– Szellemi életünk ritka ünnepnapjait jelentik, ha
irodalmunk kimagasló szellemóriásáról átfogó biográfiai
forrásanyaghoz juthatunk. Dúl Antal, aki a
Hamvas-életműkiadás feldolgozója, sorozatszerkesztője,
hogyan értékeli Darabos Pál most megjelent
Hamvas-monográfiáját?
– Az öröm és a szomorúság ezúttal egymástól
elválaszthatatlan. Darabos Pál Hamvas iránti
elkötelezettsége vitán felül áll. Buldogszívóssággal
végzett adatgyűjtése, évtizedes könyvtári kutatásai,
cédulázgatása, Kemény Katalinnál eltöltött sok-sok
estéje, szorgosan legépelt Hamvas-kéziratai és adatrendező,
szövegelemző munkája, mondhatnánk, fél élete minden
koncentrációja és odaadása sűrűsödött e háromkötetes
műbe. Teljesítménye tiszteletet parancsol. Műve, sajnos, nem.
– Miért?
– A kevés, még élő kortárs, a Hamvas
Bélát még személyesen ismerők, de legfőképpen felesége,
Kemény Katalin emlékezetében merőben más Hamvas-kép él.
Én ugyan csak halála évében, 1968 tavaszán ismertem meg
Hamvas Bélát, de a bennem élő emlékkép sincs összhangban
az olvasottakkal. Sokkal inkább egy nagy műgonddal kibontott látszatvilág épül fel itt egy soha nem élt
személyről, kitalálva hozzá egy éppolyan illuzórikus
szociális háttér és egy merőben fantazmagórikus
történelmi korszak. Tudjuk, hogy nincs objektív
történetírás, nincs kifogástalan életrajz, sorakozzon
mögé bármilyen óriási úgynevezett tényanyag. Biográfia?
Elölről-hátulról retusált konceptus, mondja Hamvas, amivel
szemben az ember nem lehet eléggé bizalmatlan. Nem csak a
tények makacs dolgok, sőt, a tények talán egyáltalán nem is
annyira makacsak, mint amennyire az őket
egybetapasztó rögeszmék (az interpretációk) betonkövülete
az.
Darabos Pál
Hamvas-képe fájdalmasan szűkös és árnyalatlan. Először
is, a monográfiában egy derék, törekvő kisember képe
rajzolódik ki. Ő a jó erkölcs és az illem fáradhatatlan
bajnoka. Csupa szerető odaadás, akit a közállapotok
megjavításának tántoríthatatlan buzgalma ösztönöz. Egy
stréber diák elszántságával folyamatosan műveli magát mind
erkölcsileg, mind szellemileg, és nincs is más gondja, csak
hogy a társadalomnak egyre hasznosabb tagjává
váljon. Ő az a diák, aki még az osztálykirándulást és
múzeumlátogatást, „a szellemi látóhatár tágításának
ezt a csodálatos módját” is rajongva kedveli, hiszen –
mondja Darabos – ezek az ifjúkori élmények majd számára
„később jelentős művek
kikristályosodásának kiindulópontjául szolgáltak”. Amikor
pedig a Monarchia buzgó, „frontra vágyakozó” kiskatonája
lesz, más se lelkesíti, csak hogy katonai rangot szerezzen, és
„előmeneteléhez (minél) hamarabb jusson”.
Így kerekedik ki Hamvas Bélából az
eszményi mintapolgár, a Karneválban oly sodró iróniával megrajzolt
tökéletes eminens, a „jó állampolgár” lárvája. Egyre
fejlődik és fejlődik, így nem csoda, hogy fáradozását
mindenkori tanárai és főnökei rendre nagy rokonszenvvel
támogatják. És ez így tart egészen élete végéig. De még
az emberek körülötte, a család, a barátok, a kollégák és
rajongók is mind igen kiválóak. Még Pukánszky, a valóban
nyárspolgárnak tűnő filológus hajlamú diáktárs is, akinek
életútját a monográfia véget nem érő oldalakon át a Hamvaséval
párhuzamba állítja, kimutatva, hogy lám, milyen
különösképpen szétágazhatnak az egymást alig ismerő, de
egy korosztályba tartozó fiatalemberek sorsképletei:
Hamvasból író lett, ezzel szemben viszont Pukánszkyból
germanista egyetemi tanár. Döbbenetes a
sors!
Ugyanilyen féloldalasra
sikerül Hamvas bohém édesanyja, joviális édesapja,
életvidám leánytestvérei, derék katonai, hivatali
feljebbvalói, fiatalkori izraelita barátja és csupa szív
első feleségének jellemrajza is. Ennyi szép
és jó láttán, mint Hamvas mondaná, az ember nem tehet
egyebet, mint kirohan az utcára, és egy félóráig hangosan
káromkodik, hogy a világ egyensúlya valahogy ismét a helyére
billenjen.
