Hamvas Béla bácsi nem alkotott rendszert, tehát
olyasféle mű nem készíthető az ő munkásságával kapcsolatban, mely
valamely ravasz trükkel mégiscsak megszerkesztené az ő rendszerét.
Helyette, utólag és ellenére. Ezért e szótár csupán olvasói
heverészés az ő gondolatai között - valahogy úgy, ahogy a tavaszi
réten elnyúlik az ember, s - megkóstol egy fűszálat, s látja, hogy
a hangya szalad föl a másikra, onnan a harmadikra. Amott kis
csiga himbálózik - fura, páncélos lajhárra emlékeztet - a pitypangon
méhecske és mezei poloska próbál osztozni. Fölöttünk fecskék
járnak, túl rajtuk felhők, majd a Nap ragyog, magában a
végtelenben, s annak is a kellős közepében...
E szótár a legjobb esetben is szerény,
humorisztikai kísérlet az ő fogalmainak, szófűzésének, egy-egy
szóval, dologgal kapcsolatos véleményének követésére. Amelyek közt
számos definíció-típusú is akad, mert Béla bácsi roppantul
szeretett meghatározni. Ugyanazt akár többször is; kedvenceit, pl.
az alapállást, az életet, az Istent akár százszor is. Egy csöppet
folyton másként, más szögből, más távlatban, más összefüggésekre
tekintve, de a lényeget tekintve mindig ugyanúgy. Ám sosem tisztán
fogalmi képleteket állított föl, hanem rendszerint a saját
személyén, derűjén, imaginációján átszűrtet. Pl.: ateista:
holtbiztos tudomása van Isten létezéséről (Sz. B. U. (273.).
Gyakorta kényteleníttettem - örömmel - még a ragozásban is
követni. Pl. valódi : "csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült
vagyok."
Nota bene, ő a szavakat - valódi művész lévén! -
állandóan alkotta, tehát használat közben nem koptatta őket
közhellyé, a dilettánsok szokása szerint, hanem jelentésüket egyre
árnyalta, dúsította. *
E gyűjtemény teljességre nem törekszik, inkább
csak rámutatni szeretne a hamvasi mű határtalan gazdagságára,
éppen ezért sok helyet ad arra, hogy az Olvasó folytassa,
kiegészítse az összegyűjtött anyagot. *
Filológiai hibákat ugyan nem szándékozott
elkövetni, ám teljes pontosságot sem célzott meg e munka. Számos
okból. Először: az életmű összkiadása nem teljes. Maradtak
egyelőre művek kéziratban, sőt, pl. A tíz meg nem tartott előadás, a Fügefahimnusz, sok levél talán máig lappang. Az ősök nagy csarnoka
máig nem jelent meg; e mű esszéiből csak annyit vehettem
figyelembe, amennyihez egyéb kötetekben hozzáfértem. Továbbá szerzőnk
olyan író volt, aki egyetlen mukkot sem vetett papírra, aminek ne
tulajdonított volna kellő jelentőséget, tehát ha a "fontos"
szavakat szótárazzuk össze, akkor valamennyi szavát glédába
kellene állítani. Egy ilyen szótár forgatásánál viszont
értelmesebb és bölcsebb időtöltés az eredetit olvasgatni. A
Hamvas-olvasó egy idő után arra is rájön, hogy nála nem csupán
egyaránt fontos valamennyi szó, hanem arra is, hogy Béla bácsi
analogikus gondolkodása folytán minden szó nyitott az összes többi
számára - bármelyikből el lehet jutni az életmű teljességébe. Más
szóval arra a helyre, ahol a különbözőnek látszó dolgok Egysége
kiderül. "Mivel végül is hen panta einai, vagyis minden
egy, minden mindenben megvan (...) Olyan skála ez, amelyen bármelyik
hangot szólaltatom meg, az egész hangrendszer megzendül, a
hangokhoz való rokonság arányában harmonikusabban és erősebben,
vagy széthangzóbban és rejtettebb módon, de fel- és alhangként,
minden hang egyszerre énekelni kezd." - írja A bor filozófiájában.
