Örömmel forgattam a nagyszerû kiadványt, mindjárt ki is keresve kedvenc íróimat, s rögtön az elsõk között lapoztam fel a Hamvas Béláról írt szócikket. Akkoriban már az életmûvét egybegyûjtõ (aranyzöld színû) sorozatnak a hatodik kötete is megjelent, s ezeket olvasván meglehetõs érdeklõdéssel fordultam 20. századi irodalmunk ez enigmatikus alakja felé. Alexikonbeli szócikk végén egy érdekes adaton akadt meg a szemem: 1993-ban a The Powys Journalban megjelentek C. F. Powys Hamvas Bélához és feleségéhez, Kemény Katalinhoz írt levelei. Mint kiderült, valójában nem C. F., hanem J. C. Powysról, azaz John Cowper Powysról van szó, errõl a remek angol íróról, akinek mûvei közül mindmáig kevés jelent meg magyarul. Nyomban arragondoltam, milyen jó lenne megszerezni ezeket a leveleket, s lefordítani õket magyarra, így hát a legközelebbi, jól felszerelt könyvtárban (a szegedi tudományegyetem központi könyvtárában) hamarosan nyomozni kezdtem a Powys Journal után. Persze, Szegeden nem járatták e külföldi lapot, így hát megpróbáltam könyvtárközi kölcsönzéssel beszerezni a zsákmányt; csakhogy különös módon így sem tudtak segíteni nekem, hiszen nem találtak arra vonatkozó adatot, hogy Magyarországon bárhol is fellelhetõ lenne e kiadvány. Nem baj, gondoltam magamban, szerencsére van egy frissen szerzett svájci barátom, Ronald Ewart úr, aki az angol irodalom tanára a Sankt-Gallen-i Egyetemen. Ronnal éppen akkoriban, 1994-ben kezdtem levelezni Joyce kapcsán, mivel egyetemi tanársága mellett szenvedélyes Joyce-kutató, a zürichi James Joyce Centre tagja (neki köszönhetõen sikerült megszereznem egy "kalózmásolatát" annak a lemeznek, melyen maga Joyce olvas fel részleteketaz Ulyssesbõl és a Finnegans Wake-bõl). Írtam hát neki még aznap egy e-mailt, hogy meg tudná-e nézni vajon, hogy az õ egyetemi könyvtárukban fellelhetõ-e a Powys Journal. Ron készséggel utána is járt a dolognak (részben, gondolom azért is, mert elejtettem neki egy megjegyzést arról, hogy bizonyos izgalmas párhuzamok vonhatók Hamvas és Joyce szépírói munkásága között). Sajnos azonban sem az egyetem könyvtárában, sem a zürichi Zentralbibliothekben nem talált rá a keresett periodikára, sõt a számítógépes keresõrendszerrel azt is kiderítette, hogy nagy valószínûséggel
egész Svájcban sem lehet fellelni a Powys Journalt (talált viszont egy másik folyóiratot, melynek címe The Powys Review volt, s kezdetben mindketten abban bíztunk, hogy talán az lesz az, csak a magyar lexikonszerkesztõk tévedésbõl írták "journal"-nek; de sajnos nem, mint kiderült).
Nyomozásom ezt követõen csak két év múlva folytatódott, akkor is csupán egy rövid közjáték erejéig: mikor egy Hamvas emlékére készített folyóiratszám szerkesztése során megismerkedtem Dúl Antallal, a Hamvas-életmû gondozójával, nála is érdeklõdtem az angol levelek iránt, kétszer is, de valahogy mind a kétszer átsiklottunk a témán, s megfeledkeztünk a levelekrõl... De hogy ne szaporítsam tovább a szót, a kalandos folyóirathajsza végül is csak mostanában ért véget: néhány hete telefonon beszéltem a koppenhágai Hamvas Béla Klub vezetõjével, Lázár Ervin Jánossal, s mikor (amúgy mellékesen) megemlítettem neki Powys Hamvashoz és Kemény Katalinhoz írt leveleit, meglepetésemre azt válaszolta, hogy másnap el tudja küldeni õket fénymásolatban, neki ugyanis megvan az ominózus lap...
