Kortárs
, 2004/4. szám
Már alkonyodott, amikor a könyv, talán a feltámadó nyugati szél sodrától, talán szórakozott ujjaim játékától, mégis kinyílt. Ezt olvastam benne: „Vagyok, ki tündöklő hajnali fényben reggelizik.” És a másik lapon: „Védtelenül, halálraszántan, testemen átsüvít a szél.” Baso sorai, de írhattad volna akár te, vagy írhatta volna Baso rólad is, a másik vándorról. Verseinek elemzője azt állítja, Baso azért választotta a széltől, esőtől, égő naptól óvó ház helyett a vándorlást, mert a szegényes egyszerűség mélységes együttérzéssel vonzotta. Bizonyára így van, de csupán egyik szükségképpen velejáró arca ez annak a vándoréletnek, amely lényegében nem különbözik a magános élettől a házban. Vándor vagy magános – mindkettő önmagában lakik: az egészben. Mindkettő az a beavatási fokozat, ahol lehull a fölösleges (és mennyi mindenről derül ki, hogy fölösleges), és a lehullott helyébe, a dolgoktól megszabadult szegénységben milyen nem várt kincsek fedik fel fényüket. Mindkettő a nagy út, úgy, ahogy Jüan Niu, a kínai költőnő megélte: „Nem keresni az igazságot, nem keresni a káprázatot, a fűzfa zöldell, a virág piroslik, a dolgok önmagukkal azonosak”; vagy ahogy búcsúverse szól: „Égbolt – tavaszi naplemente, égbolt – őszi kelő hold fénye, melyik volt a való, melyik az álom?”
Azt
tartják, hogy a haikunak azért nincs címe, mert tárgya megnevezhetetlen. Megnevezhetetlen
egyedül az abszolút szubjektum lehet, a nevek adója, a névadás hatalmának adója,
a Névtelen. Igaz, a haikuköltő tudja, és épp ez a tudás költészete, hogy ha azt
mondja: kelő nap, ha azt mondja: fűzfa, vagy azt, hogy: reggelizem, többet mondott,
mint „fűzfa”, „napfény”, „reggeli”, mert azt is kimondta, ami bennük megnevezhetetlen.
A haikuköltő tudja, hogy az a többlet, annak az érintése futó felületével az időben
azonos magával a Névtelennel. Így született meg a jelentős és jelentéktelen különbsége.
A fűszál az árokparton, a fűszál hegyére röppenő és már tova is tűnt szitakötő
ugyanúgy egy mérhetetlen és nevezhetetlen pillanata a vándornak, mint a szárnyával
az ablaküveghez koccanó s már tova is illanó cinke a magány házában élő remetének.
A vándor és a magános egyaránt erős a gyengeségben – gyengéden él együtt az erőkkel.
Hogy részese legyen ennek az erőnek, hogy közvetlen érintkezésbe kerülhessen ezzel
a gyengédséggel, levet magáról minden fölöslegeset, s így ajánlja fel magát a
magasabbnak. Így, ebben a várakozásban valósult meg a találkozás, hogy megsemmisüljön
benne a különbség a jelentős és a jelentéktelen között. Nálunk sem ismeretlen
az, amiről a Távol-Keleten azt mondják, hogy ha a fa túl erős lenne, vajon miből
ismernők meg a szél erejét, s ha a hullám merev lenne, vajon a hold szelleme miben
mutatkozna meg? Eckhartnál mindezzel ilyen formában találkozunk: „Ha Isten gyermeke
akarsz lenni, hánts le magadról mindent, ami megkülönböztet tőle.” A francia moralisták
az újkori Európában a gondolkodás érzékenységének magas fokára jutottak. Amiért
írásaik mégsem többek csak irodalomnál, annak oka az a szalonszellemiség, ahonnan
tapasztalataik származtak. Aszkézis híján nem ismerhették a fölösleges lehullatásával
feltáruló örömet, igaz, a végső szakadék ránk meredő sötétjét sem, azt, amit ismert
és megismerve áthidalt a haikuköltő a szélviharban, azt, amit ismertél te, távol
a szamszárától, az árokparton, térdeden a jegyzetfüzettel.
*
Engedni,
vigyen bennünket az út, akár a vándorlásban, akár a magános házban. Az út különbözősége
lehántja rólunk a különbségeket. Enélkül nem igyekezhetnénk valamennyien ugyanarra
a helyre. De hol az a hely? A Gyémánt Szútra jut eszembe: „A felébredt lélek sehol
sem tapad meg.” A felébredt lélek maga az értelemmel fel nem érhető hely szabadsága.
Ez a meg-nem-tapadás és ez a helybenlét egy másik haiku szerzőjének a szabadsága,
akinek „vállán rőzsenyaláb, előtte nyílik az út, jól ismeri a házat, ahol tűz
pislákol”.
*
