A Művészetek Házában egy kultikus magyar íróról beszélt a
legavatottabb ismerője, Dúl Antal. Hamvas Bélát, ahogyan ő mondta, még
akkor is érdemes lesz olvasni, mikor a klasszikusok némelyikét csak a
vizsgára készülő diákság veszi kézbe.
Hamvas Béla (1897-1968) az irodalom iránt érdeklődők szemében
rendszerint úgy van elkönyvelve mint a kétkötetes Karnevál szerzője.
Többen még azt is hozzáteszik, hogy hatása igazán akkor lett volna, ha a
kötetek befejezésük időszakában kiadásra kerülnek, azaz az 1951-et
követő években. Ezek azonban a 20. század magyar történelmének talán
legsötétebb évei voltak. Hamvast könyvtárosból segédmunkássá és
raktárossá fokozta le a rendszer, a fent már említett Karnevállal útjára
indított publikálás pedig csak 1985-ben kezdődhetett meg, jóval a
halála után.
Az 1990-ben startolt Hamvas-életműkiadás feldolgozója,
sorozatszerkesztője, Dúl Antal, a Művészetek Házában szép számmal
összejött érdeklődők előtt lépett elénk, az egykori „királyi” televíziós
bemondónő, Lőrincz Gabriella társaságában, kinek a tiszta csengésű
hangján került felolvasásra néhány rövidebb Hamvas-szöveg.
Munkakapcsolatuk az immáron többedik résznél tartó dokumentumfilm
készítése során lépett életbe. Az eredetileg 28 kötetesre tervezett
összkiadás zárókötete pedig előreláthatólag négy éven belül kerül
kiadásra.
Beléptünkkor a falon egy egyenlő oldalú háromszög fogadott, a
sarkokat és az oldalakat egyaránt elnevezve. A bal alsó sarok az „én”,
tőle jobbra a „világ”, köztük „empíria” (az érzékszerveink útján
szerzett tapasztalat), legfelül a Platóntól származó „idea”, tőle jobbra
a „világ” felé „methexisz” (részesedés), balra az „én” felé „anamnézis”
(emlékezés). Ebben a Platón által nem használt hármasságban ugyanis a
vallásokban és a más világértelmezésekben egyaránt jártas Hamvasnál
helyreáll az egység.
A felolvasás során tulajdonképpen csak az 1942-1944 között, az orosz
fronton írt Scientia Sacra első kötetéből kaptunk ízelítőt. A hozzá
kapcsolódó, ezektől megtámogatott előadásról, mint bármi másról, ami a
metafizikát érinti, vagy mint jelen esetben, azt központi témájául
veszi, nehéz röviden írni. De azért megpróbálom összefoglalni a
hallottakat.
Az i.e. 6. századot megelőzően még egységes világfelfogás uralkodik,
Lao-ce, Buddha, Zarathusztra etc. megfogalmazták az archaikus, többé már
vissza nem hozható világ tudását. Bekövetkezik a szakadás, ami ők,
akiktől, bár nem kívántak vallást alapítani, származtatják a vallásokat,
a világ egymástól távoli pontján élve érzetek. És ezen a ponton lép be e
fentebb vázolt háromszög, amelyből már Arisztotelésznél, Platón
tanítványánál az idea kiesik az érdeklődéséből, és a világ pusztán
tárgyiasult voltát vizsgálja. Az ember azonban emlékszik az aranykorra
és a legmagasabb fokú értés, az „éberség” elérésére törekszik. Az idea
az igazi, az egyetlen valóság. Az érzékelhető dolgok az ideákkal való
kapcsolatuk során kapják a nevüket. A „világ” tehát részesedik bennük,
az „én” pedig emlékszik rájuk.
Dúl Antal Istent az empíriában tapasztalhatatlannak, a nyilvánvaló
nem létezőnek nevezi. Az Ént szakrális szubjektumnak, aminek a
tudatszintjén az igazi tudás emel egyet az „éberség” irányában, nyit
rajta egy picit a mindent átfogó lét számára. Ez a lét Egy, a lélek
káprázata, a világ a Kettő. Az Énnel, az Eggyel szembenézni segít a
filozófia és teológia. A mai kor „vallása” a tudomány tematikusan
redukált, módszeresen elvonatkoztatott, azaz szándékosan kizáró. Ám ma
már bizonyos, hogy még a legegzaktabbnak tartott fizika is egy adott
ponton túl pusztán absztrakt játék a számokkal. A rendszereket
szétzilálni hivatott posztmodern aztán végképp elveszíti a tudás
maradékát is.
Jó szónokként Dúl persze megoldással is szolgál: visszatérni az ideák
világához, az egységet jelentő hármassághoz. Még az egyházaknak is.
A vizuálisabb beállítottságúaknak két példával állt elő: 1. a
kocsikerék, amelynek a tengelye a központi idea, az egyes küllők a
vallások, Hamvas ezeken indul el a tengely felé, ami mindegyikben egy.
2. a katedrálison belül van az idea, ami a kint állóknak megvilágítja a
színes rózsaablakokat és a mozaikokból összeálló képeket.
Saját tapasztalataiból kiindulva, Dúl a meditáció fontosságát is
hangsúlyozza, ami a mi kultúrkörünkben nem vagy csak nagyritkán kap
szerepet. Teszi ezt azon okból, mert ésszel nem, csak az emlékezés
útján, kontemplatív (szemlélődő-elmélkedő) élettel érhető el bármilyen
tudatszint-emelkedés. Ehhez kapcsolódva tréfásan megjegyzi: például a
nőknél kötés közben, mert akkor a test le van kötve és a szellem
szabadon kalandozhat.
Az est zárásaképpen felvetődött Hamvas viszonya a kortársakhoz. Így
Határ Győző róla írt negatív kicsengésű cikke, amit Dúl az irigységnek
tulajdonít. De szóba került Weöres Sándor tőle való hivatalos
„eltiltása” is, amely barátságot az előbbi a hatvanas évek derekán fel
akart eleveníteni, de Hamvas erre már nem volt hajlandó.
Akinek elnyerte a tetszését a téma vagy már régi híve Hamvasnak, az a
frissen napvilágot látott kötetek mellett a régiekből is vásárolhatott
az otthoni könyvtárába.
Forrás itt