Bármilyen magasra nôjenek is a lények a világban, lettek légyen bár
fadöntôk vagy országbírák vagy akár nemzetes asszonyok, távozóban valamennyien
mosolyognivalóan apró és könnyü játékszerek.
Könnyü játékszerei az Ismeretlennek.
A halál ismeretlen. Titok. Titok az, amit mindenki tud, és amit mindenki
tud, arról nem szabad
beszélni. Ne beszéljünk tehát róla, mert semmi szüksége az emberi hangra:
megveti a változékony hangszínt, s dacosan elfordul azoktól, akik a rejtett
tartalom kimondására próbálják rábírni. Kemény Katalin, azt hiszem, azon
kevesek közé tartozott, akiknek idôrôl idôre mégis csak feltárulkozott
az Ismeretlen. S rajta keresztül a hozzá közel állóknak is. Feltárulkozott
birsalmasajtjának, süteményeinek, pástétomainak, lekvárjainak senki
máséval össze nem téveszthetô ízében; a szeme csillogásában, ha felfedezte
az élénkzöld levelek árnyékában megbúvó korai cseresznye pirosát; mosolyában,
ha a szentendrei kert orgonái közt tavasszal elôször hangzott fel a szerelmes
rigóvôlegény trillája; feltárulkozott a zuglói otthon és menedék magányos
csendjében; a nagymamát ábrázoló olajfestmény barnájának patinájában; a
Vajda Lajos önarckép szikár-szálkás szénfeketéjében; a hitves [Hamvas Béla]
kéziratai számára saját kezileg készített dossziék hímzéseiben; feltárulkozott
a feltétel nélküli, a sírig és a síron túl is tartó szeretetben a családtagok,
az odaadó alázatban és hěségben a szellemi társak iránt...
A csoda titok. Titok az, amit mindenki tud, és amit mindenki tud, arról
nem szabad beszélni. Ne
kérdezzük tehát, hogyan férhetett e törékeny testbe annyi hit, szorgalom,
tudás és erô; ne
kérdezzük, a most magunk mögött hagyott század véres borzalmai
és vérmes szellemellenessége vajon hogy nem tudták összeroppantani azt,
aki maga volt a spiritualitás, aki számára a valóság maga volt a színtiszta
költészet; s ne kérdezzük azt sem, miért hiszi valaki úgy, hogy a régieknek
és a világnak (hogy el ne fogyjon) éppen ôrá van szüksége...
Szomorúságunkban vigasztaljuk magunkat Kemény Katalin derějével. Azzal
a tudással, hogy mi az: elfogadni és felülemelkedni, amit Katalin nyolcéves
kora óta tudott. Azóta, hogy kikísérte kétéves kisöccse koporsóját a tordai
temetôbe. Tudta, hogy az embernek el kell engedni halottait, hogy a halottai
is elengedjék ôt. De azt is tudta, hogy e naptól fogva haladékban él. Ezért
örült annyira a pirosló cseresznyének, a rigófüttynek, a birsalmasajt illatának,
Hérakleitosz, Lao-ce, Rilke vagy Jézus egy-egy mondatának Lukácsnál vagy
az apokrifekben. Az édenben élt és a siralom völgyében, a tapinthatóban
és az álomban, a mámorban és a káprázatban, a mindig visszatérô és az örökre
eltünô idô metszéspontjában. Ezt a tudását, magát a megtörténést próbálta
meg átmenteni az idôbôl az idôtlenbe. Nekünk. Feladatát elvégezte. Fájdalmunkra,
tovább nem idôzhetett körünkben. De müvei - a sztélék - megmaradtak: utunkat
szegélyezik.
(Elhangzott Szentendrén, 2004. január 16-án, Kemény Katalin temetésén)
Forrás: Élet és irodalom
