„ A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe,
kijönni a tornácra ‑, és senki, senki. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel
lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a
világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem a képzeletben, elégtételként,
hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember
csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet isten.”
Hamvas Béla: A magyar Hüperion, 7. levél