– Az öröm és a szomorúság ezúttal egymástól elválaszthatatlan. Darabos Pál Hamvas iránti elkötelezettsége vitán felül áll. Buldogszívóssággal végzett adatgyűjtése, évtizedes könyvtári kutatásai, cédulázgatása, Kemény Katalinnál eltöltött sok-sok estéje, szorgosan legépelt Hamvas-kéziratai és adatrendező, szövegelemző munkája, mondhatnánk, fél élete minden koncentrációja és odaadása sűrűsödött e háromkötetes műbe. Teljesítménye tiszteletet parancsol. Műve, sajnos, nem.
– Miért?
– A kevés, még élő kortárs, a Hamvas Bélát még személyesen ismerők, de legfőképpen felesége, Kemény Katalin emlékezetében merőben más Hamvas-kép él. Én ugyan csak halála évében, 1968 tavaszán ismertem meg Hamvas Bélát, de a bennem élő emlékkép sincs összhangban az olvasottakkal. Sokkal inkább egy nagy műgonddal kibontott látszatvilág épül fel itt egy soha nem élt személyről, kitalálva hozzá egy éppolyan illuzórikus szociális háttér és egy merőben fantazmagórikus történelmi korszak. Tudjuk, hogy nincs objektív történetírás, nincs kifogástalan életrajz, sorakozzon mögé bármilyen óriási úgynevezett tényanyag. Biográfia? Elölről-hátulról retusált konceptus, mondja Hamvas, amivel szemben az ember nem lehet eléggé bizalmatlan. Nem csak a tények makacs dolgok, sőt, a tények talán egyáltalán nem is annyira makacsak, mint amennyire az őket egybetapasztó rögeszmék (az interpretációk) betonkövülete az.
Darabos Pál Hamvas-képe fájdalmasan szűkös és árnyalatlan. Először is, a monográfiában egy derék, törekvő kisember képe rajzolódik ki. Ő a jó erkölcs és az illem fáradhatatlan bajnoka. Csupa szerető odaadás, akit a közállapotok megjavításának tántoríthatatlan buzgalma ösztönöz. Egy stréber diák elszántságával folyamatosan műveli magát mind erkölcsileg, mind szellemileg, és nincs is más gondja, csak hogy a társadalomnak egyre hasznosabb tagjává váljon. Ő az a diák, aki még az osztálykirándulást és múzeumlátogatást, „a szellemi látóhatár tágításának ezt a csodálatos módját” is rajongva kedveli, hiszen – mondja Darabos – ezek az ifjúkori élmények majd számára „később jelentős művek kikristályosodásának kiindulópontjául szolgáltak”. Amikor pedig a Monarchia buzgó, „frontra vágyakozó” kiskatonája lesz, más se lelkesíti, csak hogy katonai rangot szerezzen, és „előmeneteléhez (minél) hamarabb jusson”.
Így kerekedik ki Hamvas Bélából az eszményi mintapolgár, a Karneválban oly sodró iróniával megrajzolt tökéletes eminens, a „jó állampolgár” lárvája. Egyre fejlődik és fejlődik, így nem csoda, hogy fáradozását mindenkori tanárai és főnökei rendre nagy rokonszenvvel támogatják. És ez így tart egészen élete végéig. De még az emberek körülötte, a család, a barátok, a kollégák és rajongók is mind igen kiválóak. Még Pukánszky, a valóban nyárspolgárnak tűnő filológus hajlamú diáktárs is, akinek életútját a monográfia véget nem érő oldalakon át a Hamvaséval párhuzamba állítja, kimutatva, hogy lám, milyen különösképpen szétágazhatnak az egymást alig ismerő, de egy korosztályba tartozó fiatalemberek sorsképletei: Hamvasból író lett, ezzel szemben viszont Pukánszkyból germanista egyetemi tanár. Döbbenetes a sors!
Ugyanilyen féloldalasra sikerül Hamvas bohém édesanyja, joviális édesapja, életvidám leánytestvérei, derék katonai, hivatali feljebbvalói, fiatalkori izraelita barátja és csupa szív első feleségének jellemrajza is. Ennyi szép és jó láttán, mint Hamvas mondaná, az ember nem tehet egyebet, mint kirohan az utcára, és egy félóráig hangosan káromkodik, hogy a világ egyensúlya valahogy ismét a helyére billenjen.
