Ugrás a fő tartalomra

Kiemelt

Hamvas-szókincstár

Hamvas-szókincstár „…a szó megnevez és megszólít, életre kelt” Szakács Gábor szerkesztésében Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri,  meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden  időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs  objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült  csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a  csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az  emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan  egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15. o.) Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az  ember itt az őskori és keleti

Hétköznapi emlékek Hamvas Béláról, 3. rész - lejegyezte Dr Buttyán Kornélné

Mint mindenkinek, azt hiszem, Béla bácsinak is, a " Gondviselés " nagy ajándéka volt, hogy néhány szép évet tölthetett Bokodon, - nyugalomban, és zavartalan békességben.
Ezek voltak az utolsó alkotó évei.
Ugyan, miért nem tudnak erről az irodalomtörténészek?!
Nyugdíjazásától a haláláig, még több mint 4 év telt el!
Ez alatt az idő alatt azonban, - amit "otthon " töltött, - már csak egy könyv készült el, - és a nagyon szomorú levelek:
"....... Nem tud megvigasztalni senki, a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám...."
Hát nem akadt senki, aki megfogta volna a kezét, - akkor, amikor a halál, már ott állt az ágya előtt?
Amikor 1964 febr. vagy márciusban elköszöntünk Tőle, - erős volt, - és egészséges!
Mi történt vele? ....
Mi történt vele, - mi történhetett vele "otthon" ...?
A szombathelyi barátjához írt levele olyan, - mint egy segélykiáltás.
Hogyan juthatott ez a csodálatos ember, ilyen reménytelen, ilyen kilátástalan helyzetbe?
Erre, - továbbra is azt hiszem, - csak egyetlen lehetséges válasz van, - hiányzott az életéből a szeretet, ami megtarthatta, - és ami még itt tarthatta volna.
Öreg fát, - nem lehet átültetni.
13 évi távollét után, - hiszen, csak ritkán, legfeljebb vendégként járt haza, - nem lehetett könnyű megpróbálkozni azzal, - hogy újra összeszokjon a " kemény ", - Kemény Katalinnal.
Időközben mindketten megöregedtek, - alkalmazkodási készségük is megcsappanhatott.
Béla bácsi, - a 13 évi távollét alatt megszerethette a zavartalan egyedüllétet, - és nyilván, hiányzott neki.
Talán, hiányzott a teljes, korlátlan szabadság is, - a külön kuckó, - ahová elvonulhatott.
Talán hiányzott a végtelen, illatos mező, ahol a fűben elfeküdhetett, -...s ahol füvet rágcsálva nézte a madarakat és az eget.
Hiányzott a végtelen mező, - ahol az Őt körülölelő csendben, a lelke is szabadon repdesett.
Talán hiányoztak azok az emberek is, - akikkel 8-10-13 évig együtt élt és dolgozott, - s akik Őt kedvelték, tisztelték, - és szerették. - s akikhez Ő is kötődött.
Nem hiszem, hogy mindent otthagyva, - függetlenségét, - szépséges magányát, feláldozva, - könnyű szívvel tért volna vissza, a szeretet nélküli otthonba, - hogy újra felvegye egy örömtelen házasság igáját.
Nyilvánvalóan hiányzott a bokodi élete, - ami a saját külön élete volt - és nyilvánvalóan, hiányoztak a megszokott emberek is.
Legfőképpen, - talán Sz. Erzsike.
Erzsike maga volt a megtestesült jóság és kedvesség. Ha bármit tehetett valakiért, - akkor azt azonnal meg is tette.
Nem volt kifejezetten vidám ember.
Szemében, - és arcán azonban állandóan, valami nagyon halvány mosoly ült.
Ebben, - szinte, hasonlított Béla bácsihoz.
Sírni pedig úgy tudott, - ahogy még soha senkit nem láttam, - csendesen, hangtalanul, - almányi könnyeket hullatva, - miközben a szemében, a könnyek mögött, - a halvány mosolya bujkált.
Szerettem Erzsikét. Erzsikét, - mindenki szerette.
Erzsike, szabadidejében gépelni szokott Béla bácsinak, meg stencilezni. Rengeteget.
