Hamvas Béla (1897-1968) az irodalom iránt érdeklődők szemében rendszerint úgy van elkönyvelve mint a kétkötetes Karnevál szerzője. Többen még azt is hozzáteszik, hogy hatása igazán akkor lett volna, ha a kötetek befejezésük időszakában kiadásra kerülnek, azaz az 1951-et követő években. Ezek azonban a 20. század magyar történelmének talán legsötétebb évei voltak. Hamvast könyvtárosból segédmunkássá és raktárossá fokozta le a rendszer, a fent már említett Karnevállal útjára indított publikálás pedig csak 1985-ben kezdődhetett meg, jóval a halála után.
Az 1990-ben startolt Hamvas-életműkiadás feldolgozója, sorozatszerkesztője, Dúl Antal, a Művészetek Házában szép számmal összejött érdeklődők előtt lépett elénk, az egykori „királyi” televíziós bemondónő, Lőrincz Gabriella társaságában, kinek a tiszta csengésű hangján került felolvasásra néhány rövidebb Hamvas-szöveg. Munkakapcsolatuk az immáron többedik résznél tartó dokumentumfilm készítése során lépett életbe. Az eredetileg 28 kötetesre tervezett összkiadás zárókötete pedig előreláthatólag négy éven belül kerül kiadásra.
Beléptünkkor a falon egy egyenlő oldalú háromszög fogadott, a sarkokat és az oldalakat egyaránt elnevezve. A bal alsó sarok az „én”, tőle jobbra a „világ”, köztük „empíria” (az érzékszerveink útján szerzett tapasztalat), legfelül a Platóntól származó „idea”, tőle jobbra a „világ” felé „methexisz” (részesedés), balra az „én” felé „anamnézis” (emlékezés). Ebben a Platón által nem használt hármasságban ugyanis a vallásokban és a más világértelmezésekben egyaránt jártas Hamvasnál helyreáll az egység.
A felolvasás során tulajdonképpen csak az 1942-1944 között, az orosz fronton írt Scientia Sacra első kötetéből kaptunk ízelítőt. A hozzá kapcsolódó, ezektől megtámogatott előadásról, mint bármi másról, ami a metafizikát érinti, vagy mint jelen esetben, azt központi témájául veszi, nehéz röviden írni. De azért megpróbálom összefoglalni a hallottakat.
Az i.e. 6. századot megelőzően még egységes világfelfogás uralkodik, Lao-ce, Buddha, Zarathusztra etc. megfogalmazták az archaikus, többé már vissza nem hozható világ tudását. Bekövetkezik a szakadás, ami ők, akiktől, bár nem kívántak vallást alapítani, származtatják a vallásokat, a világ egymástól távoli pontján élve érzetek. És ezen a ponton lép be e fentebb vázolt háromszög, amelyből már Arisztotelésznél, Platón tanítványánál az idea kiesik az érdeklődéséből, és a világ pusztán tárgyiasult voltát vizsgálja. Az ember azonban emlékszik az aranykorra és a legmagasabb fokú értés, az „éberség” elérésére törekszik. Az idea az igazi, az egyetlen valóság. Az érzékelhető dolgok az ideákkal való kapcsolatuk során kapják a nevüket. A „világ” tehát részesedik bennük, az „én” pedig emlékszik rájuk.
Dúl Antal Istent az empíriában tapasztalhatatlannak, a nyilvánvaló nem létezőnek nevezi. Az Ént szakrális szubjektumnak, aminek a tudatszintjén az igazi tudás emel egyet az „éberség” irányában, nyit rajta egy picit a mindent átfogó lét számára. Ez a lét Egy, a lélek káprázata, a világ a Kettő. Az Énnel, az Eggyel szembenézni segít a filozófia és teológia. A mai kor „vallása” a tudomány tematikusan redukált, módszeresen elvonatkoztatott, azaz szándékosan kizáró. Ám ma már bizonyos, hogy még a legegzaktabbnak tartott fizika is egy adott ponton túl pusztán absztrakt játék a számokkal. A rendszereket szétzilálni hivatott posztmodern aztán végképp elveszíti a tudás maradékát is.
Jó szónokként Dúl persze megoldással is szolgál: visszatérni az ideák világához, az egységet jelentő hármassághoz. Még az egyházaknak is.
A vizuálisabb beállítottságúaknak két példával állt elő: 1. a kocsikerék, amelynek a tengelye a központi idea, az egyes küllők a vallások, Hamvas ezeken indul el a tengely felé, ami mindegyikben egy. 2. a katedrálison belül van az idea, ami a kint állóknak megvilágítja a színes rózsaablakokat és a mozaikokból összeálló képeket.
Saját tapasztalataiból kiindulva, Dúl a meditáció fontosságát is hangsúlyozza, ami a mi kultúrkörünkben nem vagy csak nagyritkán kap szerepet. Teszi ezt azon okból, mert ésszel nem, csak az emlékezés útján, kontemplatív (szemlélődő-elmélkedő) élettel érhető el bármilyen tudatszint-emelkedés. Ehhez kapcsolódva tréfásan megjegyzi: például a nőknél kötés közben, mert akkor a test le van kötve és a szellem szabadon kalandozhat.
Az est zárásaképpen felvetődött Hamvas viszonya a kortársakhoz. Így Határ Győző róla írt negatív kicsengésű cikke, amit Dúl az irigységnek tulajdonít. De szóba került Weöres Sándor tőle való hivatalos „eltiltása” is, amely barátságot az előbbi a hatvanas évek derekán fel akart eleveníteni, de Hamvas erre már nem volt hajlandó.
Akinek elnyerte a tetszését a téma vagy már régi híve Hamvasnak, az a frissen napvilágot látott kötetek mellett a régiekből is vásárolhatott az otthoni könyvtárába.
Forrás itt
