Húsz éve annak, hogy Hamvas Béla különszámmal jelentkezett az Életünk
című folyóirat, amely most megint Hamvas-összeállítással áll elő.
Vizsgálja, mit tudtunk meg azóta az íróról, mi újat tudunk az
eddigiekhez hozzátenni, és hogyan hat Hamvas a mai szellemi életben. A
különszámot február 19-én, hétfőn 17 órakor mutatják be a Berzsenyi
Dániel Könyvtárban, ahol az emlékest vendége Dúl Antal, a
Hamvas-hagyaték gondozója lesz. A beszélgetés résztvevői: Ambrus Lajos
író, Békés Márton szerkesztő, Gyurácz Ferenc főszerkesztő, Mórocz Zsolt
író, és természetesen Alexa Károly, az Életünk főszerkesztője, akit az
eseményt megelőzően kérdeztünk.
- Honnan az
ötlet épp most egy Hamvas-szám összeállításához? Részben nyilván a
szombathelyi hagyományt folytatja, de mi az aktualitása most?
-
A 80-as évek közepén ez a lap volt az, amelyik a legfontosabb lépéseket
tette Hamvas Béla felélesztésére. Akkor, 1987-ben is volt egy
különszám. Aztán itt kezdték kiadni az életművet, itt jelent meg először
például A bor filozófiája, ami szenzáció volt. A Hamvas-ügy a
rendszerváltás jelzése, mondhatni egyik szellemi előkészítője volt. Egy
olyan szellemi szféra került be az értelmiségi gondolkodásba, ami addig
ismeretlen, tiltott volt. Érzékeltem, hogy van most is egy lappangó
népszerűsége. Az életmű-kiadás már megvalósult. Kíváncsi voltam, ez a
két tucat könyv hogyan van jelen a mai közgondolkodásban. Először egy
szolid, reprezentatív kiadványra gondoltam, aztán elkezdtek áradni a
kéziratok, a szerzők az Életünkbe. Ez egy jelzés amellett, hogy például
Szlovákiában egy-két éve jelent meg A bor filozófiája, vagy hogy néhány
hónapja jelent meg Németországban a Hamvas-esszékből egy válogatás.
Tudunk Belgrádban egy mániákus Hamvas-rajongóról, Sava Babicról
(író-fordító), aki a balatonfüredi Hamvas asztaltársaság vezéralakja.
Vannak jelei Magyarországon is: Jókai Anna számos esetben említi, Szőcs
Géza legújabb regénye, a Limpopo, a Karnevál zoológiai megfelelője,
Czakó Gábor egyenesen Hamvas Szótárt szerkesztett. Van Hamvas kör
Budapesten és Koppenhágában. De ha nem megyünk ki a megyéből, itt van
Mórocz Zsolt.
- Van tehát egy folyamatos jelenlét. Ez miben különbözik a 80-as évekbeli újrafelfedezéstől?
-
Amikor az első könyvek megjelentek, volt a Hamvas-olvasásban valami
perverzió a legendák miatt, s mert tiltott gyümölcs volt. Most a
megfontoltabb olvasás jellemző. Ahhoz gyűjtöttünk szerzőket, hogy
megnézzük, milyen ma a szellemi hatása, mennyivel tudunk többet, mint
korábban, és ez hogyan hat az emberekre. A legnagyobb újdonság, hogy a
hamvasi életmű eddig egy legendákban élő szövegtömb volt. Hol itt, hol
ott bukkant fel egy-egy szöveg. Most kezdjük úgy olvasni, mint egy igazi
szerzőt. Nem elvarázsoltan a titokzatosságától. Gondolkodnivalót ad. A
létezésünkhöz ad tanácsokat. Segít meditálni az egzisztenciális válság
problémáin. Művenként látjuk alaposabban. Esszéit, szellemtörténeti
traktátusait olvasva látjuk, hogy hol az ironikus játék fontos, hol a
misztikus emelkedettség vagy az elmélyült valóságértelmezés.
- Kiknek az írásai kerültek be az Életünk különszámába?
-
Felkértünk szerzőket, akikről gondoltuk, hogy Hamvas-ügyben
gyaníthatóan tudnak valami újat mondani. Akiknek Hamvas nemcsak fontos
olvasmány, hanem szellemi táplálék is. De ez nem egy Hamvas fun klub,
olyan szerzőket kerestünk, akik nem elvakultak. Így például Buji Ferenc
azt vizsgálja, hogy milyen Hamvas viszonya a tradícióval. Felhívtam egy
professzort, aki a tanítványát ajánlotta. Békés Mártont Gyurácz Ferenc
fedezte fel, ő a két világháború közti magyar szellemtörténet
vizsgálatában igen jó, Hamvast mint válságfilozófust közelíti meg.
Szabados György zongoraművész a muzsikus Hamvasról ír. Hamvas tudott
zongorázni. Amikor elképesztő munkahelyeken, telepeken dolgozott, az
volt a mentsége, hogy például május elsején Chopint játszott az ünnepi
műsorban. Igy bocsátották meg neki, hogy munkaidőben Böhmét fordított és
szanszkrít szövegeket dugdosott a fiókjában. Hamvas Beethovenről,
Bartókról is fontos megállapításokat tett. Van egy esszéje, a Kései
művek melankóliája, amelyben egyes nagy művészek utolsó műveit
rokonítja. Azt nézi meg, mi köti össze Szophoklészt, Shakespeare-t és
Beethovent, hogyan állnak össze a halál előtti nagy összegzések, mit
lehet kezdeni a világtudással.
