Szabados György: A hamvasi szellem aktualitása

Hamvas fogadtatása magán viseli a helynek, a kornak, az egyénnek és a közösségnek - egyszóval: annak a konstellációnak az állapotát, amelyben vagyunk, miként bármely gondolat hatása a felfogás affinitásának is függvénye.
Errôl a ténymegállapító mondatról viszont rögvest elmondható, hogy tartalma nyilvánvaló közhely. A „közhely" szó pedig azt jelenti, hogy amit mondunk, amit állítunk, nem ad már semmi újdonságot; hogy sokan és sokszor elgondolkodtak már azon, és általában hasonló megállapításra jutottak, ezt le is írták, és számtalanszor fel is emlegetjük. Beszélgetéseinkben s tudatunkban a felbukkanó „közhely" a tisztes unalommal egyenlô; az ilyet kár tehát újra megidézni egy magára valamit adó embernek, egy magára valamit adó társaságban.
Holott a hamvasi életmû leglényegibb, legfontosabb tartalmai, tán’ Hamvas egész irodalma, a „témái", amelyek körül újra és újra vizslatva kering, a Galaxis, amit elme-izgalma és leíró szenvedélye befog: az ezermilliószor végigélt és átgondolt Világ, a Teremtés - a legnagyobb Közhely. És körülötte a végkövetkeztetések stabil közhelyei. A naponta újraértelmezett Kinyilatkoztatás, amelynek minden szava - miközben teljes e mai civilizációnkban az újdonságok hatalmas szomja-igénye honol és zajosan ünnepli magát - ekként voltaképpen már botrány. S a „közhely" titulus éppen ezt élezi ki.
A méltatlan szimplifikáció a magasztosság köreiben. A porladhatatlan partokon sétáló, picinyekké feledett nagy szellemek örök gondolatai. Igazi irónia. S ahogyan Ô idéztetik meg, az Egyetlenegy, az Abszolútum: közhely gyanánt. És nem is jó tréfaként. A mérvadó, cinikus mai szellem ide farolt. Ugyan, hogyan lehet mesélni, komolyan állítani még valamit, ami abszolút igazság, amelyben kételyrôl s cáfolatról szó sem esik?
A nagy kételkedôk után. Mo Ti után, aki tagadta a zene szentségét és fontosságát. Parmenidész után, aki nem tudta meglelni az Egy és a Sok között a megnyugtató viszonyt. Az egész Római Birodalom után, Sade márki után, akik az érzékek, a bennük égô pokoli hiány vibrációi mentén, a vágy hedonizmusa mentén kétségbeesett gyönyörökkel próbálták enyhíteni az agyat s idegeket szakító hiány feszültségeit - a titkok titkait kutatva, és bizonyosságot hazudva, s megdönthetetlen bálványokat emelve közben annak, ami nincs. S aminek tényleg kell a bálvány, különben nem is lenne.
Az egzakt kontaktusok rabjává vált, önhitten is kételyes Tudományosság után. A mennyiségek forradalma után. Az egymás bôrét elevenen lenyúzó vallatók Semmi-ünnepélyei: eme sajátos többségi (bolsevik) temetkezési aktusok után; a Nagy Relativizmus és a Szuperdestrukció mai hosszú agóniájakor, a Tömegek (indirekt) hatalmának telje idejében, amikor átláthatatlanok már a dolgok, mert részlegesek (ezért kell a sok információ!). Átláthatatlan az élô élet egésze; amely ugyan mindig is rejtekezik, vedlik, korábbi voltát feladva. És nyakunkon a fekete-fehér polarizáció, a kifinomultságnak tûnô újvandalizmus: a binaritás. Az új önkény, új érzéketlenség. Amikor „a buták gondolkodni kezdtek" (Jean Cocteau), s mivel buták voltak, úgy is cselekedtek, és ennek ma sincsen vége: minden félbe van hagyva, bevégezetlenül, a természet megbontott körei nyitva maradtak, mert nyitva hagyattak.