A húszas évek során – mondja Darabos – Hamvast erőteljes „belső elhivatottsági érzés” töltötte el, és ebben az időben „olyan következetesen és kitartóan haladt, hogy emiatt egyre inkább magára maradt…”. Mint a hosszútávfutók? De: „1930-ban váratlanul, Pallasz Athéné modern utódaként kipattant a szellemi porondra”, méghozzá „majdnem teljes vértezetben”… Hát „ilyen poggyásszal lépett a magyar szellemi élet nyilvánossága elé”.
Jaj, kedves Darabos Pál, mit szólna mestered ezekhez a mondatokhoz?! És hogyan vélekedne erről a különös grand guignolról?
Ugyancsak kínos élményt jelent a könyv kétharmadát kitevő tartalmi kivonatokat fullasztó monotónia. Olykor az az érzésünk, hogy ezt a monográfiát az „én most egy nagyon súlyos kézikönyvet fogok írni” ambíciója duzzasztotta három vaskos kötetté. Az „itt azt akarta mondani a szerző, hogy” típusú összefoglalásokban még a bőséges – esetenként többoldalnyi terjedelmű – Hamvas-idézetek is megsápadnak, élüket veszítik. Hirtelen olyan „darabosos” szövegeket kezd el Hamvas maga is produkálni. Ebben a könyvben még az ő kristálytiszta mondatai is rekedtesen visszhangzanak.
További terhet ró az olvasóra az „amint erről már korábban beszéltünk” vagy az „erre majd később még visszatérünk”, vagy az erről „később még bővebben beszélünk” gyakorisága. Lehangolóak a tartalmi kivonatok gyakori szófordulatai: a „megállapítja, hogy”, „kijelenti, hogy”, „kimondja, hogy”, „leszögezi, hogy” típusú mondatkezdések. Mintha az életmű – mint valami hatósági rendelet – egyébből sem állna, csak folytonos kijelentésekből, megállapításokból és leszögezésekből. Egy bizonyos: ha a tartalmi kivonatolást, a gyakori tematikus ismétléseket, az előre-hátra utalásokat, a töltelék mondatokat és a teljes (de minden sorában illegálisan közölt) Hamvas-levelezés feldolgozását Darabos elhagyta volna, a háromkötetes monstrum helyett – mindannyiunk nagy gyönyörűségére – egy egészen kellemes, hozzávetőleg százoldalnyi terjedelmű életrajzot tehetett volna le a Károlyi Palota Hamvas Kultúrakutató Intézete asztalára.
A háromkötetes monográfia legsajnálatosabb fogyatékossága azonban nem ez. Valami, amit nem lehet sem megérteni, sem elfogadni, sem megbocsátani: Hamvas második felesége, Kemény Katalin szerepének, rangjának, szinte puszta létének majdnem teljes hiánya a második és harmadik kötetek lapjairól. Elképesztő, hogy mennyire nincs jelen! Vagy lehet, hogy így jobb? Megkaphatta volna ő ebben a Hamvas-interpretációban a számára méltó helyet? Mert a kérdés nagyon is Janus-arcú. Botrányos, hogy kimarad, de ha bekerül, vajon milyen életrajzzal kellett volna szembesülnie? Úgyhogy kimaradása mégiscsak alighanem egyike a monográfia nagy pozitívumainak.
Darabos Hamvas Béla első feleségével, Angyal Ilonával kötött házasságát kimerítően bemutatja. A második kötet végén még a fényképét is közli. Kemény Katalinét nem. Az első házasság papíron hat, ténylegesen azonban csak öt évig tartott. Néhány magányos, többnyire Szentendrén eltöltött „hüperioni” év után Hamvas 1937-ben ismét megnősül. Ettől kezdve – a politikai-történelmi kényszertávolléteket nem számítva – életútja harmincegy éven át (!) Kemény Katalinéval együtt halad. Hogyan lehet, hogy ez a három együtt eltöltött évtized – csakúgy, mint a Hamvas halálát követő újabb három magányos évtized – visszhangtalan marad? Hogyan lehet, hogy arról a közös, termékeny szellemi-társi viszonyról, amely a Hamvas-életmű számára oly sok inspirációt és ihletet adott, nem szól a monográfiaíró?
Amikor erről a különös hiányról személyesen kérdeztem Darabos Pált, válasza is különösen hangzott.
– Nem tudod elképzelni, hogy az írás során milyen papírhegyek gyűltek a lakásomban össze így is. Mindenről nem írhattam!
