Amióta nincsenek, az egész közösséget átfogó eszmények illetve annak
értelmében folyó gondolkodás, azóta igen nehéz a párbeszéd. Viszont
nagy népszerűségnek örvend a mások szándékos félreértése, kritizálása,
lejáratása. Hiszen elég csak egy fogalmat másképpen értelmezni, mint a
szerző, és már is be lehet róla bizonyítani tudatlanságát. Különösen így
van ez mikor új vallások prófétái érzik, hogy őrködni kell az
ortodoxián. Csak áhítattal lehet bizonyos személyekhez közeledni. Ha
pedig az életműben itt-ott esetleg szeplők vannak, azt főbenjáró bűn
észrevenni. Vallási szempontból ez végül is érthető, hiszen valaki vagy
tökéletes vagy nem lehet kultusz tárgya. Vigyázni kell tehát a Mester
nimbuszára, nehogy kiderüljön róla, hogy részben ő is csak egy esendő
ember volt.
Ami pedig engem illet, én élvezem a kritikát, pontosabban azt, amit
mások írnak, mondanak felháborodásukban némely írásom után. Főleg miután
már azt is megszoktam, hogy e kritikák mindig félreértésen, gyakran
szándékos félremagyarázáson alapulnak. Vagyis a kritikus rendre valaki
másról beszél, ír, csak nem rólam. A velem foglalkozó kritikák azt is
bizonyítják, hogy konszenzusteremtő típus vagyok. A liberálisok ugyanis
legalább annyiszor emlegetnek, mint egyes keresztény-nemzetiek. Néhány
rám vonatkozó megjegyzésre kifejezetten büszke is vagyok. Egy liberális
méltatóm például a szélsőjobb spiritus rectorának nevezett. (Ez igen, ez
már valami. Legalább két neves, „várományos” személyt tudok, akik e
titulusért majd még jobban fog engem utálni.) Másik, szintén
liberálistól kapott címem szerint én vagyok a „legrokonszenvesebb
antiszemita”. (Nem tudja valaki? Ebben a kategóriában nem osztanak
Pulitzer-díjat?) Egyik népnemzeti rajongóm Matuschka Szilveszterhez
hasonlított, és annak példájára diliházba akar záratni. Egy másik pedig
állandóan felakasztatásom – a közjó érdekében való-szükségességéről
elmélkedik De mint már mondtam, derűsen nézem a velem kapcsolatos
félreértéseket. Arról nem is beszélve, hogy Voltaire-rel értek egyet a
véleményformálás szabadságának jogát illetően. Ráadásul néha még én se
értek egyet önmagammal. Úgyhogy szabad a kritika. Csak egy dologra
vagyok érzékeny, ha valaki írásaim tényszerűségét vonja kétségbe. A
szemléletem szabad préda, azt lehet kiforgatni. Ezt a hibát követte el
Czakó Gábor is, aki egyébként azon kevés újságíró közé tartozik, akit el
szoktam olvasni. Diagnózis leírásaival is többnyire egyetértek, csak a
szerinte kiváltó okokat tartom nem elég alaposnak, gyökerekig leásóknak,
megoldási javaslatai pedig utópikusak.
Több mint két éve írtam egy kis cikket e rovatban Hamvas Béláról, néhány
vele kapcsolatos fenntartásomról, csalódásomról. E tény persze a
Hamvas-hívőket igen érzékenyen érintette. Jellemző módon kizárólag nők
tiltakoztak- még Nürnbergből is- szentségtörő nézeteim miatt. Mivel
közismerten nem vagyok tévénéző, ezért nem tünt fel akkor, hogy Czakó
Gábor is felfigyelt kis opuszomra és kommentálta tévéműsorában. Nemrég
azonban új könyvébe is betette, amiböl az is látszik, hogy akkori
„hozzáértését” ma is komolyan veszi.Ha pedig azt is figyelembe veszem,
hogy egy cikkben bírált engem Határ Győzővel együtt, akkor e
megtiszteltetésre mindenképpen reagálni illik.
Mesterünk (volt) Hamvas Béla címet adtam akkori írásomnak. És a némileg
ironikus címbe mindjárt bele is köt Czakó. Szerinte a tanítványságból
az követezik,hogy az illető „ akaratát átadja választott mesterének, és
elsajátítja annak tudását. Amíg ez nem történik meg, addig a
tanítványság nem múlik el, legfeljebb megszakad azzal a szomorú
sóhajjal, hogy beletört a bicskám. Éretlen voltam….Ilyenkor az ember
bocsánatot kér és eloldalog.” – Értem a célzást, ami rendben is lenne.
