett, addig a derridai megközelítésben nem, hanem
ugyanolyan „középponttalan”, azaz transz↑cendentális jelölt nélküli
diszkurzust képez, mint bármely másik.7)
Amikor tehát Hérakleitosz, pontosabban a
„Hérakleitosz-könyv” ürügyén a szakfilológiát, a filozófiát, a
(szép)irodalmat és az olvasói kívánalmakat hozzuk szóba, akkor burkoltan
azt az igényt fogalmazzuk meg, hogy e különböző szempontrendszereket
lehetőség szerint egyidejűleg vegyük tekintetbe. Meggyőződésem ugyanis,
hogy enélkül jelen témánkról – a Hérak↑lei↑tosz-↑fordításnak a Sziget
ideológiai önmeghatározásában betöltött szerepéről – aligha mondhatunk
érvényeset. Ezt véleményem szerint a tágan értelmezett Sziget-mozgalom
ama, talán egyik legjellemzőbb sajátossága magyarázza, hogy sem a
Stemma-kör tagsága, sem a Sziget folyóirat munkatársi gárdája, sem a
Hérakleitosz-könyv összeállításában részt vevő szerzők nem alkotnak
homogén csoportot. Azaz ha a jelenség vizsgálatakor egy vagy több
szempontot mellőzünk, akkor nem csupán kevesebbet tudunk meg, nem csupán
elnagyoltabb képet alkotunk magunknak a vizsgált jelenségről, hanem
egyszerűen valami másról tudunk meg valami mást.
Immár konkrétabban, illetve Hamvasnak a kötet
megszületésében játszott szerepe felől közelítve a fentebb mondottakhoz,
a következőkben néhány helyen pontosítani, más helyeken vitatni
szeretném a Steiger Kornél szöveggondozásában megjelent, némileg az
1936-ban megjelent Hérakleitosz-könyv második „kiadásának” (is)
tekinthető szövegkiadás kiadási elveit és gyakorlatát. Úgy gondolom,
hogy ez a látszólagos kitérő nem csupán dolgozatunk gondolatmenetébe
vág, hanem talán meglesznek majd a maga elméleti hozadékai is.
A Stemma-féle Hérakleitosz-fordítás 1983-as „újrakiadása”
Előre kell bocsátanom, hogy vitám Steigerrel nem
szakmai jellegű: ott tehát, ahol a szakértelem fogalma bekapcsolható
lesz a gondolatmenetbe, csupán kérdéseket fogok megfogalmazni. Fontos
annak leszögezése is, hogy egy más értelmezéskísérlet, esetleg koncepció
(azaz az enyém) szintén nem ringathatja magát a bizonyosság
illúziójában: miként a Sziget-körre vonatkozóan általában, e konkrét
kérdéskört vizsgálva sem áll rendelkezésünkre dokumentumértékű írásos
anyag;8 ahelyett azonban, hogy az informális és sokszor egymásnak
ellentmondó állítások igazságtartalmát méricskélnénk, megpróbálok majd a
tényekre – könyvészeti adatokra és szöveghelyekre – szorítkozni.
A Hérakleitos múzsái vagy a természetről
(Helikon Kiadó, Budapest) 1983-as, második kiadása, ahogy az imént
említettem, nem teljesen egyezik az eredeti 1936-ossal: bár ugyanúgy két
nyelven hozza a fragmentumokat, a fordítóknak a szöveghez készített
jegyzeteit, Kerényinek az olvasóhoz címzett előszavát és Kövendi Dénes
kísérőtanulmányát, ám kiegészül egy Steiger-féle utószóval és Kerényinek
a már szóba hozott, 1924-es keltezésű tanulmányával. Hamvas Bélának az
eredeti kiadásban megjelent írását azonban Steiger kihagyja. Az utószó
erre vonatkozó néhány sorát idézem: „Hamvas Béla tanulmányát (Hérakleitos helye az európai szellemiségben)
a jelen kiadásból elhagytam. A tanulmány nem a Stemma műhelyében
készült, és szerzőjének nem önálló, saját Hérakleitos-értelmezését
tartalmazza: gazdag, ám szeszélyesen és lazán válogatott gyűjteménye
Nietzsche és a George-kör némely, az antikvitásra vonatkozó
gondolatának.”9
Első pillantásra meggyőzőnek hangzó érvek ezek, és a
kötetet magáért a törzsszövegért, Hérakleitosz fragmentumainak magyar
fordításáért kezébe vevő olvasó abban a megnyugtató tudatban siklik át e
kétmondatnyi bekezdésen, hogy semmit sem veszített azzal, hogy (az
egyébként a filozófus jelentőségéhez mérten igen csekély számú) magyar
nyelvű Hérakleitosz-irodalom egyik darabjától ily módon megfosztódott.
Akkor lesz csak úrrá rajtunk némi zavar, ha kicsit
közelebbről vesszük szemügyre Steiger – különben nyíltan ki sem mondott,
csupán finoman érzékeltetett – állítását, hogy tudniillik Hamvas
Hérakleitosz-dolgozata (elsősorban szakmailag, hiszen egyébként, ahogy
olvassuk, az írás amúgy „gazdag”) nem üti meg azt a szintet, amit a
kísérőtanulmányként közölt másik két írás képvisel: Kövendi Dénesé, A tűz metafizikája, illetve Kerényi Károlyé, a Hérakleitos és a görög filozófia eredete.
Csak hát akkor miért botlunk Hamvas nevébe, teljesen váratlanul, a
Kövendi-tanulmány értékelése után, illetve a Kerényi-tanulmány
értékelése előtt? A tanácstalan olvasó joggal gondolhat arra, a
Hamvas-írás kihagyását megindokló két mondatnak a szövegbe való
beszúrásával az a cél vezette a szerzőt, hogy érzékeltesse: ha Hamvas
itt és most ugyan kimaradt is, ám – mint a kisszámú magyar
Hérakleitosz-értelmezők egyikének – neve mégiscsak említést érdemel. De
akkor vajon miért nem találkozunk olyan, a század első harmadának magyar
Hé↑rak↑leitosz-irodalmához hozzájáruló és itt szintén nem említett
szerzők nevével, mint Sebestyén Károly, Förster Aurél vagy Halasy-Nagy
József? (Az e téren való következetesség ad absurdum azt sem zárná ki –
különösen mert itt egy viszonylag belátható terepen mozgunk –, hogy az
egyébként nem nagyszámú, magyar nyelven keletkezett és a kötetből
szintén kimaradt, illetve kihagyott, Hérakleitoszról szóló akár összes tanulmányt
jelezze a szöveg gondozója vagy szerkesztője!) Mert hiszen mitől és
mennyiben kitüntetettebb, szóra érdemesebb az a tény, hogy Ham↑vas
kimaradt, mint az, hogy a fent nevezettek is kimaradtak? Továbbá – még
mindig a Stei↑ger-szöveg érvelésének belső ellentmondásaiból kiindulva –
mit kell azon értenünk, hogy a Hamvas-írás „szerzőjének nem önálló,
saját Hérakleitos-értelmezését tartalmazza”, miközben két oldallal
feljebb Steiger épp azt tartja Kövendi dolgozatában méltatandónak, hogy
ez a „látszólag eszköztelen kísérlet valójában igényes és nehéz
teljesítmény: könyvtárnyi anyag ismerete áll mögötte, anélkül,
hogy adatai megjelennének a szövegben.” (Az én kiemelésem – Sz. F. I.)
