Azok, akik rendszeresen gyakorolnak zen meditációt,
vagyis a kolostori szerzetesek és emellett számtalan laikus csoport az
egész világon, különböző nyelveken, naponta legalább egyszer elmondják a
következő négy fogadalmat:
Az élőlények száma végtelen, fogadom, hogy mind megszabadítom.
A félrevezető gondolatok és érzelmek világa kimeríthetetlen, fogadom, hogy mind elkerülöm.
Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan, fogadom, hogy mind megtanulom.
A felébredés útja felülmúlhatatlan, fogadom, hogy szüntelenül járom.
Ha jobban odafigyelünk ezekre a sorokra, fel
kell tűnnie annak, hogy olyan dolgokat fogadunk meg, amelyek teljesítése
teljesen lehetetlen.
Ez a négy mondat a zen szellemének
összesűrítése, és egyben egy teljes életprogram. Nézzük meg közelebbről
őket, először összességében. Hogyan tudnék véges életemben, véges
energiámmal ilyen szuperlatívumokat, ilyen maximumokat teljesíteni?
Nyilván sehogyan sem. Akkor miért fogadom meg mégis, hogy megteszem?
Azért, mert így kötelezem el magam arra, hogy az utat, ha ráléptem,
járjam is. Előttem a cél: tudom, hogy elérhetetlen, de mégis követem, és
járom az utat. Egyik lépés a másik után, következetesen. Maga az út a
cél: hogy szüntelenül járjam. Dogen zenzsi, a 13. században a következő
sorokat írta a szoto szerzetesrend főtemploma, az Eihei-ji bejárata
fölé: „Ide csak azok léphetnek be, akiket az élet és a halál problémája
érdekel. Akiket ez a kérdés nem érint, azoknak semmi okuk ezen a kapun
átmenni.”
A negyedik fogadalom tulajdonképpen magába
foglalja, feltételezi az első hármat is. Mert hogyan járom az utat? Úgy,
hogy megszabadítom az élőlényeket, valamennyit, beleértve magamat is.
Hogyan szabadítom meg? Mit jelent szabadnak lenni? Mikor vagyok jó a
másikhoz, mikor szeretem? Fontos kérdések, el kellene gondolkodni róluk,
foglalkozni kellene velük. A téma külön elmélkedés sorozat tárgya
kellene, hogy legyen.
A feladaton való munkát gátolják a félrevezető
gondolatok és érzelmek: fogadom, hogy ezeket mind elkerülöm. Melyek ezek
a félrevezető gondolatok és érzelmek? Kimeríthetetlenül sok van, kezdve
a valóban súlyos drámai gondokkal, mint amilyen az önbizalom hiánya,
elhitetetni magammal, hogy valamire nem vagyok képes, hogy senki sem
szeret, feltételezni másról, hogy rosszat akar nekem, és így tovább,
egészen az apró, hétköznapi gondokig.
Hogyan kerülhetem el őket?
A zazen alatt megpróbálom a tudatomat kiüresíteni,
nem gondolni semmire, vagy valami nagyon semleges, banális feladatot
adok elmémnek, például hogy számolom vagy egyszerűen csak figyelem a
lélegzetemet. A nap folyamán gyakorlom a jelenlétet: itt és most. Arra
koncentrálok, amit éppen teszek. Ha eszek, akkor eszek, ha olvasok,
akkor olvasok, ha a buszmegállóhoz megyek, akkor a járásra figyelek, a
lépéseimre, tudatosan érzékelem talpam alatt a talajt, a hideget, ami
csípi az orromat. Nem menekülök a gondolatok elől, csak egyszerűen nem
törődök velük. Nem arra figyelek, ami volt, se nem arra, ami lesz vagy
lehetne, hanem érzékelem azt, ami van. Tudatosan élem a pillanatot.
Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan, fogadom,
hogy mind megtanulom. Ismét egy lehetetlenség. Hogyan tanulhatok meg
megszámlálhatatlan tanítást? Mit értsek ezen a kijelentésen? A jó pap
holtig tanul, mondja a magyar közmondás. Nincs záróvizsga, nincs
diplomázás, nincs bizonyítvány arról, hogy készen vagyok. Nyitottnak és
alázatosnak kell lennem. Tudom, hogy nem tudok mindent. De nem
egyszerűen kritikátlanul szívok magamba minél több ismeretet. Az igaz
tanokat akarom megtanulni. Amit holnap hallani fogok, megváltoztathatja
azt, amit ma hiszek. A másik tudhat valamit, amit én még nem tudok. Az
igazságnak több oldala van; nehéz, szinte lehetetlen a teljességet
látni. „Vedd fel és nézd meg! Ha jó, tartsd meg, ha rossz, dobd el.” Ha
bezárkózom a véleményembe, ha tévedhetetlennek tartom magam, nem
ismerhetem meg, nem érthetem meg a másikat, magam előtt pedig elvágom a
fejlődés, a szellemi gazdagodás útját. De a másik véglet sem megoldás.
