Dúl Antallal budapesti otthonában
Sütő Zsolt beszélget
(2007)
Egyik interjúban említetted, hogy kultúránkban Hamvas Béla olyan
szerepet tölt be, amely nem legális, majdhogynem nem létezik. Dúl Antalnak,
aki a Hamvas-életmű feldolgozója, aki e pozíció helyreállítására is
tör munkájával, előadóként is, milyen szerepe, sajátos pozíciója van
itt és most, van-e itt helye a munkádnak?
- A „Hamvas-kérdést” szabad a legnagyobb perspektívából látni. Nézd,
Jézus azt mondta, hogy
az én országom nem ebből a világból való.
Valahogy így értettem Hamvas „törvényen kívüliségét”, hiszen Jézus
ezzel valami hasonlót mondott: a történeti kor kezdetétől ebben
a világban semmi sincs a helyén ebben a világban. Európában, a
nyugati civilizációban évezredekig központi szerepet töltött be
a vallás, de hiába vannak még ma is intézmények, egyházak, iskolák,
pártok, kolostorok, kardinálisok, püspökök, Jézusnak ma sincs „hová
lehajtania a fejét”. A piramis csúcsán álló embereknek egyébként más
kultúrákban sincs helyük, mert a világ szövetébe sehol sem illenek bele.
Abban a korábbi interjúban is említettem a piramismodellt, amely négy
nagy tudás-ágra osztja fel a szellemi orientációt: vallásra, filozófiára,
művészetre és tudományra. Ezek valamelyikébe az emberek besorolódnak,
aszerint, hogy milyen szerepet vállalnak benne. Egyik azt mondja, „mikrobiológus
vagyok”, és abba a sarokba helyezi magát. Vagy: „én absztrakt szobrokat
készítek”, „én pontos gondolatokat fogalmazok meg”, „én színész vagyok”,
„én miniszter”, „koldus”, „vallásalapító”. Hamvas Béla viszont sohasem
állítaná magáról, hogy ő író, de azt sem, hogy spirituális tanító, és
a legkevésbé azt, hogy mester. (
Ne nevezzetek mesternek, az ember
fia vagyok). Mi Jézusból megváltót,
paraklétoszt, közvetítőt,
ítélő bírát, mindenféle túlvilági lényt csináltunk, csak saját választott
szerepét hagytuk nem hagytuk meg a számára:
az ember fia.
Hamvas is ezt mondja:
Más rangot, mint ember, nem vagyok hajlandó
elfogadni. Ehhez képest bölcs, szent vagy hős – számomra nem
kielégítő kategóriák. A Karneválban viccesen úgy fogalmaz: ha
te kardinális vagy, te Nobel-díjas főtudós, te meg a világot vezető
főhatalom, az amerikai elnök vagy, akkor én a Szentháromság titkára
vagyok. A Szentháromság titkárának viszont ebben a világban hol a helye.
De milyen világban van, ha ebben nincs?
- Valahol ott, ahol a felébredtek vannak, Maharishi, Buddha, Csuang-Ce,
Eckhard. Az egységtudat ország nélküli királyai. Ez a világ számukra
illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed. Buddha
azt mondja, a vágyak és őrületek sodorják az életet kényszerpályára,
minden cselekedetünket átjárja a félelem, az üres remény, a gyűlölet.
Hamvas azt mondja: ez a korrupt realitás. Nem a
dharma (rend),
hanem az
adharma világa. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem ebből
a világból való, nem a sötét vagy világos részt, hanem a kettő
közös végső forrását, az egészet választja. Aki a szabadság, az elfogadás,
a látás
pozícióján
áll, nincs szüksége rá, hogy magára rangokat és címeket aggasson.
Másfelől figyeld meg, milyen furcsa, ha az embereket megkérded
az utcán, hogy „ki vagy?”, alig tudnak valami lényegeset mondani
magukról. A többség a nevét mondja, legfeljebb a szakmáját említi.