A húszas évek során
– mondja Darabos – Hamvast erőteljes „belső
elhivatottsági érzés” töltötte el, és ebben az időben
„olyan következetesen és kitartóan haladt, hogy emiatt egyre
inkább magára maradt…”. Mint a hosszútávfutók? De: „1930-ban
váratlanul, Pallasz Athéné modern utódaként kipattant a
szellemi porondra”, méghozzá „majdnem
teljes vértezetben”… Hát „ilyen poggyásszal lépett a
magyar szellemi élet nyilvánossága elé”.
Jaj, kedves Darabos
Pál, mit szólna mestered ezekhez a mondatokhoz?! És hogyan
vélekedne erről a különös grand
guignolról?
Ugyancsak kínos élményt jelent a könyv kétharmadát kitevő
tartalmi kivonatokat fullasztó monotónia. Olykor az az
érzésünk, hogy ezt a monográfiát az „én most egy nagyon
súlyos kézikönyvet fogok írni” ambíciója duzzasztotta
három vaskos kötetté. Az „itt azt akarta mondani a szerző,
hogy” típusú összefoglalásokban még a
bőséges – esetenként többoldalnyi terjedelmű –
Hamvas-idézetek is megsápadnak, élüket veszítik. Hirtelen
olyan „darabosos” szövegeket kezd el Hamvas maga is
produkálni. Ebben a könyvben még az ő kristálytiszta
mondatai is rekedtesen visszhangzanak.
További terhet ró az
olvasóra az „amint erről már korábban beszéltünk” vagy
az „erre majd később még visszatérünk”, vagy az erről
„később még bővebben beszélünk” gyakorisága.
Lehangolóak a tartalmi kivonatok gyakori szófordulatai: a „megállapítja,
hogy”, „kijelenti, hogy”, „kimondja, hogy”, „leszögezi,
hogy” típusú mondatkezdések. Mintha az életmű – mint
valami hatósági rendelet – egyébből sem állna, csak
folytonos kijelentésekből, megállapításokból és
leszögezésekből. Egy bizonyos: ha a tartalmi kivonatolást, a
gyakori tematikus ismétléseket, az előre-hátra utalásokat, a
töltelék mondatokat és a teljes (de minden sorában
illegálisan közölt) Hamvas-levelezés feldolgozását Darabos
elhagyta volna, a háromkötetes monstrum helyett – mindannyiunk
nagy gyönyörűségére – egy egészen kellemes,
hozzávetőleg százoldalnyi terjedelmű életrajzot tehetett
volna le a Károlyi Palota Hamvas Kultúrakutató Intézete
asztalára.
A háromkötetes monográfia legsajnálatosabb
fogyatékossága azonban nem ez. Valami, amit nem lehet sem megérteni, sem
elfogadni, sem megbocsátani: Hamvas második felesége, Kemény
Katalin szerepének, rangjának, szinte puszta létének majdnem
teljes hiánya a második és harmadik kötetek lapjairól.
Elképesztő, hogy mennyire nincs jelen! Vagy lehet, hogy így jobb?
Megkaphatta volna ő ebben a Hamvas-interpretációban a
számára méltó helyet? Mert a kérdés nagyon is Janus-arcú.
Botrányos, hogy kimarad, de ha bekerül, vajon milyen
életrajzzal kellett volna szembesülnie? Úgyhogy kimaradása
mégiscsak alighanem egyike a monográfia
nagy pozitívumainak.
Darabos Hamvas Béla
első feleségével, Angyal Ilonával kötött házasságát
kimerítően bemutatja. A második kötet végén még a
fényképét is közli. Kemény Katalinét nem. Az első
házasság papíron hat, ténylegesen azonban csak öt évig
tartott. Néhány magányos, többnyire Szentendrén eltöltött
„hüperioni” év után Hamvas 1937-ben ismét megnősül.
Ettől kezdve – a politikai-történelmi
kényszertávolléteket nem számítva – életútja harmincegy éven át (!) Kemény Katalinéval együtt halad. Hogyan
lehet, hogy ez a három együtt eltöltött évtized –
csakúgy, mint a Hamvas halálát követő újabb három
magányos évtized – visszhangtalan marad? Hogyan lehet, hogy
arról a közös, termékeny szellemi-társi viszonyról, amely a
Hamvas-életmű számára oly sok inspirációt és
ihletet adott, nem szól a monográfiaíró?
Amikor erről a
különös hiányról személyesen kérdeztem Darabos Pált,
válasza is különösen hangzott.
– Nem tudod
elképzelni, hogy az írás során milyen papírhegyek gyűltek a
lakásomban össze így is. Mindenről nem írhattam!
