Mindössze egy jól végzõdött fordítói
kalandot szeretnék
elmesélni, de hogy teljességében megvilágítsam
a dolgot, talán egészen ott
kell kezdenem a történetet, hogy ezerkilencszázkilencvennégy
karácsonyára az
Új Magyar Irodalmi Lexikon három szép kötetét
kaptam ajándékba a
Jézuskától...
Örömmel forgattam a nagyszerû kiadványt, mindjárt
ki is keresve
kedvenc íróimat, s rögtön az elsõk között
lapoztam fel a Hamvas Béláról írt
szócikket. Akkoriban már az életmûvét
egybegyûjtõ (aranyzöld színû)
sorozatnak a hatodik kötete is megjelent, s ezeket olvasván
meglehetõs
érdeklõdéssel fordultam 20. századi irodalmunk
ez enigmatikus alakja felé. Alexikonbeli szócikk végén egy érdekes adaton
akadt meg a szemem: 1993-ban a
The Powys Journalban megjelentek C. F. Powys Hamvas Bélához
és feleségéhez,
Kemény Katalinhoz írt levelei. Mint kiderült, valójában
nem C. F., hanem J.
C. Powysról, azaz John Cowper Powysról van szó,
errõl a remek angol íróról,
akinek mûvei közül mindmáig kevés jelent
meg magyarul. Nyomban arragondoltam, milyen jó lenne megszerezni ezeket a leveleket, s
lefordítani
õket magyarra, így hát a legközelebbi, jól
felszerelt könyvtárban (a szegedi
tudományegyetem központi könyvtárában)
hamarosan nyomozni kezdtem a Powys
Journal után. Persze, Szegeden nem járatták e
külföldi lapot, így hát
megpróbáltam könyvtárközi kölcsönzéssel
beszerezni a zsákmányt; csakhogy
különös módon így sem tudtak segíteni
nekem, hiszen nem találtak arra
vonatkozó adatot, hogy Magyarországon bárhol is
fellelhetõ lenne e kiadvány.
Nem baj, gondoltam magamban, szerencsére van egy frissen szerzett
svájci
barátom, Ronald Ewart úr, aki az angol irodalom tanára
a Sankt-Gallen-i
Egyetemen. Ronnal éppen akkoriban, 1994-ben kezdtem levelezni
Joyce kapcsán,
mivel egyetemi tanársága mellett szenvedélyes
Joyce-kutató, a zürichi James
Joyce Centre tagja (neki köszönhetõen sikerült
megszereznem egy
"kalózmásolatát" annak a lemeznek, melyen maga
Joyce olvas fel részleteketaz Ulyssesbõl és a Finnegans Wake-bõl). Írtam
hát neki még aznap egy
e-mailt, hogy meg tudná-e nézni vajon, hogy az õ
egyetemi könyvtárukban
fellelhetõ-e a Powys Journal. Ron készséggel utána
is járt a dolognak
(részben, gondolom azért is, mert elejtettem neki egy
megjegyzést arról, hogy bizonyos izgalmas párhuzamok vonhatók Hamvas és
Joyce szépírói
munkásága között). Sajnos azonban sem az egyetem
könyvtárában, sem a zürichi
Zentralbibliothekben nem talált rá a keresett periodikára,
sõt a
számítógépes keresõrendszerrel azt
is kiderítette, hogy nagy valószínûséggel
egész Svájcban sem lehet fellelni a Powys Journalt (talált
viszont egy másik
folyóiratot, melynek címe The Powys Review volt, s kezdetben
mindketten
abban bíztunk, hogy talán az lesz az, csak a magyar lexikonszerkesztõk
tévedésbõl írták "journal"-nek;
de sajnos nem, mint kiderült).
Nyomozásom
ezt követõen csak két év múlva folytatódott,
akkor is
csupán egy rövid közjáték erejéig:
mikor egy Hamvas emlékére készített
folyóiratszám szerkesztése során megismerkedtem
Dúl Antallal, a
Hamvas-életmû gondozójával, nála
is érdeklõdtem az angol levelek iránt,
kétszer is, de valahogy mind a kétszer átsiklottunk
a témán, s
megfeledkeztünk a levelekrõl... De hogy ne szaporítsam
tovább a szót, a
kalandos folyóirathajsza végül is csak mostanában
ért véget: néhány hete
telefonon beszéltem a koppenhágai Hamvas Béla
Klub vezetõjével, Lázár Ervin
Jánossal, s mikor (amúgy mellékesen) megemlítettem
neki Powys Hamvashoz és
Kemény Katalinhoz írt leveleit, meglepetésemre
azt válaszolta, hogy másnap
el tudja küldeni õket fénymásolatban, neki
ugyanis megvan az ominózus lap...