Ez a helyzet egy filológus szótárírót az őrületbe
kergetne. E szerény munka, lám, kapcsolatokat jelző nyilaktól
tüskés, s még így is előfordulhat, hogy itt és ott megfeledkeztem
arról, hogy ez vagy az a szó mi mindenre utal még. Mi tagadás,
könnyedén végeztem munkámat, örömmel, fél szemmel a kertet
figyelve, a vöröslő vadszőlőt, a szállingózó havat, a pocakosodó
májusi cseresznyéket, a hulló dió kopogását; a fogasabb kérdéseknél egy
korty komoly decsi vöröset ízlelgetve. Bevallom tehát, hogy a
könyvészeti pedantériára mértékletesen törekedtem. Módszert se
találtam - ti. eszemben sem volt keresni! - arra, hogy a számtalan
helyen előforduló - egyaránt fontos, infinitezimális és állandó
közös áthatásban élő (!) - rendszerint paradoxiális kifejezéseket
valamilyen rendszerbe szuszakoljam. Hiszen nála az állandóság
állandó változásban mutatkozik, a belső magán viseli a külső
jegyét, és viszont, az általános az egyetlennel összeborul. Jobb
megoldást nem találván úgy jártam el, hogy a legízesebbeket
emeltem ki. Rendszerint megjelöltem a forrást, sőt, ahol ő
megadta, azt a szerzőt is, akitől a gondolatot átvette, s magáévá
tette, de néhány fogalom és meghatározás oly gyakran bukkan föl,
hogy csak a fontosabb kötetet-művet neveztem meg, pl. K. - Karnevál,
vagy azt sem, mert a hivatkozások tömege meghaladta volna a
szószedetet, mint valami scientifikus kiadványban. Különösképpen
így jártam el az ún. alapszavak esetében. Vagy pl. a roppant gyakran
használt hatalmi ösztön kifejezésnek csak egy magyarázatát vettem föl.
Kötelezőnek tartottam magamra nézve, hogy Béla
bácsi szellemét követve olyan szócikkeket is beiktassak, vagy
olyan szövegekkel is kiegészítsem némelyiket, amelyek a komoly
filozófusokat elborzasztanák, ám az ő humoralisztikus
gondolkodásának érzékeltetéséhez nélkülözhetetlenek, pl.: Bach, Bolsevizmus, Ember, Freud, Futball, Üdv,
stb. Ennek szellemében nem csupán definíció-szerű
megfogalmazásokat gyűjtöttem, hanem beillesztettem Béla bácsi
véleményeit is, pl.: becsvágy, metafizika, stb. Kihagyhatatlannak
tartottam néhány regényhősét is, pl.: Hoppy, Lala, Jusztin.
Ugyanakkor mellőztem olyan filozófusi szavakat, mint abszolútum, vagy a szinte alapszóként használt enthuziazmus, intenzitás, szakrális, vagy univerzálisorientáció
melyek esetében - szerény megítélésem szerint - nem tér el a
megszokott értelemtől. Ezzel azt is elárultam, hogy gyűjteményembe
leginkább azokat a szavakat szedtem össze, amelyeknek a
jelentését Béla bácsi sajátos értelemmel gazdagította, árnyalta. *
Ha már az elborzasztás fölmerült, akkor nem
mehetünk el szótlanul amellett, hogy első olvasói általában
roppant lelkesek, aztán sokan elsomfordálnak a Temenosz tüze
mellől. Az ok kézenfekvő: Béla bácsi pontosan az volt, mint az ő
lelki vezetője a Karneválban: Keresztelő Szent János.
Próféta. Nem író - aminek általában nevezte magát, még kevésbé
vallás- vagy kultúrtörténész. Próféta. Ezt persze ő nem
jelenthette ki, sőt írta, hogy a prófétaság a pátriárkasággal
együtt idejétmúlt, Krisztus tanítványának kell lenni, az
az aktuálisan kötelező. De mégis, aki olvassa őt, az tudja, hogy
itt nem egyszerű, szolid tanúságtételről van szó, hanem forró,
Keresztelő János-i konfesszióról. "Az örök emberi közösség
egységének (egyház) abszolút tényt kell kimondani és fenntartani,
és annak megvalósulását az egész emberiségtől és minden embertől
külön, szakadatlanul követelni". (S. S. III. 175.) Vagy tessék
végigolvasni a Silentiumot: mintha Keresztelő Szent János
hallgatnánk. Hallgatnánk, igen. Üt, perzsel, vág a szava. Lám, a
prófétánál kellemetlenebb alak nincsen. Nem elég, hogy örökös,
eksztatikus istenszerelemben lobog, de ezt minduntalan világgá
kiáltja, és lankadatlanul hajtogatja: ébresztő! Zsákutca! Tessék
megfordulni! Tudományotok merő szcientifizmus, vallásotok
elrejtőzés Isten elől, életetek alvás, beszédetek locsogás mindaddig,
amíg gondolataitok/lelketek, szavaitok azonosságát nem teremtitek
meg tetteitekben. Realizálás nélkül korruptak vagytok mind egy
szálig, jelentéktelenek, planktonok. A szórólapátra kerültök.
