Ahogyan arról beszámoltam a maga idejében, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjének ösztökélésére végre megírtam évekig tervezgetett
esszémet vagy mimet Hamvas Béla A bor filozófiája című művében. Amely
aztán annak rendje és módja szerint megjelent a lapban, a szám
bemutatóján is részt vettem,
noha nem vagyok a szavak embere. Abban maradtunk, nagyjából mostanában
közölhetem újra a szöveget. Egyszer mindennek eljön az ideje. Ezúttal
kivételesen van oldaltörés, sőt bekezdések is, hiába vagyok megrögzött,
húszezer karaktert én sem ömleszthetek. A félreértett Béla című és Egészen biztos, hogy imakönyv A bor filozófiája? alcímű írásművet tehát tovább után olvashatják-kommentálhatják szeretettel. Már ha el bírnak jutni a végéig.
1996-ban
egyik napról a másikra elkezdtem bort inni. Már úgy értem: jó bort.
Rosszhoz volt szerencsém korábban is, nagykamaszként iszonyú,
direkttermőkből készült házilőrékkel kezdtem Kárpátalján – remélem, apám
nem olvassa ezt –, egy Magyarországról származó édes merlot abban a
kontextusban a kifinomultság csimborasszójának tűnt, 90-es évek eleji
Budapestre disszidálásom után egri bikavérekkel és olcsó balatoni
fehérekkel folytattam, és azt hittem, a kocsmákban mért termelői borok
jobbak, mint a palackozottak, fogalmam sem volt, hogy valójában szimpla
hamisítványok. Úgyhogy egészen 96 februárjáig a sörök addigra szépen
kiszínesedett világát is izgalmasabbnak találtam.
Akkor egy jó
barátom elment valami pécsi tudományos konferenciára, amelynek keretében
a résztvevőket ügyesen megboroztatták Villányban, bónuszként magával
hozott onnét ezt-azt. Ez egy csapásra megváltoztatott mindent. Finom
volt a siller, a kékoportó, a cabernet, hirtelen rájöttünk, a bor tele
van titkokkal, izgalmakkal. Kisebb fáziskésésben voltunk, hiszen a
szubkulturális ébredés a rendszerváltás környékén kezdődött, azokkal a
villányi termelőkkel, akik először írták rá a nevüket a címkékre, miután
rájöttek, hogy egy bort soha nem a fajta minősít, az a termelő és a
termőhely dolga, esetleg az évjárat kaphat kisebb cameoszerepet.
Fáziskésésben
lenni azonban sehogy sem jó, nem szeretem az ilyet, plusz ha valamibe
belehabarodok, akkor meg akarom ismerni alaposan. Tehát belecsaptam a
dolgokba minden lehetséges vonalon. Mivel szerintem nemcsak a gyakorlat
fontos – bár az a legfontosabb –, hanem az elméletnek is óriási a
szerepe, haladéktalanul hozzáfogtam a szakirodalom felderítéséhez. A
Rohály Gábor-féle, évente megjelenő Borkalauz – attól tartok, időközben
megszűnt ez a kiadvány – rengeteget segített a korai szakaszban, és
hozzátette a magáét a Borbarát magazin is, amelynek történetesen 1996
nyarán jött ki az első száma. Úgy emlékszem, épp utóbbiban olvastam
először hivatkozást Hamvas Béla A bor filozófiája c. esszéjére, talán
Bock József valamely komolyabb küvéjét nevezte drámai bornak az elemző.
Hamvas
Bélát azelőtt nem igazán ismertem. A 90-es évek elején olvastam a
Karnevált, szórakoztatónak találtam, de a szerző körül akkoriban
kialakult, ezoterikus beütésekkel megáldott kultuszt nem értettem.
Laikusként az volt a benyomásom, akik írnak vagy beszélnek Hamvasról,
azok sokkal komolyabban veszik őt is, magukat is, mint ő saját magát.
Persze könnyen lehet, hogy tévedtem, hiszen ahogy mondtam, ide vágó
tudásom a szokásosnál is felületesebb volt.
Akárhogy is, amikor
fél évtizeddel később borvonalon újra elém keveredett a szerző, tüstént
világos volt, hogy kedvenc témámba vágó könyvét magamévá kell tennem.
Így is történt, hozzáfogtam lelkesen, de ahogy fogytak az oldalak, úgy
lettem egyre csalódottabb. Fel nem foghattam, mi ez az egész. Ha az
ember már nem eléggé cinikusan fiatal vagy még nem eléggé okosan öreg,
hajlamos szenvedélyesen komolyan venni szenvedélyeit. Mindenekelőtt arra
számítottam, hogy Hamvas ért a borhoz. Valahogy úgy, ahogyan a
Borkalauz vagy a Borbarát szerzői.