Ha nem számolt volna be Darabos szinte napról napra az első világháborús frontszolgálatról, talán mérlegelni lehetne ezt a választ. De kimaradhat-e harminc év az első kötet naplószerű eseménykövetése után? (Különösen egy ilyen mondat után: „Nem tudjuk, mi történhetett e két hét folyamán” – azaz 1916. június 5-e és 11-e között.)
Persze a harmadik kötetben néhányszor felmerül Kemény Katalin neve is. Mindig a lét–nemlét határán, de enyhén sötét tónusban. A kiemelések sora tendenciózus. A szerepeltetés nyíltan soha nem vállalt és le nem írott mottója ez: negatívat vagy semmit. Csak arról értesülünk, és arról is csak közvetve, ami Hamvas számára ebből a házasságból megterhelést, időveszteséget, hátrányt jelent. Megtudjuk például, hogy a semmi ködéből felbukkanó Kemény Katalin hirtelen megbetegszik, ápolásra szorul. Ezután nyomban el is tűnik a szemünk elől. Nem tudjuk meg viszont, hogyan él, amikor egészséges, amikor férjével a dalmát tengerparton vakációzik, amikor vacsorát főz, szobát csinosít, amikor Guénon könyveiből olvas föl, amikor a Védákat, Lao-cét vagy a Tibeti halottaskönyvet fordítja, amikor gyümölcsöt szed a kertben, amikor léleksorvasztó szellemi zsellérmunkával, műszaki fordítással, külvárosi napközi otthonos tanárkodással keresi meg kettejük létminimumát. Azt sem, hogyan élik át együtt a nagy kataklizmákat, világégést, ostromot, óvóhelyet, otthonvesztést, nyilas–bolsevik diktatúrák fojtogató évtizedeit.
Kemény Katalin arctalan epizódszerepét Darabos egy tanítvány, a festőművész Molnár Sándor visszaemlékezésének többoldalas idézetével koronázza meg. A Hamvas halálát és temetését leíró memoár minden szavát a feleség iránt érzett leplezetlen „ressentiment” jellemzi, és az elbeszélés drámai csúcspontján azt sugallja, mintha Kemény Katalin még férje temetésének költségeit sem óhajtotta volna vállalni. Az ifjú festő kijelentésére, hogy „elfogyott a pénz”, Kemény Katalin „egyszerűen nem reagált. Mintha nem hallotta volna”, emlékezik Molnár.
Kemény Katalintól távozóban, a lépcsőházba érve a „J. költő”-ként említett Hoványi János ajkáról el is hangzik a súlyosan elmarasztaló ítélet: „Elképesztő, hogy nem reagált. Legalább egy mozdulattal vagy egy mosollyal nyugtáznia kellett volna, hogy mennyit költöttél.” Molnár azonban lovagias tőmondattal hárít: „Nem számít.”
Különös, földhözragadt történet ez. Kemény Katalin tényleg el akart volna valamit bliccelni? A legnagyobb szükséghelyzetben sem akarta kinyitni pénztárcáját? És egyáltalán, a gyász legfontosabb kérdése valóban akörül forgott volna, hogy ki adott vagy nem adott pénzt, és mennyit? A szükséges összeg azért valahogy mégis előkerült, hiszen Hamvast tisztességgel eltemették (és nem is Molnár fizette ki, hiszen – saját elbeszélése szerint – egy hullamosónak odadugott borravaló a temetésre szánt minden tartalékát kimerítette). – Drága tanítványok! Nem gondoljátok, hogy a túl sokféle játékból, amit életünk során eljátszunk, a legtöbb csapnivalóan rossz? Milyen indulatok kövesednek egy ilyen „tényközlés” mögé? Ezen a ponton kezdjük úgy érezni – Hamvas legnagyobb túlvilági megelégedésére –, hogy a történet mindenestül a karneváli képtelenségek panoptikumában landol. Megjelenik a színpadon a fukar feleség és az önzetlen, hűséges tanítvány viaszfigurája. Ó, azok a tények! És azok a még makacsabb ifjúkori emlékek!
Ezt az elbeszélést egyébként különös derűvel, ugyanakkor döbbenettel olvastam, hiszen ennek a kornak már magam is szemtanúja voltam. Jól emlékszem, hogy ezeket a napokat Katalin szinte félönkívületben élte. A temetés körüli sok-sok hivatali huzavona miatt valóban támogatásra szorult, és ebben főként Molnár Sándor és Hoványi János voltak segítségére. Ekkor – és utoljára. Mindkét tanítvány úgy vélte, és véleményét el sem titkolta, hogy a „mester” igazi hagyatékának őrzői ők maguk. Így került Kemény Katalin Hamvas egyik oldalára, míg a temetésben (Darabos kifejezésével) „oroszlánrészt vállaló” festő és tanítvány a mester másik oldalára. Pedig a mi dolgunk épp „a közös munka meghittsége” lenne – legalábbis e szavakkal jelöli ki a helyes irányt maga Hamvas. És a tanítványok nem éppen azért tanítványok-e, hogy megszívleljék és kövessék a mester tanítását?
