Ugrás a fő tartalomra

Kiemelt

Hamvas-szókincstár

Hamvas-szókincstár „…a szó megnevez és megszólít, életre kelt” Szakács Gábor szerkesztésében Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri,  meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden  időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs  objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült  csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a  csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az  emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan  egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15. o.) Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az  ember itt az őskori és keleti

Hamvas Béla: Nietzsche és a George-kör

(részlet)

Amikor a Zarathustra első két könyve megjelent, Nietzsche azt írja egyik levelében, hogy szeretné, ha volnának tanítványai. Később, hogy Andreas-Salomé Louval megismerkedett, azt remélte, sike­rült legalább egyet találnia. Tulajdonképpen nem is annyira tanítvány volt az, akit várt; talán csak jelét kereste annak, hogy valamelyes életnek raj­ta kívül is van még nyoma. Az Andreas-Salomé Lou-féle próba kudarccal végződött. Nietzsche mindvégig egyedül volt „azúr magányában”.

Ugyanabban az évben, amikor Nietzsche Turinban összeesett, Stefan Georgénak első lépés-re sikerült néhány embert maga köré gyűjteni. A költő helyzete azonban már könnyebb volt: „Nietzsches Opfer gab dem Dichter den Weg zur Gemeinschaft frei"( Nietzsche áldozata a költő számára szabaddá tette a közös­séghez vezető utat.) írja Wolters. Akiben volt még egy csepp élő vér, azt Nietzsche hangja felrázta. A Geburt der Tragödie elemi megnyilatkozásától kezdve, a Menschliches Allzumenschliches felvilá­gosult, szabad szellemiségén át, a Zarathustrán keresztül, az utolsó művek emberfölötti magas­ságaiig tulajdonképpen teljesen új és más élet nyílt meg: feltárult a XIX. század és a tizenkilenc évszázad valódi értelme. Fel kellett eszmélni arra, hogy mi történt és mi történik ... „a szellemi élet szélhámosok és ünnepélyes paprikajancsik kezé­ben van... az emberiséget dicsérő szövevényekkel vezetik félre... egymás támogatásán és magasz­talásán kúsznak fel". És kiderült, hogy „mindaz, ami a közvéleménnyel csak egyetlen pontban is egyezkedni akar, tökéletesen értéktelen... hamisítvány, s ezért istentelen." Aki tiltakozott az egész Európát elárasztó rohamos elaljasodás ellen, s akiben még volt vágy a valódi életre, öntu­datra ébredt és társat keresett. George azonnal barátokra talált.

A George-kör mozgató gondolata nem az volt, hogy olyan lapot alapítson, amelyben a Kör tag­jainak költeményei megjelenhettek anélkül, hogy a művek a kor folyóirataiban beszennyeződjenek. A Blktter für die Kunst csak lecsapódása volt annak, hogy egy körben olyan élet indult meg, amelynek az eddigi környezettel már nem volt semmi közössége, kapcsolatot a korral nem vállal és nem tart. A kilencvenes évek elejének embere a Kör törekvését l’art pour 1'art-nak nevezte. De ahhoz, hogy a Körben miért lett öncél a művészet, tudni kell, hogy mi a művészet. A XIX. század számára mindenesetre a kor kifejezése, vagyis valamilyen melléktermék. Az örök ember – s így a George-kör – számára azonban a művészet az új élet megvalósulása. Nietzsche bizonyos tekintetben George nemzedékének Plutarkhosza lett, és „satting eure Seelen an Plutarch - mondja Nietzsche - táplálkozzatok Plutarkhoszból, és merjetek hinni önmagatokban, amennyiben az ő hőseiben hisztek. Száz nem modernül nevelt, vagyis érett és heroikus életre szoktatott emberrel az egész lármázó jelenkort örökre el lehet hallgattatni". Ez a száz ember kezdett gyülekezni George körül, és így a Körben vált először valóvá Nietzsche vágya, hogy tanítványai legyenek.

„Olyan időben - mondja Gundolf -, amelyben nincs élettel áthatott egyház, nincs nyilvános mágia és nincs már titok, a szó a szellem egyedüli mentsvára, az emberben az istenség utolsó búvóhelye, ... s így kellett, hogy a szóhoz fűződ­jék Nietzsche és George történeti hivatása". Állam, egyház, társadalom, gazdaság ma tere mindennek, csak éppen a szellemnek nem. És az a szellemtelenség, amely a közvetlen cselekvés területeit elárasztotta, már behatolt a művészetbe is. A zene Beethovennel véget ért, a festészet Böcklinnel, a plasztika, építőművészet, tánc a profán és feloldott életű ember kezében vagy giccs, vagy a szétmarcangoltság önvallomása lett. És „amit egészben már nem lehetett tartani, azt megkísérelték tartani töredékekben, ... de hol van még a modern államban, modern társadalomban, modern nevelésben, tudományban, műveltségben való igazi hit?” És a jövő? - „A nevelés a fiatal lény lehető leggyorsabb kikészítése az állami és üzleti üzem számára". - „Ki fogja felállítani az igazi ember képét, mialatt mindenki csak a maga érdekének önző férgét és a kivert kutya rettegését hordja magában, és lezuhant az állatiasságba, vagy ami még rosszabb, a mechanikus merev­ségbe?" Egyedül a szónak van még egyetlen végső fellegvára, amit a szellem még tart, s amit a züllöttség nem tudott bevenni: túl a tudatosan hazug sajtón, a pénztől és romlottságtól megfer­tőzött irodalmon, a nagy értékek iránt eltompult tudományon van még egyfajta beszéd, amely szent. A szó a nagy élet utolsó tere és a megúju­lásnak innen kell kiindulnia. Nietzsche és George „ugyanazt az örökséget nyerték, s ezzel ugyanazt a feladatot: a széthullott emberiségnek újra kö­zéppontot, mértéket, példát és törvényt hozni”  - a szó erejével.

Népszerű bejegyzések

Kövess a Facebookon!