Amikor Buddhát kérdezték, azt válaszolta: ébren vagyok. A hivatalokban
ügyfelek, kérelmezők, alperesek, választópolgárok, a felnőtt lakósság
valahány százaléka vagyunk. Ez az antropológiai mélypont, mert minden
embert csak a sorsfeladata felől lehet, szabad, kell megismerni.
Ezekre gondoltam, amikor arra utaltam, hogy csakis tágabb perspektívából
tudom értelmezni Hamvast. Ráadásul ennek egy további vonzata is
van, amit nemigen szoktunk említeni: az igazi közösség egyre inkább
a társadalmon kívül van, ahogy azt már a 30-as években megírta Hamvas.
Az éberek közössége („az Egyház”) egyre kevésbé tud a világ „hivatalos”
szövetébe beilleszkedni. Ezek az emberek rendre kimaradnak az egyetemek
tanári karából, az akadémiákról, a kulturális centrumokból, a politikumból.
Azon a szinten találkoznak, ahol nincsenek jelen a „legális” intézmények.
Társadalmon kívül című
írásában már a 30-as években nagyon pontosan leírja, hogy tulajdonképpen
ő egyedül van a társadalmon belül, és a többi sok millió van
kívül.
Miért? Mert képvisel valamit, (az egységtudatot: az Egyházat),
ami ezekben a „Gesellschaftokban” nem jelenhet meg. Hogyan fogalmaz Hérakleitosz?
A közös álomra gondolsz?
- Éppen ellenkezőleg. A közös alapra. „Az éberek világa egy és közös,
álomvilága mindenkinek egyéni”. Vagyis az egyetlen éberség áll
szemben hatmilliárd álomvilággal.
Ugyanakkor ma már a többé-kevésbé közös világban élők sem választják
az én-mentes, közös együttállást. Lehetetlen nem ápolgatnunk szinte
reflex-szerűen az individuális énünket, annak minden hiúságával,
hírvágyával, nyomorúságával együtt. Te csinálsz
valamit
az interneten,
a Zoli csinál valami
egyebet,
én is csinálok valami mást – egymás erőtlen támogatásával dolgozunk,
szinte csak valamiféle szimpátia tart össze bennünket, miközben
valamennyien nélkülözzük a hivatalos háttértámogatást.
Kiadói munkáddal mégis ennek a társadalomnak kínálod fel a könyveket.
- Inkább néhány ezer embernek. A kiadót hál’ istennek teljesen saját
erőből működtetjük. Csináljuk, rászántuk az életünket („nem kell
különös előnyét látni annak, amire az ember ráteszi az életét” figyelmeztet
Hamvas), és mindegy, hogy a világ nem mozdul rá.
Illetve nagyon kevesen. Biztosan van rálátásod sajátos helyzetedre.
- A Hamvas-hagyatékra gondolsz? Valami rálátásom talán van. Hamvas Béla
úgy fogalmazott, hogy azért nem olvas újságot, mert akkor nem tudja,
hogy mi történik ténylegesen a világban. Amikor újságot olvasott,
túlságosan lekötötte figyelmét a felület, ettől nem látott a mélyre.
Az egészet csukott szemmel lehet a legtisztábban látni, ez egyfajta
keleti távlat. Fiatal korában az ember nagyon sok ismeretre vágyik és
nagyon sok kapcsolatot épít, társul emberekkel - később ezt már egyre
kevésbé teszi. Természetszerűleg az öregkor a remetekor, a világtól való
elfordulás ideje – a hindu hagyományban a négy életkor közül az utolsó.
Te fiatalember vagy, még a brahmacsárja (tanuló) korában vagy, de majd
fogod tapasztalni, hogy eljön egy idő, amikor a világnak minden bölcsessége,
sőt akár a vagyona, az anyagi erőforrása is egyszer csak hozzád kerül.