Ha nem számolt volna be
Darabos szinte napról napra az első világháborús
frontszolgálatról, talán mérlegelni lehetne ezt a választ.
De kimaradhat-e harminc év az első kötet naplószerű
eseménykövetése után? (Különösen egy
ilyen mondat után: „Nem tudjuk, mi történhetett e két hét
folyamán” – azaz 1916. június 5-e és 11-e között.)
Persze a harmadik kötetben néhányszor
felmerül Kemény Katalin neve is. Mindig a lét–nemlét
határán, de enyhén sötét tónusban. A kiemelések sora tendenciózus. A
szerepeltetés nyíltan soha nem vállalt és le nem írott
mottója ez: negatívat vagy semmit. Csak arról értesülünk,
és arról is csak közvetve, ami Hamvas számára ebből a
házasságból megterhelést, időveszteséget, hátrányt
jelent. Megtudjuk például, hogy a semmi ködéből felbukkanó
Kemény Katalin hirtelen megbetegszik, ápolásra szorul. Ezután
nyomban el is tűnik a szemünk elől. Nem tudjuk meg viszont,
hogyan él, amikor egészséges, amikor férjével a dalmát
tengerparton vakációzik, amikor vacsorát főz, szobát csinosít,
amikor Guénon könyveiből olvas föl, amikor a Védákat, Lao-cét vagy a Tibeti
halottaskönyvet
fordítja, amikor gyümölcsöt szed a kertben, amikor
léleksorvasztó szellemi zsellérmunkával, műszaki
fordítással, külvárosi napközi otthonos
tanárkodással keresi meg kettejük létminimumát. Azt sem,
hogyan élik át együtt a nagy kataklizmákat, világégést,
ostromot, óvóhelyet, otthonvesztést, nyilas–bolsevik
diktatúrák fojtogató évtizedeit.
Kemény Katalin arctalan epizódszerepét
Darabos egy tanítvány,
a festőművész Molnár Sándor visszaemlékezésének
többoldalas idézetével koronázza meg. A Hamvas halálát és
temetését leíró memoár minden szavát a feleség iránt
érzett leplezetlen „ressentiment” jellemzi, és az
elbeszélés drámai csúcspontján azt sugallja, mintha Kemény Katalin még
férje temetésének költségeit sem óhajtotta volna vállalni.
Az ifjú festő kijelentésére, hogy „elfogyott a pénz”,
Kemény Katalin „egyszerűen nem reagált. Mintha nem hallotta
volna”, emlékezik Molnár.
Kemény Katalintól távozóban, a lépcsőházba érve a „J.
költő”-ként említett Hoványi János ajkáról el is
hangzik a súlyosan elmarasztaló ítélet: „Elképesztő, hogy
nem reagált. Legalább egy mozdulattal vagy egy mosollyal
nyugtáznia kellett volna, hogy mennyit
költöttél.” Molnár azonban lovagias tőmondattal hárít: „Nem
számít.”
Különös, földhözragadt történet ez.
Kemény Katalin tényleg el akart volna valamit bliccelni? A
legnagyobb szükséghelyzetben sem akarta kinyitni
pénztárcáját? És egyáltalán, a gyász legfontosabb
kérdése valóban
akörül forgott volna, hogy ki adott vagy nem adott pénzt, és
mennyit? A szükséges összeg azért valahogy mégis
előkerült, hiszen Hamvast tisztességgel eltemették (és nem
is Molnár fizette ki, hiszen – saját elbeszélése szerint
– egy hullamosónak odadugott borravaló
a temetésre szánt minden tartalékát kimerítette). – Drága
tanítványok! Nem gondoljátok, hogy a túl sokféle
játékból, amit életünk során eljátszunk, a legtöbb
csapnivalóan rossz? Milyen indulatok kövesednek egy ilyen „tényközlés”
mögé? Ezen a ponton kezdjük úgy érezni – Hamvas legnagyobb
túlvilági megelégedésére –, hogy a történet mindenestül
a karneváli képtelenségek panoptikumában landol. Megjelenik a
színpadon a fukar feleség és az önzetlen, hűséges
tanítvány viaszfigurája. Ó, azok a tények! És azok a még makacsabb ifjúkori emlékek!
Ezt az elbeszélést
egyébként különös derűvel, ugyanakkor döbbenettel
olvastam, hiszen ennek a kornak már magam is szemtanúja voltam.
