Ha
megidézhetném egyetlen ember szellemét, a Béla bácsié lenne az. És ezer kérdés
költözne belém, nem győzném sorolni kételyeim, s várnám a bölcs válaszokat.
Olyan kérdésekre, melyek talán megválaszolhatatlanok. De Ő tudná mindre a
választ. És hallgatna. És mosolyogna. Majd azt mondaná, eredj táncolni! Mit
kérdezősködsz egy öregembertől, aki már nem is emlékszik arra, milyen a lábak
ütemes dobbantása, a tavaszi csókok íze, a rántottleves illata. Menj, nyílj ki
a világnak, s a világ majd megnyílik előtted!
S
én elhallgatnék, nagypapa-szemébe fúrnám tekintetem, s hálás lennék, hogy
ennyit mondott. Mit is mondhatott volna mást…
Különleges
ember egy különös korban
Hamvas
Béla a huszadik, század nagy gondolkodója. Sokáig nem hallottunk róla, nevét
apáink nem ismerhették. Örök idealizmusát nem emésztette meg a kor, amelyben
élt. Életének utolsó évei nélkülözésben teltek. Miután 1948-ban B-listára
került, csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatta. 1951 és 1964 között segédmunkási,
raktárnoki, gondnoki munkákat végzett. Szőcs Géza írja róla:
“1955-ben
egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel
és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni
is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt
volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp
Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal
ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei
segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben
az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor milyenek lehetnek az ország
írástudói? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna.”
Jól
ismert életséma ez: sokan átélték a kor megpróbáltatásait, megaláztatásait.
Mégis, ha nem abban a korban élt volna, Hamvas sem lett volna az, aki:
életfilozófiája ily módon talált táptalajra a lemondásban, amelyre kényszerült,
s minden bizonnyal akkor is ezt választotta volna, ha a történelem kereke
máshogy fordul. Hamvasnak szüksége volt erre a megtapasztalásra ahhoz, hogy
élete művét teljessé tegye.
Az
irracionális valóság
Hamvas
Béla 1887-ben születik Eperjesen, s 1919-ben már a Pázmány Péter Tudományegyetem
magyar-német szakán találjuk. Közben megjárt egy háborút: lelkesen indult,
ahogy oly sokan, s kiábrándultan tért haza. Publikál a Budapesti Hírlapban, a
Szózatban, a Nyugatban és még számtalan kisebb lapban is. Már egészen fiatalon
arra a megállapításra jut – s ebben nem kis szerepe van a háborúnak -, hogy “ez
az élet úgy, ahogy itt van, nem élhető”. A mindennapokban megélt valóság
szerinte ugyanis nem az igazi valóság, hanem egy irreális “álvalóság”. Szinte
minden művében - közvetlenül vagy áttételesen - erre a problémára keresi a
választ, mint ahogy egész életében; társaságban és elvonulásban, végső
magányában is.
Önnönmagát
igazán a Fővárosi Könyvtár könyvtárosaként találja meg, ahol húsz éven át
dolgozik, 1928-tól 1948-ig. Szellemi kiteljesedésének korszaka ez: a
könyvtárban mindent megtalál, ami elmélyüléséhez hozzásegíti, vagy ha nem, hát
gondoskodik róla, hogy beszerezze a hiányzó köteteket (neki köszönhetjük a
Fővárosi Könyvtár távol-keleti sorozatát, amely később a MTA tulajdonába
került). Itt mélyül el a világválságot leíró művek tanulmányozásában: nagy
hatással van rá a René Guénon, Julius Evola, Leopold Ziegler, Rudolf Pannwitz
által a húszas években megteremtett filozófiai gondolkodás. Ez a gondolkodói
alapállás szorosan kötődik a tradíció fogalmához.