El sem tudod képzelni most. Azt hiszed, hogy örök életedre egy ilyen
nincstelen, üres-zsebű fickó leszel, aki csak úgy kódorog a világban
– pedig nem így lesz: egyszer majd fél Marosvásárhelyről gondoskodnod
kell, a fél város a tiéd lesz. Ugye, nem hiszed? Pedig húsz év múlva
látni fogod, hogy egy bizonyos részét ennek a világnak meg fogod kapni.
És ez semmi individuális előnyt nem jelent! Elérkezik majd az idő, amikor
a hatalmak elég érettnek gondolnak téged arra, hogy átvedd a világot.
Ezt most hogy értsem?
-Ez törvényszerű. Az asztrológiában például azt mondják, hogy amikor
az ember a jupiteri korszakba lép, egyszer csak legális lesz számára
mind a szellemi, mind az anyagi lét. A középkorúak a téridő birtokosai.
Csak ezután jön a szaturnuszi korszak, az öregség, az erdei magányos
remete korszaka. Nehogy azt hidd, hogy ezt meg lehet úszni. Esetleg
nem lesz tiéd a főtér, de lehet, hogy egy kolostor lesz rád bízva,
az pont olyan vagyon, és éppen olyan felelősség: így bízzák az emberre
a maradékot, a világ hagyatékát. Így van rám osztva ez a Hamvas-hagyaték
is: elértem abba az életszakaszba, amikor megörököltem, mert Kemény
Katalin remeteségbe vonult. A megörökölt világ – elég nehéz probléma
ez.
Nagyon sajátos örökség. Akkor fogalmazhatok így: rádszakadt? Rengeteg
anyag, elég csak végignézni itt a polcokon. És nemcsak fel kell dolgoznod,
hanem a bizalmat is megkaptad.
- A távozni készülő Katalin ezt a végrendeletében megírta. Együtt dolgoztunk
harminchat évig, így alkalmasnak talált a folytatásra. De ez is
sok szálon fut: a munkának csak az egyik része az, hogy az ember
piszmog a betűkkel. A másik része a kapcsolat tartás lenne, néhány fontos
emberrel.
Fontos emberek,
idézőjelben: inkább az elkötelezett emberekre gondolok. Mindenki
„kiválasztódik” egy munkára. Aki egy kicsit mitikusan akar fogalmazni,
azt mondja, hogy Hamvas az egyik embert kiválasztotta erre, a másikat
meg amarra, és erejéhez mérten még egy kicsit gondoskodott is róluk,
ellátta őket idővel, figyelemmel, sőt anyagilag is. Így semmi nem
sürget senkit, nincs hajsza és időpánik. Azt mondják, az időpánik maga
a pokol. Aki azt mondja,
nincs időm,
azt a pokol örvénye magába rántotta. A fontos dolgokra mindig van
idő, és főként mindig van idő arra, hogy éber légy, más nem számít.
Az álomvilágban hisztéria van, pánik, határidő. A mi világunk, a nyugati
civilizáció kisgyermekkortól kezdve időpánikba helyezi az embereket:
határidő, vizsga, terminus, beadás, leadás... Hajszoljuk önmagunkat,
hajszolunk másokat.
Ráadásul túlerőltetve.
- Erőn fölül. S ez meglátszik a munkán is. Lehet, hogy jó a teljesítmény,
a gép, a terv, a mű, de az aurája nem sugároz örömet, nyugalmat,
derűt. A rideg pontosságot csak az ember ismeri. Csak úgy árad
belőle a neurózis, a depresszió, a pánik: állandó nyomás alatt élünk.
Állandó nekifeszülés a másodpercekért.
Tavaly tavasszal, a szentendrei Hamvas-fórum találkozóján
együtt néztük meg azt a dokumentumfilmet,
amelyet Lázár Ervin Járkáló És Farkas Jenő 10 évvel ezelőtt készítettek: egyszerre
láttunk téged közöttünk, és a képernyőn - 10 év különbséggel. Tíz évvel
azelőtti énedhez képest nyugodtabbnak, teltebb embernek tűntél– csak
az ing
volt
azonos rajtad.
