Czakó Gábor: Hamvas Szótár (előszó)

Hamvas Béla bácsi nem alkotott rendszert, tehát olyasféle mű nem készíthető az ő munkásságával kapcsolatban, mely valamely ravasz trükkel mégiscsak megszerkesztené az ő rendszerét. Helyette, utólag és ellenére. Ezért e szótár csupán olvasói heverészés az ő gondolatai között - valahogy úgy, ahogy a tavaszi réten elnyúlik az ember, s - megkóstol egy fűszálat, s látja, hogy a hangya szalad föl a másikra, onnan a harmadikra. Amott kis csiga himbálózik - fura, páncélos lajhárra emlékeztet - a pitypangon méhecske és mezei poloska próbál osztozni. Fölöttünk fecskék járnak, túl rajtuk felhők, majd a Nap ragyog, magában a végtelenben, s annak is a kellős közepében...

E szótár a legjobb esetben is szerény, humorisztikai kísérlet az ő fogalmainak, szófűzésének, egy-egy szóval, dologgal kapcsolatos véleményének követésére. Amelyek közt számos definíció-típusú is akad, mert Béla bácsi roppantul szeretett meghatározni. Ugyanazt akár többször is; kedvenceit, pl. az alapállást, az életet, az Istent akár százszor is. Egy csöppet folyton másként, más szögből, más távlatban, más összefüggésekre tekintve, de a lényeget tekintve mindig ugyanúgy. Ám sosem tisztán fogalmi képleteket állított föl, hanem rendszerint a saját személyén, derűjén, imaginációján átszűrtet. Pl.: ateista: holtbiztos tudomása van Isten létezéséről (Sz. B. U. (273.). Gyakorta kényteleníttettem - örömmel - még a ragozásban is követni. Pl. valódi : "csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok."

Nota bene, ő a szavakat - valódi művész lévén! - állandóan alkotta, tehát használat közben nem koptatta őket közhellyé, a dilettánsok szokása szerint, hanem jelentésüket egyre árnyalta, dúsította. *

E gyűjtemény teljességre nem törekszik, inkább csak rámutatni szeretne a hamvasi mű határtalan gazdagságára, éppen ezért sok helyet ad arra, hogy az Olvasó folytassa, kiegészítse az összegyűjtött anyagot. *

Filológiai hibákat ugyan nem szándékozott elkövetni, ám teljes pontosságot sem célzott meg e munka. Számos okból. Először: az életmű összkiadása nem teljes. Maradtak egyelőre művek kéziratban, sőt, pl. A tíz meg nem tartott előadás, a Fügefahimnusz, sok levél talán máig lappang. Az ősök nagy csarnoka máig nem jelent meg; e mű esszéiből csak annyit vehettem figyelembe, amennyihez egyéb kötetekben hozzáfértem. Továbbá szerzőnk olyan író volt, aki egyetlen mukkot sem vetett papírra, aminek ne tulajdonított volna kellő jelentőséget, tehát ha a "fontos" szavakat szótárazzuk össze, akkor valamennyi szavát glédába kellene állítani. Egy ilyen szótár forgatásánál viszont értelmesebb és bölcsebb időtöltés az eredetit olvasgatni. A Hamvas-olvasó egy idő után arra is rájön, hogy nála nem csupán egyaránt fontos valamennyi szó, hanem arra is, hogy Béla bácsi analogikus gondolkodása folytán minden szó nyitott az összes többi számára - bármelyikből el lehet jutni az életmű teljességébe. Más szóval arra a helyre, ahol a különbözőnek látszó dolgok Egysége kiderül. "Mivel végül is hen panta einai, vagyis minden egy, minden mindenben megvan (...) Olyan skála ez, amelyen bármelyik hangot szólaltatom meg, az egész hangrendszer megzendül, a hangokhoz való rokonság arányában harmonikusabban és erősebben, vagy széthangzóbban és rejtettebb módon, de fel- és alhangként, minden hang egyszerre énekelni kezd." - írja A bor filozófiájában.