Hogyan hallgathatják ezeket a jánosi szavakat a főpapok, az
akadémikusok, a politikusok, a menedzserek, vagy akár az a pici
tanár, akit épp ma neveztek ki tantárgyfelelőssé? Tessék beleolvasni
a szótár vonatkozó cikkeibe, s azután az eredetibe! *
Olykor bizony kemény szavakat használ a
tudósokkal, az írókkal, a pedagógusokkal, a politikusokkal, a
filozófusokkal, a pszichiáterekkel és pácienseikkel kapcsolatban.
Rövidebb volna a kivételek listája, mert mind benne vagyunk a
pácban. Mielőtt megsértődnénk vegyük figyelembe az általa nagyra
becsült, és keményen bírált Szabó Lajosról írott esszé utolsó
bekezdését: "Mindezt természetesen olyan ember mondja, aki a vád minden
pontjának lehetőségét, amit Szabó Lajos ellen emel, önmaga számára
is állandóan nyitva tartja, sőt azt, hogy a vádat ugyanakkor
önmaga ellen is emelte, nem tekinti érdemnek, és a következmények
alól jól megfogalmazott kifejezésekkel nem óhajt kitérni." (P. I.
110.). *
Bármennyire szeretem Béla bácsit, bizony,
megesik, hogy nem pendülök vele egy húron. Számos nézetünk közt
akad eltérés, sarkalatos például az Árpádok megítélése, akik
szerinte ksatriják voltak és maradtak, szerintem pedig szakrális
királyok voltak, és a Szent István nyomán járó példátlan
tömegű szentjükkel elevenen bizonyították mivoltukat, de most csak
a szótáríró szempontjára szorítkozom. S fájlalom, hogy oly kevéssé
bízik a magyar nyelvben. Azt írja számos alkalommal, hogy csak a
szanszkrit, a görög és a latin őrzi szavaiban a jelentések roppant
gazdagságát, áthatásait. A többi nyelv hozzájuk képest! Példaként
említi a logoszt, aminek, szerinte, a görögben kétszáz jelentése
van. Meglehet, hogy a magyar tán nem veszi föl minden tekintetben a
versenyt a klasszikus nyelvekkel, ám mélységei csodálatosak. E
Hamvas Szótár éppen azt mutatja, hogy ő mennyire bővítette,
gazdagította szavaink értelmét, képi erejét! Bizonyára nem tehette
volna, ha anyanyelvünk erre nem adott volna neki kellő
szabadságot. De konkrétabb példák is adódnak. Az Evangéliumban és a
zsoltárokban szereplő görög pisztisz, latin fides, héber emunah szó, amit szerinte helytelenül hitnek fordítanak, holott inkább hűséget jelent (S. S. III. 108.). Namármost a hit és a hű
a magyarban ugyanaz a szó! A hit legfőbb tartalma a hűség, a
hűség a hiten alapszik - s elmélkedhetnénk tovább. Nyelvtudományunk és
oktatásunk hibája, hogy egyáltalán nem közismert ragozó nyelvünk
szavainak mély, meghitt jelentés-kapcsolatrendszere, a szóbokrok
gazdag ligetvilága! Béla bácsi szerint a zsoltárokban szereplő heszed - kharisz, gratia - "kedvességet és bájt is jelent", ezért magyar fordítása, a kegyelem:
"megenyhült szigorúság" nem adja vissza az eredeti gazdagságát
(S. S. III. 103.). Nem, ha nem érezzük benne a gyökeret, az
összefüggést a kegyesemmel, kedvvel, a kedvesemmel, stb. És egy harmadik példa: a héber "ruah
nemcsak szellemet jelent, hanem lélegzetet is, szelet is, démont
is, kísértetet is, hatalmat is, és általában erőt". És a magyar szellem szó mi mindent jelent, mivel alkot eleven gyökérrendszert? *
A probléma még ennél is élesebb: Béla bácsi
természetesen igen mélyen ismerte nyelvünk természetét, elég
legyen utalni arra, hogy miként cserkészik a Titkos jegyzőkönyv Püthia fejezetében (Si. 223-224) az ér szó cserjésében. *
Hangyálkodás közben tömörítettem, úgymond
szerkesztettem a forrásokat, ám igyekeztem követni Béla bácsi
szövegvezetését, s kerültem, hogy tudálékos definíciókba
kényszerítsem gondolatait.