Ami voltam vagyok, de ami lettem, nem voltam mindig – mondja
Hamvas az Unikornisban
. Vannak képességek, amelyek mint a rügyből
a levél, ki tudnak bontakozni. Fizikailag nem lehet nem megöregedni,
miközben az ember lélekben ugyanott tart, mint hároméves korában. A gyermeki
lényét mindenki őrzi, de ahhoz, hogy ezt a szellemi érzékenységet élni
is tudja, éles szemű, jó vezetők kellenek. Mindent azoknak köszönhetünk,
akik a fásultságot letépik rólunk!
Neked tehát voltak, vagy vannak ilyen mestereid?.
- Vannak. Legfőképpen Hamvas, de ő csak az utolsó láncszem. De ott van
Hérakleitosz, akit az előbb idéztem: nála frissebb szemű ébresztő
nincs. Vagy Csuang-Ce. Közhely, hogy az ember fizikai családja
a földi alapot adja, de sokkal fontosabb a szellemi család, amibe másodszor
születik bele. Van egy vérszerinti apád és mamád, aki testi létedben
elindított, és – ideális esetben ‑ valameddig a szellemi utadon is elkísért,
támogatott. Fontosabb azonban a második születésed. Ott már Platón
a nagybácsikád, az unokatestvéred pedig vagy Lao-Ce, vagy Böhme – és
ez az eredeti család. Ki a szellemi édesapád? A vérségi vonalnál melyik
a mélyebb, fontosabb családi köteléked?
Ez így nagyon radikális.
- Erről beszélt Jézus. Amikor üzenték neki, hogy kint az édesanyja,
a testvérei várják, így szólt:
Ki az én anyám? Kik a testvéreim? Egyszerűen
félresöpörte a fizikai kötelékeit.
Nem is lehet ezt konvencionális tudattal megérteni.
- Nem.
Jézus szuperbuddhista, és amit mond szuperhagyomány – csak nem vesszük
észre. Azt hittük, köré kell építeni egy szakrális mitológiát, nehogy
még egyszer, nekünk is keresztre kelljen feszítenünk őt. Kivétellé tettük
és ezáltal megtagadtuk. Előbb úgy, hogy Jézus ott, egyszer, Galileában
testet öltött, elvégezte a megváltást, és helyreállította a kibillent
világ egyensúlyát – ezzel árultuk el őt először. Másodszor azzal, hogy
őt tőlünk eltérő, különleges lényként kezeltük, aki az Atya egyszülött
fia. Pedig Jézus nem győzte eleget ismételni, hogy
ti és én egyek
vagyunk. Egy percig sem engedte meg azt a kettőséget, hogy ő
más
lenne, mint mi. Éppen, hogy cseppet sem vagyok más – hanem
az
Atya, én és ti egyek vagyunk, és ezt háromszögszerűen körbe zárta.
Az
éberek világa egy és ugyanaz, ahogy az előbb idézett Hérakleitosz
megfogalmazta.
Hamvas sokat ír a hagyományokról. A te életedben hogyan jelenik
meg a hagyomány mint realizációs lehetőség? Hamvas számára az írás
jelentette a módszert, úgy tűnik, és ő nem gyakorolt például zazent
vagy ilyesmit – neked mi a módszered?
- A legtöbb ismerősöm számára a hagyomány csak studiomot jelent, a szentkönyvek
és a kommentárok olvasgatását, legfeljebb elmélkedést. Pedig a
szentkönyvek mindegyike a realizációs utak valamelyikét ajánlja:
kontemplációt, meditációt, belső elcsendesülést. Meditáció valamelyik
formája kihagyhatatlan. Jóga, zen, vipasszana, kontempláció. De nem árt
tudni, hogy az embernek azért kell meditálnia, hogy egyszer majd ne meditáljon
többet. Pontosabban, hogy ne kellejen követnie már semmilyen meditációs
technikát. Azért kell leülnöd, hogy egyszer majd ne kelljen leülnöd többet.