Hogyan lehet az egyik szerző esetében ugyanaz – ti. a
Hérakleitosz-(szak)irodalom beható ismerete – erény, ami a másiknál
esetleg olyan hiba, amely önmagában is elég súlyos ahhoz, hogy a
szövegre rábizonyosodjék: nem üti meg a publikálhatóság mércéjét? Vagy
esetleg talán nem is az a baj, hogy Hamvas „önállótlanul” és
„szeszélyesen” válogat (mintegy mazsolázgat) Nietzsche és a
George-körhöz tartozók – Riezler, Buckhardt, Patrick – „némely, a
görögségre vonatkozó”, esetleg légből kapott és/vagy szélsőséges
gondolata között, hanem éppen ellenkezőleg, az, hogy Hamvas mer önálló
hipotézissel élni, és tanulmányának utolsó előtti szakaszában meg meri
pendíteni azt a – valóban egyedi és meredek – gondolatát, hogy
Hérakleitoszt Lao-céval, Buddhával vagy Zarathusztrával mint az „új
aión” képviselőivel lehet és talán kell is párhuzamba állítani, illetve
együtt tárgyalni? Csak hát ha (más esetben) nem lenne dicsérendő, hogy
valaki „Hérakleitos tanítását” „új perspektívába” meri állítani azáltal,
„hogy nem az addig megszokott egydimenziós filozófiatörténeti zsinórra
fűzi föl annak gondolatait”,10 akkor milyen alapon és hogyan kerülhetett
volna bele a kötetbe – mellesleg éppen a kihagyott Hamvas-dolgozat
helyére (!) – Kerényinek az 1924-ben íródott, „Hérakleitos tanítását új
perspektívába” állító dolgozata, amelyben Kerényi a görög és az ind
filozófia analógiájának kidolgozására tesz kísérletet, ám amely
analógiát a tanulmány szerzője később már tudományosan meghaladottnak és
éppen ezért vállalhatatlannak, illetve tévútnak tartott?
Zavarodottságunk csak tovább fokozódik, ha Steigernek
azt a másik, a Hamvas-írás kihagyását megindokló fő érvét kezdjük el
bolygatni, miszerint a dolgozat „nem a Stemma műhelyében készült”.
Zavarunk egyrészt abból származik, hogy e megfogalmazása korántsem
egyértelmű, hiszen nem világos, vajon a szerző szóhasználatában a
„műhelyében készült” a „műhelymunka” puszta szinonimája-e, mert ha igen,
úgy kétségkívül igaza van. Ellentétben ugyanis a frag↑mentumok
fordításának valóban egy egész munkaközösséget érintő munkálataival,
Hamvas tanulmányát – ha, Steigert követve, nem is „önállóan” – Hamvas
egyedül írta. Ha viszont ez az inkriminált fél mondat csupán annyit
jelent, hogy a Stemma és Hamvas (jelen esetben:) Hérak↑↑leitosz-képe
(esetleg) homlokegyenest ellentmond egymásnak, vagyis a „műhelyében
készült” az „ilyen és ilyen szellemben keletkezett” kijelentés
szinonimája, akkor ez informális szinten ugyan igaz lehet (lásd az imént
idézett Devecseri-példát), ám az a tény, hogy a szóban forgó
Hamvas-esszé mégiscsak egy reprezentatív, a Stemma által jegyzett, sőt:
ellenjegyzett kiadványban jelenik meg, éppenséggel cáfolja Steiger
megállapítását. Ha viszont a Steiger használta megfogalmazás pusztán
annak finom érzékeltetésére szolgál, hogy – ellentétben a Stemma
ókorászaival és ifjú filológusaival – Hamvas nem ókorász és nem
szakfilológus, illetve hogy Hamvas szerepe meglehetősen problematikus a
Stemmán belül, akkor ez egy olyan hozadéka exkurzusunknak, amely talán
megéri azt a fáradságot, hogy egy látszólag nem is idetartozó kérdéskört
járjunk körül. Főleg ha tisztában vagyunk vele, hogy a szóban forgó
Hamvas-esszé az ősszövegnek tekinthető 1936-os Stemma-féle kiadás 58–81.
oldalán olvasható,11 és hogy csak igen-igen nyakatekert és/vagy
mélypszichologizáló érvelésmód mellett van létjogosultsága valaminek –
ti. a Hamvas-írásnak – a szó legszorosabb értelmében, legkézzelfoghatóbb
jelenlétében azt állítani, hogy az a valami tulajdonképp nincs is –
mármint ott, a Hérakleitosz-könyv 58–81. oldalán. (Ilyen érvek persze
kreálhatók lennének, kezdve annál, hogy a Stemma tudósai mintegy
„megszánják” és „beengedik” maguk közé Hamvast azzal, hogy ugyanannak a
könyvnek a lapjain szerepelnek vele, egészen odáig, hogy Hamvas
„kényszeríti ki” a Stemma tudósaiból, hogy egy általuk nem vállalható,
szakmai tekintélyüket aláásó „dilettáns” munkának a megjelentetesére
adják áldásukat…)
Kérdések, kételyek és (ön)ellentmondások tömegébe
botlottunk, pedig nem tettem egyebet, mint egy kicsit elidőztem maguknál
a szövegeknél, és azok bizonyos állításait szintén a szövegekből vett
más állításokkal szembesítettem. Jóval gyümölcsözőbbnek érzem ezért, ha
mindenfajta mélypszichologizáló, előítéletes felvetés helyett a
kézzelfoghatóból indulunk ki, vagyis abból a tényből, hogy Hamvas
Hérakleitosz-esszéje nem csupán a szóban forgó kötet anyagához írott
kísérőtanulmányként alkotja a könyv szerves részét, hanem a tágan
értelmezett „szigetiség” gondolatához is szorosan hozzátartozik, amely
Kerényi vagy Kövendi életművének – e „mozgalmári” korszakukat tekintve
legalábbis – éppúgy metaforája, mint ahogy Hamvas Béláé. Olyannyira,
hogy a megszülető szövegekből, illetve az életművek későbbi alakulásának
történetéből rekonstruálható tények alapján még az a hipotézis sem
zárható ki teljesen, hogy magának a Hérakleitosz-fragmentumok
fordításának és kiadásának ötlete elsősorban Hamvas ügye és érdeke. Ezt
látszik alátámasztani az a tény, hogy a Stemma működésének az antikvitás
világának és filozófiájának e szűk, „preszókratikának” nevezett
terrénuma nem vált kitüntetett témájává – lásd erre vonatkozóan a már
többször szóba hozott Devecseri-féle visszaemlékezést –, miközben Hamvas
legfontosabb görög tárgyú írásai éppen e témakörben születnek. (Ezzel
természetesen nem azt állítom, hogy Hamvas minden egyes, a „görög
lényegről” szóló írásának a preszókratika mint olyan vagy annak egy-egy
részterülete lenne a témája. Ám bármiről ír is, attól a revelációs
hatástól, amelyet a hérakleitoszi – és szinte kizárólagosan a
hérakleitoszi – filozófia tematikája és nyelve gyakorolt rá, egyéb
írásaiban sem képes szabadulni.) Lehet persze, hogy e hipotézisünk erős,
és a talán majd egyszer napvilágot látó szövegdokumentumok – ha
egyáltalán vannak ilyenek – megdöntik e feltételezést. Mindenesetre
tény, hogy számolva a Stemma-kör tagságának fentebb már jelzett
heterogenitásával, számosabbak a szerzők személyét, Hamvast, Kerényit,
Kövendit, illetve írásaikat összekötő kapcsok, mint az őket szétválasztó
elemek. A Kerényi és Hamvas közötti „emuláció” (Kerényi kifejezése)
csírái ugyan bizonyára már ekkor is megvannak, s a „szakmaiságnak” ez az
egyébként sokszor világosan nem is definiált fogalma, a „követendő” és
„hiteles” kánon körüli nézeteltéréseik hamarosan szakításhoz is vezetnek
köztük, ám itt még semmi jel nem mutat arra, hogy a szakmai
presztízsére már csak kényszerből is aggályosan ügyelő Kerényi szakmailag
kifogásolta volna Hamvas esszéjét, hiszen a könyvsorozat felelős
szerkesztőjeként Hamvas szóban forgó írását éppúgy vállalja, mint
Kövendi utószavát vagy az irányítása alatt megvalósult alapszöveg
fordítását és a fragmentumok feltételezhető sorrendjének
helyreállítását. Ami pedig Kövendi és Hamvas kapcsolatát illeti:
szerintem sokatmondó Kövendinek a Sziget második számában, tehát a
Hérakleitosz-könyv megjelenése után napvilágot látott írása, amelyben
Hamvas nevét dicsérőleg külön is kiemeli.12
Mindezzel természetesen nem elsősorban az volt a
célom, hogy Steiger Kornél szövegkiadói gyakorlatát tegyem bírálat
tárgyává. Tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy Steiger (esetleg a
hérakleitoszi töredékek másodszori megjelentetésére hajlandóságot mutató
Helikon Könyvkiadó) célja nem a Stemma-könyv szöveghű újrakiadása volt.
