Ugrás a fő tartalomra

Kiemelt

Hamvas-szókincstár

Hamvas-szókincstár „…a szó megnevez és megszólít, életre kelt” Szakács Gábor szerkesztésében Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri,  meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden  időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs  objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült  csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a  csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az  emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan  egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15. o.) Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az  ember itt az őskori és keleti

Kemény Katalin A hely ismerője, avagy a magány háza (Részlet)

Kortárs , 2004/4. szám

Már alkonyodott, amikor a könyv, talán a feltámadó nyugati szél sodrától, talán szórakozott ujjaim játékától, mégis kinyílt. Ezt olvastam benne: „Vagyok, ki tündöklő hajnali fényben reggelizik.” És a másik lapon: „Védtelenül, halálraszántan, testemen átsüvít a szél.” Baso sorai, de írhattad volna akár te, vagy írhatta volna Baso rólad is, a másik vándorról. Verseinek elemzője azt állítja, Baso azért választotta a széltől, esőtől, égő naptól óvó ház helyett a vándorlást, mert a szegényes egyszerűség mélységes együttérzéssel vonzotta. Bizonyára így van, de csupán egyik szükségképpen velejáró arca ez annak a vándoréletnek, amely lényegében nem különbözik a magános élettől a házban. Vándor vagy magános – mindkettő önmagában lakik: az egészben. Mindkettő az a beavatási fokozat, ahol lehull a fölösleges (és mennyi mindenről derül ki, hogy fölösleges), és a lehullott helyébe, a dolgoktól megszabadult szegénységben milyen nem várt kincsek fedik fel fényüket. Mindkettő a nagy út, úgy, ahogy Jüan Niu, a kínai költőnő megélte: „Nem keresni az igazságot, nem keresni a káprázatot, a fűzfa zöldell, a virág piroslik, a dolgok önmagukkal azonosak”; vagy ahogy búcsúverse szól: „Égbolt – tavaszi naplemente, égbolt – őszi kelő hold fénye, melyik volt a való, melyik az álom?”
Azt tartják, hogy a haikunak azért nincs címe, mert tárgya megnevezhetetlen. Megnevezhetetlen egyedül az abszolút szubjektum lehet, a nevek adója, a névadás hatalmának adója, a Névtelen. Igaz, a haikuköltő tudja, és épp ez a tudás költészete, hogy ha azt mondja: kelő nap, ha azt mondja: fűzfa, vagy azt, hogy: reggelizem, többet mondott, mint „fűzfa”, „napfény”, „reggeli”, mert azt is kimondta, ami bennük megnevezhetetlen. A haikuköltő tudja, hogy az a többlet, annak az érintése futó felületével az időben azonos magával a Névtelennel. Így született meg a jelentős és jelentéktelen különbsége. A fűszál az árokparton, a fűszál hegyére röppenő és már tova is tűnt szitakötő ugyanúgy egy mérhetetlen és nevezhetetlen pillanata a vándornak, mint a szárnyával az ablaküveghez koccanó s már tova is illanó cinke a magány házában élő remetének. A vándor és a magános egyaránt erős a gyengeségben – gyengéden él együtt az erőkkel. Hogy részese legyen ennek az erőnek, hogy közvetlen érintkezésbe kerülhessen ezzel a gyengédséggel, levet magáról minden fölöslegeset, s így ajánlja fel magát a magasabbnak. Így, ebben a várakozásban valósult meg a találkozás, hogy megsemmisüljön benne a különbség a jelentős és a jelentéktelen között. Nálunk sem ismeretlen az, amiről a Távol-Keleten azt mondják, hogy ha a fa túl erős lenne, vajon miből ismernők meg a szél erejét, s ha a hullám merev lenne, vajon a hold szelleme miben mutatkozna meg? Eckhartnál mindezzel ilyen formában találkozunk: „Ha Isten gyermeke akarsz lenni, hánts le magadról mindent, ami megkülönböztet tőle.” A francia moralisták az újkori Európában a gondolkodás érzékenységének magas fokára jutottak. Amiért írásaik mégsem többek csak irodalomnál, annak oka az a szalonszellemiség, ahonnan tapasztalataik származtak. Aszkézis híján nem ismerhették a fölösleges lehullatásával feltáruló örömet, igaz, a végső szakadék ránk meredő sötétjét sem, azt, amit ismert és megismerve áthidalt a haikuköltő a szélviharban, azt, amit ismertél te, távol a szamszárától, az árokparton, térdeden a jegyzetfüzettel.
*
Engedni, vigyen bennünket az út, akár a vándorlásban, akár a magános házban. Az út különbözősége lehántja rólunk a különbségeket. Enélkül nem igyekezhetnénk valamennyien ugyanarra a helyre. De hol az a hely? A Gyémánt Szútra jut eszembe: „A felébredt lélek sehol sem tapad meg.” A felébredt lélek maga az értelemmel fel nem érhető hely szabadsága. Ez a meg-nem-tapadás és ez a helybenlét egy másik haiku szerzőjének a szabadsága, akinek „vállán rőzsenyaláb, előtte nyílik az út, jól ismeri a házat, ahol tűz pislákol”.
*

Népszerű bejegyzések

Kövess a Facebookon!