Béla bácsi pedig, tanácsot adott Erzsikének, - szintén rengeteget.
Erzsikének nem volt családja, - csak egy 14 - 15 év körüli nevelt fia, - aki állandó aggodalmat, gondot, és szinte megoldhatatlan problémákat okozott neki, -... de akit nagyon szeretett.
Erzsike, - kedves volt, gondoskodó, melegszívű, - fiatal, és szép.
Ha hasonlítanám valakihez, talán, - leginkább Hegyi Barbarához tudnám hasonlítani.
Picit ugyan barnább volt, - és pár kilóval több, - és persze nem öltözött olyan szépen, mint Hegyi Barbara, - de ez nem számít..
A mozgása, hangja, a mozdulatai, arcmimikája, - és a gyors beszéde is, - nagyon hasonlított rá.
Emlékszem, gyakran rontott be az irodánkba, - teljes ajtószélességgel, kopogás nélkül, feldúltan, - "Csókolombélabácsibajvan " - szöveggel.
Ilyenkor, felkeltem, és átmentem az ő irodájába, vagy P.Annihoz,
Erzsike, mindig, - megnyugodva jött vissza Béla bácsitól. Az almányi könnyei elapadtak, - sőt, - néha még dúdolgatott is.
Persze, - jött olyankor is, ha nem volt éppen problémája, - ugyanúgy, - sebesen, és teljes ajtószélességgel, - kopogás nélkül.
Csak a szöveg volt más: " Csókolombélabácsihoztamegykisteát. "
Télen meleget, - nyáron hideget, alumínium kannában. És, szalvétával letakarva hozta hozzá a poharat is.
Béla bácsi, - szívesen teázott, - és nyilván szívesen vette Erzsike gondoskodását is.
Erzsike, ( tudtunk róla, elmesélte ) - nehéz, és mostoha sorsot hagyott maga mögött, - amikor Bokodra jött.
Minden jó szóért hálás volt, - mindenkinek. Béla bácsira pedig úgy nézett fel, ahogy az ember Istenre néz. Tiszta szívvel, - végtelen hálával és szeretettel.
De, csak ennyi, - és,....semmi más.
( Milyen kár!... Milyen kár!!...- mondom, ma, - én...)
Béla bácsi, Erzsikének, - a békességet adta. Békét önmagával, - mindennel és mindenkivel, az egész világgal.
Amikor, egy- egy beszélgetés után Erzsike, eljött Béla bácsi irodájából, - szinte sugárzott ő is.
Ma ennyi év után, sokszor gondolok rá, - hogy hiába látszott egyszerű hétköznapi embernek Hamvas Béla, - hiába élte a mi, egyszerű, hétköznapi életünket, - mégiscsak más volt. Más volt, mint mi.
Nem volt közülünk való, - de akkor annak hittem.
Mintha egy szent reinkarnációja lett volna.
Volt egyfajta képessége, - hatalma.
Egy igazi, valóságos hatalma, - ami, nem hiszem, hogy földi hatalom lehetett.
Képes volt megszentelni maga körül, mindent, - az egész életet. A miénket is.
Talán, - ezért is volt más a mi életünk, - akkor, ott, Bokodon, Béla bácsi mellett, a főnökünk védőszárnyai alatt.
Természetesen, - én is szerettem Béla bácsit.
Sem akkor, sem ma, - nem tudom hasonlítani azt az érzést, - semmi máshoz.
Nem is hasonlítható.
Nem úgy szerettem, - ahogy az ember az Édesapját, nagyapját, fivérét, férjét, munkatársát, szomszédját, barátját, szerelmét, szeretőjét, gyerekét, lelkipásztorát szereti, - és pláne, nem úgy, - ahogy a főnökét.
Talán, - egy csillagot szeret így az ember, - vagy Gábriel arkangyalt.
* * * * *
Nagyon sokáig, - fogalmam sem volt arról, - hogy Hamvas Béla kicsoda.
Sok évvel ezelőtt aztán, a Múzeum krt.-i könyvesboltban, találtam egy könyvet.
Nem vagyok benne biztos, - de alighanem a Babérliget könyv lehetett.
Máig, - ez a kedvencem, és cipelem is magammal évek óta, - mindig, mindenhova.
A könyv, már akkor is elnyűtt volt, - nagyon sokan olvashatták előttem. A lapjai szamárfülesek voltak, - oldalak, sorok, aláhúzva, megjelölve, behajtogatva, - végig az egész könyvön. Nem baj. Ez se ártott neki.
Mára pedig én is rátettem néhány lapáttal, - én is megjelöltem, én is behajtogattam, - pedig nem szokásom, - és tele tűzdeltem papír fecnikkel. Már magától is kinyílik, ha felveszem, és akkor úgy érzem ez Béla bácsi üzenete nekem, - a mai napra. Úgy olvasom.
Úgy, - mint egy bibliát.