Ez a helyzet egy filológus szótárírót az őrületbe kergetne. E szerény munka, lám, kapcsolatokat jelző nyilaktól tüskés, s még így is előfordulhat, hogy itt és ott megfeledkeztem arról, hogy ez vagy az a szó mi mindenre utal még. Mi tagadás, könnyedén végeztem munkámat, örömmel, fél szemmel a kertet figyelve, a vöröslő vadszőlőt, a szállingózó havat, a pocakosodó májusi cseresznyéket, a hulló dió kopogását; a fogasabb kérdéseknél egy korty komoly decsi vöröset ízlelgetve. Bevallom tehát, hogy a könyvészeti pedantériára mértékletesen törekedtem. Módszert se találtam - ti. eszemben sem volt keresni! - arra, hogy a számtalan helyen előforduló - egyaránt fontos, infinitezimális és állandó közös áthatásban élő (!) - rendszerint paradoxiális kifejezéseket valamilyen rendszerbe szuszakoljam. Hiszen nála az állandóság állandó változásban mutatkozik, a belső magán viseli a külső jegyét, és viszont, az általános az egyetlennel összeborul. Jobb megoldást nem találván úgy jártam el, hogy a legízesebbeket emeltem ki. Rendszerint megjelöltem a forrást, sőt, ahol ő megadta, azt a szerzőt is, akitől a gondolatot átvette, s magáévá tette, de néhány fogalom és meghatározás oly gyakran bukkan föl, hogy csak a fontosabb kötetet-művet neveztem meg, pl. K. - Karnevál, vagy azt sem, mert a hivatkozások tömege meghaladta volna a szószedetet, mint valami scientifikus kiadványban. Különösképpen így jártam el az ún. alapszavak esetében. Vagy pl. a roppant gyakran használt hatalmi ösztön kifejezésnek csak egy magyarázatát vettem föl.

Kötelezőnek tartottam magamra nézve, hogy Béla bácsi szellemét követve olyan szócikkeket is beiktassak, vagy olyan szövegekkel is kiegészítsem némelyiket, amelyek a komoly filozófusokat elborzasztanák, ám az ő humoralisztikus gondolkodásának érzékeltetéséhez nélkülözhetetlenek, pl.: Bach, Bolsevizmus, Ember, Freud, Futball, Üdv, stb. Ennek szellemében nem csupán definíció-szerű megfogalmazásokat gyűjtöttem, hanem beillesztettem Béla bácsi véleményeit is, pl.: becsvágy, metafizika, stb. Kihagyhatatlannak tartottam néhány regényhősét is, pl.: Hoppy, Lala, Jusztin.

Ugyanakkor mellőztem olyan filozófusi szavakat, mint abszolútum, vagy a szinte alapszóként használt enthuziazmus, intenzitás, szakrális, vagy univerzálisorientáció melyek esetében - szerény megítélésem szerint - nem tér el a megszokott értelemtől. Ezzel azt is elárultam, hogy gyűjteményembe leginkább azokat a szavakat szedtem össze, amelyeknek a jelentését Béla bácsi sajátos értelemmel gazdagította, árnyalta. *

Ha már az elborzasztás fölmerült, akkor nem mehetünk el szótlanul amellett, hogy első olvasói általában roppant lelkesek, aztán sokan elsomfordálnak a Temenosz tüze mellől. Az ok kézenfekvő: Béla bácsi pontosan az volt, mint az ő lelki vezetője a Karneválban: Keresztelő Szent János. Próféta. Nem író - aminek általában nevezte magát, még kevésbé vallás- vagy kultúrtörténész. Próféta. Ezt persze ő nem jelenthette ki, sőt írta, hogy a prófétaság a pátriárkasággal együtt idejétmúlt, Krisztus tanítványának kell lenni, az az aktuálisan kötelező. De mégis, aki olvassa őt, az tudja, hogy itt nem egyszerű, szolid tanúságtételről van szó, hanem forró, Keresztelő János-i konfesszióról. "Az örök emberi közösség egységének (egyház) abszolút tényt kell kimondani és fenntartani, és annak megvalósulását az egész emberiségtől és minden embertől külön, szakadatlanul követelni". (S. S. III. 175.) Vagy tessék végigolvasni a Silentiumot: mintha Keresztelő Szent János hallgatnánk. Hallgatnánk, igen. Üt, perzsel, vág a szava. Lám, a prófétánál kellemetlenebb alak nincsen. Nem elég, hogy örökös, eksztatikus istenszerelemben lobog, de ezt minduntalan világgá kiáltja, és lankadatlanul hajtogatja: ébresztő! Zsákutca! Tessék megfordulni! Tudományotok merő szcientifizmus, vallásotok elrejtőzés Isten elől, életetek alvás, beszédetek locsogás mindaddig, amíg gondolataitok/lelketek, szavaitok azonosságát nem teremtitek meg tetteitekben. Realizálás nélkül korruptak vagytok mind egy szálig, jelentéktelenek, planktonok. A szórólapátra kerültök. Hogyan hallgathatják ezeket a jánosi szavakat a főpapok, az akadémikusok, a politikusok, a menedzserek, vagy akár az a pici tanár, akit épp ma neveztek ki tantárgyfelelőssé? Tessék beleolvasni a szótár vonatkozó cikkeibe, s azután az eredetibe! *