Ha ide-oda szaladgálok, örökké újabb utat keresek, egyiken sem fogok
messzire jutni.
Összefoglalva: a végtelen számú élőlények (magamat
is beleértve) megszabadítására szüntelenül törekszem, ennek érdekében
kerülöm a negatív gondolatokat és érzelmeket, de nyitott vagyok és
kritikus, meg akarom ismerni az igaz tanokat.
A felébredés útja bejárhatatlan, fogadom, hogy
szüntelenül járom. Fogadom: elhatároztam, akarom. Szüntelenül, mindig.
Nemcsak ha kedvemre van, ha van rá időm, hanem igenis mindig találok rá
időt, beiktatom az életembe. Nemcsak a zazent, a meditációt, hanem a
munkámat is úgy végzem, és úgy pihenek, úgy szórakozom, hogy szem előtt
tartom az összes élőlény megváltását. Nem vagyok a csúcson, nem ragyog
fejem körül glória. Az út bejárhatatlan, de mégis szüntelenül járom.
Miért? Az összes élőlény megváltásáért.
A zen kolostorok nem wellness klubok. A laikus közösségek sem.
Pontosság, önfegyelem, külső és belső rend és
tisztaság. Fegyelem nélkül nincs spirituális út, fegyelem nélkül nincs
szabadság. Ez ellentmondásnak tűnik. Pedig csak a rám kényszerített
fegyelem gátolhatja a szabadságomat. Az önként, belátásból,
meggyőződésből vállalt fegyelem kiszabadít kényelemszeretetem,
lustaságom, önzésem börtönéből. Ugyanakkor az öröm, a jó közérzet nem
tilos. Mindennek meg van az ideje. Az egyik legnagyobb keresztény
misztikus, Avilai Szent Teréz ezt igen tömören így fogalmazza meg: ha
böjt, akkor böjt, ha pecsenye, akkor pecsenye.
A cél ugyan nem önmagunk megváltása, önmagunk
boldogítása, de egy egészséges közösségben (szanszkritül: szangában),
ahol mindenki elsősorban jóindulattal, segíteni akarással, toleranciával
és nem elvárással fordul a másik felé, ott, ahol mindenki szüntelenül
azon fáradozik, hogy szeretetet adjon, ott mindenki kapni is fog
szeretetet. Csak egy ilyen csoportban generálódhat annyi pozitív
energia, ami önmagában is mint közösség, de tagjain, mint egyéneken
keresztül is módosíthatja a társadalmat mozgató energia minőségét.
Manapság elterjedt vélemény, hogy mindenki elsősorban önmagáért felelős
Igaz, hogy a világot nem tudom megváltoztatni, csak
önmagamat. De azt is tudjuk, hogy minden mindennel összefügg és minden
kölcsönhatásban van. Sein ist mitsein: a lét együttlét, pontosabban
egymással lét. Egy közösség szellemiségét minden tag viselkedése
formálja. Minden cselekedetünknek, gondolatunknak következménye van.
Az üres tükörben a kolostor elöljárója megszidja
Jan szant, mert robogóját figyelmetlenül vezette, kiegészítve az
eseményt egy fiktív történettel:
- A koanok tanulmányozása – mondta – annak
megértéséhez vezet, hogy a világon minden összefügg. Minden lényt
láthatatlan szálak kapcsolnak egymáshoz. És mindenki, aki felismerte ezt
az igazságot, figyelni fog, tudatosan tesz mindent, amit tesz. De te
nem vagy ilyen.
- Nem? – kérdeztem udvariasan.
- Nem – mondta az elöljáró. És elégedetlenül nézett rám. – A múltkor
láttalak, amint befordultál egy utcasarkon, és nem tetted ki a kezedet.
Figyelmetlenségeddel arra kényszerítettél egy teherautósofőrt, aki
véletlenül mögötted haladt, hogy a járdára hajtson, erre föl egy
gyerekkocsit toló hölgy nekiütközött egy nagy kereskedelmi társaság
igazgatójának. Ez amúgy is rossz hangulatban volt, és elbocsátotta az
egyik alkalmazottját, akit egyébként talán megtartott volna. Ez az ember
pedig aznap este leitta magát, és megölt egy fiatalembert, akiből zen
mester lehetett volna.
Ha megfontoljuk ezeket a gondolatokat, akkor
talán bárhol és bármikor nagyobb felelősséggel, empátiával,
toleranciával, fogunk a környezetünk felé fordulni.
A világ olyan, amilyenné formáljuk. A „világ”
individuumok összessége. Elsősorban magamat tudom formálni. A csendben,
fegyelmezetten, rendszeresen történő ülés által valami történik velem,
bennem, benned, bennünk. Légy türelmes és kitartó, és bízzál az
eredményben, még akkor is, ha lassan mutatkozik meg. Ajándékozzuk meg
egymást jelenlétünkkel.
„Hol ketten vagy hárman az én nevemben összejöttök, ott köztetek vagyok.”
Marghescu Mária