Mindössze az a probléma, hogy én nem erre az ezoterikus-gnosztikus
mesterre gondoltam, hanem csak arra, akitől ideig-óráig tanultam
ezt-azt. „Csak” egy olyan mesterre, mint egy asztalosmester, bormester,
nálam néhány dologban felkészültebb ember. Hamvasnak még legrajongóbb
korszakomban se, soha egy pillanatra sem rendeltem alá akaratomat,
gondolkodásomat. Egy kritikus pedig mai, abszolút önkényes
fogalomhasználatú világunkban törekedjen megérteni a kritizálandót. Ha
saját gondolatrendszerében éri ugyanis tetten, akkor a kritika is
érvényesebb.
Czakó szerint cikkemben „tárgyi hibák sorozata” van, de ő kegyesen csak
hárommal foglalkozik. Kár, hogy a „sorozat” többi elemét nem nevezi meg,
ezért mi is csak e háromnál maradunk.Azt írtam , hogy „miféle
skizofrénia kellett ahhoz, hogy miközben valaki a Scientia sacrát írta,
közben Keszi Imrét és Lukács Györgyöt oktatta ki az igazi
szocializmusról?”- Czakó szerint én egy „bukott bőszült” tanítvány
lehetek, ha ilyet „ koholok” Hamvasról, mert tudnom kellene, hogy a
Scientia sacra írásakor(1943-44-ben) Lukács még Moszkvában volt.( Igaz,
hogy Keszi viszont nem, de nem ez a lényeg.) A Hamvas-legenda szerint
ugyanis ez a Czakó által említett Scientia sacra a bombázások
következtében elpusztult, a ma ismert szöveg egy későbbi változat, amit
talán mindjárt ’45 után írt meg a szerző. És itt már a Hamvas körüli
manipuláció kellős közepén vagyunk. Erről persze Czakónak is tudnia
kell, csak ő is hallgat róla. Mert még ha ez az előbb említett legenda
nem is igaz, akkor is meglehetősen -mondjuk finoman-skizofrén alkatra
vall egy ilyen mű megírása után mindjárt 1945 februárjában belépni a
kommunista pártba, ahonnan majd 1947 januárjában nem önként távozik,
hanem Lukácsék rúgják ki. Ebben az időben volt egy Diárium nevű kis lap,
melyben bizony Hamvas Béla tudálékoskodóan magyarázza el Lukácsnak és
Keszinek, hogy mi a szocializmus. Javaslom bárkinek, hogy a szintén
ebben az időben megjelent könyvét (Forradalom a művészetben) is olvassa
el. Gyönyörű marxista gondolatok vannak benne, ami Hamvasra se 1945
előtt, se 1947 után nem volt jellemző. Szintén akkor jelent meg
válogatása (Antologia humana), melynek szövegei un. meditációs
objektumok. A valóban többségében remeg neveket felvonultató szerzői
listán minimum négy kakukfióka (Marx, Engels, Lenin, Sztálin) szövege is
szerepel, mint „meditációs objektum”. Jellemző, hogy a kötet ’91-es
kiadásában már e kakukfiókák már nem szerepelnek. Nyilván elpárologtatta
a korszellem. – Úgyhogy én kérdezem most Czakót: milyen „bukott
tanítványi bőszültség” kell e tények sorozatos elhallgatásához? Ha az
élet és mű szétválasztása szerinte is tilos, akkor miért teszi mégis
azt?
Második tévedésem Czakó Gábor szerint, hogy rosszul és rossz helyen
hivatkozom elítélőleg Hamvasra. Ő ugyanis az SS-szel kapcsolatban nem
lógósokról, hanem csak lógós lelkületról írt. – Bevallom, nem látom
igazán a különbséget. De az biztos, hogy a lógósnak lógós a lelkülete.
Viszont még nem találkoztam lógóslelkületű nemlógóssal. Magyarán, a
kettő csak együtt létezik. Éppen ezért javaslom kritikusomnak, hogy
lógós kérdésben ne Hamvasra hagyatkozzon, hanem a hadtörténészekre. Ők
majd elmondják neki, hogy ahol a német hadvezetés engedte a közismerten
magas harcértékű Wehrmacht alakulatok visszavonulását bizonyos túlerővel
szemben, ott bizony a lógós SS alakulatoknak még állni kellett a sarat.
Nem véletlen, hogy az SS hadosztályok harctéri embervesztesége (is)
arányosan magasabb volt, mint a Wehrmachtnak. Ez volt tehát az „SS
tipus”, amire vonatkozó szabályt nyilván még erősítheti az, ha egy-egy
lógós köztük is előfordulhatott. Az SS szellemi gyökerei pedig
közismerten a germán mitológiában vannak.