Így hát, miután sikerült hozzájutnom végre
a levelekhez (dániai
kerülõúton ugyan, s mintegy hét évvel
késõbb), neki is kezdtem az
olvasásuknak, és hamarosan a fordításnak
is. Találomra láttam munkához,
vagyis nem szedtem sorrendbe a leveleket, hanem elõször
az ötödik, majd a
negyedik, azután a hatodik levelet fordítottam le, s
így tovább. A levelek
baráti hangvételének hála, nagyon szépen
haladtam a munkával, s ennek,
mondani sem kell, meglehetõsen örültem. Már
csak a második levél maradt
hátra, melyre azonban csak két nap kényszerszünet
(megfázás) után
kerülhetett sor, akkor is csak lassan, mert (bal?)szerencsémre
éppen ez a
második számú levél bizonyult a legnehezebbnek
-- legalábbis fordítói
szemmel nézve. Powys és Hamvas hasonló esztétikai,
erkölcsi és gondolkodói
felfogása, egyszóval kettejük szellemi rokonsága
ebben a levélben
tisztázódik egyszer s mindenkorra, így nem véletlen,
hogy Powys fogalmazása
az érzelmi telítettség miatt ebben a levélben
a legösszetettebb: hosszú,
indázó mondataiban egyszerre több téma is
egymásba ölelkezik. Ez azonban még
nem jelent megoldhatatlan nehézségeket egy fordító
számára; akkor viszont
végleg megakadt a munka, s úgy éreztem, nem is
tudok vele zöld ágra
vergõdni, mikor a levélnek nagyjából egyharmadánál
a következõ sorra
találtam:
I love what you say of the word "Derii" and of that colour
golden-green which is along with a particular shade of purple my very
most
favourite Colour!
A színekkel nem volt semmi gond, de azzal a bizonyos "Derii"
szóval, amelyrõl Hamvas eszmefuttatása annyira
tetszett Powysnak, annál
inkább. Erõsen törtem a fejem, mi is lehet ez a
szó, de nem emlékeztem rá,
hogy valaha is találkoztam volna vele Hamvasnál: semmiképp
nem jutott
eszembe, hogy Hamvas vajon hol is írhatott róla, mely
mûvében, márpedig igen
fontos fogalomról lehet szó, ha Powys külön
kiemeli válaszában... Arra
gondoltam, talán valami latin szó ragozott alakja lehet,
mert két i-re
hogyan végzõdhetne egy latin szó másképp;
így hát keresgélni kezdtem a latin
szótárban, meg halvány gimnazista kori emlékeimben
a névszóragozást
illetõen, de nem jutottam semmire: a "derii" nem akart beilleszkedni
egyetlen deklinációs paradigmába sem... Az idegen
szavak szótárából sem
tudtam meg semmit. Nem maradt más hátra, elõkaptam
Hamvas fõbb elméleti
mûveit, s egy álmatlan éjszaka alatt újra
átlapoztam õket, hátha rábukkanok
az egyre rejtélyesebb szóra, melyrõl most már
azt sejtettem, hogy talán nem
is latin, hanem szanszkrit vagy héber, de a legvalószínûbben
mégis talán
tolték szó lehet... Ez a vállalkozásom
is totális kudarcba fulladt: még csak
hasonló valamire se bukkantam. Miután a most megjelent
Hamvas-szótárban(Czakó Gábor kitûnõ munkája) is ellenõriztem,
s ott sem találtam ezt a
bizonyos "derii"-t, már csak egyetlen megoldásra gondolhattam:
fel kell
keresnem az egyetem különbözõ nyelvi tanszékeit,
s szépen sorra kikérdezni a
tudós tanárokat, nem ismerik-e véletlenül
ezt a fontos kifejezést... Ezt a
dolgot azonban másnapra halasztottam.
Másnap pedig csoda történt -- ez az, ami miatt ezt a
kis
beszámolót írom. A levél többi részével
már készen voltam, és a levelekhez
írt utószót böngészgettem, azzal a
hátsó szándékkal, hátha lesz valami
utalás a "derii" kulcsfogalmát illetõen. De nem
volt. Az utószó végén
azonban egy másolat található Powys kézzel
írt dedikációjáról, melyet a
Hamvasnak ajándékba küldött könyvébe
írt. És itt, bezzeg, a néhány soros
bejegyzésnek pontosan a legközepén, újra
szerepel a nagybetûs "Derii",
aminél fontosabb dolog el sem képzelhetõ talán!
To
my only Eastern European
Friend
&
Kindred Spirit
Béla Hamvas
&
also to his Lady of
"Derii"
or of
Golden-Green Light
From
John Cowper Powys
Corwen
North Wales
Jan. 1947.
Még egyszer elolvasom a dedikációt -- és csodák
csodájára mit
veszek észre ekkor (hogy azonnal, abban a szent minutumban ki
is törjön
belõlem a szûnni nem akaró, hangos hahotázás)?
Nagy-nagy örömömre azt veszem
észre, hogy a két i betû valójában
alul össze van ám kötve, s így nem is két
i, hanem egyetlen ü betû az bizony; a levelek angol kiadója
minden bizonnyal
tévedésbõl szedte õket ii-nek... Vagyis
ez a valóban fontos, tényleg
nélkülözhetetlen, létfontosságú
szó magyar nyelven van ám, és nem más ez,
mint a mi jó öreg DERÛ szavunk. (El sem tudom mondani,
mennyire
megkönnyebbültem...)
Derûs téli napokat kívánok hát minden
kedves olvasónak, s remélem, senkit nem untattam ezzel a kissé talán
hosszúra sikerült
élménybeszámolóval.
*
Hogy vajon mit írhatott Hamvas a derûrõl John Cowper
Powysnak,azt sajnos nem tudhatjuk, mivel az õ leveleinek nyoma veszett.
Tudjuk viszont, hogy Hamvas az Óda a 20. századhoz címû
esszéjében a derût a Jézus mosolya által
fölszabadult emberi lélek forró azúr tisztaságának
nevezi. Talán az sem mellékes, hogy mindössze egy mondattal
arrébb Powys neve jelenik meg ugyanebben a szövegben.
Forrás itt