Munkám mentegetéséből semmiképpen maradhat ki az,
hogy némelyik szó kiválasztásánál fölületes voltam, szórakozott,
vagy éppen szamár, s alábecsültem az illető szó értékét és
kihagytam. Bizonyára nem mindig végeztem munkámat kellő alázattal:
eléggé kiüresített én-nel, mert az én bizony kemény cenzor,
ízlése van, világnézete, ami a gusztusa szerintieket protezsálja, a
nem tetszőket kirostálja. Továbbá: a jó szótár is rossz: a
szótárkészítés ugyanis óhatatlanul azzal jár, hogy a fölidézett szavak,
fogalmak, kifejezések gyakorta és megengedhetetlenül kopárodnak
szövegkörnyezetük nélkül, vagy éppen harsányabbak lesznek, tehát
ez a munka csakis az életműben való tájékozódásnak szerény eszköze
lehet. Más szóval olvashatatlan és kártékony az eredeti nélkül. A
szócikkek csak céloznak a jelentés bőségére és árnyalataira, amit
kizárólag az eredetiben találhatunk meg. *
Fontosnak tartom leszögezni, hogy oly sok éve
írom őt, már akkor is őt írtam, amikor hírét sem hallottam, s
amióta olvasom is, azóta számtalan helyen találom meg saját, régi
könyveimben az ő hangját. Ez a viszony lehetetlenné teszi
számomra, hogy "tudományos" megközelítést alkalmazzak - vele
szemben? Ellenében? Soha nem olvastam őt úgy, mint a leckét, amit
meg kell tanulnom, hanem inkább a hangját hallgatom. Akárha bátyám
- vö.: bácsi - vagy barátom szólna hozzá. Talán Buji Feri késztetésére
is, egy idő múlva Béla bácsiként emlegetem magamban, s ettől
ebben a munkácskámban sem tudok eltekinteni. Mesternek mégse
nevezhetem, hiszen, sajnos nem lehetett a mesterem, ráadásul ő
maga utasította el, hogy az volna. Miként azt is megtiltotta, hogy
róla utcát, vagy bármilyen intézményt elnevezzenek. Egyetlen
Mestert ismert el az elmúlt két évezredben, akinek a tizenkét tanítványa
közt sajnos ő nem lehetett az egyik. *
Az írás az ő számára a gondolkodás eszköze,
formája és tere volt. Bizonyos, hogy a leírt betű és a szó
védelmet, társaságot és közösséget jelentett kitaszítottságában.
De nem búvóhelyet, mert már előtte, s mindig is: "Az írás számomra
az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érhetek
el. Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg" - írja az Apokaliptikus monológban.
S látjuk, a szöveg, a mondatok, a szavak meghitt körében, szinte
szóról-szóra haladva, ízlelve, torpanva, nekilendülve,
szinoníma-koszorúkat fonva jutott el az igazságig. Gyakran
nyolc-tíz jelzővel minősít, ugyanazt a mondatot számtalanszor újra
és újra előhozza árnyalatnyit változtatott
szövegösszefüggésekben. Geometrikus formákat rak ki a szavakból, szinte
mandalákat. Érdemes megnézni ebből a szempontból a Hénoch fejezetet a Silentiumból.