Most az sem fontos, hogy a Hamvas-oeuvre nyolcvanas évekbeli
recepciójának fényében miként ítéljük meg ezt a gesztust. Egyedül az a
szempont vezetett, amit korábban is jeleztem: az emlegetett korszak
„görög reneszánsza” – amely reneszánsz egyik reprezentatív
megnyilvánulásának látom a szóban forgó könyv megszületését – nem
ítélhető meg a hazai klasszika-filológia immanens története felől, és
nem is sajátítható ki általa. Akár elfogadjuk, akár nem, akár
egyetértünk a minősítésekkel, akár nem, Hamvas „neoromantikus
irracionalizmusa”, „tudománytalansága”, „nietzscheanizmusa”,
„eg↑zisztenciál-krizeológia metafizikája” ha talán a hazai
klasszika-filológia megújulásának nem is, a fentebb „görög
reneszánsznak” nevezett jelenségnek mindenképp része. Főleg annak
isme↑retében, hogy amikor Mátrai, Fejtő vagy Szentkuthy a
Sziget-mozgalmat mint olyat támadják, akkor ezek a tőlük idézett jelzők,
(le)minősítések nem elsősorban a többnyire meg sem nevezett Hamvasra
vonatkoznak, hanem jórészt Kerényi Károlyra, Németh Lászlóra és
Dobrovits Aladárra. (Tanulságos felidézni ezzel összefüggésben a Sziget
első számáról írott Fejtő-kritika alábbi bekezdését, mert egyrészt jó
példa valamiféle rossz értelemben vett tekintélytiszteletre, másrészt
arra is – s gondolatmenetünk e pontján ez látszik fontosabbnak –, hogy a
„romantikusság” vádja nem kizárólag a „nietzscheiánus” Hamvasra
vonatkozik, hanem a Sziget valamennyi szerzőjére: „»A
szakembernek, akinek csak szakja van« – írja Németh László. Ezzel is
valahogy úgy vagyunk, mint a »csak« jól-írással. Németh László kitűnő
esszéista, Kerényi komo↑lyan↑veen↑dő [sic!] filológus és
vallástörténész, Dobrovics [sic!] képzett egyiptológus, nem veszik-e
észre, hogy a csak-szaktudományok becsületes művelése mily magas cél s
hogy ez a délibábos bölcsészkedés, ez a »gnómikus« kacérkodás
tudományinneni, szellemellenes frázisokkal mennyire nem méltó hozzájuk?
Valami ragály ez, amely hatalmába kerítette őket, észrevétlen. »Mit
jelenthet az egyiptomi lényegtudománnyá nemesült egyiptológia a magyar
lényegtudomány számára? A magyar lényegtudomány megismerését a […]
földközelségtől várjuk« – írja Dobrovics Aladár abban a cikkében,
amelyben pompás szociológiai tájékozottsággal és logikával érzékelteti
az egyiptomi művelődés benső történetét. Ragály ez valóban, az önmagától
megcsömörlött és megkergült német szellemtudományok járványa, olyan
veszedelmes, mint a hegeli terminológia, amelybe ha valaki alaposan
beleásta magát, soha, de soha nem ír már le öt épkézláb mondatot. Ragály
ez, amelyet, úgy látszik, a »nemes társasélettel« nemcsak hogy nem
küszöbölnek ki, sőt konzerválnak, sőt felfokoznak. Bizonyítja ezt a Sziget
bevezetése, amelyet Kerényi bevallása szerint a »társaság« kollektíve
írt s amely legpregnánsabb foglalata, sűrített kiadása a Sziget eredendő
hibáinak.
Nálunk minden karrikaturává lesz, úgy látszik.
Karrikatura volt a forradalom és ellenforradalom, karrikatura ez is, a
Stefan Georgei Bund karrikaturája.”13)
Vagyis Steiger eljárását annyiban találom
elégtelennek – s ebben az összefüggésben: támadhatónak is –, hogy a
szakfilológia szempontjának kizárólagos érvényesítése mellett eltekint
annak a szélesebb kontextusnak a figyelembevételétől, amelyre fentebb
utaltam. Nemcsak azt mulasztja el – s ez egy nem Hamvas-filológus
esetében talán érthető –, hogy számot vessen azzal a kérdéssel, vajon
milyen szerepet játszik a Hérakleitosz-élmény Hamvas életművén (szűkebb
értelemben: egyéb görög tárgyú írásain, tágabb értelemben: egész
magánmitológiáján, írói világán) belül, vagyis hogy Hamvas milyen
immanens esztétikai célok elérése végett fordul Hérakleitosz
nyelve, gondolkodásmódja, filozófiai „tanítása” felé, hanem figyelmen
kívül hagyja azokat az ideológiai-mozgalmi meghatározottságokat is,
amelyek nélkül sem Kerényi, sem Kövendi Sziget-beli működése nem
érthető. (Ezért nem is a Hamvas-írás kihagyását megindokló két mondat
érvelésmódját és szóhasználatát tartom a legjellemzőbbnek, hanem azt,
ahogy Stei↑ger – igaz, ellentétben Hamvas esetével, itt a rokonszenv
megnyilvánulásaként – mintegy kijavítja, „helyreteszi” Kövendi bizonyos
megállapításait, vagy ahogy Kerényi tudósi kvalitásait méltatja – noha
ez utóbbi esetében éppen egy tudományosan nem igazolható (sőt:
feltehetőleg téves!) hipotézis kapcsán.14 Mindez ugyanakkor indirekt
módon a Hamvas-írással szemben táplált ellenérzéseinek-ellenszenvének
egyik legfőbb magyarázatára is rávilágít. Jelesül arra, hogy Stei↑ger
szemében Hamvas is egy olyan interpretációs hagyományt követ, ti.
