Hamvas fogadtatása magán viseli a helynek, a kornak, az
egyénnek és a közösségnek - egyszóval:
annak a konstellációnak az állapotát, amelyben
vagyunk, miként bármely gondolat hatása a felfogás
affinitásának is függvénye.
Errôl a ténymegállapító mondatról
viszont rögvest elmondható, hogy tartalma nyilvánvaló
közhely. A „közhely" szó pedig azt jelenti, hogy amit
mondunk, amit állítunk, nem ad már semmi újdonságot;
hogy sokan és sokszor elgondolkodtak már azon, és
általában hasonló megállapításra
jutottak, ezt le is írták, és számtalanszor
fel is emlegetjük. Beszélgetéseinkben s tudatunkban
a felbukkanó „közhely" a tisztes unalommal egyenlô; az
ilyet kár tehát újra megidézni egy magára
valamit adó embernek, egy magára valamit adó társaságban.
Holott a hamvasi életmû leglényegibb, legfontosabb
tartalmai, tán’ Hamvas egész irodalma, a „témái",
amelyek körül újra és újra vizslatva kering,
a Galaxis, amit elme-izgalma és leíró szenvedélye
befog: az ezermilliószor végigélt és átgondolt
Világ, a Teremtés - a legnagyobb Közhely. És
körülötte a végkövetkeztetések stabil
közhelyei. A naponta újraértelmezett Kinyilatkoztatás,
amelynek minden szava - miközben teljes e mai civilizációnkban
az újdonságok hatalmas szomja-igénye honol és
zajosan ünnepli magát - ekként voltaképpen már
botrány. S a „közhely" titulus éppen ezt élezi
ki.
A méltatlan szimplifikáció a magasztosság
köreiben. A porladhatatlan partokon sétáló, picinyekké
feledett nagy szellemek örök gondolatai. Igazi irónia.
S ahogyan Ô idéztetik meg, az Egyetlenegy, az Abszolútum:
közhely gyanánt. És nem is jó tréfaként.
A mérvadó, cinikus mai szellem ide farolt. Ugyan, hogyan
lehet mesélni, komolyan állítani még valamit,
ami abszolút igazság, amelyben kételyrôl s cáfolatról
szó sem esik?
A nagy kételkedôk után. Mo Ti után, aki
tagadta a zene szentségét és fontosságát.
Parmenidész után, aki nem tudta meglelni az Egy és
a Sok között a megnyugtató viszonyt. Az egész Római
Birodalom után, Sade márki után, akik az érzékek,
a bennük égô pokoli hiány vibrációi
mentén, a vágy hedonizmusa mentén kétségbeesett
gyönyörökkel próbálták enyhíteni
az agyat s idegeket szakító hiány feszültségeit
- a titkok titkait kutatva, és bizonyosságot hazudva, s megdönthetetlen
bálványokat emelve közben annak, ami nincs. S aminek
tényleg kell a bálvány, különben nem is
lenne.
Az egzakt kontaktusok rabjává vált, önhitten
is kételyes Tudományosság után. A mennyiségek
forradalma után. Az egymás bôrét elevenen lenyúzó
vallatók Semmi-ünnepélyei: eme sajátos többségi
(bolsevik) temetkezési aktusok után; a Nagy Relativizmus
és a Szuperdestrukció mai hosszú agóniájakor,
a Tömegek (indirekt) hatalmának telje idejében, amikor
átláthatatlanok már a dolgok, mert részlegesek
(ezért kell a sok információ!). Átláthatatlan
az élô élet egésze; amely ugyan mindig is rejtekezik,
vedlik, korábbi voltát feladva. És nyakunkon a fekete-fehér
polarizáció, a kifinomultságnak tûnô újvandalizmus:
a binaritás. Az új önkény, új érzéketlenség.
Amikor „a buták gondolkodni kezdtek" (Jean Cocteau), s mivel buták
voltak, úgy is cselekedtek, és ennek ma sincsen vége:
minden félbe van hagyva, bevégezetlenül, a természet
megbontott körei nyitva maradtak, mert nyitva hagyattak.
Ebben a súlyos, kételyes és gôgös szürkületben,
ebben a vakuló önhittségben nem volna szabad valakinek
az Okot és a Világosságot, akár szavakban is
megidézni. Nem volna szabad még csak fel sem emlegetni. Ironikusan
sem. Ez nem való ma ide. Valójában ma nem „elônyös"
már hinni sem. (S ez újabb fordulat.) Hinni: csak úgy,
természetesen. Hinni magunkban. Magunkban is. Hinni tilos, legalábbis
nem illik. Más stílus az. Merthogy azért változatlanul
érezzük magunkban ma is, minduntalan, hogy mi a fundamentum,
hogy mi az Igazság. Ott, legmélyen önmagunkban, személyességünk
gyökerénél és alább. Hogy ott van bennünk,
s hozzá elszakíthatatlan közünk van. Ott van bennünk,
ha Róla le nem szakadunk, ha le nem szakít Róla minket
a Nagy Fûnyírógép. Onnan lát, ott táplál
erôvel, ott jelentkezik, és kívülrôl és
belülrôl tanít - megfoghatatlan: hát létében
elfogadhatatlan, s mégis mindenben jelenlévô Abszolút
Közhely. Aki által nem esik szét meddô darabokra
a világ.