Jól emlékszem, hogy ezeket a napokat Katalin szinte
félönkívületben élte. A temetés körüli sok-sok hivatali
huzavona miatt valóban támogatásra szorult, és ebben főként
Molnár Sándor és Hoványi János voltak segítségére. Ekkor
– és utoljára. Mindkét tanítvány úgy vélte, és
véleményét el sem titkolta, hogy a „mester” igazi
hagyatékának őrzői ők maguk. Így került Kemény
Katalin Hamvas egyik oldalára, míg a temetésben (Darabos
kifejezésével) „oroszlánrészt vállaló” festő és
tanítvány a mester másik oldalára. Pedig a mi dolgunk épp
„a közös munka meghittsége” lenne – legalábbis e
szavakkal jelöli ki a helyes irányt maga
Hamvas. És a tanítványok nem éppen azért tanítványok-e,
hogy megszívleljék és kövessék a mester tanítását?
Darabos Pál különben monográfiájának
dokumentum-törzsanyagát évtizedekig tartó látogatásai
során Kemény Katalintól kapta. A „polgári” és katonalevelektől
a kéziratokig, fényképekig és főként a sok-sok órás
szóbeli adatközlésig. Igaz, hogy amikor a biográfia első
kötete – még Farkas Lőrinc kiadásában – megjelent,
Kemény Katalin hirtelen elhallgatott, és a közös munka lendülete
megakadt. Mégis, Darabosnak Katalin sokéves fáradozását
legalább a címlap verzóján, legalább egy szokványos,
formális köszönetnyilvánítással illendő lett volna
jeleznie. Szorítok neki, hogy egyszer – könyve második, „teljesen
átdolgozott” kiadásában – ezt majd
meg is tegye.
– A mai irodalmi középnemzedék tagjai,
jól emlékszem, a hetvenes években találkozhattak Hamvas
nevével és revelatív kézirataival. Nem „hivatalos
formában” persze – írásai fénymásolt lapokon terjedtek,
sok hibával, elírással, alig olvasható oldalakkal. Hamvas Béla
akkor valóságos szamizdatszerző volt, egyes művei tiltott
gyümölcsként jártak kézről kézre. Nyilván nem mindig
autorizált kéziratokként, de mégis. Ám a valódi
Hamvas-reneszánsz csak közvetlenül a rendszerváltás előtt
indult meg. Hogyan alakult a
Hamvas-kéziratok sorsa? Kiadójának, a Dúl Antal vezette Medio
Kiadónak mik a tervei, hisz még több Hamvas-mű máig
kiadatlan? Egyáltalán, hol áll most a Hamvas-opus
feldolgozása?
– Hamvas halála után megkezdődött a
kéziratoknak nem puszta megőrzése, hanem gondos
előkészítése, feldolgozása. Az egyes verziók
kiválasztása, másolgatása, katalogizálása. Kemény Katalin
első dolga volt, hogy a város minden zugában fellelhető,
gépelési hibákkal teli szamizdatokat összegyűjtse. Én a munkába
ekkor, 1968 novemberében kapcsolódtam be. Mivel az életmű
kiadására a legcsekélyebb reményünk sem lehetett (nem úgy,
mint a mostanában megjelenő, nemzeti érdekre hivatkozó
kalózkiadványoknak), csak arra kellett figyelnünk, hogy kiadható szövegek készüljenek. Hittük: az
örökkévalóságnak.
Mára viszont
eljutottunk oda, hogy az utolsó nagy, többségében kéziratos
gyűjteményen a végső simításokat végezzük. Az ősök
nagy csarnokának két kötetéről van szó. Ez az
életműkiadásban a 19. és 20. sorszámot viseli. A
gyűjtemény a Scientia sacra háttéranyagának tekinthető,
de minden tanulmánya teljes, önálló világ. A szent könyvek
egy-egy részletének fordításait és az ezekhez írt
kommentárokat tartalmazza. Egyiptomi, szanszkrit, kínai,
japán, perzsa, arab, görög, latin, német szövegforrásokat
használ, ami a kéziratgondozást számunkra nagyon
megnehezíti. A megjelenését 2002 karácsonyára terveztük, de
legkorábban már csak 2003 első negyedében kerül nyomdába. A
huszonegyedik kötet Hamvas szatirikus kéziratait tartalmazza majd.
A teljes
életműkiadást huszonnyolc kötetesnek gondoljuk, amennyiben
nem kerülnek elő újabb kéziratok, például A tíz meg nem
tartott előadás vagy a
Fügefahimnusz. Nagy tisztelettel kérek ezúton is minden
kortársat, tanítványt, Hamvas-olvasót, ha rendelkezik
valamilyen kézirattal, számomra még ismeretlen, hiányzó,
elveszett szöveggel vagy szövegváltozattal, juttassa el a
kiadónkhoz, és segítse az összkiadás teljességét.
Mert a világ ma nehéz,
válságos idők kezdetén áll. Egyre kevésbé
nélkülözhetjük szellemi vezetőink tiszta, „horizontalkotó”
szavát.
Kérdező: Ambrus Lajos
Forrás: Kortárs Online