Nincs messze talán az az idő, mikor a XX. század egyik legkülönösebb
magyar íróját sem a rajongók többé gurunak, sem pedig az ellenlábasok
sarlatánnak tartani nem fogják. A félreértések e szövevényéről sokat
lehetne, és majd kell is beszélni, de az ma már érződik, hogy akik
vehemensen utálták, némileg visszafogták magukat, akiknek eddig is
fontos volt, azok nem csalódtak benne. És végre olyan két kötetet foghat
kezébe az olvasó, amelyben a német, görög, latin, héber, stb. idézetek,
kifejezések magyarul is szerepelnek, mert ezzel a luxussal az eddigi
szerkesztők nem szolgáltak, pedig Hamvas Béla könyvei időnként a boltok
sikerlistáit is vezették.
A szerző bizonyára nem járult volna hozzá, hogy a Naplókat valaha is
közzétegyék, de akik behatóan ismerik az életművet, sok fontos támpontot
kapnak a tovább- vagy újragondoláshoz, akik viszont ezzel kezdenék az
olvasást, azoknak csalódás lehet – Hamvas be- vagy elfogadásához,
megértéséhez nem itt nyílik a kapu. Ami ezekből a feljegyzésekből
elsősorban hiányzik, az a tőle megszokott, sokak által nehezményezett,
meggyőző hangnem, az a nyelvi erő, amely alól azok is nehezen tudják
magukat kivonni, akik az állítások igazával vitatkoznak, a szövegek
szellemiségével szemben állanak, vagy az észjárása tisztaságát kétségbe
vonják. Mellesleg akkor is bajos cáfolni, ha tényleg nincs igaza,
megnyerő, mint Szerb Antal vagy Márai.
A Naplók szerzője viszont egy kételkedő, terveket szövő, vázlatoló,
reménykedő és imádkozó ember, aki belátást enged a művek hátterébe, a
műhely csendes magányába és a szellemi nagyság otthontalanságába.
Tisztában van a saját értékeivel és szellemi helyével, amit nem Lukács,
Révai meg Aczél elvtárs jelölt ki számára. Neki ez nem nyelvi meg
politikai kérdés, ő az egész irodalmi és közéleti és publikálási
csörtetést – nem könnyen, és nem is biztos, hogy önszántából –,
idejekorán félreteszi. Ezután azt olvas, azt gondol és azt ír, amit
akar. Bár a legnagyobb szabadság a legnagyobb kötöttség egyben, mert az
embernek csak az örökkévalóságra érdemes berendezkednie, és a megváltás
művében kell részt vennie. Függetlenül az adott (szellemi)
konjunktúrától vagy divattól. A mindenséggel mérd magad, avagy az ember
mértéke az ember, az élet mértéke pedig az üdv.
nem is hat olyan idegenül, főképpen ha divatos meg európai
filozófusok és publicisták mondanak hasonlókat, vagy épp ugyanazt idézik
– jelzetten vagy jelzetlenül. Ma már az sem fontos, hogy miért
egyedülálló szerző a magyar glóbuszon. Mert vallás nélküli hívő, mert
rítus nélküli beavatott, mert tájékozott, figyelmes, alázatos, bölcs?
Mert annak a – jó értelemben vett – magyar szellemi elitnek a tagja,
amelyik Auschwitzban vagy Recsken végezte, esetleg emigrált? Ez nem
érdem, ahogy Hamvas Béla sem tekinti az írást teljesítménynek vagy
célnak. Nem vagyok író, mondja sok helyütt, mégis az írásain keresztül
ismerjük, és nem túlzás azt mondani, hogy a magyar kultúrában sok
dologról ő beszél „megint először”. Például arról, hogy a kapitalizmus
és a szocializmus ugyanannak a dolognak a két vége, Istent nem lehet
kidobni a szemétbe, az ateizmus is vallás, lélek és szellem nélkül nincs
test, és attól, hogy valamit egyöntetűen hazudik mindenki, még nem
igazság az…
A Naplók negyed századot ölelnek fel (1942–1968), az idő múlásával a
szerzőjük is változik, és ezt a változást érzi, értelmezi. Talán azok a
legérdekesebb feljegyzések, amikor önmagával számot vet, a lelki
stációit elemzi, és a megtett utat értékeli, a célt és a realizálás
fokát összeveti. Mert számára a gondolat, szó és tett egysége,
koherenciája alapkövetelmény, amit magával szemben támaszt. Nem
autobiografikus szerző, nem fecseg fölöslegesen a kortársakról, nem
leplez senkit le (bár van egy-két elejtett megjegyzése), és nem ad
kulcsot a saját műveihez. Asztalfióknak ír, és a teljesítménnyel
elégedetlen. Viszont elképesztő az a munka, amit a háború utáni
nyomorban és a legsötétebb ötvenes években végez, aki a műveit ismeri,
nagyon érdekes munkanaplót talál az első kötetben, szerzők, problémák,
kérdések, fogalmak követik egymást sűrűn, sokszor címszavakban, máskor
pedig mondatok, egész passzusok, amelyek beépültek más művekbe, de sok
olyan van, amely töredék maradt, vagy aforizmaként is használható, bár
vigyázni kell az aforizmáival, néha egész opusz kell hozzá
lábjegyzetnek, ha nem csak poénkodni akar az ember. Ha lesz komoly
Hamvas-filológia, a Naplók fontos támpontokat ad majd hozzá. És nyilván ő
maga tiltakozna legerélyesebben az ellen, hogy valaha is tananyagként
szerepeljen, vagy bármit is elnevezzenek róla. Nem fogja megúszni…
A Naplók fő mondanivalója az, hogy Hamvas életműve nem egyszerűen
irodalom, hanem egy szellemi út lenyomata, amelynek állomásai
irodalomként, bölcseletként is értelmezhetőek, de ha valaki elfogadja
azt a metafizikát, amelyet a szerző vázol, akkor kénytelen lesz sok
dolgot, talán az egész életét újragondolni. Minden ember életében lehet
egy pillanat, amikor erre van szüksége vagy pár mondatra legalább,
amelyek olvastán valami megváltozik, de nem elég olvasni, cselekedni is
kell, elvégezni a munkát, amire az embernek lehetősége adatik. Végső
soron minden mű, a Naplók is meditációs objektum, akkor kel csak életre,
ha valaki megkapaszkodik egy-egy sorában, ha felhasználja, beépíti,
továbbgondolja. Minden emberi gondolat közkincs, abban az értelemben,
hogy mindenkire tartozik az egész, mert amíg azki sem üdvözült.
Talán az a legfőbb tanúságtétele ennek a két kötetnek, hogy az
európai ember is rendelkezik azzal a tudással, amely a normális élethez
kell. Az Evangéliumban erről minden fontos le van írva. Nem kell
jóginak, buddhistának lenni, még csak meg sem kell térni semmilyen
történeti vagy történetietlen egyház kebelébe. Meg kell tartani legalább
egy parancsolatot a tízből,után jöhet a következő lépés. A történelem
úgysem igazol senkit.
Forrás:
NOL.hu