A
tradíció realitása
A
harmincas évek közepétől a fenti írók hatására a tradíció Hamvas egyik
alapszava lesz, bár kétségtelenül sajátos árnyalatot ad ennek a fogalomnak. Ez
a tradíció a világválság állandóságáról beszél. Eszerint a válság nem azt jelenti,
hogy a huszadik század van válságban az előző korokhoz képest, hanem hogy az
egész történeti kor válságban van, s az egész történelem nem szól másról, mint
az emberiség bukásáról. A válságból csak egy módon juthat ki az emberiség: ha
visszatér az aranykorba, abba az “ősjelenségbe”, melyben “mindnyájan, kövek,
növények, állatok, emberek, istenek együtt élnek a tűzzel, a hatalmakkal, az
erőkkel”. De ez az aranykor nem helyezhető el az időben, nem egy korszakot
jelöl, hanem “állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben”. “Mert ez a legfőbb
és legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.” Az
istenült sors nem más, mint elérni az aranykorba.
Ez
– “a megélt önélet” – az, mely Hamvast megkülönbözteti másoktól. “Tilos
papiroson nemes utópiát építeni – miközben nem tudjuk saját lelkünkben
megteremteni azt” – írja. Kortársaitól merőben eltérő szellemi utat választ, s
ezzel magyarázható elmagányosodása is. “Nem a »meg nem értettség« miatt, hanem
éppen azért, mert bár megértették elgondolásait és céljait, de azok
megvalósítását elfogadhatatlanul radikálisnak, megvalósíthatatlannak és ebből
következően »idealistának«, »misztikusnak«, sőt »irracionálisnak« minősítik még
azok is, akik ezekben az években a szellemi elithez tartoztak” (Darabos II. 79
p.). Még saját maga is úgy fogalmaz: “Amit én írtam, olyan embertelen, hogy az
iránt semmiféle utókor nem fog megenyhülni”.
Hamvas
szerint a hagyomány a világban legtöbbször valamilyen vallás formájában jelenik
meg, pedig a sok vallással szemben csak egyetlen hagyomány létezik. Ennek a
hagyományban való élésnek a megvalósítása az, amit ő “realizálásnak” nevez. A
hagyomány “az ember és a transzcendens világ között levő kapcsolat
folytonosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak,
mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése” (Darabos II. 306 p.). A
realizálás mindig személyes dolog, de a személyek alkotják a közösséget, s ily
módon kultúrát teremtenek. A realizálásban a művészetnek -s benne az
irodalomnak- nagy szerepe van, de nem mindegy, hogy milyen ez a művészet. Csak
egyetlen kritériumot állít fel egy mű megítélésére: őrzi-e az ember isteni
származásának tudatát, vagy sem. Ha őrzi, lényeges műről van szó; ha nem, akkor
lényegtelen a mű, bárki is írta. A művészet ugyanakkor még így sem azonos a
szellemmel: ez mindig az életet dicsőíti valamilyen formában, amaz viszont
mindig több az életnél. A szellem közvetetten van jelen a művészetben – másról
van szó, mint amiről valójában -, s sokszor úgy tűnhet, hogy a szellem is élet,
de valójában nem így van. Európa ennek a tévedésnek az áldozata: a művészetet a
szellemmel azonosítja évszázadok óta.
Ennek
ellenére Hamvas is ír, hisz a szó teremtő erejében, bár tudja, hogy a jelenkor
szava már nem ugyanaz, mint ami volt az őskorban, vagyis a történet előtti
korban. Akkor a szó láthatatlan volt, a mindennapi tevékenységben nyilvánult
meg; a történeti korban viszont láthatóvá lett, mert leírták. S így lett a
szónak, az isteni létnek a megnyilatkozása a könyv. A halhatatlan könyv.
“Minden
mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt
történik a földön, ember és ember között.”… “A halhatatlan mű nem itt történik.
Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik.
Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor
már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok.
Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” (Héloïse
és Abélard)
Hamvas
szépirodalmi műveket is írt – regényei közül a Karnevál című a legjelentősebb
–, de alkatának leginkább az esszéírás felelt meg; a valóságot leginkább hűen
tükröző műfajnak a “kísérletet” tartotta. Az esszé szerinte kísérleti műfaj, de
az emberi én sem más, mint kísérlet és töredék: “Ez bennünk az igaz és a
valódi. Befejezetlenek vagyunk, nyíltak, megoldhatatlanok, fragmentálisak,
kérdésszerűek és sorsunk esszészerűsége bennünk a legigazabb”. Hamvas ennek
tudatában törekszik a realizálásra.