Nietzschéét és a George-körösökét, amely „tökéletesen elhibázott és
meddő”. Mármost valószínű, hogy ha a hérak↑leitoszi filozofémának ama
modern, e századi kísérleteit, például az angolszász analitikus
filozófiáét vagy az archaikus görög nyelv szemantikai sajátosságaiból
kiinduló német iskoláét tekintjük – tegyük fel, joggal – etalonnak,
amelyek rendkívül finom eszközeikkel az e filozofémák modális logikai
finomszerkezetéről tesznek kijelentéseket, vagy amelyek új távlatokat
nyitnak a preszókratikus töredékek értelmezésében, akkor esetleg ezek
alapján joggal részesítünk (másokkal szemben, visszamenőlegesen)
előnyben bizonyos értelmezési stratégiákat (azokat ti., amelyek a szóban
forgó értelmezési stratégiák és beszédmódok kifejlődéséhez járultak
hozzá); de a tudomány belső fejlődésének, az up-to-date, „a tudomány mai
állása szerinti” pozíciójának szempontjai maradéktalanul mégsem vihetők
át a dolog egészére. Sokkal gyümölcsözőbbnek gondolom azoknak az
utaknak (vagy akár tévutaknak!) a bejárását, feltérképezését, amelyek
Hérakleitoszra vagy a hérakleitoszi filozófiára vonatkozó egy-egy (akár
„elhibázott és meddő”) kijelentés megfogalmazásához vezettek. E
szemléleti különbség bemutatására azt a példát hozhatnánk föl, ahogy
Steiger és ahogy, mondjuk, Heidegger viszonyul a spekulatív filozófiának
(min↑denekelőtt Hegelnek) a preszókratikát megközelíteni igyekvő
törekvéseihez. Míg Steiger (némi) lekicsinyléssel nyilatkozik e
közegről15, addig Heidegger többek között Hegel szerepét is abban látja,
hogy – egyébként Hölderlinhez és Nietzschéhez hasonlóan – a
„tulajdonképpeni értelemben vett görögség” feltárásához kívánt
hozzájárulni.16 Ezzel a szembeállítással nem az, és nem is lehet az a
célunk, hogy Heidegger autoritására hivatkozva vonjuk kétségbe a
preszók↑ratikára vonatkozó szakfilozófiai és szakfilológiai
kérdésfelvetések létjogosultságát; csupán azt szeretnénk érzékeltetni,
hogy a metaforikus „göröggé válás” Kerényi, Kövendi, Hamvas és mások
által is hangoztatott követelményéhez nem jutunk közelebb, ha ezt
kizárólag a szaktudományos kánon változása felől kíséreljük meg. Talán
az sem véletlen, hogy Heidegger explicit módon egyetlenegy
„szaktudóst” sem nevez meg, amikor „a tulajdonképpeni értelemben vett
görögség” problematikája merül fel a számára. (Természetesen más kérdés –
és nem a mi tisztünk ennek körüljárása –, hogy a szakkutatásból implicit
módon mit vesz át, mit emel be saját vizsgálódásaiba!) Számomra tehát
meglehetősen kérdéses, hogy jogos lehet-e éppen azon a mozgalmon kérni
számon a tudományos hitelesség kritériumrendszerét, amely éppen a
„tudományos hitelességbe” vetett bizodalma megrendülésének ad hangot…
Hiszen programjuk lefektetett alapelvei értelmében inkább céljuk
Hérakleitosz filozófiájának – pontosabban annak, ami a fennmaradt
töredékekből mint filozoféma rekonstruálható – a nem szakemberhez, a nem
profi olvasóhoz való közelebb hozása, mint azon törekvés, hogy a
nemzetközi Hérakleitosz-filológia egyetemi-akadémiai szintjének
megfeleljenek. E tekintetben sokatmondóak Kerényinek az alábbi, a kötet
előszavában olvasható sorai: „[…] nem tartottuk volna helyesnek, hogy
akkor, amikor elvben tisztában vagyunk azzal, mit érhet el itt a
tudományos szövegrekonstrukció, és mit nem, a végső bizonytalanságot a
filológusok terméketlen céhbüszkeségével fitogtassuk”, illetve a
Hérakleitosz-tanulmányban: „Megjegyezzük azonban, hogy nem a [töredékek]
sor↑rend[je] maga a fontos. Nem bizonyíthatnók be azt, hogy az egyes
idézetek Hérakleitos szö↑vegében ebben az egymásutánban fordultak elő.
[A cél] a filozófus gondolatmenetének és gondolkodásmódjának
felismerése.”17 És ha ez a cél, óhatatlanul felmerül a kérdés:
vajon ennek eléréséért nem használhatók-e a szakfilozófiától,
szakfilológiától idegen módszerek és eszközök? Egyszerűbben fogalmazva: a
Hérakleitosz filozófiájának aktualizálására vonatkozó – és félig-meddig
sikeresnek is tartható – kísérlet vagy a Hérakleitoszról való, irodalmi
színvonalú vagy akár csak érdekfeszítő „esszézés” vajon kevésbé
értékes-e a (szak)tudományosan verifikálható (és/vagy a szaktudomány
„legújabb” eredményein alapuló) hipotézisek megfogalmazásánál? A kérdést
még élesebben, némileg az általánosítás szándékával így is feltehetjük:
vajon a szűk szakmai körökben teljes sikernek számító és egyöntetű
elismerésnek örvendő Dielsnek köszönhető-e, hogy a preszókratika s ezen
belül Hérakleitosz filozófiája újra a gondolkodás tárgyává válhatott,
vagy mondjuk a szakfilológusnak csak fenntartásokkal nevezhető Heidegger
számos kritikát és ellenállást kiváltó Bevezetés a metafizikába
című könyvének? A kérdésre, ha egyáltalán megválaszolható, nem adhatunk
azonnali választ. Mindenesetre az, hogy egy ilyen kérdés egyáltalán
felvetődhet, érzésünk szerint annak a jele, hogy a Hérakleitosszal való
foglalkozás nem – és nem is lehet – a szakfilológia vagy
filozófiatörténész kizárólagos privilégiuma.