Olykor bizony kemény szavakat használ a tudósokkal, az írókkal, a pedagógusokkal, a politikusokkal, a filozófusokkal, a pszichiáterekkel és pácienseikkel kapcsolatban. Rövidebb volna a kivételek listája, mert mind benne vagyunk a pácban. Mielőtt megsértődnénk vegyük figyelembe az általa nagyra becsült, és keményen bírált Szabó Lajosról írott esszé utolsó bekezdését: "Mindezt természetesen olyan ember mondja, aki a vád minden pontjának lehetőségét, amit Szabó Lajos ellen emel, önmaga számára is állandóan nyitva tartja, sőt azt, hogy a vádat ugyanakkor önmaga ellen is emelte, nem tekinti érdemnek, és a következmények alól jól megfogalmazott kifejezésekkel nem óhajt kitérni." (P. I. 110.). *

Bármennyire szeretem Béla bácsit, bizony, megesik, hogy nem pendülök vele egy húron. Számos nézetünk közt akad eltérés, sarkalatos például az Árpádok megítélése, akik szerinte ksatriják voltak és maradtak, szerintem pedig szakrális királyok voltak, és a Szent István nyomán járó példátlan tömegű szentjükkel elevenen bizonyították mivoltukat, de most csak a szótáríró szempontjára szorítkozom. S fájlalom, hogy oly kevéssé bízik a magyar nyelvben. Azt írja számos alkalommal, hogy csak a szanszkrit, a görög és a latin őrzi szavaiban a jelentések roppant gazdagságát, áthatásait. A többi nyelv hozzájuk képest! Példaként említi a logoszt, aminek, szerinte, a görögben kétszáz jelentése van. Meglehet, hogy a magyar tán nem veszi föl minden tekintetben a versenyt a klasszikus nyelvekkel, ám mélységei csodálatosak. E Hamvas Szótár éppen azt mutatja, hogy ő mennyire bővítette, gazdagította szavaink értelmét, képi erejét! Bizonyára nem tehette volna, ha anyanyelvünk erre nem adott volna neki kellő szabadságot. De konkrétabb példák is adódnak. Az Evangéliumban és a zsoltárokban szereplő görög pisztisz, latin fides, héber emunah szó, amit szerinte helytelenül hitnek fordítanak, holott inkább hűséget jelent (S. S. III. 108.). Namármost a hit és a hű a magyarban ugyanaz a szó! A hit legfőbb tartalma a hűség, a hűség a hiten alapszik - s elmélkedhetnénk tovább. Nyelvtudományunk és oktatásunk hibája, hogy egyáltalán nem közismert ragozó nyelvünk szavainak mély, meghitt jelentés-kapcsolatrendszere, a szóbokrok gazdag ligetvilága! Béla bácsi szerint a zsoltárokban szereplő heszed - kharisz, gratia - "kedvességet és bájt is jelent", ezért magyar fordítása, a kegyelem: "megenyhült szigorúság" nem adja vissza az eredeti gazdagságát (S. S. III. 103.). Nem, ha nem érezzük benne a gyökeret, az összefüggést a kegyesemmel, kedvvel, a kedvesemmel, stb. És egy harmadik példa: a héber "ruah nemcsak szellemet jelent, hanem lélegzetet is, szelet is, démont is, kísértetet is, hatalmat is, és általában erőt". És a magyar szellem szó mi mindent jelent, mivel alkot eleven gyökérrendszert? *