Paradox helyzet – de a meditációs technikák valamelyikét nem lehet megspórolni.
A legtöbben mégis megspórolják.
- A legtöbben azt mondják:
egyetértünk. Mégsem teszik. Vagy
a meditációt agytornának, koncentrációs gyakorlatnak gondolják.
Az, aki bejárta az utat ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem
indult. Csakhogy az a két ember
nem ugyanaz a két ember. Az
egyik hazatalált, a másik ezt csak a túlvilágon reméli. Ez az út
önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj
ökör a megfékezése jelenti. Elkapni, megragadni a gyeplőt, és keményen
hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zenhagyományban. Ezt az
utat nem lehet stúdiumokkal, gondolkodással helyettesíteni. Aki nem indul
el ezen az úton, az a bozótban tévelyeg, mint az ökör, amelyiket még
nem kutatta föl a pásztora.
Tehát te rendszeresen gyakorolod a meditációt.
- Folyamatosan meditálok, de mondom: a meditációnak van olyan formája,
amelyik már nem feltétlenül kötődik rítushoz vagy ülőgyakorlatokhoz.
Ezt elég gyorsan sokan elérni vélik, de aztán mégsem tudnak kitartani
mellette. Talán hallottad már a zen-mondást:
miután megvilágosodtam,
még húsz évig kellett gyakorolnom, hogy megvilágosodjam. Ez nagyon
igaz. Mert a megvilágosodás csupán ígéret a hazaérkezésre. De nincs
még otthon az ökör. Az ökör hazavezetése a nagy munka. Gondold
el a fokozatokat. Az első képen a pásztor még csak nem is sejti, hogy
hol van az ökre, csak a nyomait látja, s ezek a nyomok jelentik azokat
a szellemi vezetőket, akiket mi, ifjú korunkban keresünk. A szellemi
vezetők pedig el fognak vezetni arra a pontra, ahol rátalálsz a problémára,
az ökörre. Ettől kezdve magadra maradsz. A heroikus munka csak ezután
kezdődik. Ki kell hozni a lápból, az iszapból – ez iszonyú nehéz, elbánni
vele, a szeszélyeivel, a vágyaival.
Én ezt szeretem, ezt nem szeretem,
ez jó nekem, ez nem jó… Mindenki vélekedik és válogat, elfogad és
elutasít. Ebben élünk – és a különlegesség varázslatában, káprázatában.
Mindenki rendkívüli egyéniséggé akar válni. Ezt az ökröt kell úgy
hazavinni, hogy az eredeti helyére visszakerüljön. Ahogy a mesterek mondják,
később már akkor is meditálsz, amikor a buszmegállóban állsz, akkor is,
ha fát vágsz, akkor is, ha a vécén ülsz. A fizikai munka egyáltalán nem
zárja ki a meditációt. Egyetlen zen-mesternek sem kell leülnie többet
meditálni: irgalomból ül le, a többiekért. Buddhának sem kellett leülnie
– de tanítania
kellett,
sok-sok évtizedig. Mint mondta:
vannak közöttünk kevésbé koszosak,
akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Tehát fáradhatatlanul
tanított.
Azt akarom mondani ezekkel a fokozatokkal, hogy ha le is ülök, szinte
passzióból teszem, mert jópofa dolog, jólesik kikapcsolni, ott tisztultabb
is,
rendezettebb a légkör, de nem
kell leülnöm, elég
régen tudom már, hogy nincs különösebb jelentősége, ha valaki mereven
ül napi tizennégy órát, például.
Voltak ilyen időszakok?
