„..Ne feledjük el, amit már előttünk mások
megírtak, lefestettek, kőbe vésték,
végiggondolták esetleg ki is harcolták,
vagy kudarcot vallottak vele…”
„…Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk.
Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a
festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.
Minek árulta el?
Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok
alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász,
zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.
Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom
nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az
életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne
roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e
hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben
egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem
ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és
egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-ha-ta-lom ellenére.
Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem
nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és
tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz
jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot
követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket
állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak,
ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni.
Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az
érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy
azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat.
Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy
mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a
libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint
mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik
egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és
Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett,
hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább
volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek
lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma
lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között
élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.
Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon
nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat
összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni,
és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a
név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne
süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi
tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak
mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni,, mint
saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még
akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)
Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az
irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket
valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”
