Nem hiszem, hogy a történet folyamán hatnál több mániamentes
művész van. A mánia az emberi lény görcse, ami nem egyéb, mint a műé, és a mű
görcse, ami az emberé, mert a kettő egymást áthatja. Ezért ami démoni, az
kétértelmű, kártékony, egyben komikus. A művészetben a mánia csaknem minden
esetben a stílusban jelentkezik. Stílust csinálni annyi, mint mániát csinálni.
A művészet nem a valóság (természet) utánzása, a művészet
nem kifejezés (pszichológia, modernizmus), hanem az eredeti valóság
helyreállítása, amelynek feltétele, hogy a művész önmaga is az eredetit, az
alapállást életében megvalósítsa. A művészet szüntelen küzdelem a látvány
ellen, mondja Serpan. A művészet a magasabb tudást, az embernek önmaga
átvilágítását, felemelését és megtisztulását hozza. Ha nem, csupán mánia vagy a
libidó kielégítése, és nem ér semmit. A múzsai egzisztencia számára nincs más
feladat, mint hogy a korrupt valóságot megváltoztassa és az eredetit
helyreállítsa.
A kép nem a szemlélet tárgya többé, a sajátságos belső
átalakulás következtében a néző válik a mű szemléletének tárgyává. A képnek van
igénye, nem az embernek – a képnek, amelyhez föl kell emelkednünk. A „meg kell
változnod!” igénye ez. (Rilke Archaikus Apollo torzója szól így a nézőhöz.) Az
emberek többsége abban a hiszemben él, hogy benne minden rendben van – kívül
van a hiba. A műtárgy arra kényszeríti, hogy spirituális hatalmak elé lépjen és
e Hatalmak sugárzásában sajátságos izzásba jusson. Ez a magasabb Hatalmak
sugárzásában való rejtélyes izzás az, amit meditációnak hívnak.
Forrás: Medio Kiadó