A probléma még ennél is élesebb: Béla bácsi természetesen igen mélyen ismerte nyelvünk természetét, elég legyen utalni arra, hogy miként cserkészik a Titkos jegyzőkönyv Püthia fejezetében (Si. 223-224) az ér szó cserjésében. *

Hangyálkodás közben tömörítettem, úgymond szerkesztettem a forrásokat, ám igyekeztem követni Béla bácsi szövegvezetését, s kerültem, hogy tudálékos definíciókba kényszerítsem gondolatait.

Munkám mentegetéséből semmiképpen maradhat ki az, hogy némelyik szó kiválasztásánál fölületes voltam, szórakozott, vagy éppen szamár, s alábecsültem az illető szó értékét és kihagytam. Bizonyára nem mindig végeztem munkámat kellő alázattal: eléggé kiüresített én-nel, mert az én bizony kemény cenzor, ízlése van, világnézete, ami a gusztusa szerintieket protezsálja, a nem tetszőket kirostálja. Továbbá: a jó szótár is rossz: a szótárkészítés ugyanis óhatatlanul azzal jár, hogy a fölidézett szavak, fogalmak, kifejezések gyakorta és megengedhetetlenül kopárodnak szövegkörnyezetük nélkül, vagy éppen harsányabbak lesznek, tehát ez a munka csakis az életműben való tájékozódásnak szerény eszköze lehet. Más szóval olvashatatlan és kártékony az eredeti nélkül. A szócikkek csak céloznak a jelentés bőségére és árnyalataira, amit kizárólag az eredetiben találhatunk meg. *

Fontosnak tartom leszögezni, hogy oly sok éve írom őt, már akkor is őt írtam, amikor hírét sem hallottam, s amióta olvasom is, azóta számtalan helyen találom meg saját, régi könyveimben az ő hangját. Ez a viszony lehetetlenné teszi számomra, hogy "tudományos" megközelítést alkalmazzak - vele szemben? Ellenében? Soha nem olvastam őt úgy, mint a leckét, amit meg kell tanulnom, hanem inkább a hangját hallgatom. Akárha bátyám - vö.: bácsi - vagy barátom szólna hozzá. Talán Buji Feri késztetésére is, egy idő múlva Béla bácsiként emlegetem magamban, s ettől ebben a munkácskámban sem tudok eltekinteni. Mesternek mégse nevezhetem, hiszen, sajnos nem lehetett a mesterem, ráadásul ő maga utasította el, hogy az volna. Miként azt is megtiltotta, hogy róla utcát, vagy bármilyen intézményt elnevezzenek. Egyetlen Mestert ismert el az elmúlt két évezredben, akinek a tizenkét tanítványa közt sajnos ő nem lehetett az egyik. *

Az írás az ő számára a gondolkodás eszköze, formája és tere volt. Bizonyos, hogy a leírt betű és a szó védelmet, társaságot és közösséget jelentett kitaszítottságában. De nem búvóhelyet, mert már előtte, s mindig is: "Az írás számomra az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érhetek el. Csaknem minden lényegeset az írásban tudtam meg" - írja az Apokaliptikus monológban. S látjuk, a szöveg, a mondatok, a szavak meghitt körében, szinte szóról-szóra haladva, ízlelve, torpanva, nekilendülve, szinoníma-koszorúkat fonva jutott el az igazságig. Gyakran nyolc-tíz jelzővel minősít, ugyanazt a mondatot számtalanszor újra és újra előhozza árnyalatnyit változtatott szövegösszefüggésekben. Geometrikus formákat rak ki a szavakból, szinte mandalákat. Érdemes megnézni ebből a szempontból a Hénoch fejezetet a Silentiumból.