Ahol a dolgok megváltottan is megváltatlanok maradtak,
mindezt emlegetni sem volna szabad. Annak most nincsen itten az ideje.
Mert megváltás ugyan volt már, de nem: érvényesülés.
Mindezt komolyan felemlegetni ma, az érvénytelenség,
a kihullás kockázatával jár.
Nem véletlen hát, hogy a legdivatosabb élô
magyar író is, mikor egy sopánkodásos percén
- „mit is lehetne itt tenni?" - azt ajánlottam volt, mint kézenfekvôen,
szinte már közhelyesen egyszerût, hogy hihetetlen szerencse
nekünk a hamvasi hagyaték, hogy itt élt és mindent
kidolgozott, amivel lassan a helyére lehet billenteni (s épp
egy csillagzat-váltás ritka pillanatában!) mindent,
ami régi remények mentén olyan hosszú idôn
át, s oly önhitt gyötrelmek során elrontatott (hisz
kész az analízis, kész a diagnózis, kész
a normalitás ikonja, és kész a metódus is!)
- a népszerû író rögtön rám
roppantotta, hogy Hamvas nem idôszerû.
A Fény ma nem idôszerû, a Fényesség
ma nem idôszerû, nem idôszerû a Világosság
és a Látás. Csak a holdas homály, amelyben
mesterséges dicsfények havaznak.
Miért érdekes hát mégis, miért újdonság
mégis ez a hatalmas, gályarabságban született
életmû, ez a nagy enciklopédikus és konzekvens
írástömeg, amit Hamvas reánk hagyott? Ez az egész,
amit talán „Hamvas-jelenségnek" mondani a legtalálóbb
s legpontosabb, hiszen ebben benne van az ô élet-pályája,
vállalt sorsa is.
Mi közünk ma nekünk, immár a 21. századbelieknek
- hogy kellôen tapintatlan legyek - egy egész újabb
közhelygyûjteményhez, amikor a világ sokkal fontosabbnak
látszó dolgokban ég? Talán amiért Arckimédész
azt mondta egykor - Carel Capek szerint - a spártai követnek,
aki világhatalomra akarta megnyerni ôt megbízó
urának, nevezetesen, hogy „én ennél sokkal fontosabb
dolgokkal foglalkozom: körökkel és háromszögekkel"?
Vagy szellemi hedonizmusunk miatt? Már falánk és igényes
angyalok lettünk? Vagy mert újabban sem lettünk boldogabbak,
pedig jobban hiszünk másoknak, mint önmagunknak?
Talán azért inkább, mert a hamvasi gondolkodás
ismét meri vállalni a valóság egyszerû,
láttató igazságait és viszont. Az Igazság
valóságát. Az Isten-érdekû és
nem a pusztán emberszempontú gondolkodást. Az egyetemes
erkölcs valóságát. Meri élni az emberben
meglévô, egyre nehezebben megpillantható és
tetten érhetô istenit is. Az emelkedettebb embert. Sôt.
Ehhez tartja magát, s erre igyekszik visszaemelni szemléletünket,
így magunkat is. Valószínûleg ez, igen, ez a
kiengesztelôdéses kapaszkodás, ez az erkölcsi
pozíció lehet, már szinte napi aktualitásának
az oka. Ezért nélkülözhetetlen megint ez a régen
levedlettnek hitt, ópiumosnak mondott sûrû közhelyesség.
Miközben a dolgok már-már követhetetlenül
összekavarodtak, összezavarodtak. Megszûnt a belátható
rend. Ahogyan Pilinszky írja: „Nem tudunk semmit", legföljebb
csak ha gyanítunk. A gyanú terepe lett a világ. És
semmi bizonyosság. Szükség van itt az áttetszô
közhelyekre, megint már-tiszta szavakra, újra láttató
szimbólumokra, egy nagy megnyugvásra. Ár- és
belvizek után egy kis szikkadásra, erôre, enyhületre.
Mert minden mocsarasan bonyolult lett. Barátságtalan és
otthontalan. Egy hatalmas kásahegy tornyosul elôttünk
megint, amelyen azonban átrágni magunkat (se vége,
se hossza) muszáj. Amely elôl nincsen menekvés. Ez
immár erkölcsi kérdés. Ez a Jelen és a
Jövô halaszthatatlan dolga.