A Stemma Hérakleitosz-olvasatai
A fentebbiek alapján tehát újra kimondhatjuk: a
rendelkezésünkre álló dokumentumok hiányában és/vagy megbízhatatlansága
miatt ma már nemcsak az nem állapítható meg tisztán, mennyiben volt
véletlenszerű vagy szükségszerű a sztemmások (s talán elsősorban
Kerényi) részéről az a választás, hogy éppen egy preszókratikus
filozófus s azon belül is Hérakleitosz töredékeit szólaltassák meg
magyarul az akkor induló könyvsorozatuk egyik első darabjaként, hanem az
sem, hogy e választásban milyen szerepet játszott Hamvas: nemcsak azt
nem tudjuk, hogy Hamvas aktívan részt vett-e a fordítás gyakorlati
munkájában, de még csak azt sem, melyek voltak a Hérakleitosz-tanulmány
megszületésének konkrét körülményei. A Stemma óko↑rászokból,
filológusokból, őstörténészekből álló (Dobrovits Aladár, Dömötör Tekla,
Devecseri Gábor, Honti János, Brelich Angelo, Szilágyi János György,
Kövendi Dénes) körében a képzettsége szerint se ókorász, se filológus,
se filozófus Hamvas feltűnését esetleg ugyanolyan joggal tarthatnánk
kuriózumnak, mint a sztemmások többnyire a Kerényi házaspár lakásán
megtartott összejeveteleire, szövegolvasásaira fel-feljáró Szerb Antalét
vagy Ferdinandy Mihályét. Szerepük azonban, ha talán a körön belül
elhanyagolható is, a „mozgalmon” belül korántsem. Hiszen a Stemma
(legalábbis a belőle később kinövő Sziget-folyóirat programja szerint,
amely értelemszerűen esett egybe a kör spiritus rectorának tartható
Kerényi „egzisztenciálfilológusi”, sőt néha nem is leplezetten: „írói”
programjával) „a tudomány és az irodalom kézfogását”, a „tudomány és
művészet, élet és művészet eggyé válását” kívánta megvalósítani. (Hozzá
kell persze rögtön tennünk, hogy mivel Kerényi életművét elsősorban
„szakmai” újdonságai, hozadékai, illetve eredményei felől ítélik és
ítélték meg ilyen vagy olyan előjellel, munkásságának esztétikai
vetülete óhatatlanul háttérbe szorult. A Kerényi-szakirodalomban ritkák
az olyan, alább idézendő sorok, amelyek a Kerényi-szövegekhez esztétikai
szempontok felől közelítenének, vagy amelyek hangsúlyossá tennék, hogy
Kerényi kísérlete egyszersmind a nyelvre [nyelvhasználatra] is
irányul. „[Kerényi] Olyan formát próbált találni írásainak, amelyben
azok a szakértőkénél szélesebb körökhöz is utat találnak. Nem túlzás azt
mondani, hogy munkásságának jelentős része küzdelem volt ezért a
formáért. Érthető, hogy az asconai konferencia egyik18 legélesebb vitája
Kerényi műveinek műfaji besorolása körül alakult ki, a régóta kísértő
»tudománynak irodalom, irodalomnak tudomány«19 vád jogosultsága körül. A
kérdés felvetése mögött szinte mindig volt valami a jól írni nem tudók
irigységéből és csak az írni tudók képzettségük korlátait igazolni
igyekvő szándékából. Nem lehet azonban tagadni, hogy Kerényi esetében
volt realitása a vitának. Kétségtelen, hogy sok munkájában a kifejezés
megformálása a tudományos gondolatok elé tolakszik, olykor oldottságával
is némileg elhomályosítja, elhalványítja körvonalaikat, másfelől a
tudományos munkák szakkörökben megkövetelt íztelenségétől való jogos
borzadás nemegyszer az igényelthez és indokolthoz képest összezsugorítja
a gondolatokat hitelesítő apparátust.”20 Az, hogy az „íróság–irodalom”
problémaköre Kerényi tanulmányaival kapcsolatban vetődik fel, nem pedig primer
alkotásaival [noha a szerző a ’20-as évektől kezdődően számos,
többnyire kötött formájú verset is ír], egyrészt ezek kiadatlanságával
és ebből következő ismeretlenségével függ össze, másrészt viszont azzal,
hogy e darabok nem mutatják egy átütő költői-írói tehetség nyomait.21)
Érthető tehát, ha a „koszorúsok”, és közöttük is elsősorban
Kerényi, nem elégedtek meg a kör szakkollégiumi vagy az új utakat
kereső klasszika-filológusok számára felkínált alternatív-szabadegyetemi
jellegével. Ezt még az a Dömötör Tekla is észreveszi, aki saját
bevallása szerint mit sem sejtett Kerényi munkásságának valódi
tétjeiről: „[…] a hazai klasszikafilológia helyzetéről, annak művelőiről
semmit sem tudtam. Így hát azt sem értettem, hogy mi ellen vagy miért
hadakozik Kerényi.”22 Nos, e visszaemlékezés több elejtett
megjegyzésével is igazolható Keré↑nyinek az a szándéka, hogy a tárgyalt
időszakban (1934–35) a szűk szakmai keretek közül való kilépéssel
párhuzamosan az egész magyar szellemi élet szereplőjévé
igyekezzék válni, illetve hogy egy ilyen feladattal ruházza fel a
Stemmát is. (Vö.: „Kerényi egyszerre minden látható ok nélkül
szemrehányásokkal kezdte elhalmozni hűséges tanítványait, és erre az
égvilágon semmi oka nem volt, hanem Németh Lászlónak voltak generációs problémái, és ezt Kerényi átvette tőle, és a Stemmára vetítette”;
illetve máshol: „Tulajdonképpen meghatóan naiv próbálkozás volt, amikor
Kerényi egy ilyen katasztrofális politikai helyzetben próbálta az antikvitás felé való fordulással a magyar szellemi életet és talán a magyar sorsot megváltoztatni. Lényegében épp olyan meghatóan naiv vállalkozás volt Németh László elképzelése a népi kollégiumokról […], amelyek még megmenthetik a magyar társadalmat.”23)
E programjuk megvalósítása s egy szélesebb
közönséghez való eljutás érdekében írókat, esztétákat és filozófusokat
próbáltak meg bevonni munkájukba. S innen nézve az a szerep, amit a nem
szakfilológus Németh, Szerb vagy Prohászka Lajos játszik a
„szigetgondolat” alakulásában, semmiképp sem mellőzhető. (S mondanom sem
kell, hogy amikor Németh László a Ke↑ré↑nyi körül csoportosuló „új
nemes szektáról” beszél, vagy amikor Hamvas fejében szintén megfogan egy
ilyen kör létrehozásának a gondolata, akkor nyilvánvalóan nem egy olyan
exkluzív tudományos műhely megalapításának a vágya munkál bennük, ahová
– szakmán kívüliekként – ők maguk be sem kerülhettek volna, hanem egy, a
George-kör mintájára szerveződő műhely, Németh László szavával:
„gondolkozda”, amely, paradox módon, egyszerre kínálta a „kivonulás” és a
„betörés” lehetőségét.)