Most, hogy szótárazás közben újra olvasom könyveit, szinte perzsel az az enthuziazmus, ami soraiból kicsap, midőn keresi, nyelvével forgatja, s nem csupán leírja, de kimondja, olykor talán elkiáltja azt a kifejezést, ami a lehető legtökéletesebben fedi gondolatát. Szemlátomást az írást mámoros állapotként élte meg, s általa azt az egységet, amit kötelezőnek tartott: az élet és a mű szétválaszthatatlanságát.

Életműve évtizedek során tökéletes egységgé formálódott, nem mintha különösebben csiszolta volna kívülről, hanem azért, mert szellemének középpontja végig stabil maradt. Kétségtelen, hogy egyes megfogalmazások között mutatkoznak eltérések, aszerint, hogy újra és újra leírva a gondolatokat, azok egyre fényesedtek. Más esetben azért látszik különbség, mert a megközelítés szöge változik vö.: ember - léte, helyzete, a távlat, stb. szerint. Mert Béla bácsi megszámolhatatatlanul sokszögű kristálynak látta maga körül a világot, amelynek minden fénytörésében, még trágyadombra sugározva is, ott tündökölt a mindenség. Egész gondolkodása dráma: a teljesség eleven feszültségét minden megfogalmazásában fönntartja. Bonyolítja a helyzetet csípős-derűs megjegyzéseinek kamaszos kajlasága

Nálam komolyabb s tudósabb szerzők bizonyára hosszan taglalnák az életművön belüli hangsúlyeltolódásokat, s minduntalan ellentmondásokra bukkannának. Én csak annyit tartok fontosnak megjegyezni, hogy a korai írásokban, erősebb a frissen szerzett tudás, a mesterek hatása, vagy éppen az egzisztencializmusé, mint később az Evangéliumé. Ennek legélénkebb példája, utolsó nagy műve, a Patmosz. Jelezte ezzel saját fejlődését, valamint leszögezte álláspontját a hagyomány és az Evangélium viszonyát illetően. Nem tudta megteremteni a Jézus Krisztus és a Minden Egy szintézisét. Talán mert lehetetlen. A keleti halhatatlanság megbukott a Logosz-Jézussal való álombéli találkozásán, s ki kellett mondja: "Atyám bocsásd meg, hogy oly sokáig személytelennek hittelek!" (Si. 29.). *

Mi sem természetesebb, minthogy az ő gondolkodása is érett, alakult, gazdagodott, mélyült. Ennek megfelelően az érettebb művekből bővebben csipegettem. A tájékozódás megkönnyítése végett a műjegyzékbe beírtam az egyes írások keletkezési időpontját.

Mindent egybevetve az én szememmel nézve a hamvasi mű fejlődésében is teljesen harmonikus, egységes. A szavak-fogalmak értelmezésének sokfélesége - pl.: a szerelemé, a beavatásé, az írásé vagy a monomániáé - számomra inkább gazdagságot jelent. Az ellentmondások valódiságának mérlegelésekor semmiképp sem feledendő Béla bácsi gondolkodásának már említett paradoxiális dinamikája. Valamint az, hogy ő önmagát egyáltalán nem tartotta tudósnak, vagy filozófusnak, mi több, bármelyik címke sértette volna. Talán az írót, az esszéistát vállalta. Ezt a szócikket állítottam össze a kérdés kapcsán a Babérligetkönyvből: "Az esszéistának, ellentétben a filozófussal, annyi koncepciója van, ahány esszét ír; alázatosan megelégszik az ellentmondásokkal, a minden-vélemény álláspontján van, mégsem nihilista, hanem univerzalista, mert egy véleménynek sem tulajdonít örök életet; legfontosabb a teória, a szent látványban való részesülés; az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban, világtörténetet három oldalon."(B. 159-161.) Érvényes ez az eszéírói megközelítés az általa minősített személyekre is; mert a szótárba fölvettem néhány olyan személyről alkotott véleményét is, ami jellemző lehet az életműre. Fantasztikus tágasságú látásmódja egyszerre bírál, csipked és elismer, pl.: Goethe, Napóleon, Nietzsche stb. esetében.