Most, hogy szótárazás közben újra olvasom könyveit, szinte perzsel az az enthuziazmus,
ami soraiból kicsap, midőn keresi, nyelvével forgatja, s nem
csupán leírja, de kimondja, olykor talán elkiáltja azt a
kifejezést, ami a lehető legtökéletesebben fedi gondolatát. Szemlátomást
az írást mámoros állapotként élte meg, s általa azt az egységet,
amit kötelezőnek tartott: az élet és a mű
szétválaszthatatlanságát.
Életműve évtizedek során tökéletes egységgé
formálódott, nem mintha különösebben csiszolta volna kívülről,
hanem azért, mert szellemének középpontja végig stabil maradt.
Kétségtelen, hogy egyes megfogalmazások között mutatkoznak
eltérések, aszerint, hogy újra és újra leírva a gondolatokat, azok egyre
fényesedtek. Más esetben azért látszik különbség, mert a
megközelítés szöge változik vö.: ember - léte, helyzete, a távlat,
stb. szerint. Mert Béla bácsi megszámolhatatatlanul sokszögű
kristálynak látta maga körül a világot, amelynek minden
fénytörésében, még trágyadombra sugározva is, ott tündökölt a
mindenség. Egész gondolkodása dráma: a teljesség eleven feszültségét
minden megfogalmazásában fönntartja. Bonyolítja a helyzetet
csípős-derűs megjegyzéseinek kamaszos kajlasága
Nálam komolyabb s tudósabb szerzők bizonyára
hosszan taglalnák az életművön belüli hangsúlyeltolódásokat, s
minduntalan ellentmondásokra bukkannának. Én csak annyit tartok
fontosnak megjegyezni, hogy a korai írásokban, erősebb a frissen
szerzett tudás, a mesterek hatása, vagy éppen az
egzisztencializmusé, mint később az Evangéliumé. Ennek legélénkebb
példája, utolsó nagy műve, a Patmosz. Jelezte ezzel saját
fejlődését, valamint leszögezte álláspontját a hagyomány és az
Evangélium viszonyát illetően. Nem tudta megteremteni a Jézus
Krisztus és a Minden Egy szintézisét. Talán mert lehetetlen. A
keleti halhatatlanság megbukott a Logosz-Jézussal való álombéli
találkozásán, s ki kellett mondja: "Atyám bocsásd meg, hogy oly
sokáig személytelennek hittelek!" (Si. 29.). *
Mi sem természetesebb, minthogy az ő gondolkodása
is érett, alakult, gazdagodott, mélyült. Ennek megfelelően az
érettebb művekből bővebben csipegettem. A tájékozódás
megkönnyítése végett a műjegyzékbe beírtam az egyes írások
keletkezési időpontját.
Mindent egybevetve az én szememmel nézve a
hamvasi mű fejlődésében is teljesen harmonikus, egységes. A
szavak-fogalmak értelmezésének sokfélesége - pl.: a szerelemé, a
beavatásé, az írásé vagy a monomániáé - számomra inkább
gazdagságot jelent. Az ellentmondások valódiságának mérlegelésekor
semmiképp sem feledendő Béla bácsi gondolkodásának már említett
paradoxiális dinamikája. Valamint az, hogy ő önmagát egyáltalán
nem tartotta tudósnak, vagy filozófusnak, mi több, bármelyik címke
sértette volna. Talán az írót, az esszéistát vállalta. Ezt a
szócikket állítottam össze a kérdés kapcsán a Babérligetkönyvből:
"Az esszéistának, ellentétben a filozófussal, annyi koncepciója
van, ahány esszét ír; alázatosan megelégszik az ellentmondásokkal,
a minden-vélemény álláspontján van, mégsem nihilista, hanem
univerzalista, mert egy véleménynek sem tulajdonít örök életet;
legfontosabb a teória, a szent látványban való részesülés; az
igazi esszéista theodiceát ír öt sorban, világtörténetet három
oldalon."(B. 159-161.) Érvényes ez az eszéírói megközelítés az
általa minősített személyekre is; mert a szótárba fölvettem néhány
olyan személyről alkotott véleményét is, ami jellemző lehet az
életműre. Fantasztikus tágasságú látásmódja egyszerre bírál,
csipked és elismer, pl.: Goethe, Napóleon, Nietzsche stb. esetében.