- Voltak, sok évig. A kilencvenes években volt egy ilyen nagyon kemény
szakasz, hat év. Szessinek, rohatszuk, meg jártam Willigis
Jager-hez,
voltam Japánban is, nagyon kemény, katonás fegyelmű kolostorban.
Persze az is tele volt rituális trükkökkel. Harada
Roshi,
a japán kolostor apátja rájött, hogy ha nem dolgozza meg a kolostorban
időző amerikai fickókat, ha látja el őket reggeli négytől este
tízig programokkal, akkor azok csak a lányokat hajkurásszák, vagy
borozgatnak. Ezért aztán kidolgozott egy nagyon kemény napirendet.
Fél négykor kelés, négyre be a templomba szútrákat recitálni, öttől
hétig személyes beszélgetés a mesterrel, aztán reggeli, majd kemény meditációs
munka (samu). Délben ebéd, egy óra pihenés, többnyire alvás – ilyenkor
mindenki, ahol van, eldől, annyira fáradt. Aztán folytatódik ugyanígy,
este kilencig. Ülni mozdulatlanul, egy pontra koncentrálni, ez a világ
legnehezebb dolga. Fát vágni vagy követ törni könnyebb.
Meg a legőrültebb is.
-Igen. Ahogy a kívülállóktól oly sokszor hallottam: nemhogy segítenének
a betegeken, a rászorulókon, vagy pénzt keresnének a családjuknak,
tétlenkednek. A belül lévők viszont tudják, hogy ebben a nagy semmit
tevésben a világ tényleg gyógyul. Aki kívülről nézi, soha sem fogja
megérteni. Azáltal, hogy a
dharma benned rendeződik és kristályosodni
kezd, párhuzamosan a világ is rendeződni kezd. Nem azért ülsz le, hogy
bárkin is segíts, de azon a valakin, aki rászorul, mégis segíteni fogsz.
Nem azért kell meditálni, hogy megmentsük az elöregedett civilizációt
vagy a beteg Földet. Leülni, (járkálni, dolgozni, szeretni, aludni, töprengeni,
bort inni, veszekedni) csakis azért kell, hogy felébredj. Az éberséget
viszont nem olyasvalami, amit ki lehetne ülni. Nincs garancia rá,
hogy valaki sok meditációval elérhetné. A meditáció mindössze arra való,
hogy a felébredéshez vezető út akadályait elhárítsa – ez történik ülés
közben. Az érzéki benyomásokat, a gondolatokat, minden egyéni megragadottságot
megpróbál elengedni, kizárni. Ha látomásai vannak, azokat, ha fantáziaképei,
azokat, mindent elengedni. Kitakarítani, kipucolni tabula rasát
teremteni. És, akkor még mindig nem világosodik meg. Ez bizony nagy gond.
Az első
rohatszukon mindig ez volt a szomorú tapasztalatom.
Elkezdtük hétfőn, és a közepén, szerdán este úgy álltam fel, hogy
na,
ezt a napot is megette a fene, ma sem világosodtam meg. S ezt mindennap
ki kellett újra és újra mondanom.
Ma sem világosodtam meg.
Ma
sem. Elég sok időbe tellett, míg megértettem, hogy a stréberség
itt semmit sem számít, és ezt nem lehet kierőszakolni. Ha nem történik
meg, hát nem történik meg. Nincs lényegtelenebb dolog, mint a megvilágosodás.
Leülni nagyon fontos. A leülés a világ rendjének a helyreállítása. Ha
valaki reggel leül, azzal egész napra tartást kap. A legtöbb ember este
szeret meditálni, és ez érthető, hiszen reggel a gyerek üvölt, sor áll
a fürdőszoba előtt, rohanni kell a munkába. Pedig reggel a legjobb leülni,
korán, felkelés után, ez ad igazi energiát, ami egész napra elég.
Ehhez képest az emberek többsége reggel azzal kezdi a napot, hogy
bekapcsolja pl. a tévét vagy az internetet, bármit.