- Ön ebben a különszámban Hamvas szakácskönyvéről írt. Miért éppen erről?
-
Nekem azok a Hamvas-esszék a legrégibb kedvenceim, amelyekben az
ételekről ír: a rántott levesről, a borsólevesről. A Jóisten uzsonnája
arról szól, hogy hogyan kell a reggel leszedett epret (nem a
hűtőszekrényben!) a kútba leeresztve tárolni, aztán délután megenni -
porcukorral és tejföllel (nem tejszínhabbal, amint szokás). Kipróbáltuk,
nagyon jó. Hamvas élete nagy részében apostoli szegénységben élt. A
legszegényesebb ételeket ette, mint mi valamennyien az ötvenes években.
De szövegeiből mégis kitűnik az ínyencség, szakszerűen leírja például,
hogy készül a húsos hasé, vagy milyen is az igazi katlan-hús
disznóöléskor. Kamaszkorában állítólag a cukrászmesterséget is
kitanulta. Ritkán külföldön is megfordult, főleg Dalmáciában. Az
ételekről szóló írásaiban azt kell észrevennünk, hogyan működik az
érzékelés mint a világ filozófiai megismerésének első lépése. Bizonyos
áttételekkel ez már a létezésről szól. Nemcsak zabálunk, nemcsak
élvezkedünk, de az egész testünkkel benne vagyunk a létben, és ennek
része az étkezés is. Nagyon kedves paradoxon számomra az, hogy a
mindennapok szegényes étkezési viszonyaival szemben van a műveiben
valamifajta kulináris hedonizmus. Azaz itt is megnyilvánul a
Hamvas-műveknek az a nyitottsága, amely a létezésnek minden értékét és
szépségét képes befogadni, és élvezni is. Megérezhető, hogy Dalmácia
tengerpartja nála összefügg a kert kultuszával. (Hosszú évekig élt úgy,
hogy földműves igazolványt váltott ki, és sógora szentendrei kertjét
művelte.) Ehhez jön az ősi hagyomány, a mediterrán érzékenység, a szent
ételek (olaj, kenyér, bor, hal, gyümölcsök) tisztasága. Filozofikusan,
de a napi realitás szintjén is. Az ételeken keresztül is be lehet
hatolni a gondolkodásmódjába. Azt mondja, vannak borivó, sörivó,
pálinkaivó nemzetek. A bor filozófiáját ateistáknak szóló imakönyvként
adja elő. A borról szólva Istenről beszél. Úgy véli, Magyarország
nyugati géniusza egybeesik a mediterrán világgal. Erről már Az öt
géniuszban beszél. Nagyon kedvelte ezt a régiót, mert itt (Berzsenyi
udvarában) találta meg azt a mentalitást, amit a mediterránban.
Szerencsétlen volt az életideje, mert valódi utazásokat nem nagyon
tehetett. Úgy írt a perui kövekről, a Stonehenge-ről vagy a görög
templomokról, hogy egyiket sem látta soha. Mégis mintha előtte lenne
minden, átlelkesíti, átspiritualizálja a szövegeit. Ami azt jelenti,
hogy nála az észlelés realitása összemosódik a fantázia valóságaival.
- Az Életünk különszámban most megjelentek eddig ismeretlen szövegek is. Milyen újdonságokat lehetett még felfedezni?
-
Naplóiból, szatírikus írásaiból, levelezéséből adunk közre rövid,
jelképes részeket, amelyek azt jelzik, mi van még hátra az életműből.
- A lapszám a Hamvashoz lazábban kapcsolódó, hatására, ihletésére született irodalmat is idézi?
-
Milyen szépirodalmat lehet betenni egy újságba? Verseket - Tornai
Józseftől, Szőcs Gézától, Halmai Tamástól, Angyal István Ferenctől -,
amelyek Hamvas szellemi jelenlétét mutatják. De van egy tanulmánytömb a
folyóiratban, ami a Hamvas körüli szellemvilágot idézi. Ablonczy László
Weöres Sándor színdarabjairól ír, és kimutatja bennük a Hamvas-hatást.
Szántó F. István Kemény Katalin könyvéről ír. Szemadám György a bohócról
adott tanulmányt, Hamvas karneváli világának megjelenítésére. Bokányi
Péter Czakó Gábor történelmi regényében mutatja ki Hamvas hatását.
Szepes Attila Hamvasnak ajánlja Eldorádó című esszéjét. Ő egyike azon
keveseknek, akik Hamvast személyesen ismerték. Szepes Attila újság- és
könyvkihordó volt a Széchenyi könyvtárban. Emlékszik: volt egy
ismeretlen bácsi, aki tonnaszámra rendelte ki a könyveket, ő meg hordta,
vitte neki, és csak később tudta meg, hogy a férfi Hamvas Béla volt.