Ebben a súlyos, kételyes és gôgös szürkületben, ebben a vakuló önhittségben nem volna szabad valakinek az Okot és a Világosságot, akár szavakban is megidézni. Nem volna szabad még csak fel sem emlegetni. Ironikusan sem. Ez nem való ma ide. Valójában ma nem „elônyös" már hinni sem. (S ez újabb fordulat.) Hinni: csak úgy, természetesen. Hinni magunkban. Magunkban is. Hinni tilos, legalábbis nem illik. Más stílus az. Merthogy azért változatlanul érezzük magunkban ma is, minduntalan, hogy mi a fundamentum, hogy mi az Igazság. Ott, legmélyen önmagunkban, személyességünk gyökerénél és alább. Hogy ott van bennünk, s hozzá elszakíthatatlan közünk van. Ott van bennünk, ha Róla le nem szakadunk, ha le nem szakít Róla minket a Nagy Fûnyírógép. Onnan lát, ott táplál erôvel, ott jelentkezik, és kívülrôl és belülrôl tanít - megfoghatatlan: hát létében elfogadhatatlan, s mégis mindenben jelenlévô Abszolút Közhely. Aki által nem esik szét meddô darabokra a világ.
Ahol a dolgok megváltottan is megváltatlanok maradtak, mindezt emlegetni sem volna szabad. Annak most nincsen itten az ideje. Mert megváltás ugyan volt már, de nem: érvényesülés.
Mindezt komolyan felemlegetni ma, az érvénytelenség, a kihullás kockázatával jár.
Nem véletlen hát, hogy a legdivatosabb élô magyar író is, mikor egy sopánkodásos percén - „mit is lehetne itt tenni?" - azt ajánlottam volt, mint kézenfekvôen, szinte már közhelyesen egyszerût, hogy hihetetlen szerencse nekünk a hamvasi hagyaték, hogy itt élt és mindent kidolgozott, amivel lassan a helyére lehet billenteni (s épp egy csillagzat-váltás ritka pillanatában!) mindent, ami régi remények mentén olyan hosszú idôn át, s oly önhitt gyötrelmek során elrontatott (hisz kész az analízis, kész a diagnózis, kész a normalitás ikonja, és kész a metódus is!) - a népszerû író rögtön rám roppantotta, hogy Hamvas nem idôszerû.
A Fény ma nem idôszerû, a Fényesség ma nem idôszerû, nem idôszerû a Világosság és a Látás. Csak a holdas homály, amelyben mesterséges dicsfények havaznak.
Miért érdekes hát mégis, miért újdonság mégis ez a hatalmas, gályarabságban született életmû, ez a nagy enciklopédikus és konzekvens írástömeg, amit Hamvas reánk hagyott? Ez az egész, amit talán „Hamvas-jelenségnek" mondani a legtalálóbb s legpontosabb, hiszen ebben benne van az ô élet-pályája, vállalt sorsa is.
Mi közünk ma nekünk, immár a 21. századbelieknek - hogy kellôen tapintatlan legyek - egy egész újabb közhelygyûjteményhez, amikor a világ sokkal fontosabbnak látszó dolgokban ég? Talán amiért Arckimédész azt mondta egykor - Carel Capek szerint - a spártai követnek, aki világhatalomra akarta megnyerni ôt megbízó urának, nevezetesen, hogy „én ennél sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozom: körökkel és háromszögekkel"? Vagy szellemi hedonizmusunk miatt? Már falánk és igényes angyalok lettünk? Vagy mert újabban sem lettünk boldogabbak, pedig jobban hiszünk másoknak, mint önmagunknak?
Talán azért inkább, mert a hamvasi gondolkodás ismét meri vállalni a valóság egyszerû, láttató igazságait és viszont. Az Igazság valóságát. Az Isten-érdekû és nem a pusztán emberszempontú gondolkodást. Az egyetemes erkölcs valóságát. Meri élni az emberben meglévô, egyre nehezebben megpillantható és tetten érhetô istenit is. Az emelkedettebb embert. Sôt. Ehhez tartja magát, s erre igyekszik visszaemelni szemléletünket, így magunkat is. Valószínûleg ez, igen, ez a kiengesztelôdéses kapaszkodás, ez az erkölcsi pozíció lehet, már szinte napi aktualitásának az oka. Ezért nélkülözhetetlen megint ez a régen levedlettnek hitt, ópiumosnak mondott sûrû közhelyesség. Miközben a dolgok már-már követhetetlenül összekavarodtak, összezavarodtak. Megszûnt a belátható rend. Ahogyan Pilinszky írja: „Nem tudunk semmit", legföljebb csak ha gyanítunk. A gyanú terepe lett a világ. És semmi bizonyosság. Szükség van itt az áttetszô közhelyekre, megint már-tiszta szavakra, újra láttató szimbólumokra, egy nagy megnyugvásra. Ár- és belvizek után egy kis szikkadásra, erôre, enyhületre. Mert minden mocsarasan bonyolult lett. Barátságtalan és otthontalan. Egy hatalmas kásahegy tornyosul elôttünk megint, amelyen azonban átrágni magunkat (se vége, se hossza) muszáj. Amely elôl nincsen menekvés. Ez immár erkölcsi kérdés. Ez a Jelen és a Jövô halaszthatatlan dolga.
