Forrás itt
Mennyit fecsegnek, sopánkodnak Hamvas Béla kirekesztettségéről, s ez a
mellébeszélés többnyire mindig pompás alkalomnak bizonyul az álszent
megbotránkozásra, az aktuális politikai nézetek kinyilvánítására, nem
ritkán pedig az alig leplezett vállveregetésre is: „Bezzeg, ha rajtam
(rajtunk) múlott volna...!” Holott rajta (rajtuk) is múlott.
Mielőtt
bárki a mellőzöttség, a kirekesztés, a margóra szorulás jelenségéről
kívánna szót ejteni Hamvas kapcsán, jobban teszi, ha, mintegy alapvetés
gyanánt, fellapozza a szerzőnek a Társadalmon kívül című írását. Nekem
azonban e téma apropóján egy rádióbeszélgetés jut eszembe, amely 1993
márciusában hangzott el egy olyan irodalmi szerkesztővel, aki
műveltsége, széles körű tájékozottsága, és nem utolsó sorban
alkalmazkodó képessége révén még ma is az irodalmi élet egyik
legmeghatározóbb tekintélyének számít. A rádióhallgatók megdöbbentő
beszámolónak lehettek fültanúi azokkal a titkos pártutasításokkal
kapcsolatban, amelyek bizonyos írók elgáncsolására és ellehetlenítésére
irányultak, és amelyek persze korábban se voltak ismeretlenek előttem.
Nem is ez döbbentett meg a leginkább, hanem a cinikus önbutításnak, a
rosszhiszemű alkalmazkodásnak, a szellemi horizont tudatos
beszűkítésének (amit sokan hajlamosak „okosságnak” nevezni), a
közönyösségnek, a cinizmusnak azok a megnyilvánulásai, amelyek az egyéni
felelősség teljes hiányáról tanúskodtak, s amelyek — felfoghatjuk így
is — tulajdonképpen az ezekről a dolgokról valószínűleg mit sem sejtő
kollektívum (az „olvasóközönség”) ellen irányultak. S mindez egy olyan
férfiú részéről, aki, ahogy mondani szokás róla, maga a megtestesült
„européerség”! Az előadó érezhető önelégültséggel és élvezettel taglalta
(a hallgatóság nem kis derültségére) azokat a szellemes trükköket,
amelyekkel szerkesztőként a hatóságok tilalmait játszották ki a hatvanas
évektől kezdődően. Ennek az évtizedekig tartó modus vivendinek a
mottója nyugodtan lehetett volna az, amit a deportálást szerencsésen
elkerülő, nyugatosként induló, majd a felszabadulás után „haladónak”,
később pedig „mártírnak” kikiáltott költő és felesége 1947 nyarán, kaján
mosollyal az ajkukon, így fogalmaztak meg: „Nekünk sok pénzre van
szükségünk, épp eleget nélkülöztünk!” Vagy ahogy Somlyó vágta először
arcomba ezt a később oly széles körben elterjedt mondást: „Most ez van,
ezt kell szeretni.” Senkinek sem jutott eszébe nemhogy a nyílt lázadás,
de még a passzív ellenállás sem! Mi lett volna, ha jelentős, már
maguknak nevet szerzett írók nem hódolnak be a (ritkán nyílt, többnyire
csak) rejtett cenzúrának azzal, hogy saját maguk gyakorolják a cenzúrát —
önmagukon? Mi lett volna, ha nem publikálnak? „Nem reménykedhettünk
abban, hogy a helyzet megváltozik” — hangzott a visszaemlékezésben.
Persze, hogy nem, mivel a változást csakis a külső hatalomtól várták,
csakis ilyen változást tudtak elképzelni... Az, hogy ők, akik magukat a
szellemi elitnek tartották, próbáljanak meg érvényt szerezni elveiknek,
fel se merült bennük. Igencsak sokatmondó, hogy az előadó legnagyobb
sérelme a múltra vonatkozóan az volt, hogy ők, az írók keveset kerestek,
nem érvényesülhettek kellőképp... Számomra nem kétséges, hogy ezek az
egymás és önmaguk előtt a látszatbehódoló szerepében tetszelgők
lényegesen korruptabbak voltak a ténylegesen behódolóknál — igaz persze,
hogy „eszesebbek”, talpraesettebbek, tehetségesebbek (mindenfajta
pejoratív él nélkül) voltak náluk, és mellesleg igen jól kerestek. De
minél jobban, az annál negatívabb hatást gyakorolt írói színvonalukra.