De még megmagyarázhatatlanabb Steigernek a
Hamvas-írás negligálására, illetve azt a Stem↑ma, konkrétan pedig
Kerényi és Kövendi törekvéseivel szembeállítani igyekvő szándéka, ha
magára a kötetkompozícióra, illetve magukra a végül is megjelent
szövegekre vetünk egy pillantást. (A kötetkompozíció vizsgálatát azért
tenném az első helyre, mert egyrészt majdnem biztosra vehetjük, hogy a
szövegek sorrendje nagyon is tudatos szerkesztői-szerkesztési elvet
tükröz. Másrészt a kötetkompozíciót elvileg érezhetjük szervesnek még
akkor is, ha a szövegek szerveződésének egy alacsonyabb szintjén a
közöttük levő viszony netalántán szervetlennek hat. A szóban forgó könyv
esetében nem ez a helyzet: a kötetkompozíció minden szinten a
szervesség benyomását kelti; ha nem is úgy, mint a Sziget első számában,
ahol bizonyos szövegek nyíltan utalnak vagy játszanak rá egy másik,
szintén a kötetben szereplő darabra. De – a motívumok, a szerzői
szándékok terén vagy a szóhasználat szintjén – a Kerényi-, Kövendi- és
Hamvas-szöveg között itt is meghatározó ez a referencialitás.24 És a
szövegek effajta rokoníthatósága távolról sem magától értetődő. A
Hérakleitosz filozófiájából doktoráló Kövendi – akihez nemcsak alkatilag
állt közel Hérakleitosz filozófiája, hanem aki feltehetőleg a
legalaposabban is ismerte a Hérakleitosz-irodalmat – dolgozatának
szupplementumaként néhány szavas tartalmi kivonatát adja Schleiermacher
1838-as Heraklit der Dunkléjétől O. Gigon 1935-ös Untersuchungen zu Herakleitos
című könyve által közrefogott száz év legfontosabb
Hérakleitosz-olvasatainak. Ahogy feljebb már utaltam rá, a Kövendi által
megemlített tucatnyi mű, illetve szerző Hérak↑lei↑tosz-képe között
alapvető és áthidalhatatlan különbségek tapasztalhatók. Amikor alább a
sokáig „hivatalosnak” számító, a szóban forgó Hérakleitosz-kiadással
majdnem ugyanabban az évben [1982] megjelenő Pais-értelmezést foglalom
össze néhány szóban, akkor ezt azért teszem, hogy még nyilvánvalóbbakká
váljanak számunkra a Kövendi-, Kerényi- és Hamvas-féle
értelmezéskísérletek párhuzamosságai. Pais szerint ugyanis Hérakleitosz
„a materialista nézet nagy↑szerű megfogalmazója” és „a dialektikus
valóságszemlélet első jelentős kimunkálója”, olyan „fölvilágosult”, „a
világ anyagiságából”, „a hétköznapi tapasztalatokból” és „a közvetlen
meg↑figyelésekből” kiinduló filozófus, aki [ha egyáltalán] csakis
„fokozatosan volt képes helyes ismeretekhez jutni”. Bár, folytatja Pais,
az epheszoszi bölcs „tisztában van már azzal is, hogy a jóra és a
rosszra, a jogosra és a jogtalanra vonatkozó nézetek történelmileg
relatívak, változók, s így a földi halandók körében nincs abszolút jó és
rossz, jogos és jogtalan”, sajnálatos módon mégis a hülozoizmus
tévedésébe esik, mivel „az egész valóság összes dolgait, tehát az alsóbb
létszférákat is élettel, sőt tudati kvalitásokkal bírónak tekinti”.25
Úgy gondolom, egy ilyenféle, és nemcsak a Paisét jellemző
Hérakleitosz-értelmezés fényében a stemmások közötti felfogáskülönbségek
– ha egyáltalán még kivehetők – csupán árnyalatbelieknek tarthatók…)
Szempontok a preszókratika hagyományozástörténetével kapcsolatban
Hérakleitosz alig több mint száz fennmaradt mondata
olyan monumentális életművekhez mérve, mint Kanté vagy Hegelé,
elenyészőnek, sőt akár észrevehetetlennek hathat, s első megközelítésben
inkább képezheti annak a tét nélküli, öncélú, korlátolt, Szentkuthyt
parafrazeálva: „kisfiloszi” tudománynak a terrénumát, amit Hatvany is „a
tudni nem érdemes dolgok tudományának” nevezett, s amely előszeretettel
foglalkozik obskúrus, már a maguk korában is csak sokadlagos
fontosságúnak számító szerzőkkel és életművekkel. Az azonban, hogy –
töredékességének, illetve a fennmaradt szöveg meghatározóan bizonytalan
státusának ellenére – Hérak↑leitosz életműve mégis ilyen kitüntetett
tereppé válhatott, elsősorban azzal magyarázható, hogy a „kezdetekre”,
az európai filozófiatörténet és gondolkodás (sőt: „lét”) e
forrásvidékére vonatkozó kérdések valóban az (európai) „hagyomány”
fundamentumának képezik részét, amelynek jelentősége akkor nő meg
igazán, amikor a belőle kisarjadó fennállóban válságjelenségek és/vagy
legitimációs problémák kezdenek mutatkozni. Századunkban Heidegger
szerepe a preszókratikus filozófia újbóli előtérbe kerülésével
kapcsolatosan, nyílt vagy lappangó hatása e tekintetben is
megkerülhetetlen. Habár egyetérthetünk Steinerrel, aki Heidegger
„arkádiai ontológiáját”, „elfojtott vallásosságát” hűvös
távolságtartással kezeli, hiszen joggal int bennünket óvatosságra az a
tény, hogy nem ismerjük a beszéd (s még kevésbé: a „lét beszédének”)
eredetét, illetve hogy már Hérakleitosz „nyelve” is „modernnek” számít a
nyelvi és formai fejlődés időrendjében, mivel egy olyan kiválogatódási
folyamat késői terméke, amely folyamat számunkra felderíthetetlen marad,
ám ennek ellenére, teszi hozzá Steiner, mégsem lehet vitás, hogy a
pre↑szókratikus életműveket is „[…] a hajnalhasadás
megismételhetetlensége övezi”: „az ő fényüknél kezdjük meg utunkat. Ők
hívták életre a hasonlatot, a metaforát, az egyetértés és a tagadás
kifejezését – azok segítségével szervezzük meg belső életünket. Ők
pillantották meg először a tenger borszínét és a babér zöld ragyogását.
Miattuk vagyunk bátrak, mint az oroszlán, és ravaszak, mint a róka.
Hazatérni a görög világba és mítoszaiba annyit tesz, mint megkísérelni,
hogy kifejezési eszközeinknek visszaadjunk valamit a kezdetek
ragyogásából és metsző élességéből.”26 Steinernek ez a nyelvre (a
metaforák „kitalálására”) kihegyezett eszmefuttatása a pre↑szók↑ra↑tikus
szöveg egy szempontunkból igen fontos jellemzőjére világít rá, mégpedig
arra, hogy akár Heidegger, akár a Kerényi-kör fent nevezett szerzői
számára a preszókratika nem csupán és nem is annyira a filozófia, hanem
egyszersmind a költészet „hajnalával” azonos. Heidegger például
ugyanúgy, mint Hamvas, hangsúlyossá teszi, hogy a Hérakleitosz-féle
gondolkodás- és beszédmód még költői – Heidegger szóhasználatában ez a
„filozófiai” szinoni↑mája –, nem pedig tudományos, vagyis benne a
„költészet” és „gondolkodás” nem válik el egymástól27. (Más kérdés, hogy
kettejük nyelvszemlélete között van egy lényeges különbség: míg
Hei↑deg↑ger számára a nyelv[használat] a gondolkodással áll kapcsolatban, pontosabban a nyelv↑[hasz↑nálat] a gondolkodásnak, valamiféle intellektuális tevékenységnek rendelődik alá, addig Hamvasnál a morális magatartással, illetve magatartásnak.)
Mindezekből nyilvánvaló, hogy a hérakleitoszi filozófiával való szembesülés egyszersmind intenzív nyelvi-esztétikai élményt
is jelent. A nyelvi-esztétikai értelmezés előtérbe kerülését részben
persze magyarázhatja a preszókratikus gondolkodók szövegeinek ama
fogyatékossága is, hogy sem a kontextuális, sem a szerzői intenció
felőli értelmezésre nem alkalmasak.
