A legszellemesebb magyar regényíró? Egy új aranykor előhírnöke?
Kivételes ambíciójú kultúrfilozófus? Ki tudja. Az azonban bizonyos:
olyasvalaki volt, akinek a műveit – többnyire kéziratban – már
évtizedekkel ezelőtt is sikk volt olvasni, de még ma is alig ismerik.
„Csak múlandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban.
S a szerző halála után a cselédlány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába
viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak
léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s
véglegesen.” Hamvas Béla még 1943-ban írta ezeket a sorokat, két évvel
azelőtt, hogy Budapest ostromakor egy bombatalálatban odaveszett volna
nemcsak évtizedek alatt gondosan gyűjtött hatalmas könyvtára, hanem
több ezer oldal kézirata is. Ami pedig utóbb, 1948 után született, az
az úgynevezett „kultúrpolitika” miatt maradt kéziratban. Ez az, ami ma
egy 22 kötetes sorozatból megismerhető lesz, még ha ily módon nem is
felel majd meg az imént idézett halhatatlansági kritériumoknak.
Hamvas háború utáni publikációs „korszaka” rövid volt. 1947-ben még
megjelent feleségével, Kemény Katalinnal közösen írt munkája, a
„Forradalom a művészetben”, a következő évben azonban már egyre
sűrűbben kapta meg az „irracionalista”, „antidemokratikus”, „zavaros”,
sőt „nietzscheiánus”, tehát „fasiszta” címkéket, míg végül az esetében
aztán életfogytig tartó szilenciumot eredményező kegyelemdöfést egy, az
akkoriban a szocialista realizmus objektív kategóriái nevében hadakozó
Lukács György támadása eredményezte. De míg más idővel „feltámadott”,
előbb vagy utóbb visszatért az irodalomba, esetleg emigrált, vagy egy
sort sem írt többé, Hamvas nemcsak tovább alkotott, de meg is őrizte
hűségesebb olvasóit; kéziratait viszonylag széles körben továbbra is
olvasták. Állítólag olyasmi is előfordult, hogy még be sem fejezte egy
művét, az máris több példányban terjedt.
A fű alatt terjesztett Hamvas-kéziratokat azonban, már amikor létezett
e fogalom, sem nevezte senki szamizdatnak. Pedig lett volna rá idő: a
jég csak 1983-ban tört meg. Akkor, a Kádár-rendszer végjátékának
kezdetén a Magvető Kiadó (újra) kiadta három tanulmányát „A
világválság” címmel. A Hamvas Béla nevét (újra) megtanuló első
nyilvánosság nem fogadta igazi revelációként, hiszen akkoriban a
politikai, illetve a gazdasági válság leírásának volt igazi kurzusa,
Hamvas viszont jóval mélyebb: szellemi válságról beszélt. Az áthallást
bizonyára az is nehezítette, hogy a „krizeológiai” tanulmányokat Hamvas
a harmincas években írta. A totális krízis azonban, amelyről szó van,
szerinte sokkal régebbi, s egészen a „proton pszeudosz” (első hazugság)
óta tart. Az egész európai kultúrán végigvonul egy gyökerekig hatoló
nagy hazugság, amely – mint írja – „magas eszmékre, keresztény
vallásra, morális értékekre hivatkozik, de azokat nem veszi komolyan,
és megvalósításukat meg sem kísérli”. A válság azóta tart, hogy szellem
és élet, elmélet és gyakorlat, szó és tett nem fedik egymást.
E válság Hamvas szerint csak akkor győzhető le, ha a gyökereiig
hatolunk. A gyökerek egyetemesek, a válságból való kiút pedig épp olyan
egyetemes, mint maga a válság. Mindegy tehát, ki melyik gyökérig hatol,
ugyanaz a – „válság előtti” – hagyomány szólal meg a különféle zsidó,
szanszkrit, perzsa és görög szent könyvekben, az evangéliumokban, Lao
Ce és Konfuciusz műveiben, Buddha beszédeiben vagy a tibeti
Halottaskönyvben. Az 1897-ben született, egyetemességre törekvő Hamvas
Béla – főleg a negyvenes évek elejétől – elkezdte fordítani,
kommentálni és kiadni az emberiség szent (latin, görög, héber, tibeti,
kínai, szanszkrit nyelveken írott) könyveit, illetve a legtágabb
értelemben vett szent írásokat.
Hamvas az ötvenes évek elején készült el talán legszórakoztatóbb,
legsziporkázóbb regényével, a „Karnevál”-lal. A megjelenésre harminc
évig kellett várni. „Hogy mit is jelent egy ilyen, több mint 30 éves
erőszakos késés. Elsősorban persze szégyent” – írta Esterházy Péter, a
következő szavakkal foglalva össze véleményét a cenzúráról: „Oligarchák
kontra ikes ige.” Az oligarcháknak 1985-re már csak annyira futotta,
hogy azért még jelezve, ki az úr a háznál, tíz sort kihúzattak a
könyvből.
Egy-két további kötettől eltekintve azonban Hamvas műveinek kiadása
lényegében a kilencvenes évekre maradt. 1990-ben indult a szombathelyi
Életünk Kiadó vállalkozása, Hamvas Béla huszonkét kötetesre tervezett
életműsorozata, amelynek az eredeti tervek szerint mostanra már a
tizedik kötet körül kellene járnia, de még csak a negyediknél tart. Dúl
Antal, a sorozat szerkesztője ezúttal a szponzoroktól lassan csordogáló
pénzt jelzi fő okként, s már az is bizonyos, a tervekkel ellentétben
nem lesz teljes az életműsorozat négy év múlva, Hamvas századik
születésnapján sem. Dúl emiatt nincs kétségbe esve, szerinte ugyanis
„Hamvas jelentőségét úgyis csak a jövő évezredben fogják felismerni”, s
az eddigi szerb, horvát, orosz, cseh, lengyel, litván, angol, német,
francia, olasz fordítások után külföldön is. Zágrábban az ottani
bornapok alkalmából most szombaton jön ki kétnyelvű kiadásban –
magyarul és horvátul – „A bor filozófiája”, vagy ahogy Hamvas nevezte,
„imakönyve ateisták számára”.
Hamvas legértőbb közönsége sem térben, sem időben nem határozható meg;
értik és érteni fogják távoliak, s nem értik olyanok, akik egyébként
közel élnek hozzá. „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon – írja
Szőcs Géza kolozsvári költő –, aki Hérakleitosszal, Buddhával, Lao
Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni,
de beszélni tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája
Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna
az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három
éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert
kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki)
– nos, vajon mit gondoltak volna akkor ezek arról: ha ebben az
országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor milyenek lehetnek az
ország írástudói? De szétnézve az országban mindent megértettek volna.”
GERLÓCZY FERENC(HVG 1993/06/26)