Ahogyan Böhme tette. Akiben, szerszámai mellett (és a szerszámaihoz hasonlóan) külön utakon járt a kíváncsi elragadtatottság. Az igazság, a valóságkeresés öröme és biztonsága. Az újra-csodálata, ugyanannak. Vajon Isten is így teszi? Ebben a „poloskás", megfigyelt-lehallgatott, „beazonosított" mai létben is ez az egyszerû szent intimitás, az értelem bensô szabadsága az, ami megmaradt fundamentumnak ahhoz, hogy ne túltengô méla óriások legyünk, humán Dinoszauruszok, de legalább porszemnyi istenes embernek megmaradjunk. Igen, a munkát az emberen, s az embernek elsôleg önmagán kell elvégeznie.
A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hûséges ember nem hajlandó feladni magában a minden emberben veleszületett és Istennel rokon, alkotó-teremtô alaptermészetet. Valójában beavatottakként, erkölcsi alapállással születünk, amelynek felhígulása, kiégetettsége, az ebbôl való lassú kifosztás a modern kor legnagyobb bûne és veszedelme. Ki tudja, hogy a jövôben ez még mi minden rosszra vezet?
Ez az alkotó szemléletû figyelem, miközben fantáziál és fabrikál - nagy csodálkozások közepette -, egyre mélyebbre-magasabbra és mind elvontabb terepekre téved és hatol. A látatlan törvények körébe, hogy ott körbe-, s onnan visszatekintve, eme erkölcsi alapállás látóbíborán át jobban lássa a dolgát és önmagát. Amíg erkölcse nem változik: ellenôriz és felfedez. S közben oda mindent beköt. A dolgok nyitját, a jelenségek mögöttes rendjét akarja s véli megérteni. Ennek az egész élô építménynek a titkát, végsô értelmét és mivoltát. Az erkölcsi építményt. Az Istent. A jó mûködés csodáját. Beavatott akar maradni. Mert ehhez Isten-adta joga és képessége van. Bizonyos értelemben, igenis, kézzel fogható titkát akarja tudni mindennek, hiszen egyúttal - ellentétpárként - ott munkál, hajt benne a hitetlenség, a hiány hullámverése is. Két lábon áll bennünk a világ.
És meglepetéssel, egyre nagyobb csodálkozással konstatálja, hogy végül (s persze mindig is átmenetileg) újra, valamikor már felismert, sôt: tudott összefüggésekbe botlik. És ismét bennük gyönyörködik. Isten él - és ugyanaz. Összefüggésekre, amelyek azonban - a halandó, s folyton haldokló, és egyre némább elôdök, hordozók miatt ? minduntalan kikopnak tudatunkból és látszólag elvesztik jelenlétüket. Cifra álruhát öltenek, vagy bebújnak láthatatlanná tévô köpenyükbe (lám, a nagy mese - nagy filozófia!), s onnan sandítanak - de vannak. Kis törvénytündérek, tiltás-boszorkák, szabály-manók. Nyugodtan várnak, az örök visszatérés idôtlen szárnysegédei ôk (égi-földi kémek, ezoterikus bábaasszonyok), s mindig bennünk is lakozván csak akkor bújnak elô, ha jelenést int a Mester. Olyankor aztán nincsen áttételesség, olyankor minden direkt. Olyankor az isteni szent szabadság meztelenkedik, hiszen beállt a sötétség. És máglyákat rakat, szertartásokat rendez, és a tisztító tüzek melegében helyre lopódzik a rend. Olyankor a nevetségesség már hegyekben áll, és a sínek alá kerül kôágynak a hiú hatalom, az ablakokon át újra messze látni, a Böhme-féle „akárki" szemlélôdôt pedig boldogság önti el, nemes lesz, sôt: elôkelô és becsaphatatlan.