Az ellentmondások mibenléte és mélysége leginkább
az eredeti szöveg tanulmányozásával deríthető föl. Ilyenek
természetesen akadnak. Az érdeklődőknek javaslom, pl. a fogalom vagy a tudat, vagy a szeretet
jelentésváltozásainak tisztázását. Meg kell vallanom, hogy engem,
mint esszéolvasót, csöppet sem zavart az ellentmondások
fölbukkanása, szótáríróként igyekeztem tárgyilagosan beírni ezt a
véleményt is, azt is. Kezelésükkel kapcsolatban ismételten le kell
szögezni, hogy e munka csak segédkönyv. Semmiképpen sem pótolja
az eredeti Hamvas-művek forgatását, legföljebb segít bennük eligazodni.
Esetleg. Nem győzöm hangsúlyozni: e szótár legtermészetesebb
fogyatékossága, hogy egyszerűsíti azt, ami gazdag, kifésüli az
összeszövöttet, így bizony a májá egy fátyola az eredetin. *
Az ellentmondások firtatása mellett nem
feledkezhetünk meg egyik kulcsszaváról, az egységről. A lét, az
élet, a szellem, az anyag a világ nem analogon az ő számára, hanem
egység. Fölfogása szerint ontológia, ismeretelmélet és morál
egyazon dolog három megnyilatkozása, akár a bűn, az őrület és a
betegség, a regény, az élet és a történet, vagy a szó, a gondolat és
a tett (M. Sz. 240.) Mert minden Egy, vallja egyik mesterével, Herakleitosszal.
Az elkülönülő jelenségek, és mi, akik a világot figyeljük, ebbe
az egybe vagyunk beágyazva, az egyetlen létbe. Ragyogóan fejti ki
mindezt a J. Böhmétől tanult egységlogikájában. És ha az
egység megtörik, akkor a lét megromlik, beáll a korrupció a
rongáltság, de nem itt, vagy ott, hanem minden vonalon. Ezért a
javításnak, a helyreállításnak ugyaninnen kell kiindulni, mert a bűn,
az őrület és a betegség pontja azonos a tisztaság, az éberség, az
egészség pontjával az ember lényének közepén.
Ha valamit megmutat ez a szótár, akkor az a lét egybeszövöttsége, ennek az egységnek a rendje és derűje.
A szótár forgatásakor utoljára, de nem utolsó
sorban figyelembe kell venni, hogy Béla bácsi mestere volt a le
nem írt szavaknak is, gondoljunk, pl.: a Karnevál és a
kisregények párbeszédeinek félbeszakított, szutra stílusú
mondataira, melyek a figyelmes olvasóban hosszadalmasan
folytatódnak. *
Az Apokaliptikus monológban (Si. 129. skk.) általa megmagyarázni nem kívánt fogalmakat: megváltó, heroikus idill, pogány üdvözülés, ágyrajáró, Keresztelő János, keleti halhatatlanság én sem próbáltam szótárazni. Kivétel a megváltó, amit a Patmoszban mégis definiált és az Isten haragja,
amit ő szintén olyannak minősített, ami "annak szól, akit hív, a
többinek tilalom", ám erre nézve egy Böhme mondatot mégis
megadott, sőt, ki is egészítette, tehát ezt fölvettem. *
Helyesírás tekintetében követtem őt, különösen,
ami a jövevényszavakat illeti, pl.: sexus - szex, továbbá
megtartottam az általa adott hangsúlyokat, pl.: Egy, stb. Korábbi
műveiben az idegen szavakat eredetijükhöz közeli módon írta: pl.
apokalypsis, sangsara vagy yoga a Scientia Sacrában,
a későbbiekben áttért a megmagyarosodott írásmódra. A S. S.
kereszténység kötetében pl. az apokalipszis, a szamszára formát
használja. Általában az utóbbit követtem. *
Az idézetek forrásául általában az ún. aranyszínű
életműsorozat kötetei (Életünk-, majd MEDIO Kiadó) szolgáltak, a
kivételeket alább jelzem. Az egyes könyveknek csak az oldalszámát
adom meg, a könyvön belüli önálló írások címét csak ott, ahol
mellőztem azokat, amelyeket más kötetekben vettem sorra.