Azt nem vártam, hogy jól
beazonosítható termelőket és évjáratokat fog sorolni egy fél évszázaddal
korábbi írásban, továbbá illat- és ízjegyeket elemez az erdei
gyümölcsöktől a leveszöldségeken és az olajos rongyon át a frissen
cserzett bőrig és a sós-rozsdás vasrúdra cseppent vérig, oly módon, hogy
abból máig ható tanulságokat vonhassak le, de azt de, hogy konkrétabb
lesz, tiszteletteljesebb, ünnepélyesebb. A szenvedélyben ugyanis van
helye a pátosznak, de nincs helye a viccnek. A szenvedély nem tréfa.
El
kellett telnie néhány évnek, mire megtanultam helyén kezelni rajongásom
tárgyát, és vele magamat. Sokat kellett dolgoznom, mire rájöttem, hogy
amikor bort iszom, nem kell vigyázzba állnom, és jegyzetelnem is
felesleges. Amikor filmet nézek, zenét hallagatok, könyvet olvasok,
akkor sem teszem. (Most, amikor a tárgyat megint átvettem negyedszer és
ötödször, megtettem, de a nemes cél – miszerint meg akartam írni ezt a
szöveget itt – szentesíti eltévelyedésemet.) Hiszen a bor nem az istenek
itala, hanem bor. Azért szeretjük, mert szórakoztat, és mert finom. A
földön iszunk. (Itt most a borblogom mottóját hasznosítottam újra,
pardon, bocsánat.)
Hamvas tudta ezt, amikor írt. Nekem azonban
fogalmam sem volt róla az első olvasáskor. A következő alkalmakra
sikerült képbe helyeződnöm. A 2000-es évek elején gyors egymásutánban
kétszer is felfaltam a művet ismét, és nevettem rengeteget. Egyszer
sikerült majdnem párhuzamosan fogyasztanom őt Venyegyikt Jerofejev dettó
zseniális Moszkva–Petuskijával, és meghökkentő hasonlóságokat véltem
felfedezni a művek közt, hangvételükben, nyelvi leleményességükben
okvetlenül. Végkifejletükben, igaz, a legkevésbé sem.
Borrajongói
körökben mindazonáltal Hamvasra a legkevésbé sem úgy szokás hivatkozni,
mint tréfamesterre. Szigorú, komoly alak ő a horizonton, nagy ember, a
borszakírók egyfajta őse. A mint Hamvas is kifejtette kezdetű mondatok
szinte kivétel nélkül nagy igazságokat állítanak és felkiáltójellel
végződnek, persze képletesen. Így volt ez már az imént felidézett első
időkben – és így van azóta is. Ez vezetett tévútra egykor.
Azt
hiszem, két tábor van a placcon, ellentéteik antagonisztikusak. Az egyik
olvasatában Hamvas a nagybetűs bölcs, aki már akkor is megmondta, és
nagyon is jól mondta. A másik is ilyesformának látja, de mivel
kritikusan, kételyekkel közelít minden autoritáshoz, ezért nem tiszteli a
szerzőt, inkább gúny tárgyává teszi, híveivel együtt. Menjenek ezek a
francba a hülye Hamvasukkal. Olyan tábor nincs, amely szerint Hamvas
Béla viccel, szórakozik, szórakoztat. Na nem baj, ezután lesz, vegyük
úgy, hogy a röpdolgozatom az első lépés ez ügyben.
Kénytelen
vagyok feltételezni, hogy a definiált egyik és a másik csoport
vehemensei sem olvasták a könyvet. Vagy ha belenéztek, nem jutottak
tovább a mottónál. "Végül is ketten maradnak: Isten és a bor." Igen, ez
súlyos, határozott közlés, tényleg van benne pátosz, a szkeptikusabbak
tán szemforgatást is vélelmezhetnek. Ám utána lapozni sem kell, hogy
kiderüljön, mire kell számítani, az első oldalon ott az első
kulcsmondat: "Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem.
Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például a csók,
vagy mámor, vagy főtt sonka." Innen, a főtt sonkától világos kellene
legyen, nem vérre – mosolyra, örömre megy a játék.