- Igen, én is bekapcsolom a rádiót, és szinte minden reggel bekapcsolom
a kávéfőzőt.
A rádió, az kevésbé agresszív: az csak hang.
- Ó, már megtanultuk, hogy a tévét is félszemmel nézzük. Közben mosakodás,
kapkodás, ruha, uzsonna. – És az egész világon, mindenütt ugyanazt
kapjuk, Budapesten, Pekingben, Marosvásárhelyen, Kongóban.
S mi a helyzet az internettel? Tavaly, mikor a hamvasbela.org kapcsán
a tévében voltál, említetted, hogy az internetről lejönni
olyan
volt, mint a cigarettáról leszokni.
- Van egy függőség. Az internet a mája tipikus szupermegjelenése, egy
sajátosan középtelen rendszer. Mi a mája? Háló. Különböző szövetek
sűrű egymásba-olvadása. Azt jelenti, hogy vakon szövöd magad a
végtelenségig, hálóba, és hamis centrumok alakulnak ki itt-ott benne
– ezek a szerverek. Az internet egy olyan végtelen szövet, aminek nincsen
közepe – tipikus mája. Se eleje, se vége, és nem találod az atmant benne.
Az mindig túl van rajta: az atman nem sző semmit.
De kétségtelen, hogy van egy
szófia-állapot is itt… Szófia,
az istenbe szellemülő, az a maja, aki fölismeri, valamilyen módon ráébred
önmagára, és a megváltásba áll be, és a megváltásnak a folyamatában,
ahogy azt szolgálja erejével magából az istent – ezzel magát váltja meg.
Az internetnek van egy ilyen sansza. Arra, hogy magát váltja meg, azáltal,
hogy áldozatba helyezi magát. De ezt nagyon jól kell érteni. Akkor nincs
benne áldozat, amikor láncfűrésszel vagdossák egymást darabokra a gyerekek
a játékban – amikor benne vagy ebben a kápráztató állapotban. Tehát az
internet valami igazabb állapot felé terelhet.
Het.
- Het. Ez a szófia-állapota az internetnek. Szófia az a mája-lény, aki
felismerte az Atyát, és felajánlja neki az életét. Az atyába szerelmes
asszony, aki odaadja neki az egész életét. Ez a házassági modell
a hinduknál is kialakult: meghal a férfi, és a nő önként megy a
máglyára, nincs több dolga a világban. Ezt az asszonyt, ha az internet
meg tudja fogni, jeleníteni, akkor eljuthat egy ilyen szófia-állapotba.
És, ezt tapasztaljuk is, mert igazi kapcsolódásra nincs már más módunk
– és, így, egy ilyen fizikai úton kapcsolódunk.
Kezdetben nem kellett kommunikálni, szavakkal, hanem egy olyan szavakon
túli térben volt az ember, ahol átment a tudás. A mester és tanítvány
között ma is így megy át. Nem kell megbeszélniük, hanem átmegy. Veszi,
érzi. Amikor ez elsápadt, akkor kezdődött a tanítás. Akkor le kellett
ülni, mint az Upanisádokban, (Upanisádok azt jelenti:
odaülni mellé),
és a fülébe súgni, mert már nem értette a direkt átadást. Aztán a szó
is elsápadt, mert hülyeségeket kezdtünk el beszélni – két ember találkozik,
és megbeszéljük, hogy milyen idő volt, igen, kicsit hűvös van, holnap
esni fog a hó, stb. – ezért kár kinyitni a száját egy embernek. A nyugati
civilizáció így beszélget. Annyira rejtőzködünk, hogy nem lehet csak
lényegtelen dolgokban tartózkodni.