A gondolat. A tisztának maradt, tágas gondolkodás. A titkos intuíció, a beavatott értelem féltve ôrzött szabadsága, amelynek révén a csatangoló, kutakodó szellem bármerre jár, hû marad eredendô lelkületéhez. Ez az örök ajánlat, s ez az esély. Ez a világosság záloga. Az eligazodásé. A közhelynek titulált, szabadságban megélt s felfogott Törvénynek, és az áttetszô, kikezdhetetlen tekintetû szavaknak, hites, hiteles szavaknak van itt az ideje újra. Eme isteni meztelenségnek. Az elferdíthetetlen, kicserélhetetlen, elhazudhatatlan, s feledhetetlen értelmû szavaknak. E pontos és jó foglalatoknak a dolgok végsô természetérôl. A direkt megszólalásnak, mely e zsugorított nagyvilágban megint otthonosságot teremt. A bölcsességet ôrzô, s igazat hozó-idézô, fenntartó és láttató szavaknak. A hamvasi szavaknak. A meztelen, újszülött idônek megint. Ahol a Törvény helyreállíttatik, amit a butaság, az önhittség és a hanyagság hosszasan körbevizelt. Itt állunk a Logos-ra, az Igére érkezve és várva, a jó és pontos szavakban is rejlô, fenntartó és rendezô erôre. A nagy mércére. Amely még ma is (mert hisz’ örökké!) oly potens hatalom, hogy ellen tud állni bizonnyal, méltóságos, ôs-közhelyes magyari nyelvünk kivámolásának is.
Ha Arckimédész köröket és háromszögeket tartott fontosabb dolgoknak, mi Hamvas, és bölcs és szent elôdeink nyomán Erkölcsöt mondunk, és hûséget értünk az isteni értelemhez. Mert a Szó: tett, amit tett követ. Ez az élô teremtés sora. Minden mûködés erkölcsi minôséget követel. Az emberi is az égalattiban.
A megváltás folytatásának soha be nem végzôdô, folyamatos munkáját tehát az embernek újra, és magán kell elkezdenie.
Aki látta már (például Nepálban) a soha, percre sem megálló imakerekeket (mert mindig pörgetik, ez szimbolikus dolog), a folytonosan a szakralitás békességében élô derûs, barátságos embereket, és közben tudja, hogy a hamvasi szellemiséget például Dániában kerek-perec fasiszta ideológiának mondják (hogy a két legnagyobb hivatalos dán napilap egy-egy recenziójára hivatkozzam, s ez hasonlóképpen: jelez!) - abban tudatosul az a felismerés is, hogy ez a hatalmas kontraszt egy már vibráló nagy szellemi háborúról árulkodik; szellemirôl, amely ma fontosabb, mint a politikai.
De meg kell látnia ugyanakkor azt is, hogy ebben a jobbára még a színfalak és homlokok mögötti, hatalmi-uralmi harcban a böhmei csodálkozó-töprengô, jóhiszemû napi ember tudja majd mégiscsak eldönteni ezt a legújabb hosszú ütközetet. Ô tudja majd, saját örök-naiv, Isten-gyermeki természete révén és azt nem feladva, ahhoz elemi jóérzése révén váltig ragaszkodva, azt napi enyhületes örömén gyakorolva - eme egzisztenciális önfeledtségen. Átbillentve lassan, s biztos tehetetlenséggel a hétköznapok s az ünnepek, a világi lét hangulatát, stílusát, tartalmát, újra egy Isten-udvari otthonosságba. Visszafelé is elsülhet az Aranyborjúhoz terelt, hamis csodákkal s rossz hangzatokkal itatott tömegek mai, jól fizetô indirekt uralma.
A mûvészetek, a szavakon túli, e személyes nyelvezetek addig is a legjobb, legalkalmasabb eszközei lehetnek az ember talpra állásának. Hiszen a nagy és igaz mûvészet - ha hagyják - az emberben-jelen isteni megszólalás vétlen felfogása és továbbadása.
A zene pedig, ez a csak félig evilági tünemény: a legfelemelôbb lélekistápolás, karbantartás és erôátvitel, amely nélkül lehet ugyan, de nem érdemes élni, s mely nélkül az Istent méltóan dicsérni talán nem is lehet.
Szokássá, szokásokká tenni az élet istenes, nemesebb világát, egy ilyen stílust adni kívül és bévül magunknak. Ez a dolog nyitja, amely megújhodást ígér. S Hamvas is minden sorával ezt teszi, nemcsak tanítja.
A recepció, a fogadtatás, a befogadás tehát mindig is akként alakul, ahogyan magunk is belekerülünk, belefordulunk, belepördülünk: beleáldozzuk, beavatjuk, belederítjük magunkat ebbe a jó bódulatú, könnyû világosságú, egyetemes imamalomba - ami egyáltalán nem csupán mókuskerék! Hanem az értelmes, áldozatos élet. S amit jól pörgetni, jól szolgálni nem érdemes ugyan, hiszen „kiterítenek úgyis!", de amit pörgetni s jól szolgálni, amely szerint élni mégiscsak érdemes. Ha már úgyis egyszer kiterülünk.