Forrás itt
A mint valamit „tudok”, rögtön kifogásom is van. Leginkább persze a
csend ellen van kifogásom... „Aki azt hiszi, hogy jobban tudja… ebből
(jön) minden rossz (erőszak, kizsákmányolás).” „Az tudja a legjobban, mi
kell nekem, aki engem szeret.” (…) „Nem vagyok alkalmas arra, hogy egy
legyek a tizenkét tanítvány közül. Pedig az élet csak akkor lenne
elviselhető, csak akkor lenne hiteles. Állandóan Isten közelségében
lenni. Mi legfeljebb a szellem közelségében vagyunk.”
A Hamvas Béla-életműsorozat legutóbb megjelent kötetei (a Naplók két
része, illetve a Levelek), bátran mondhatjuk, együtt megrázóan új fénybe
állítják a korábbi szövegeket, pontosabban Hamvas személyét. Egyszerűen
azért, mert bennük az előzőleg megismert művek teljes háttere,
valósága, egy élet „láthatatlan története” sejlik fel, természetesen
messze pontosabban és hitelesebben – tehát végtelenül elevenebben –,
mint bármilyen életrajzban. A Naplókban a belső, a Levelekben pedig
bizonyos értelemben egy külső „út” válik megsejthetővé. Ezt a három
kötetet érdemes ezért legalább egyszer nem ide-oda lapozgatva, hanem az
elejétől a végéig elolvasni, majd egyben szemlélni, és ami a
legfontosabb: észrevenni, és megemészteni, hogy lapjaikon leginkább egy
Krisztushoz való megtérés története bontakozhat ki… Sőt, hogy a Hamvas
iránti tisztelet megtartása mellett esetleg egyáltalán nem is olvashatók
másként, mint így.
„Levelében megemlíti, hogy sokan kizsákmányolták műveit, hogy
gondolatainak eredeti Molnárságát elsikkasztották. Én ilyesmiben nem
hiszek. (…) (Ezek a gondolatok) A levegőben voltak, mint az atmoszféra,
vagy a ragály. (…) Régebben én is éreztem azt, hogy megloptak, mert a
forrást nem nevezték meg. (…) Mondott valaki valamit, amit én is
mondtam. De ötvenen is mondhatták volna. Nem én találtam ki. Ezzel volt
megfertőzve az egész légkör.” (Levél Molnár Antalnak.)
Az ember olyat írjon és mondjon, amit csak ő tud írni és mondani,
különben „tolvaj és rabló” – persze ne a görcs felé hatolva tegye ezt,
hanem az alázat (hit) felé: az ember az alázatban kapja vissza önmagát,
minden valósnak bizonyult képességével együtt. Valósnak bizonyulni pedig
nem mást jelent, mint odaadhatónak lenni: „A más üdve előbbre való,
mint az enyém. Azt hiszem, ez a legnehezebb (és a legtöbb), amit meg
tudunk tenni.” (Levél Dobes Lászlónak.) A pillanatot, nem mintha tudnánk
róla, többnyire csupán úgy ismerjük, mint önmaga jelét, önmaga távolról
érkező (öröm)hírét: valósággá csak az alázatban (a hitben) válik – és
csak az így felismert pillanatban lehet az ember „egészen elégő
áldozattá”: vagyis valósággá…
Bizonyos értelemben ennek az életműkiadásban beállt „hangulatnak” a
része lehetett volna a szintén nemrég megjelent – külsejében a köteteket
imitáló – A Kőhegyen című DVD-kiadvány is, amely azonban mégis inkább a
Metafizikai Hagyomány – így főleg Julius Evola és René Guénon –
bűvöletében élő Hamvas Bélát választja. Őt tekinti az opus valódi
centrumának – mintegy az „igazi” Hamvasnak –, így hát, ha valakit, akkor
őt figyeli: nem igazán halad a Naplók és a Levelek által is felderengő
másik úton, illetve egészen a „végkövetkeztetésig” biztosan nem, sőt azt
bizonyos körökkel összhangban – ha nem is ugyanolyan fokon és céllal,
de – talán súlyos tévedésnek, vagy legalábbis különös zavarnak és
jelentős visszalépésnek tartja…
Persze, előfordulhat, hogy egy ilyen „követés” egyenesen lehetetlen,
elvégre a valódi hit (alázat): felfoghatatlan ajándék... Így Hamvasnak
sem annyira azok a rezdülései igazán mélyen megrendítőek, amelyekben még
tudósan konstatál, például így: „A kereszténységet a Hagyomány
betetőzésének kell tekinteni”, vagy akár így: „Meggyőződtem róla, hogy
az egyetlen kinyilatkoztatás az Evangélium, mert Jézus Krisztus valóban
az Isten fia”. Hanem inkább azok a mélységes csöndek, amelyekben lénye
legmélyéből, minden (esetében briliáns) módszeren, spekuláción és
praktikán vélhetően messze túl, őszintén felfakad: „Édes Jézusom...”
Az érettséghez folytonosan mi hiányzunk, és nem Ő, aki éppenséggel
folytonosan megvan; ahogyan végül az Út sem bizonyul annyira saját
útnak, mint inkább újabb mérhetetlen ajándéknak; a törekvés pedig, az
akarat mozdulata, és vele az úgynevezett „megszerzett tudás”, benne akár
maga a zseniális mű. Mindez a látszat ellenére soha, egy pillanatra sem
volt más, mint az alázat valóságát kereső, tehát a gondolkodás
igazságából a látvány igazsága felé epekedő ember mozdulata: ima.
Forrás itt