Harmadik bűnöm, tudatlanságom pedig már tényleg komikus. Mivel Czakó
Gábor szerint Hamvas sohasem állította magáról hogy filozófus, ezért azt
én se tehetem…Ezt nem tudom cáfolni. Legfeljebb feltételezem Hamvasról,
tisztában volt azzal, hogy filzófusnak általában az utókor nevez
valaki. Egyetemen szerzett filozófiai diploma kevés hozzá. Nietzsche
vagy Cioran se nevezte magát filozófusnak, ma mégis annak tartjuk őket.
Czakó Gábor Határ Győzővel szemben még kérlelhetetlenebb mint velem, ami
persze szíve joga. Ezért vele kapcsolatban csak két „csacsiságára”
hívnám fel figyelmét. Ne nagyon terjessze, hogy „Határ egész művének
alapgondolata az istengyűlölet- ha ezt a szálat kihúznánk belőle, akkor
csak hervadt szóvirágok maradnának benne.” – E megállapításból ugyanis
két dolog következhet. Vagy ő az egyetlen komolyan vehető irodalmár a
magyar glóbuszon, vagy… de inkább nem mondom … Másik furcsa
megállapítása, hogy Határ Győző, mint „szaktekintély”(Czakó elismerése)
véleményével megakadályozta Hamvas Karneváljának megjelenését Angliában.
Határ Győzőnek valóban nem volt túl jó véleménye e regényről. De ez
miért baj? Ha jól emlékszem itthoni első megjelenésekor is voltak
fanyalgások, például Balassa Péter részéről, akit nehéz lenne
Hamvas-ellenességgel vádolni. Angliában több ezer könyvkiadó van, Czakó
Gábor se hiheti komolyan, hogy mindegyik kiadó kiadáspolitikája Határ
szakvéleményétől függ. De most újra itt a lehetőség, megszületett a rég
várt győzelem. Egy hónapja halott Határ Győző. Nincs aki a
szigetországban „Béla bácsi” ellen áskálódjon. Czakó Gábornak pedig azt
javasolom, ha tenni akar valami hasznosat Hamvas-ügyben, akkor nézzen
utána mestere bibliográfiájának illetve a róla szóló bibliográfiának.
Hátha talál azokban bizonyos anomáliákat. Segítek: aki keres, az talál.
Túllépve most Czakón, azért nézzünk Hamvassal kapcsolatban még egy
legenda mögé. Ez pedig állítólagosan káprázatos nyelvismerete, ami hívei
szemében hitelességének egyik biztosítéka. Kezdjük azzal, hogy a Hénoch
fordítása nem héberből készült, hanem valószínűleg angolból. Ahogy a
„tibeti misztériumok” fordítása is közvetítő nyelvből készült. És
valószínűleg se szanszkritul, se kínaiul, se japánul nem tudott olyan
szinten, hogy ezoterikus szövegeket hitelesen fordítson. Mentségére
legyen mondva, hogy ő ilyet soha nem is állított. E tévhit
elterjedésének bűne a híveké. Hamvas valószínűleg „csak” három-négy mai
európai nyelven értett és latinul illetve ógörögül. Bár Platon
fordítását is némely szakember inkább költőinek mondja, mint
tényszerűnek. De ez nem baj. Ennyi nyelvet ilyen szinten senki nem tudna
Budapesten könyvből megtanulni, legfeljebb ha azokban a nyelvi
környezetekben élne évtizedekig. Hamvas pedig civilben csak egyszer volt
külföldön, Dalmáciában. Az Antologia humánában Rivaroltól éppen egy
olyan idézet van, amiben arról szól, milyen káros az idegen nyelv
tanulása az író számára. Talán nem véletlenül került be e gondolat a
válogatásba. És ilyenkor kezdek egyre inkább egyetérteni, a Hamvas
–tanítvány László Andrással, aki gyakran mondogatja, hogy Hamvas nem a
legnagyobb magyar filozófus, hanem a legnagyobb magyar szépíró.- Na
igen. Ez aztán a fejbevágó megállapítás egy hiteles tanítványtól. De ha
arra gondolok, hogy a „Béla bácsi” Kung mesterről írt esszéje nekem
mindig eszembe juttatja Lin Yutang: Mi kínaiak c. írásának néhány sorát,
akkor már nem is tudom, mit gondoljak.
Ami pedig ezt a Béla bácsizást illet. Hamvas Bélának halotti porában
nem csak fetisizálását, de elgügyesítését is meg kell szenvednie. Mert
az igazi hívek csak Béla bácsizzák. Persze, hiszen ez így igen meghitt…
Béla bácsi ugyanis nekik mindennapos bébipapijuk, intimpistás
kapcsolatban állnak vele, bár soha nem találkoztak vele. Az ilyet ezért
becézni kell. Állítólag vannak olyan Hamvasos összejövetelek, ahol
imával (Na vajon kihez?) kezdik a szeánszot. Szegény Hamvas! Ha valamit,
akkor ezt a nyalakodást utálta igazán.
MD 2006. XII. 14.
Forrás itt