Ahogyan Böhme tette. Akiben, szerszámai mellett (és
a szerszámaihoz hasonlóan) külön utakon járt
a kíváncsi elragadtatottság. Az igazság, a
valóságkeresés öröme és biztonsága.
Az újra-csodálata, ugyanannak. Vajon Isten is így
teszi? Ebben a „poloskás", megfigyelt-lehallgatott, „beazonosított"
mai létben is ez az egyszerû szent intimitás, az értelem
bensô szabadsága az, ami megmaradt fundamentumnak ahhoz, hogy
ne túltengô méla óriások legyünk,
humán Dinoszauruszok, de legalább porszemnyi istenes embernek
megmaradjunk. Igen, a munkát az emberen, s az embernek elsôleg
önmagán kell elvégeznie.
A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hûséges
ember nem hajlandó feladni magában a minden emberben veleszületett
és Istennel rokon, alkotó-teremtô alaptermészetet.
Valójában beavatottakként, erkölcsi alapállással
születünk, amelynek felhígulása, kiégetettsége,
az ebbôl való lassú kifosztás a modern kor legnagyobb
bûne és veszedelme. Ki tudja, hogy a jövôben ez
még mi minden rosszra vezet?
Ez az alkotó szemléletû figyelem, miközben
fantáziál és fabrikál - nagy csodálkozások
közepette -, egyre mélyebbre-magasabbra és mind elvontabb
terepekre téved és hatol. A látatlan törvények
körébe, hogy ott körbe-, s onnan visszatekintve, eme erkölcsi
alapállás látóbíborán át
jobban lássa a dolgát és önmagát. Amíg
erkölcse nem változik: ellenôriz és felfedez.
S közben oda mindent beköt. A dolgok nyitját, a jelenségek
mögöttes rendjét akarja s véli megérteni.
Ennek az egész élô építménynek
a titkát, végsô értelmét és mivoltát.
Az erkölcsi építményt. Az Istent. A jó
mûködés csodáját. Beavatott akar maradni.
Mert ehhez Isten-adta joga és képessége van. Bizonyos
értelemben, igenis, kézzel fogható titkát akarja
tudni mindennek, hiszen egyúttal - ellentétpárként
- ott munkál, hajt benne a hitetlenség, a hiány hullámverése
is. Két lábon áll bennünk a világ.
És meglepetéssel, egyre nagyobb csodálkozással
konstatálja, hogy végül (s persze mindig is átmenetileg)
újra, valamikor már felismert, sôt: tudott összefüggésekbe
botlik. És ismét bennük gyönyörködik.
Isten él - és ugyanaz. Összefüggésekre,
amelyek azonban - a halandó, s folyton haldokló, és
egyre némább elôdök, hordozók miatt ? minduntalan
kikopnak tudatunkból és látszólag elvesztik
jelenlétüket. Cifra álruhát öltenek, vagy
bebújnak láthatatlanná tévô köpenyükbe
(lám, a nagy mese - nagy filozófia!), s onnan sandítanak
- de vannak. Kis törvénytündérek, tiltás-boszorkák,
szabály-manók. Nyugodtan várnak, az örök
visszatérés idôtlen szárnysegédei ôk
(égi-földi kémek, ezoterikus bábaasszonyok),
s mindig bennünk is lakozván csak akkor bújnak elô,
ha jelenést int a Mester. Olyankor aztán nincsen áttételesség,
olyankor minden direkt. Olyankor az isteni szent szabadság meztelenkedik,
hiszen beállt a sötétség. És máglyákat
rakat, szertartásokat rendez, és a tisztító
tüzek melegében helyre lopódzik a rend. Olyankor a nevetségesség
már hegyekben áll, és a sínek alá kerül
kôágynak a hiú hatalom, az ablakokon át újra
messze látni, a Böhme-féle „akárki" szemlélôdôt
pedig boldogság önti el, nemes lesz, sôt: elôkelô
és becsaphatatlan.
A gondolat. A tisztának maradt, tágas gondolkodás.
A titkos intuíció, a beavatott értelem féltve
ôrzött szabadsága, amelynek révén a csatangoló,
kutakodó szellem bármerre jár, hû marad eredendô
lelkületéhez. Ez az örök ajánlat, s ez az
esély. Ez a világosság záloga. Az eligazodásé.
A közhelynek titulált, szabadságban megélt s
felfogott Törvénynek, és az áttetszô, kikezdhetetlen
tekintetû szavaknak, hites, hiteles szavaknak van itt az ideje újra.
