Ugrás a fő tartalomra

Kiemelt

Hamvas-szókincstár

Hamvas-szókincstár „…a szó megnevez és megszólít, életre kelt” Szakács Gábor szerkesztésében Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri,  meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden  időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs  objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült  csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a  csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az  emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan  egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15. o.) Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az  ember itt az őskori és keleti

Ez az.


 

Van egy bizonyos megrendítően meghitt hazaérkezés-élményem, ami minden egyes meditációs elvonuláson teljes lényemet magával ragadja. Így történt ez legutóbb is (zen meditációs elvonulás Jeff Shore-ral és a pesti Egy Csepp Szanghával, a nagyváradi Posticumban). A senki földjének időtlen és befogadó tere, ami a csoportos gyakorlásból megnyílik. Bent nyílik, és kifelé tárul. A senki földje, vagyis a legbiztosabb talaj. Az élő, mindenkori, megszakítatlan és valóságos láthatatlan történet, mit csak az nem lát, aki ilyenolyan oknál fogva nem a látást választja.

"Tekintet nélkül arra, hogy Perzsiában van, és szúfinak hívják, Júdeában, a Holttenger mellett, és nevük esszénus, vagy rongyos lengyel falvakban, és khasszidoknak nevezik őket – az ember úgy érzi, hogy végre hazaérkezett. Ez az otthonosság. Ez a meghittség, és bizalmas jóhiszeműség. Ez az egyszerűség, jel és tiltakozás az ellen, ami ezer évek óta a történetben folyik. A romkultúrák közepette valami, ami nem pusztul el. A szertefoszló népekkel szemben valami, ami abszolút pozitívum. Minden propaganda és minden hittérítő háború és minden hivatásszerű klérus nélkül. Az ember tudja: ez az.
Ez az.

(Hamvas Béla Zen című esszéjéből)
A program tökegyszerű, és az első fő instrukció: "Azt is felejtsd el erre az időre, hogy az egy meg egy az kettő." Napi 10 óra zazen (zen ülőmeditáció) a kápolnában. Plusz még 3 óra éjszaka, annak aki még mélyebbre akar menni. A 25 perces ülések között pár perc szünet (nyújtózkódás), vagy 5 percnyi járó-meditáció az udvaron, gyors tempóban. Teljes silentium - a funkcionális beszéd megengedett. Az étkezés is csendben zajlik, összehangoltan (pl. egyszerre kezdjük és fejezzük be). Este befejezésként A négy fogadalom, 3 nyelven (japán, magyar, angol) majd 3 leborulás.


A négy fogadalom

Az élőlények száma végtelen,
fogadom, hogy mind megszabadítom.

A káprázatok világa kimeríthetetlen,
fogadom, hogy mind legyőzöm.

Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan,
fogadom, hogy mind megtanulom.

A felébredés (Buddha) útjai bejárhatatlanok,
fogadom, hogy mind bejárom.


Naponta egyszer "kötelező" szanzen (szemtől szembeni privát találkozás - one on one, in order) a mesterrel. Kérdezhetsz, kérdezhet. Válaszolhatsz, válaszolhat. Lehet, hogy nem szavakkal, és lehet, hogy semmit sem értesz az egészből. Minél világosabban és egyszerűbben meg tudod fogalmazni a kérdésed velejét, annál valószínűbb, hogy a választ megtalálod - a mester ebben segíthet. Ha van egy égető koanod azt behozhatod ebbe a térbe. Ha nincs, talán kapsz egyet. A koanommá válok és teljes létezésemmel kinyilvánítom azt. Nem én állítok valamit, hanem (én) vagyok az. Nem az intellektusommal - hanem teljes lényemmel, testemmel-lelkemmel.

Félelmetesen felszabadító volt, ahogy az (egyébként közvetlen és elérhető) mesterrel való legelső (még szemiformális) találkozás alatt, 1 mondat után megértette a kérdésemet, amit lassan egy évtizede "mondok" a környezetemnek, -ben, visszhang nélkül. Nem azért, mert a mester egy zseni, a környezetem pedig idióta (bár ebben is lehet valami, nem zárhatunk ki semmit), hanem mert a senki földjén hangzott el a kérdés, mert csakis és csakis a kérdés esszenciáját kellett megfogalmaznom, adalékanyagok nélkül, és mert van egy olyan a zen buddhizmusban (is), hogy Az én országom nem e világból való. Hanem a világosságéból és a csend szolgálatában. A világosság és a csend forrása pedig nem a szavakban meg az azokra épített ideahálózatokban van, hanem abban, ami bennünk ezeket a legégetőbb kérdéseket (koanokat) legmélyebbről kérdezi és kapja vagy adja. Ki tanít kit? (-) Szóval sok éve nem sírtam ilyen tisztító-felszabadító katarzisélmény-zuhatagban, többnyire ülés közben. Szinte hangtalanul, amennyire bírtam. Volt egy csepp, ami egy aión alatt csapódott a padlóba. 


Csoportkép, aztán búcsúzás, mindenki vissza az otthonába (?), ki Pestre, ki Kolozsvárra vagy messzibb nyugati országokba, mindenkinek kezdődik a következő, személyes, világiakban való "elvonulás". Ahogy Jeff írja egyik könyvének utolsó soraiban: 
"Kétségkívül még mindig ugyanaz az öreg seggfej vagyok, de mostmár valahogy együtt tudok élni vele."

(A könyv utolsó, önéletrajzi fejezete online itt is elolvasható - maga a könyv
pedig A Láthatatlan Zen Könyvtárból kikölcsönözhető)
(-) 

Ez az. A lényeg szavakba nem foglalható. 


Szólj Zsoltnak, ha csatlakozni szeretnél a zen meditáció csoportos gyakorlásához Kolozsváron, a Gandhi Központban - kontaktért idekatt
 

Népszerű bejegyzések

Kövess a Facebookon!