Akkor, mert tetszett a könyv, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat vásároljak, - ugyanettől a szerzőtől.
A nagyon tájékozott eladó pedig, - aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, - miközben könyvet keresett, mindent elmondott nekem, amit tudott róla.
Azt is, hogy különféle erőműveknél dolgozott, - és, azt is, hogy meghalt már.
Mintha a villám vágott volna belém, - úgy ért a felismerés.
Ott, - és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, - Béla bácsival lehet azonos.
Azért, reméltem, hogy, nem. Őszintén reméltem.
- Jaj, nem. Nem. Mégsem.
- Hátha,....- mégsem....-
Mert a gondolat, - szinte sokkolt.
Nem tudom miért, - de nem tudtam örülni Hamvas Bélának. Inkább szomorú voltam.
Egy idegen ember zuhant be az életembe, akivel, - nem tudtam mit kezdeni.
Egy idegen, - akiről sohasem hallottam.
Nem kellett nekem Hamvas Béla.

Nem akartam kicserélni, a " mi " Béla bácsinkat, akihez erősen kötődtem, - Hamvas Bélára.
Én, szerettem Béla bácsit, csodáltam, és egyszerű emberként is felnéztem rá.
Amikor azonban Hamvas Bélát olvastam, - nem a Babérliget könyvet, - hanem mást, - akkor, arra kellett gondolnom, hogy Ő, olyan hihetetlen magasságokban "élt " és " létezett ", - ahová én, mégcsak felnézni sem bírok.
Féltem, ha elolvasom a könyveit, - majd egy másik arc jelenik meg előttem, ami esetleg eltakarja, elhomályosítja, Béla bácsi jól ismert, - és számomra annyira kedves - arcát.
Nem akartam ezt.
Inkább nem olvastam Hamvas Bélát.
Egyideig aztán, - sértődött is voltam.
Nagyon.
Miért nem tudhattam én arról, - hogy ki volt Ő? Miért?...Miért?
Nem bízott Béla bácsi bennem? Ez a gondolat, lesújtott.
Először, sírva fakadtam. Aztán, - éjszakákon át nem aludtam miatta.
Rá kellett döbbennem, - hogy én elmeséltem neki a szörnyű kudarcomat, - Ő azonban nem mondott el nekem a sajátjáról semmit
Sokáig szomorkodtam miatta.
Egyideig aztán, - dacoltam is.
Ha nem, hát nem, - már nem lehet rajta változtatni.
Tettem a dolgomat.
Továbbra sem olvastam Hamvas Bélát.
Még a gondolatát is elhessegettem.
Nem kellett nekem Hamvas Béla. Nem. Megvoltam nélküle.
Emlékezni is csak Béla bácsira akartam.
Azonban - rá kellett döbbennem, hogy mindig történt, ill. történik valami, - és egyre gyakrabban, - ami folyton Hamvas Béla felé " terelget ", ill. terelgetett.
" Muszáj " volt , vele foglalkoznom, - akár akartam, akár nem.

Elég volt ránézni a Szerb Antal verseskötetre, - ami Bokodon is velem volt, - s amelyet ráérő időnkben, felváltva lapozgattunk Béla bácsival. Ő, - gyakrabban, mint én.
Néha elvitte a sétáira is, és telerakta - könyvjelzőként, - és frissen lepréselt virágokkal, levelekkel, fűszálakkal, - amit persze én azonnal kigyomláltam belőle.
Ha ránéztem a verseskötetre, - muszáj volt Béla bácsira gondolni.
Közben, telt az idő. Tettem a dolgomat.
Béla bácsi ?....Vagy Hamvas Béla ?... Nem tudtam összemosni őket.
Nekem, - két különböző ember volt.
Az meg egészen biztos, - hogy számomra, - az előbbi volt fontosabb, - és értékesebb.
Vissza - vissza tértem a Múzeum krt.-i könyvesboltba újabb könyvekért .
Megvettem, ami kapható volt, - de nem olvastam el a könyveit, csak gyűjtögettem, és néha-néha belepislantottam.
Folyton, - halasztottam az olvasást. Mindig találtam kifogást, hogy miért.
A Gondviselés azonban, - továbbra is Hamvas Béla felé terelgetett.
A Múzeum krt.-i könyvek után, - lányom, fiatal orvos udvarlója, aki minden fellelhetőt elolvasott Hamvas Bélától, és Hamvas Béláról, - szinte állandóan, róla beszélt.
Lányom is szerette Hamvas Bélát, - sokat olvasott, és sokat idézett is tőle.
Baráti körük, szintén Hamvas Bélát olvasott, idézett, - Hamvas Bélát "elemzett", vagy Hamvas Béláról beszélt.
Isten bocsássa meg nekem, - de úgy tűnt, - a csapból is Hamvas Béla folyik.
Így, akarva - akaratlanul, körülöttem éltek a gondolatai.
Meg kellett hallanom őket.
Sok töprengés után, - számtalan mentőkörülményt keresve, - lassan mégiscsak megenyhültem, és fokozódó érdeklődéssel hallgattam, bárkit, - ha róla beszélt.
Egészen addig, - amíg, egyszercsak ráébredtem, hogy elmúlt....-. Valóban nagyon fájt, - hogy nem volt hozzám bizalma, de elmúlt.
És akkor, -.... hirtelen megértettem.
Amikor együtt dolgoztam Béla bácsival, fiatal voltam, - nagyon elkényeztetett, - és majdnem gyerek, - a koromnál is fiatalabb.
Éretlen.
Miért éppen velem osztotta volna meg a gondjait?
Alkalmatlan voltam, - nem méltatlan, - a bizalmára.
Megkönnyebbültem ettől.
Szinte szerettem volna megölelni azt a drága, mosolygó szemű öregembert, - akitöl 1964 márc.- ban sírva búcsúztam el, nyakába borulva, sok -sok puszival, - akihez az ajtóból visszarohantam mégegyszer megölelni, - s akinek megígértem, hogy visszajövök még ide, - Bánhidáról is, - vagy akárhonnan. Még a világ végéről is.

Mire azonban - pár héttel később - visszamentem, Ő, már nem volt ott.
Soha többé nem láttam.


Tovább a negyedik, befejező részhez


Forrás itt

Népszerű bejegyzések

Kövess a Facebookon!