Eme isteni meztelenségnek. Az elferdíthetetlen, kicserélhetetlen,
elhazudhatatlan, s feledhetetlen értelmû szavaknak. E pontos
és jó foglalatoknak a dolgok végsô természetérôl.
A direkt megszólalásnak, mely e zsugorított nagyvilágban
megint otthonosságot teremt. A bölcsességet ôrzô,
s igazat hozó-idézô, fenntartó és láttató
szavaknak. A hamvasi szavaknak. A meztelen, újszülött
idônek megint. Ahol a Törvény helyreállíttatik,
amit a butaság, az önhittség és a hanyagság
hosszasan körbevizelt. Itt állunk a Logos-ra, az Igére
érkezve és várva, a jó és pontos szavakban
is rejlô, fenntartó és rendezô erôre. A
nagy mércére. Amely még ma is (mert hisz’ örökké!)
oly potens hatalom, hogy ellen tud állni bizonnyal, méltóságos,
ôs-közhelyes magyari nyelvünk kivámolásának
is.
Ha Arckimédész köröket és háromszögeket
tartott fontosabb dolgoknak, mi Hamvas, és bölcs és
szent elôdeink nyomán Erkölcsöt mondunk, és
hûséget értünk az isteni értelemhez. Mert
a Szó: tett, amit tett követ. Ez az élô teremtés
sora. Minden mûködés erkölcsi minôséget
követel. Az emberi is az égalattiban.
A megváltás folytatásának soha be nem végzôdô,
folyamatos munkáját tehát az embernek újra,
és magán kell elkezdenie.
Aki látta már (például Nepálban)
a soha, percre sem megálló imakerekeket (mert mindig pörgetik,
ez szimbolikus dolog), a folytonosan a szakralitás békességében
élô derûs, barátságos embereket, és
közben tudja, hogy a hamvasi szellemiséget például
Dániában kerek-perec fasiszta ideológiának
mondják (hogy a két legnagyobb hivatalos dán napilap
egy-egy recenziójára hivatkozzam, s ez hasonlóképpen:
jelez!) - abban tudatosul az a felismerés is, hogy ez a hatalmas
kontraszt egy már vibráló nagy szellemi háborúról
árulkodik; szellemirôl, amely ma fontosabb, mint a politikai.
De meg kell látnia ugyanakkor azt is, hogy ebben a jobbára
még a színfalak és homlokok mögötti, hatalmi-uralmi
harcban a böhmei csodálkozó-töprengô, jóhiszemû
napi ember tudja majd mégiscsak eldönteni ezt a legújabb
hosszú ütközetet. Ô tudja majd, saját örök-naiv,
Isten-gyermeki természete révén és azt nem
feladva, ahhoz elemi jóérzése révén
váltig ragaszkodva, azt napi enyhületes örömén
gyakorolva - eme egzisztenciális önfeledtségen. Átbillentve
lassan, s biztos tehetetlenséggel a hétköznapok s az
ünnepek, a világi lét hangulatát, stílusát,
tartalmát, újra egy Isten-udvari otthonosságba. Visszafelé
is elsülhet az Aranyborjúhoz terelt, hamis csodákkal
s rossz hangzatokkal itatott tömegek mai, jól fizetô
indirekt uralma.
A mûvészetek, a szavakon túli, e személyes
nyelvezetek addig is a legjobb, legalkalmasabb eszközei lehetnek az
ember talpra állásának. Hiszen a nagy és igaz
mûvészet - ha hagyják - az emberben-jelen isteni megszólalás
vétlen felfogása és továbbadása.
A zene pedig, ez a csak félig evilági tünemény:
a legfelemelôbb lélekistápolás, karbantartás
és erôátvitel, amely nélkül lehet ugyan,
de nem érdemes élni, s mely nélkül az Istent
méltóan dicsérni talán nem is lehet.
Szokássá, szokásokká tenni az élet
istenes, nemesebb világát, egy ilyen stílust adni
kívül és bévül magunknak. Ez a dolog nyitja,
amely megújhodást ígér. S Hamvas is minden
sorával ezt teszi, nemcsak tanítja.
A recepció, a fogadtatás, a befogadás tehát
mindig is akként alakul, ahogyan magunk is belekerülünk,
belefordulunk, belepördülünk: beleáldozzuk, beavatjuk,
belederítjük magunkat ebbe a jó bódulatú,
könnyû világosságú, egyetemes imamalomba
- ami egyáltalán nem csupán mókuskerék!
Hanem az értelmes, áldozatos élet. S amit jól
pörgetni, jól szolgálni nem érdemes ugyan, hiszen
„kiterítenek úgyis!", de amit pörgetni s jól
szolgálni, amely szerint élni mégiscsak érdemes.
Ha már úgyis egyszer kiterülünk.