Az ellentmondások mibenléte és mélysége leginkább az eredeti szöveg tanulmányozásával deríthető föl. Ilyenek természetesen akadnak. Az érdeklődőknek javaslom, pl. a fogalom vagy a tudat, vagy a szeretet jelentésváltozásainak tisztázását. Meg kell vallanom, hogy engem, mint esszéolvasót, csöppet sem zavart az ellentmondások fölbukkanása, szótáríróként igyekeztem tárgyilagosan beírni ezt a véleményt is, azt is. Kezelésükkel kapcsolatban ismételten le kell szögezni, hogy e munka csak segédkönyv. Semmiképpen sem pótolja az eredeti Hamvas-művek forgatását, legföljebb segít bennük eligazodni. Esetleg. Nem győzöm hangsúlyozni: e szótár legtermészetesebb fogyatékossága, hogy egyszerűsíti azt, ami gazdag, kifésüli az összeszövöttet, így bizony a májá egy fátyola az eredetin. *

Az ellentmondások firtatása mellett nem feledkezhetünk meg egyik kulcsszaváról, az egységről. A lét, az élet, a szellem, az anyag a világ nem analogon az ő számára, hanem egység. Fölfogása szerint ontológia, ismeretelmélet és morál egyazon dolog három megnyilatkozása, akár a bűn, az őrület és a betegség, a regény, az élet és a történet, vagy a szó, a gondolat és a tett (M. Sz. 240.) Mert minden Egy, vallja egyik mesterével, Herakleitosszal. Az elkülönülő jelenségek, és mi, akik a világot figyeljük, ebbe az egybe vagyunk beágyazva, az egyetlen létbe. Ragyogóan fejti ki mindezt a J. Böhmétől tanult egységlogikájában. És ha az egység megtörik, akkor a lét megromlik, beáll a korrupció a rongáltság, de nem itt, vagy ott, hanem minden vonalon. Ezért a javításnak, a helyreállításnak ugyaninnen kell kiindulni, mert a bűn, az őrület és a betegség pontja azonos a tisztaság, az éberség, az egészség pontjával az ember lényének közepén.

Ha valamit megmutat ez a szótár, akkor az a lét egybeszövöttsége, ennek az egységnek a rendje és derűje.

A szótár forgatásakor utoljára, de nem utolsó sorban figyelembe kell venni, hogy Béla bácsi mestere volt a le nem írt szavaknak is, gondoljunk, pl.: a Karnevál és a kisregények párbeszédeinek félbeszakított, szutra stílusú mondataira, melyek a figyelmes olvasóban hosszadalmasan folytatódnak. *

Az Apokaliptikus monológban (Si. 129. skk.) általa megmagyarázni nem kívánt fogalmakat: megváltó, heroikus idill, pogány üdvözülés, ágyrajáró, Keresztelő János, keleti halhatatlanság én sem próbáltam szótárazni. Kivétel a megváltó, amit a Patmoszban mégis definiált és az Isten haragja, amit ő szintén olyannak minősített, ami "annak szól, akit hív, a többinek tilalom", ám erre nézve egy Böhme mondatot mégis megadott, sőt, ki is egészítette, tehát ezt fölvettem. *

Helyesírás tekintetében követtem őt, különösen, ami a jövevényszavakat illeti, pl.: sexus - szex, továbbá megtartottam az általa adott hangsúlyokat, pl.: Egy, stb. Korábbi műveiben az idegen szavakat eredetijükhöz közeli módon írta: pl. apokalypsis, sangsara vagy yoga a Scientia Sacrában, a későbbiekben áttért a megmagyarosodott írásmódra. A S. S. kereszténység kötetében pl. az apokalipszis, a szamszára formát használja. Általában az utóbbit követtem. *

Az idézetek forrásául általában az ún. aranyszínű életműsorozat kötetei (Életünk-, majd MEDIO Kiadó) szolgáltak, a kivételeket alább jelzem. Az egyes könyveknek csak az oldalszámát adom meg, a könyvön belüli önálló írások címét csak ott, ahol mellőztem azokat, amelyeket más kötetekben vettem sorra.

Az egyes szám első személyű idézetek alanya természetesen minden esetben Hamvas Béla.