Hamvas Béla
1945 nyarán írta a bor filozófiáját Balatonberényben, néhány hónappal a
II. világháború befejezése után, egy szuszra. Ez is fontos kiindulópont
az értelmezéshez. A szerző 48 éves volt, a sokévnyi őrület után miért ne
érezhette volna úgy, hogy újrakezdődik az élet, és megint lehet élvezni
mindent, ami jó benne. Akkor még nem sejthette (ezt a felütést nem
bírtam kihagyni), mi vár rá 1948-ban és azután. Örült, hogy süt a nap,
kék a tó vize, finom a bor, van szalonna, hagyma, paprika. A bor
filozófiája erről szól.
"Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az
ateisták számára" – kezdi. Kik azok az ateisták, azok a "köztudomás
szerint szánalomraméltó fennhéjázó emberek"? Ki a pietista, aki
megkövetelné, hogy "az ember korpán és vízen éljen, a legszebb
asszonyokat rossz szabású ruhában járatná, a nevetést eltiltaná s a
napot fekete fátyollal borítaná"? Ki a materialista, aki "szánandó
lélek, értelme sem erős, szíve néha egészen hülye"? Ki a puritán, "a
tömény szívidióta"? kik ezek mind, akik nem tudnak örülni életnek,
bornak, frissen, szabadon, hanem elvannak a buta igazságaikkal? Nos: "A
puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista meg puritán, aki
nyafog."
Helyesen teszem-e, amikor már itt vigyorgok,
fel-felkacagok, ahelyett, hogy homlokráncolva keresném az ellenséget?
Nem szívesen kapaszkodnék filozófiai magaslatokra, nem kenyerem, nem
erősségem, ki is taszíthat a gondolatmenet fősodrából, de annyit
elmondanék: igen, vallás minden, a vallástalanság is, a hit isten
nemlétében is hit. Ám Hamvas istene nem szakállas, mindentudó öregember,
fent a mennyekben, hanem valami megfoghatatlan valami, ami ha hagyod,
ott van, ahol vagy. Benne mindenben, a főtt sonkában, a borban is.
Hamvasnál
a bor az élet metaforája, szinonimája, az életé, amelyet érdemes élni,
mindig érdemes volt, akkor is, amikor rossz volt, és most, hogy jobb
lesz (még egyszer: 1945-ben járunk), még inkább. "A bor visszahozza
eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a
végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember
csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor." Még ennél is több.
"Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek
határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a
Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki
egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült
kacsa."
Az ateista, a materialista, a pietista, a puritán az, aki
nem ért semmit, akinek vallásában nincs semmi emelkedett. "Ebből a
vigasztalan kotyvalékből, amelyben félelem, tagadás, bujkálás,
fennhéjázás, bigottéria együtt fő, alakult ki a materializmus mint
vallásszurrogátum." Az ateista az, aki "nem bort iszik, hanem alkoholt",
és "a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg
tudja mosni szappannal, a szappan meg tudja mosni vízzel, de a vizet
nem tudja megmosni semmivel". Az ateista fafejű ökör, ilyen egyszerű ez,
elvégre "a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két
dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét
korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci
készség."
Ezen a ponton el kell mondanom, ismerek rendes
ateistákat is, nem kevés barátom van, akik azt állítják, nem hisznek
istenben, mégis szeretik a bort, értik a lényegét, és rendszeresen
előfordul, hogy önkívületi állapotba kerülnek. Azt hiszem, ezzel
plaszikusan sikerült elmagyaráznom, hogy az ateista kifejezést A bor
filozófiájában nem muszáj szó szerint érteni. Tovább megyek: aki szó
szerint érti, maga is ateista, függetlenül attól, hogy esetleg hetente
jár-e templomba.
Mi tagadás, itt volt az ideje, hogy eljussak
eddig a gondolatmenetig, mert kezdett nem kívánt mederbe átcsapni a
hangütésem. Kezdtem túl komolyan beszélni vidám dolgokról. Át is
térhetünk akkor arra a fontos kérdésre, hogy mit kell kezdeni a balfék
ateistákkal. Küzdeni kell ellenük? "Egészséges ember sántákkal és
vakokkal verekedjék?" Nem. "Ezért – amint Nietzsche mondja – csak így
szabad beszélni: cinikusan és ártatlanul." Az az ateista "vegye
tudomásul, hogy szemem sarkából figyelni fogom őt, és minél
ünnepélyesebb arcot vág, annál jobban fogok nevetni rajta. Minél jobban
méltatlankodik, annál jobban mulatok, és még csak azt sem mondom meg,
miért." Kin mulat Hamvas suttyomban? Hát azokon, akik örök
igazságokként, ájtatosan idézik tételmondatait. Szőrmentén azokon is,
akik dühösen utálják azokat, akik idézik őt. Megijedtem, amikor eszembe
ötlött: lehet, hogy rajtam is? De ne szaladjunk előre, nincs még itt az
ideje.