Így hát, miután sikerült hozzájutnom végre a levelekhez (dániai kerülõúton ugyan, s mintegy hét évvel késõbb), neki is kezdtem az olvasásuknak, és hamarosan a fordításnak is. Találomra láttam munkához, vagyis nem szedtem sorrendbe a leveleket, hanem elõször az ötödik, majd a negyedik, azután a hatodik levelet fordítottam le, s így tovább. A levelek baráti hangvételének hála, nagyon szépen haladtam a munkával, s ennek, mondani sem kell, meglehetõsen örültem. Már csak a második levél maradt hátra, melyre azonban csak két nap kényszerszünet (megfázás) után kerülhetett sor, akkor is csak lassan, mert (bal?)szerencsémre éppen ez a második számú levél bizonyult a legnehezebbnek -- legalábbis fordítói szemmel nézve. Powys és Hamvas hasonló esztétikai, erkölcsi és gondolkodói felfogása, egyszóval kettejük szellemi rokonsága ebben a levélben tisztázódik egyszer s mindenkorra, így nem véletlen, hogy Powys fogalmazása az érzelmi telítettség miatt ebben a levélben a legösszetettebb: hosszú, indázó mondataiban egyszerre több téma is egymásba ölelkezik. Ez azonban még nem jelent megoldhatatlan nehézségeket egy fordító számára; akkor viszont végleg megakadt a munka, s úgy éreztem, nem is tudok vele zöld ágra vergõdni, mikor a levélnek nagyjából egyharmadánál a következõ sorra találtam:
I love what you say of the word "Derii" and of that colour golden-green which is along with a particular shade of purple my very most favourite Colour!A színekkel nem volt semmi gond, de azzal a bizonyos "Derii" szóval, amelyrõl Hamvas eszmefuttatása annyira tetszett Powysnak, annál inkább. Erõsen törtem a fejem, mi is lehet ez a szó, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna vele Hamvasnál: semmiképp nem jutott
eszembe, hogy Hamvas vajon hol is írhatott róla, mely mûvében, márpedig igen fontos fogalomról lehet szó, ha Powys külön kiemeli válaszában... Arra gondoltam, talán valami latin szó ragozott alakja lehet, mert két i-re hogyan végzõdhetne egy latin szó másképp; így hát keresgélni kezdtem a latin szótárban, meg halvány gimnazista kori emlékeimben a névszóragozást illetõen, de nem jutottam semmire: a "derii" nem akart beilleszkedni egyetlen deklinációs paradigmába sem... Az idegen szavak szótárából sem tudtam meg semmit. Nem maradt más hátra, elõkaptam Hamvas fõbb elméleti mûveit, s egy álmatlan éjszaka alatt újra átlapoztam õket, hátha rábukkanok az egyre rejtélyesebb szóra, melyrõl most már azt sejtettem, hogy talán nem is latin, hanem szanszkrit vagy héber, de a legvalószínûbben mégis talán tolték szó lehet... Ez a vállalkozásom is totális kudarcba fulladt: még csak hasonló valamire se bukkantam. Miután a most megjelent Hamvas-szótárban(Czakó Gábor kitûnõ munkája) is ellenõriztem, s ott sem találtam ezt a bizonyos "derii"-t, már csak egyetlen megoldásra gondolhattam: fel kell keresnem az egyetem különbözõ nyelvi tanszékeit, s szépen sorra kikérdezni a tudós tanárokat, nem ismerik-e véletlenül ezt a fontos kifejezést... Ezt a
dolgot azonban másnapra halasztottam.
Másnap pedig csoda történt -- ez az, ami miatt ezt a kis beszámolót írom. A levél többi részével már készen voltam, és a levelekhez írt utószót böngészgettem, azzal a hátsó szándékkal, hátha lesz valami utalás a "derii" kulcsfogalmát illetõen. De nem volt. Az utószó végén azonban egy másolat található Powys kézzel írt dedikációjáról, melyet a Hamvasnak ajándékba küldött könyvébe írt. És itt, bezzeg, a néhány soros bejegyzésnek pontosan a legközepén, újra szerepel a nagybetûs "Derii", aminél fontosabb dolog el sem képzelhetõ talán!
ToMég egyszer elolvasom a dedikációt -- és csodák csodájára mit veszek észre ekkor (hogy azonnal, abban a szent minutumban ki is törjön belõlem a szûnni nem akaró, hangos hahotázás)? Nagy-nagy örömömre azt veszem észre, hogy a két i betû valójában alul össze van ám kötve, s így nem is két i, hanem egyetlen ü betû az bizony; a levelek angol kiadója minden bizonnyal tévedésbõl szedte õket ii-nek... Vagyis ez a valóban fontos, tényleg nélkülözhetetlen, létfontosságú szó magyar nyelven van ám, és nem más ez, mint a mi jó öreg DERÛ szavunk. (El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem...)
my only Eastern European
Friend
&
Kindred Spirit
Béla Hamvas
&
also to his Lady of
"Derii"
or of
Golden-Green Light
From
John Cowper Powys
Corwen
North Wales
Jan. 1947.
Derûs téli napokat kívánok hát minden kedves olvasónak, s remélem, senkit nem untattam ezzel a kissé talán hosszúra sikerült
élménybeszámolóval.
*
Hogy vajon mit írhatott Hamvas a derûrõl John Cowper Powysnak,azt sajnos nem tudhatjuk, mivel az õ leveleinek nyoma veszett. Tudjuk viszont, hogy Hamvas az Óda a 20. századhoz címû esszéjében a derût a Jézus mosolya által fölszabadult emberi lélek forró azúr tisztaságának nevezi. Talán az sem mellékes, hogy mindössze egy mondattal arrébb Powys neve jelenik meg ugyanebben a szövegben.
Forrás itt