Az egyes szám első személyű idézetek alanya természetesen minden esetben Hamvas Béla.
A -> utalás a szótárban előforduló kapcsolódó
szavakra; a nyilak mutatta csapásokon be lehet járni az egyes
fogalomcsaládokat, s azok távolabbi rokonságát: pl. az analógiából
átvezetnek egyfelől a logikákba, másfelől a számok, a színek, az
asztrológia stb. körébe. S persze az egészbe.
Azért is ajánlom ezeket különös buzgalommal a
Tisztelt Olvasó figyelmébe, mert Béla bácsi a leggyakrabban
szópárokat elemezve, ízlelgetve, szembeállítva fejtette ki
véleményét, vö.: kedély - ösztön. Az utolsó forrásmegjelölés
zárójele utáni olyan további kapcsolatra mutat, amely az adott cikkben
nem szerepelt, de fontos. Ha valamely szó szerepel ugyan önálló
szócikként - pl. ember - de az adott összefüggésben, más
tartalommal, pl. a hamvasi szóhasználattól eltérő értelemben, vagy
szólásként szerepel: "az ember, ha sétálni indul", akkor a
kiemelés elmarad.
A címszó után dőlt betűvel írott szó a címszó értelmének szűkítését jelöli, pl.: Valódi élet.
A ; jele a forrásmegjelöléshez való kapcsolódást
jelenti. Pl.: a szöveget három ; osztja föl, s az idézetek helye
Si. 168, 24, 218-219, akkor az első pontosvessző előtti szöveg a Silentium 168. oldaláról való, a második a 24-ről, a harmadik a 218-219-ről.
A Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a művészetben
c. könyv földolgozása során nem kutattam, hogy melyik mondat
melyiküktől való. Nem is akartam, tekintettel kettejük mélyen
gyökerező közösségére.
Nem vettem figyelembe az Anthologia humana c. kötetet, valamint a Száz könyv-et, ami önmagában is e munka társkönyve - vagy fordítva. *
Munkám elkészítéséhez elsősorban Béla bácsi nyújtott segítséget.
A Hamvas Szótárhoz fölhasznált művek - kötetcím szerint.
A. - Arkhai (1948-1950.)
B. - a babérligetkönyv (1932-1945.) - Hexakümion (263. skk, 1937.).
B. f. - a bor filozófiája (1945), EDITIO M. Szentendre, év nélkül.
- Eksztázis gépirat, a lokisztikai jelölés csak a fejezet számát mutatja.
33. - Hamvas Béla 33 esszéje, ELTE BTK Budapest, 1987.
M. - Forradalom a művészetben (1947.) - Kemény Katalinnal Pannónia Könyvek, Pécs, 1989.
K. I. - K. II. - K. III. - Karnevál (1948-1951.).
K. E. - Közös életrend Fő. Szabó E. Könyvtár, Budapest, 1988.
L. T. - A láthatatlan történet (1943), Akadémiai Kiadó, Bp. 1988.
L. - Sz. - A láthatatlan történet - Sziget (251. skk.), (1935-1936.).
M. H. I. - Magyar Hüperion I. (1936-1946.).
M. H. II. Magyar Hüperion II.: Az öt géniusz (1948.) - Bakony (177, 1936.).
P. I. és P. II. - Patmosz I. és II. kötet.
Si. - Silentium (1949.)- Titkos jegyzőkönyv (99. skk, 1962.) - Unicornis (231. skk, 1948.).
S. S. - Scientia sacra, Magvető Könyvkiadó, Bp. 1988.
S. S. K. - Scientia Sacra II. rész, A kereszténység (1960-1964.).
Sz. - Szarepta (1951-1955) - 64-es cikkek (285 skk. 1963-1964.).
Sz. B. U. - Szilveszter (1957.) - Bizonyos tekintetben (1960-1961, 287. skk.) - Ugyanis (1966-1967, 401. skk.).
Sz. E. - Szellem és egzisztencia, esszék, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987..
T. Sz. - Tabula Smaragdina (1947-1950.) - Mágia szutra (219 skk, 1950.).
V. - Világválság (1935-1937. Gondolkodó magyarok, szerk. Szigethy Gábor, Magvető Kiadó, Budapest, 1983.)
CzakóGábor.hu