Haladjunk. Vérkomolyan gondolja-e a szerző, amikor azt
írja, "a bor metafizikájának egyetemes érvényű és időtálló eszméit
kívánom leírni"? Vagy amikor a vonatkozó fejezet végén elégedetten
megállapítja, célját elérte, az alapvetést rögzítette, "ezen most már
századok alatt sem lehet változtatni. Aki csak a borról ír, ezekre a
megállapításokra kénytelen lesz visszatérni". Fafejűnek kell lenni
ahhoz, hogy bólintsunk erre a kérdésre. Hogy nem a válasz, arra maga is
többször utal. "A legjobban az bosszantotta, hogy kenetteljes
prédikációt várt, ehelyett azonban ennek csaknem az ellenkezőjét kapta."
Mármint tudjuk, hogy kit, nyilván. Illetve: "Azt hiszem, amit az
ateista fölényeskedésnek tapasztalt, az nem az volt, hanem minden
bizonnyal a valódi fölény."
Sokan tartják, minden írónak van
magasabbrendű célja, nemcsak valami tisztes – esetleg minimális –
flekkdíjat óhajt kiharcolni a zsugori kiadólktól, nevelni is szeretné az
embereket, ha tetszik, előremozdítaná a haza, akár az emberiség ügyét.
Nem biztos, hogy ez ma is így van, napjainkban menőbb nyeglének lenni,
mint elhivatottnak – nem tagadom, magam is gyakrabban vagyok előbbi,
mint utóbbi –, de ahogy nézem, Hamvas sem első szándékból vágyott arra,
hogy egész népét taníthassa.
Habár lehet, hogy kicsit mégis.
Minimum, mert inni társaságban jó igazán – nekem egyedül is megy,
ismerem a szólást az ökörről, de nem értek egyet a vele –, és ha volt
célja a művel, annyi lehetett, hogy minél többen értsék meg a lényeget.
"A bor spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik,
aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó
megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül, Amikor az
ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és
virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve, és az örömtől majd
meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez
ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus
halálugrása." Úgyis érti mindenki most már, nem ismétlem magamat.
Vannak
bor- és pálinkanépek, írja Hamvas, előbbieknek "ritkán vannak
úgynevezett világtörténelmi becsvágyaik; nem vették fejükbe, hogy a
többi népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól
megóvja őket." Ez is szép gondolat, de az aktuálpolitikai kitérőktől
eltekintenék. Annak ellenére, hogy volna hová elkalandoznom, ráadásul
abban sem lehetek biztos, hogy fenntartások nélkül bornépnek nevezhetem
magunkat. Magamat borembernek, maximum, kissé nagyképűen, már ez sem
rossz érzés. Ha innen nézzük, Hamvas nem jutott semmire, az esszé
megírása után három évvel nemcsak a magyarokat váltották meg
puskatussal, hanem őt személyesen is. Azt csak remélem, hogy
kényszernyugdíjas és raktáros korában hozzájutott egy-két liter
badacsonyihoz vagy szentgyörgyhegyihez.
Volt fentebb egy fél
mondatom, amelyben azt feszetegettem, értett-e vajon a borhoz a szerző.
Ha 2010-es kategóriákban gondolkodunk, a válasz egyértelmű nem. Hamvas
nem tudta a bort, hanem érezte. Nem keresett bennük savat és tannint,
nem számolta grammokban a maradékcukrot, nem volt kíváncsi az
ültetvények tőkeszámára, a hordós érlelés hosszára. Semmi ilyesmi nem
érdekelte.
A könyvében metafora a bor, a valóságban a mámor, a
kedv, a remények konkrét forrása volt számára. "Én vagyok a
materialista, kedvesem, én, aki a töltött paprikához és a szilvás
gombóchoz imádkozom, aki az asszonyok füle tövéből áradó illatról
álmodozom, aki a drágaköveket imádom, aki poligámiában élek az összes
csillagokkal és virágokkal, és aki bort iszom. Bort."
Isten
ments, hogy azt a fejezetet, amelyben Magyarország borait veszi sorra
borvidékek szerint, afféle borkalauzként értelmezze bárki. Az első
olvasáskor itt követtem el a legnagyobb hibát. Fájdalmasan hülye voltam.