Éppen ezért, ha nem is élesen, mégis el kell
választanunk Hérakleitosz (s tágabban: a preszókratika) szigorú
értelemben vett (szak)filológiai vizsgálatát annak filozófiai – az
eredetre, a hagyományra vonatkozó – vizsgálatától. Hamvas sajátos
viszonyát Kerényi és a holdudvarához tartozó ifjú filológusok is éppúgy
félreértik, mint később Steiger. Mert az a terrénum, ahol Hamvas és
Kerényi, másfelől pedig a Heidegger-típusú gondolkodók szándékai
maradéktalanul egybeesnek, az nem a klasszika-filológia mint önálló
tudományág megújításkísérlete, hanem a görögség – szóhasználatukban: a
„görög lényeg” –, vagy ha tetszik, a szó heideggeri értelmében vett
„eredet” újragondolásának, újraaktualizálásának kérdése. (Amikor Kerényi
egy helyütt arról beszél, hogy „az európai szellem minden új
színvonalmagasság birtokában újra kezdi az ókorvilág megértését”,28 vagy
amikor Hamvasnál olvassuk azt, hogy „egyedül a görög történet több,
mint történet. Az erők, amelyek akkor éltek, úgy tűnik, ma is jelen
vannak. […] Az emberiség történetének leírása azóta tulajdonképpen:
kiben, hogyan, mikor, mennyire jelentkezett és valósult meg a
görögség”29, akkor nem pusztán megalapozott vagy megalapozatlan
véleményüknek és elfogultságaiknak adnak hangot, hanem egyszersmind
felszólítanak e világ újra↑aktualizálására is.) Más kérdés, hogy e
terveknek megvolt-e a maguk realitása. Hamvas burkolt, Kerényi
manifesztté tett ars poeticája monumentális vállalkozást sejtet: Kerényi
a görögségre vonatkozó egész írásos hagyomány újbóli feldolgozását tűzi
célul maga elé egy, ahogy ő nevezi: „újjáalkotott” módszer
segítségével, míg Hamvas ennél is többre, a majdnem lehetetlenre
vállalkozik: a vélt vagy valós „görög lényeg”, önmagunk
„átgörögösítésének” programját kívánja megvalósítani – Tatár György
Nietzschére alkalmazott metaforáját kölcsönözve –, azt, hogy belépjen „a
vakmerő megismerés labirintusába”.30 Mindebből az is nyilvánvaló, hogy e
két cél, ha grandiózusságát tekintve mindenképp rokonítható is, és ha a
hozzájuk vezető út sokszor keresztezi is egymást, lényegét tekintve
mégis széttart. Kerényi programja végeredményben roppant nagyszabású
tudományos program. Még akkor is, ha e program
megvalósításának/meg↑valósulásának útja azzal a veszéllyel járt együtt,
hogy a létező klasszika-filológia mint tudományos diszciplína keretei
feszítődnek szét (ezt a veszélyt ismerik fel például a Kerényi
„Alter↑tum↑swissenschaftjával” szembeni burkolt vagy nyílt támadásokban
vagy a Kerényi-féle beszédmódot rosszalló kritikákban).
Ez a szétválasztás mindazonáltal nem szabad hogy
„éles” legyen, mert a szűken értelmezett klasszika-filológiai eljárás
könnyen csaphat át filozófiába, ahogy ezt a Hérakleitosz-jelenség
„modern” felfedezőjének tartható Schleiermacher, de különösen Nietzsche
és Heidegger példáján láthatjuk. Ugyanakkor az is tény, hogy, mondjuk,
sem Edouard Zeller 1879-ben megjelent monumentális görög
filozófiatörténete, sem pedig Hermann Diels először 1901-ben megjelent
preszókratikus szöveggyűjteménye nem nyúlik túl és nem hat a szűk
értelemben vett klasszika-filológusi berkeken kívül.
Mindezt azért kell hangsúlyoznunk, mert az itt szóba
hozott „szigetesek” egyike számára sem pusztán szakfilológiai vagy
filozófiatörténeti részletkérdés a hérakleitoszi gondolkodás
rekonstrukciója, hiszen a hérakleitoszi gondolatok Hérakleitosz
mondataival történő, majdnem szó szerinti visszaadása Kövendinél mintegy
burkolt hitvallássá válik, Hamvasnál a választott írói (váteszi?)
magatartás apológiájává, Kerényinél pedig a tágan értelmezett vallásos
gondolkodási forma par excellence megnyilatkozási formájává. Így vagy
úgy tehát – és persze nagymértékben az írói-gondolkodói alkat
függvényeképp, de – a hérakleitoszi filozófia mindannyiuk számára
kitüntetett terep: az epheszoszi bölcsben mindegyikük a „világ
megfejtőjét” tiszteli. (Niet↑zschének e metaforája egyébként a Hajnalpír egyik, A szellem zsarnokai
alcímet viselő frag↑mentumából származik. Ahogy azt az alcím is
egyértelművé teszi, Nietzsche e töredékében a Schopenhauerig tartó
filozófiatörténetet, az egész „metafizikai korszak” gondolkodását és
gondolkodóit valójában kritikával illeti, mégpedig abban marasztalva el
őket, hogy hittek a „dolgok megismerhetőségének” „emberi” léptékében,
„időmértékében”. Gondolatmenetünk szempontjából most kevésbé fontos
annak hangsúlyozása, hogy az ifjúkori Hérakleitosz-esszé és a kései Hajnalpír
hagyomány- és ezzel szoros összefüggésben: Hérakleitosz-képe között
milyen lényegi szemléletbeli különbségek mutathatók ki. Amikor tehát a
„világ megfejtője” metaforát használjuk, akkor azt annak korai, nem
pejoratív értelmében tesszük.) Hérakleitosz „lo↑gosza” számukra –
Steiger kifejezését kölcsönözve – nem csupán a mű immanens világában
töltődik fel jelentéssel, hanem egy mindannyiunk számára közös univerzum
„lényegére”, struktúrájára, „mélyvalóságára” utaló referenciális
tárgyként értelmeződik. Vagyis Hérakleitosz vélt vagy valós
homályossága, érthetetlensége valamiféle rejtvényszerűséget jelent a
számukra, és e rejtvény megfejtése nem kevesebbel, mint a szellemi
értelemben vett „megvilágosodással” (illetve a hérakleitoszi
metaforikában: a „felébredéssel”) kecsegtet. Hérakleitosz abban a
tekintetben válhat számukra a filozófiatörténet egyik legkitüntetettebb
alakjává, amennyiben életművében látják igazolódni ama
sejtésüket/meggyőződésüket, hogy az igazság mint a valóság/létezés
regulatív elve, mint reális entitás megvan a világban és/vagy bennünk,
azaz az értelmetlenség, a káosz mögött megbúvik valamiféle értelem,
amely épp ennek a rejtjelezett hérakleitoszi beszédnek a befogadása,
pontosabban: megfejtése/desifrírozása során válik felismerhetővé.
Hé↑rak↑leitosz ennyiben tehát nem csupán a filozófiatörténet egyik
aktora és tényezője a sok közül, hanem inkább „philosophus
philosophorum”, aki a befogadót azért buzdítja fáradhatatlan kutatásra, a
látható mögé hatolásra, hogy a befogadó maga is részese legyen ama
„bölcsességnek”, amelynek birtokában képessé válhat arra, hogy a
(látható) jelenségek (láthatatlan) mélyszerkezetét,
működésmechanizmusát, logoszát kitapinthassa.
JEGYZETEK
1Kövendi egyetemi hallgatóként ismerkedik meg Hérakleitosz filozófiájával, és 1920-ban védi meg doktori disszertációját e tárgyban. Kerényi 1924-ben ír Hérakleitoszról, de írásának alapgondolatát (Hérakleitosz és az ind filozófiák esetleges párhuzamba állítását) később már nem érzi vállalhatónak.
2Officina, Kétnyelvű klasszikusok, Bp., 1935. Összeállította: Trencsényi-Waldapfel Imre.
3Vö.: „Innen Horatiusnak még teljesebb félreértése nálunk a háború előtti utolsó ötven évben, mint egyebütt Európában: az a tehetetlen szónokiasság, amely nemzeti héroizmusunkat 67 után felváltotta, gyakran kiélte magát rajta.” – Kerényi Károly: Horatius noster. In Kerényi Károly, i. m. 206.