Az
élet művészete
A
realizálás az ember egész életét kitöltő tevékenység, azonosnak kell lennie
azzal a tevékenységgel, amit a mindennapokban végzünk, s ezt kell
átszellemíteni a hagyomány szellemének szem előtt tartásával. Így elmosódik a
határ az élet, a művészet és a hagyomány között: az élet maga válik művészetté.
A művész alkot, s alkotásában önmaga tükröződik, mivel alkotása és élete egy és
ugyanaz. Ez a felfogás közel áll a Zen-tanításhoz, nem véletlenül. Hamvas
mindig érdeklődött más, távoli kultúrák iránt, s nem csak érdeklődött, hanem
komolyan is foglalkozott az orfikus tanításokkal; az egyiptomi, kínai, tibeti,
indiai és észak-amerikai indián hagyománnyal; a buddhizmussal, a héber
aritmológiával. Kereste a kultúrákban fellelhető közös pontot, azt a
hagyományt, amelyből minden kultúra gyökerezett. Mindennapi életünkben is rá
kell ébrednünk arra, hogy csak egyetlen Lét van. Az üdvöt nem kell megszerezni,
mert ha meg lehetne, akkor az már valami más lenne, pedig ez már megvan. Az
öröklétben benne élünk, mert ez nem hely, hanem állapot.
Ennek
felismerése napjainkban különösen nehéz. Egész tudatunkat kell átszerveznünk
ahhoz, hogy megtapasztaljuk, megéljük ezt a tudást. Ezért állítja Hamvas, hogy
embertelen, amit írt. Hiszen oly távol áll ez az embertől! Feladni mindent,
lemondani a káprázatról, lefejteni magunkról a ránk rakódott színes rétegeket,
amihez valójában semmi közünk. Mert álarcot viselünk. Magunkat
szenvedélyeinkkel, véleményeinkkel, társadalmi helyzetünkkel azonosítjuk, ezek
álarcokat képeznek rajtunk, s így elfedik az igazi, örök emberi arcot. Senki
sem tudja, hogy ki a másik, annak csak álarcait – Hamvas szavaival: démonait –
látja. “A másik emberről lényegeset csak akkor tudunk meg, ha tudjuk, hogy az
örök ember életútjának melyik állomásán tartózkodik és merrefelé tart” – írja.
A
saját maga által megélt sorsról ír A magyar Hüperion második részében:
“Miért
kellett éppen nekem ezt a nagy valóságot meglátnom? Elmondtam, hogyan váltam
inhumánussá, hogyan mondtam le a közös emberi életről, arról, hogy hangom
elérjen az emberekig. E hatásról való lemondás vitt át az embertelen nyelv
megértésébe. Madárnyelven kezdtem el írni, - úgy, ahogy a szél fúj, s ahogy a
bolygók zúgnak a térben. Megtaláltam a tücsök-halhatatlanságot. Mert lemondtam
az emberre való hatásról. Tükör és visszhang nélkül: egyedül, a felkelő napnak,
egyszer, ma, soha többé, mint a rigó.”
Szerinte
az életnek túl nagy jelentőséget tulajdonít az ember, túlértékeli azt. Az
életen pedig felül kell emelkedni, vissza kell találni a léttel való helyes
viszonyához. Hamvas tehát nem tagadja az életet: az élet varázslatainak nem
ellenállni kell - mert akkor leigáz bennünket -, hanem szabadon gyönyörködni
benne. Így a lét az élet minden pillanatában átélhető, az aranykor lehetősége
minden egyes pillanatban benne rejlik, az élet minden mozzanata megszenteltté
válhat. Hamvas soha nem volt életellenes; apró dolgokban, mindennapi
eseményekben látta meg a csodát. Aki így tudott beszélni egy egyszerű ételről,
a nőkről, a fákról, a madarakról, az életellenesnek korántsem nevezhető.