Darabos Pál különben monográfiájának dokumentum-törzsanyagát évtizedekig tartó látogatásai során Kemény Katalintól kapta. A „polgári” és katonalevelektől a kéziratokig, fényképekig és főként a sok-sok órás szóbeli adatközlésig. Igaz, hogy amikor a biográfia első kötete – még Farkas Lőrinc kiadásában – megjelent, Kemény Katalin hirtelen elhallgatott, és a közös munka lendülete megakadt. Mégis, Darabosnak Katalin sokéves fáradozását legalább a címlap verzóján, legalább egy szokványos, formális köszönetnyilvánítással illendő lett volna jeleznie. Szorítok neki, hogy egyszer – könyve második, „teljesen átdolgozott” kiadásában – ezt majd meg is tegye.
– A mai irodalmi középnemzedék tagjai, jól emlékszem, a hetvenes években találkozhattak Hamvas nevével és revelatív kézirataival. Nem „hivatalos formában” persze – írásai fénymásolt lapokon terjedtek, sok hibával, elírással, alig olvasható oldalakkal. Hamvas Béla akkor valóságos szamizdatszerző volt, egyes művei tiltott gyümölcsként jártak kézről kézre. Nyilván nem mindig autorizált kéziratokként, de mégis. Ám a valódi Hamvas-reneszánsz csak közvetlenül a rendszerváltás előtt indult meg. Hogyan alakult a Hamvas-kéziratok sorsa? Kiadójának, a Dúl Antal vezette Medio Kiadónak mik a tervei, hisz még több Hamvas-mű máig kiadatlan? Egyáltalán, hol áll most a Hamvas-opus feldolgozása?
– Hamvas halála után megkezdődött a kéziratoknak nem puszta megőrzése, hanem gondos előkészítése, feldolgozása. Az egyes verziók kiválasztása, másolgatása, katalogizálása. Kemény Katalin első dolga volt, hogy a város minden zugában fellelhető, gépelési hibákkal teli szamizdatokat összegyűjtse. Én a munkába ekkor, 1968 novemberében kapcsolódtam be. Mivel az életmű kiadására a legcsekélyebb reményünk sem lehetett (nem úgy, mint a mostanában megjelenő, nemzeti érdekre hivatkozó kalózkiadványoknak), csak arra kellett figyelnünk, hogy kiadható szövegek készüljenek. Hittük: az örökkévalóságnak.
Mára viszont eljutottunk oda, hogy az utolsó nagy, többségében kéziratos gyűjteményen a végső simításokat végezzük. Az ősök nagy csarnokának két kötetéről van szó. Ez az életműkiadásban a 19. és 20. sorszámot viseli. A gyűjtemény a Scientia sacra háttéranyagának tekinthető, de minden tanulmánya teljes, önálló világ. A szent könyvek egy-egy részletének fordításait és az ezekhez írt kommentárokat tartalmazza. Egyiptomi, szanszkrit, kínai, japán, perzsa, arab, görög, latin, német szövegforrásokat használ, ami a kéziratgondozást számunkra nagyon megnehezíti. A megjelenését 2002 karácsonyára terveztük, de legkorábban már csak 2003 első negyedében kerül nyomdába. A huszonegyedik kötet Hamvas szatirikus kéziratait tartalmazza majd.
A teljes életműkiadást huszonnyolc kötetesnek gondoljuk, amennyiben nem kerülnek elő újabb kéziratok, például A tíz meg nem tartott előadás vagy a Fügefahimnusz. Nagy tisztelettel kérek ezúton is minden kortársat, tanítványt, Hamvas-olvasót, ha rendelkezik valamilyen kézirattal, számomra még ismeretlen, hiányzó, elveszett szöveggel vagy szövegváltozattal, juttassa el a kiadónkhoz, és segítse az összkiadás teljességét.
Mert a világ ma nehéz, válságos idők kezdetén áll. Egyre kevésbé nélkülözhetjük szellemi vezetőink tiszta, „horizontalkotó” szavát.
Kérdező: Ambrus Lajos
Forrás: Kortárs Online