4Vö. A Stemma órái. In Devecseri Gábor: Antik tanulmányok II. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981, 340–343.
5Nincs adatunk arra, hogy a köztes időszakban (1920 és 1924, valamint 1935–36) akár Kövendi, akár Kerényi behatóbban foglalkozott volna a preszókratikus filozófiával, illetve konkrétan Hérakleitosszal. Devecseri egy elejtett megjegyzéséből tudható viszont, hogy Kerényi az egyetemen tanította Hérakleitoszt.
6Vö. Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába. Ikon Kiadó, 1995, 65.
7Vö.: „[…] ez az a pillanat, amikor a középpont, illetve a kezdet hiányában minden diszkurzussá – feltéve, hogy ugyanazt értjük a szón –, azaz rendszerré válik, melyben a központi, eredeti vagy transzcendentális jelölt a differenciák rendszerén kívül soha sincs jelen. A transzcendentális jelölt távolléte a végtelenségig kiterjeszti a jelentés/ jelölt mezejét és játékát.” Lásd J. Derrida: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában. Helikon, 1994. 21–35.; idézi Simon Attila: A filozófus rejtvényei. In Kitolási szakasz. Fiatal filozófusok antológiája. JAK – Balassi Kiadó, 1997, 122.
8Ami viszont a rendelkezésünkre áll, többnyire megbízhatatlan; ha valaki a Stemma-kör működéséről arra alapozva próbálna képet alkotni magának, amit például az imént már szóba hozott, személyes és oldott hangvételű írásában Devecseri tart fontosnak belőle, akkor nemcsak Hamvas Béla helyét és szerepét kellene periferikusnak látnia (ami, tegyük hozzá, a nem „szaktudós” Hamvas megítélését tekintve akár még érthető is lehetne ókorászkörökben), hanem a kitűnő fordító, Platón- és Hérakleitosz-szakértő, a Szigetben – Kerényi és Hamvas után – a legtöbbet publikáló Kövendi Dénesét is. (Épp ezért gondolom úgy, hogy mindenekelőtt a megjelent művekből, ne pedig ilyen-olyan előítéletek felől következtessek a körön és a mozgalmon belüli szerepekre.)
9Steiger Kornél: Utószó. In Hérakleitos múzsái vagy a természetről. Helikon Kiadó, Budapest, 1983, 72.
10Uo. 73.
11Amely megszületése után csak fél évszázad múltán látott újra napvilágot. Lásd Hamvas Béla: 33 esszé. Bölcsész Index, 1987, 123–135.
12Vö. Kövendi Dénes: Erós Proteurythmos. Sziget II., 38.
13Lásd Fejtő Ferenc: Sziget és tenger. Szigeti gondolat és újromantika. In Nyugat, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988, 182–183.
14Vö. „Ám tévednénk, ha azt az interpretációs irányzatot, amelybe Heisenberg és Kövendi idézett kijelentései tartoznak, tökéletesen elhibázottnak és meddőnek tartanánk.” Illetve: „Ám a dolgozat tudományos eredményei olyan kutatói attitűdből adódnak, amely sem aktualitásából, sem példaszerűségéből nem vesztett a megjelenése óta eltelt idő alatt.” Steiger Kornél: Utószó, i. m. 71. és 72.
15„Ez a műfaj [a spekulatív filozófia közege] – amelynek legismertebb példánya Hegel filozófiatörténete – a Geist történetének a priori szisztémájából dedukálja, mit kellett légyen tanítaniuk a preszókratikus filozófusoknak.” (Steiger: i. m. 14.)
16„[Hérakleitoszt] egyrészt a nyugati történelemben a legalaposabban értelmezték át nem göröggé, aki másrészről viszont az újabb és legújabb időkben mégis a legerősebb indíttatást jelentette arra, hogy újra föltárjuk, mi is a tulajdonképpeni értelemben vett görögség. [így járt el Hegel és Hölderlin, azzal a különbséggel, hogy míg] Hegel visszafelé tekint és lezár, addig Hölderlin […] előrenéz és feltár.” (Lásd Heidegger: Mi a metafizika. Heidegger: i. m. 65.)
17Az idézetek forrásai: Kerényi Károly: Az olvasóhoz, illetve Hérakleitos és a görög filozófia eredete, i. m. 8. és 58.
18Utalás az 1997. február 16-a és 21-e között megrendezett Humanizmus és hermeneutika. Kerényi Károly és a 20. századi tudomány című konferenciára.
19A „tudománynak irodalom, irodalomnak tudomány” vádja nemcsak Kerényivel, hanem, kimondva-kimondatlan és összefüggésben a „romantikával”, az egész Sziget-mozgalommal szemben felhozott legfőbb vádak egyike. Kerényi életművét a művek belső formája (vagyis azok „köztes” státusa) felől megkritizáló Szentkuthy híres-hírhedt pamfletjében így fogalmaz: „[…] ezek a Kerényi-könyvek maguk is nemegyszer szakítanak a szigorúan vett tudományosság módszerével és stílusával, irodalmi alkotások is akarnak lenni, s ehhez hogyne kellene az irodalomnak is hozzászólnia. Elvégre nem játszhatják örökké ezt a kényelmes bújócskát: ha irodalmi élvezhetetlenségüket bírálják, akkor egyszerre csak a »tudós szakember« álarcát öltik magukra – ha viszont tudományos alapelveiket feszegetjük, akkor meg hirtelen a »lelkesítő irodalom« alibije mögé menekülnek.” (Szentkuthy Miklós: A mítosz mítosza, in Szentkuthy, i. m. 567.)
20Szilágyi János György: Kerényi-év, 1997. In Mitológia és humanitás. Kerényi Károly 100. születésnapjára. Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 19–20.
21Ebbe a javarészt a mai napig asztalfiókban maradt oeuvre-be Fáj Attila tanulmánya nyújt némi betekintést. Lásd Fáj Attila: Kerényi Károly hatása a hazai és a nyugati magyar írókra. In Kerényi Károly és a humanizmus. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1978. Különösen a 48–51. lapok.
22Dömötör Tekla: Táltosok Pest-Budán és környékén. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987, 61.
23Uo. 64. és 77. (Az én kiemeléseim – Sz. F. I.)
24Amely referencialitás természetesen nem zárja ki a szövegek közötti eltérések lehetőségét. Esetükben azonban még ezek az eltérések is inkább csak a szerzők alkatának, valamint a szerzők által használt műfajok (esszé, tanulmány, filozófiai értekezés) formai megkötöttségeinek különbségeiből következnek.
25Pais István: A görög filozófia. Gondolat, Budapest, 1982, 107., 109., 112., 115. és 117.
26Vö. George Steiner: Örök Antigoné. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 201.
27Vö. Heidegger: Bevezetés… i. m. 74. Illetve Hamvasnál: „Hérakleitos plasztikus és intenzív egyszerre, de nem úgy, hogy benne a kettő küzd. Szemléletes és zenei, értelmi és képszerű, költői és tudományos, de sohasem harmonikus, hanem az egyik értelem mindig átugrik saját ellentétébe, a képből a fogalomba és viszont.” (Vö. Hamvas Béla: Hérakleitosz helye… i. m. 126.)
28Lásd Halhatatlanság és Apollón-vallás. In Kerényi: i. m. 110.
29Lásd Hamvas Béla: Hexakümión, i. m. 319.
30Vö. Tatár György: Az öröklét gyűrűje (Nietzsche és az örök visszatérés gondolata). Gondolat, Budapest, 1989, 190.