Tömény szívidióta. Hamvas nem lexikont írt. Költő volt. Akkor, amikor
megtalálta a bölcsek borát, azokét az emberekét, "akik végül is
megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt", amikor szenvedélyes
szerelemhez csak szekszárdit ajánlott, amikor nem tudta volna
"elképzelni, hogy huzamosabb ideig minden nap hegyaljait igyak, bár nem
tartom magam hétköznapi embernek", amikor képtelen volt dönteni a
badacsonyi és a szentgyörgyhegyi között – "végül is mi akadályozhat meg
abban, hogy görög is legyek, meg kínai is?" –, amikor a somlait nevezte
az egyetlen egyetemes bornak.
Mindezt ugyanazzal a derűvel
helyénvaló befogadnia a netán borértő olvasónak, mint az ideális
mennyiségekre – a leves után fogyasztandó negyven csepptől a nagyobb
poharak fájó hiánya feletti kesergésig; "szomjúságom hossza három és
fél-négy deci" – vonatkozó javaslatokat. Játékról van szó, nem
receptkönyvről, hányszor mondjam még? Játékról, de nem bohóckodásról.
Vannak megfellebbezhetetlen igazságok is azért, egy közülük: "Szabja meg
a bor a pohár mértékét, ne pedig a pohár a borét."
A legnagyobb
igazság mindjárt jön. Felvezetésképpen egy-két kisebb még, hadd
fokozódjék a drámai feszültség. "Az ivás mennyivel erotikusabb, mint az
evés." "A korcsma civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal
fontosabb, mint például a parlament." "Brahman legmagasabb alakja a
táplálék." "Az éhség a gyomor sötétsége. Az étel a gyomor fénye." Ha
bennünket helyesen kormányoznának, a különböző ételekhez és borokhoz
való dohányok szívását már régen rendelet szabályozná. A jelen ateista
kormányzatoktól persze az ilyesmit hiába várjuk." Az aktuálpolitikai
kitérőt megint mellőzném, nincs is merre mozdulnom, hogy legyen hova,
ahhoz két évvel ezelőtt kellett volna elvégeznem ezt a munkát.
Nem
csigázom tovább azokat a nyájas olvasóimat, akik kitartottak, íme a
lényeg: "Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan.
Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég." Biztosan
lehet ezt szemforgatva idézni? Lehetséges, hogy vannak, akiknek még itt
sem esik le, akik még itt sem értenek semmit? Ha igen, akkor a világ
megérett a pusztulásra. Bármikor, bárhol, bárhogyan. Az élet maga az
élet. "A mámor anatómiájának végső tanulsága ez: a mámor a köznapi
észnél határtalanul magasabb rendű állapot és a tulajdonképpeni éberség
kezdete."
Már megint komoly vagyok. Csak most, a végén jövök rá,
mi a gond. A bor filozófiájában annyi az idézhető mondat és gondolat,
mint réten a fűszál, mint égen a csillag, mint falun a villanyfény. De
ha kiveszek bármit a kontextusból, önálló életre kel. Ha megszűnik a
szövegkörnyezet, új értelmet nyer az, aminek az eredeti értelme
értelmesebb volt. Itt hibáznak azok, akik idéznek, és azok is, akik a
lényeget idézetek alapján próbálják kikövetkeztetni, összerakni. Itt
hibázok én. Mi mást tehetnék? Az egész könyvet nem másolhattam ide, nem
fértem volna bele a húszezer karakterbe.
Mindegy, hátha így is
sikerült elmondanom, amit szerettem volna. Nehéz feladat ez, korántsem
sikerül mindig, fifti-fiftiben bizakodni is merészség. Arról nem is
beszélve, hogy "elárulom nektek, barátaim és barátnőim, hogy a
számítások sohasem szoktak beválni". Mi marad ezek után? "Józannak kell
lenni. Igazán józannak, vagyis mámorosnak. Bort kell inni. Bort! Megint
csak azt mondom, hogy bort igyatok! Aztán majd kedvet kaptok a
csókolózásra, a virágszedésre, a barátságra, a jó mély alvásra, a
nevetésre, és újság helyett reggel költőket fogtok olvasni."
Hát
legyen így, amíg világ a világ. Az meg jó sokáig az lesz még, rengeteg
időnk van inni. Jobb, ha tőlem tudják – persze-persze, nem tőlem,
Hamvastól –: "A világtörténet akkor ér véget, ha a forrásokból és a
kutakból bor fakad, ha a felhőkből bor esik, ha a tavak és a tengerek
borrá változnak."
A Hamvas-esszé utolsó mondata ez: "Igyál, a
többit majd hozza a bor." Ha én lettem volna a szerkesztő, azt mondtam
volna a szerzőnek, legyen inkább ez a mottó. Nem az az istenes, végül
csak ketten maradnakos. Hátha akkor nem lett volna belőle félreértett
Béla.
Forrás itt