"1956 -
- Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az
egész sajtó, a zene, festészet, a mûvészet,
a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el?
Annak, hogy élni csak kell. Senki sem mert meghalni, mint az orosz
tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek.
Költô, író, szobrász, zenész, festô
orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.
Soha még nép nem volt ennyire elhagyatott. Semmiféle
vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért
most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége
és magassága. amely ez alatt az árulás alatt
ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek,
mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és
korrupt nyomorult és züllött, tisztátalan és
aljas népben egyszer, egyetlen egyszer és egyedül nem
ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre
és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros
túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már
nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és
nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és
festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg
semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkodzom, ha még
valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit
fognak mondani arról az idôrôl, ami ezerkilencszázötvenhatot
követte, azokról az emberekrôl, akik zenét komponáltak,
és képeket állítottak ki, és színpadon
játszottak, jóízûen ettek és ittak, ahelyett,
hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint
írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát
vágni, édes volt nekik az érvényesülés
és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért
maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék.
De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket
koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben
vastag összegeket gyûrtek a zsebükbe a libapecsenyén
hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe,
mint mártírokat jegyzik fel ôket, e koszos és
ripôk söpredéket, dicsôítik egymást,
és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan
Berzsenyi és Csokonai, Petôfi, Bartók, Csontváry,
Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként
mutogatnák ôket a panoptikumban: íme akiknek drágább
volt a selyemnyakkendô, mint ezerkilencszázötvenhat.
Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha
költészet, zene és dráma lenne, amit ezek csinálnak,
mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak
hivatalban, vagy gyárban.
Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De
ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtôzni
és hallgatni, napszámos munkát vállalni, és
fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis
igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott
és bôszült görcsben élni, és nem engedni.Hol
van ma az a név, börtönökön kívül,
amely nem ragad a mocsoktól?
"Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott
volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé,
és ami a barbárok között is égi tiszta marad,
azt ezek a huncut vadak iparként ûzik, és nem is tudnak
mást, - ahol az embert megalázzák, ott már
nem tud másként élni, mint saját érdekéért,
saját hasznát keresi, és nincsen benne több szív,
még akkor sem ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik."
(Hölderlin).
Majd igazolják ôket. Lemosogatják
ôket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és kutúrtörténetbe,
mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak
meg. Milyen történelem lesz ez?
- Engem ez nem elégít ki.
- Már néhányszor elmondtam. Oroszországban
is az történt, ami másutt, és mindenütt,
ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség
forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben,
és Rómában, és Londonban és Párizsban
a demokratikus és felszabadító egyenlôség
forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali
priviligizáltak önkényuralmává lett. Ez
történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az amit
nem szoktak tudni, sôt ez az, amirôl nem szabad tudni. Oroszországban
1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és
ez azonnal fölismerhetö, és minden ismertetôjelérôl
azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze
az a hazugság, amely ezt a hazugságot elviselhetetlenné
teszi. Ez a hazugságot hozták át ide a háború
után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen
kelt fel ez a "korbácsra és igára született nép".
De Magyarországon mindíg ugyanaz történik. Mindegy,
hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért,
ami itt ötvehatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelôsségre,
és ami azóta történt nem a kormányzat
felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus
ellen. Ha a forradalom gyôzött volna, akkor sem történt
volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom
következtében ôrjöngô gazságnak bizonyult,
de továbbra is az történt, ami ezer éve A
nagyidai cigányokban Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni
azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti
elveket táplál, amelyek jövô havi fizetését
is biztosítják. Nem munkából
hanem hazugságból élünk. Egyetlen
ilyen lény jelenlétével ezer ember életét
mérgezi meg.
Ami Magyarországon történik, annak
semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a huszas években semmi köze
nem volt a keresztény nemzetiességhez, késôbb
fasizmushoz. A behódoltaktól való undorom olyan erôs
volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért
sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetévesszenek.
Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösökre
hárítani. Az elaljasodásnak minden kedvezett, és
semmi egyéb nem volt, mint elaljasodás. Ha a forradalom gyôzött
volna, akkor sem lett volna más, sôt. Akkor jöttek volna
a magyarok.
Ez a szint azonban számomra már régóta
érvénytelen. A fasizmus-bolsevizmus az emberi egzisztencia
leszûkítése, mint ahogy az egész politika az.
A leszûkített ember primitívvé válik,
ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember
kitágítása a fontos. Szûkítés
süllyedéssel jár, tágulás feleemelkedéssel.
Nekem minden politika kevés. Még a mûvész is
kevés, a költô is kevés. A világirodalomban
csak kevesen bírták ki, hogy költôk legyenek.
Ha költô lettem volna elzüllöttem volna, mint ahogy
a többiek léha mutatványokban elzüllöttek.
Nekem még a szent is kevés."
(1960 körül)