Voltak persze olyanok is, akik önmagukat mártírnak tekintették, mert egy
ideig valóban nem publikálhattak teljesen szabadon. De vajon miért
siránkoztak annyit e „mártíromságuk” miatt egy olyan korban, amikor
egész egyszerűen szégyen volt, ha valaki megjelent? Valóban örömére
szolgált volna Weöresnek vagy az Újholdasoknak az efféle hírnév kétes
dicsősége? Mindeközben pedig a bohém szemfényvesztő szerepében
tetszelegtek mások és önmaguk előtt. Pedig a bohém épp attól az, hogy
semmibe veszi az anyagiakat, az aktuális hatalmi berendezkedést, és egy
nemesebb értékrend nevében képes megteremteni önmagában a derűt. Akik
mégis rajtavesztettek, és 56-ban lebuktak, mint szegény Zelk vagy Déry,
azok leginkább ügyetlenségüket okolhatták érte, mert nem mérték fel a
valódi erőviszonyokat, és tévesen úgy gondolták, most jött el az ő
idejük. Jellemző, hogy a forradalmat komolyan vevők és az élhetetlenek
jártak csak pórul, akiktől idegen volt mindenféle erőszak, míg 56
legvéresebb szájú hordószónokainak (pl. T.-nek) a hajuk szála se
görbült. Vagy ott volt a Rákosi-antológia! Milyen kiábrándító, hogy
szinte senki nem tagadta meg a benne való részvételt, legfeljebb
készakarva rossz verset adott. E magatartás hitványabb volt, mint a
cenzúrát és diktatúrát nyíltan valló és vállaló hatalomé. Hisz két
irányban is hazudni kellett: hazudniuk kellett felfelé, a pártvezetés
felé, másrészt (s ez a súlyosabb) lefelé, a tájékozatlan, jóhiszemű
olvasó felé is. Márpedig aki sokat hazudik másnak, az előbb-utóbb
önmagának is elkezd hazudozni... Ennek a hazugságnak mérge sokkal
ártalmasabb hatást gyakorolt a kollektív érzületre és mentalitásra, mint
a hatalom brutalitása vagy az iskolák tudatos agymosása. Lásd például
annak (az egyébként nem is tehetségtelen) írónak a reakcióját, akinek
Béla felajánlotta, jöjjön ő is az erőműhöz dolgozni, s így nem kell azon
keseregnie, hogy a Rákócziról írott regényét nem adják ki. Hamvas
ajánlatát az illető elképedve utasította vissza: csak nem gondolja, hogy
hajlandó lenne ilyen alantas munkára... A korszak két legtekintélyesebb
prózaírója (egyikük költő is volt) vajon tényleg hitt abban, hogy a
finom diplomáciai érzékkel megfogalmazott írásaikkal képesek
világosságot gyújtani az adott helyzetben? Az egyikük belebetegedett,
amikor az általa elutasított rendszer betiltotta színdarabját,
pontosabban megakadályozta, hogy az előadás a kitűzött időben kerüljön
bemutatásra. (Mellesleg másikuk, a költő-prózaíró, akihez egyszer Weöres
közvetítése révén voltunk vendégségbe hivatalosak Bélával, inkább
elment otthonról, nehogy találkoznia kelljen velünk. Később se próbált
mentegetőzni a történtekért, igaz, a viszontmeghívásunknak sem tett
eleget soha...) A legszomorúbb számomra mégis Szentkuthy esete. Azt,
hogy Lukács nekiment Hamvasnak, politikai elkötelezettségei,
pártmegbízatása, félelmei etc. még bizonyos értelemben érthetővé is
teszik. De az, hogy Szentkuthy, a magyar irodalmi modernizmus szinte
egyetlen képviselője (sőt: jelképe) a korszakban, a
Gyermekkereszteshadjárattal még rá is tromfoljon Lukácsra, arra nem
tudom, elfogadható mentség lehet-e az önimádat, az immoralitás, a
„csak-a-felszínen-maradni-minden-áron” vágya...
Valószínűleg a
fentebbiek alapvető oka abban ragadható meg, amit Hamvas A magyar
Hüperiónban valahogy úgy fogalmaz meg, hogy itt mindenki mindig is a
„legnagyobb” akart lenni. És hát persze abban a laposságban, abban a
sekélyességben, amellyel az írásnak mint olyannak a mibenlétéhez,
eredetéhez, szakralitásához viszonyulni szokás. Mert ha mindenféle
salakkal szennyezve is, Adyban mégis csak megvolt még az írás morális
méltóságának tudata, nem kevésbé Babitsban, különösen élete utolsó
harmadában. Mindketten tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy az író és a
műve egymástól elválaszthatatlan. Ahol pedig ez az azonosság nincs meg,
ott az óhatatlanul átüt az írásmű szövetén is.
Ami tehát Hamvas
kirekesztettséget illeti, annak vajmi kevés köze az oly annyiszor
emlegetett „három T-hez”. Hamvas kívülállása, tudatosan vállalt
irodalmon kívülisége ebben a megalkuvást nem ismerő érdeknélküliségben
rejlik, az író személyének tisztaságát felmutató írásművészetben, ami,
úgy látszik, mind a mai napig épp elég okot szolgáltat arra, hogy a
mindközönségesen értett „szellemi” elitből kirekesztessék. De ebben
rejlik senkiéhez sem fogható vonzereje, lenyűgöző hatása is, főleg
azokra, akikben él még valamiféle tisztaságigény.
(1995)
Ez az írás az Irodalmi Jelenben jelent meg.
Forrás itt