A -> utalás a szótárban előforduló kapcsolódó szavakra; a nyilak mutatta csapásokon be lehet járni az egyes fogalomcsaládokat, s azok távolabbi rokonságát: pl. az analógiából átvezetnek egyfelől a logikákba, másfelől a számok, a színek, az asztrológia stb. körébe. S persze az egészbe.

Azért is ajánlom ezeket különös buzgalommal a Tisztelt Olvasó figyelmébe, mert Béla bácsi a leggyakrabban szópárokat elemezve, ízlelgetve, szembeállítva fejtette ki véleményét, vö.: kedély - ösztön. Az utolsó forrásmegjelölés zárójele utáni olyan további kapcsolatra mutat, amely az adott cikkben nem szerepelt, de fontos. Ha valamely szó szerepel ugyan önálló szócikként - pl. ember - de az adott összefüggésben, más tartalommal, pl. a hamvasi szóhasználattól eltérő értelemben, vagy szólásként szerepel: "az ember, ha sétálni indul", akkor a kiemelés elmarad.

A címszó után dőlt betűvel írott szó a címszó értelmének szűkítését jelöli, pl.: Valódi élet.

A ; jele a forrásmegjelöléshez való kapcsolódást jelenti. Pl.: a szöveget három ; osztja föl, s az idézetek helye Si. 168, 24, 218-219, akkor az első pontosvessző előtti szöveg a Silentium 168. oldaláról való, a második a 24-ről, a harmadik a 218-219-ről.

A Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a művészetben c. könyv földolgozása során nem kutattam, hogy melyik mondat melyiküktől való. Nem is akartam, tekintettel kettejük mélyen gyökerező közösségére.

Nem vettem figyelembe az Anthologia humana c. kötetet, valamint a Száz könyv-et, ami önmagában is e munka társkönyve - vagy fordítva. *

Munkám elkészítéséhez elsősorban Béla bácsi nyújtott segítséget.

A Hamvas Szótárhoz fölhasznált művek - kötetcím szerint.

A. - Arkhai (1948-1950.)

B. - a babérligetkönyv (1932-1945.) ­- Hexakümion (263. skk, 1937.).

B. f. - a bor filozófiája (1945), EDITIO M. Szentendre, év nélkül.

- Eksztázis gépirat, a lokisztikai jelölés csak a fejezet számát mutatja.

33. - Hamvas Béla 33 esszéje, ELTE BTK Budapest, 1987.

M. - Forradalom a művészetben (1947.) - Kemény Katalinnal Pannónia Könyvek, Pécs, 1989.

K. I. - K. II. - K. III. - Karnevál (1948-1951.).

K. E. - Közös életrend Fő. Szabó E. Könyvtár, Budapest, 1988.

L. T. - A láthatatlan történet (1943), Akadémiai Kiadó, Bp. 1988.

L. - Sz. - A láthatatlan történet - Sziget (251. skk.), (1935-1936.).

M. H. I. - Magyar Hüperion I. (1936-1946.).

M. H. II. Magyar Hüperion II.: Az öt géniusz (1948.) - Bakony (177, 1936.).

P. I. és P. II. - Patmosz I. és II. kötet.

Si. - Silentium (1949.)- Titkos jegyzőkönyv (99. skk, 1962.) - Unicornis (231. skk, 1948.).

S. S. - Scientia sacra, Magvető Könyvkiadó, Bp. 1988.

S. S. K. - Scientia Sacra II. rész, A kereszténység (1960-1964.).

Sz. - Szarepta (1951-1955) - 64-es cikkek (285 skk. 1963-1964.).

Sz. B. U. - Szilveszter (1957.) - Bizonyos tekintetben (1960-1961, 287. skk.) - Ugyanis (1966-1967, 401. skk.).

Sz. E. - Szellem és egzisztencia, esszék, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987..

T. Sz. - Tabula Smaragdina (1947-1950.) - Mágia szutra (219 skk, 1950.).

V. - Világválság (1935-1937. Gondolkodó magyarok, szerk. Szigethy Gábor, Magvető Kiadó, Budapest, 1983.)

CzakóGábor.hu