"Korunk egyik nagy előnye, hogy annyira tele van lappangó borzalommal, hogy az ember bárhová néz, mindenünnen egy-egy apokaliptikus halálnem arcát látja magára meredni. Jóslat van elég, kétségtelen bizonyítékául annak, hogy mialatt az emberek túlnyomó többsége élete felszínén csak azért látszik loholni, hogy éhen ne haljon és meg ne fagyjon, a mélyben hogyan reszket valamitől, aminek még józanságáról sem volt alkalma meggyőződni." [az idézet forrása: Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv]
Minden gondolkozást az érzékekkel kell kezdeni, mondja Baader. Tanácsának
ésszerű voltát beláttam, s ezért kezdtem a bor metafizikáját a
legérzékibb érzékkel, a szájjal. Mert mindaz, amit a borról a szem és
az orr tapasztalhat, ahhoz képest, amit a száj tud, jelentéktelen. A
száj tudja a borról, hogy hieratikus maszk, és tudja, hogy kinek a hieratikus
maszkja.
Ezen a helyen, ezek alapján és ezzel kapcsolatban természetesen
állást kell foglalni a közvetlen élet mellett és az absztrakt élet
ellen. Az absztrakt élet csak a szemével, legfeljebb fülével él.
Nem él a szájával. A szem és a fül ezért ezoterikus szervek. Az
absztrakt ember azonban még szemével és fülével szemben is bizalmatlan.
Szereti ezt a kifejezést használni, hogy érzéki csalódás, a dolgot úgy
tüntetve fel, mintha az érzékek vagy szánalmas tehetetlenségükben,
vagy szándékos megfontolással csalnának. Az absztrakt ember aztán az
érzéki világot pótolandó kitalálja a hátborzongató khimérát, a színtelen,
szagtalan, alaktalan, íztelen, hangtalan semmit. Ebből pedig - főként
újabban - tudományt csinál, morált, törvényt, államot. Persze bármit
csinál, nem lesz belőle semmi.
Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem
közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek.
A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a
szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a
kettő az ateizmus válfaja.
„Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység
nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és
művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom
azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban
is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni.” (Summa Philosophiae Normalis)
"A
zen egyik alapja a fal-meditáció. A tanítvány a csupasz fal elé ül, és
elmélyed. Az első fokozat, amit elér, a mentális pacifikáció.
Mozdulatlanul a világ bármely pontjára elmehetne, és mindent
megismerhetne. Beléphetne az istenek közé, elmehetne a túlvilágra. De
nem áll meg sehol. Mikor ezeket a lehetőségeket kimerítette, a
valósághatárt eléri. Most szemben áll az
ürességgel. Meg kell tudnia, hogy az üresség is üres. A nem-létező is
üres. De ha itt megállna, elveszett. Még tovább kell menni. Egészen
addig, amíg eljut a városba és a piacra és a családba és a hétköznapba,
és teát kell innia, és rizst kell ennie. Csak most éri el azt, hogy az
ég tetejétől a föld és a túlvilág mélyéig nincsen semmi, amit a fal
előle eltakarhatna. Évam dzsánato Évam passzato – íme, ez az, mit tudok,
és ez az, amit látok."