Amikor meg elsápadt a szó, akkor le kellett írni. Ez a Buddha kora,
a szútrák kora, az Upanisádok, a Védák kora. Hérakleitosz kora. Rögzíteni
kell, mert különben nem marad meg. Mert szóban már nem jön át. Ez is
lejárt, és elkezdődött az elektronikus korszak. Szilícium, memória, mágnesesség,
bináris kódrendszer. A számítógép alapmechanizmusa is (a bináris számrendszer:
van információ
–
nincs információ) a mája tipikus megjelenési formája. Igen-nem,
yin és yang, és ezeknek az egymásba való forgása – ez a káprázat. Gondold
meg: van töltöttség egy cellában, vagy nincs, és ehhez képest látod te
azt, hogy a Fujijamán felhők úsznak a monitoron – na ez a káprázat.
Izgalmas volt az imént leülni: pont a zendo középen ültem, s a jobb
oldali ablakban egy rigó énekelt, a másikban egy quad zúgott - én meg
középen a kettő között. Tipikus helyzet.
- A quad nagyon agresszív. A rigó is vérengző állat – de sokkal kevésbé
agresszív, éneke pedig beleilleszkedik, belesimul a világszövetbe,
a természetbe.
Minden lehet jó eszköz, ha az ember uralni tudja. Vagyis nem a technikával
van a baj, hanem hogy nem tudjuk azt uralni. Én is használok időnként
fűnyírót. A technikát uralni annyit tesz, mint azt az áldozati rendbe
beállítani. Internetet, autót, quadot, telefont – mindent.
Az internet önmagában nem rossz vagy jó, hanem egy tipikus maja megnyilvánulás.
A látszólagos információk özönlenek feléd, megállás nélkül. Egyetlen
dolgot tud igazán az internet: szőni, szőni, szőni a hálót – ameddig
csak lehet.
De, emberi hálózatokat is.
- S akkor megjelenik a második szintű internet, majd a harmadik, majd
a negyedik – és teleszövi a világot. Az a baj, hogy igazi kommunikáció,
az interneten is, nagyon ritkán zajlik.
A hamvasbela.org
levelezőlistája is, ha be van állítva egy jó vonalra,
ha az áldozati rendbe be van állítva, akkor az embereknek az egy út-lehetőség,
legalábbis útjelzőket tud adni – így bizonyos értelme lehet a dolognak.
Csak túl sok sallanggal adja ezeket az útjelzőket, és rabolja az időt.
Egy mester-tanítványi relációban mindez százezerszer nagyobb energiával
megy át. A chat-program pedig vagy a levelezőlista, az nagyon sok füsttel
meg homállyal jár.
Gondold meg, Hamvas Béla vajon mihez kezdett volna az internettel? Chattelt
volna talán? Valamilyen szinten biztosan belement volna. De az a módszer,
hogy reggeltől estig ott ülök, este meg vérmes szemekkel bezuhanok az
ágyba, egész nap a különböző szinteket kontrolláltam meg beavatkoztam,
meg küldtem, fogadtam, beszéltem meg vélekedtem…
Mit üzennél a levelezőlistánk tagjainak?
- Légy lényeges. Légy célratörő. Fogalmazz szűkszavúan. Csak akkor írj
levelet a listára, ha úgy érzed, hogy különben belehalnál, ha azt
nem írod le. Légy koncentrált, mert nincs vesztegetni való időnk.
Ez egy nehéz feladat.
- Nehéz. S ha ezt megcsináljátok, ugyanazt a funkciót láthatná el, mint
a könyv: az is betűkből, sorokból szőtt szövet. Olyan kifogásom
lenne evvel is, mint a könyvvel. Itt is a könyveimnek a négy-ötödét
ki lehetne dobni, soha többet nem fogom őket kézbevenni. Lom. Voltak
idők, amikor a könyvekbe kellett beletenni a szellemi energiákat – és
nem a netbe.
Danyi Zoli, Délvidékről úgy került veled kapcsolatba (és vált később
a Medio-nál munkatársaddá), hogy egy Hamvas-kiadvány szerkesztése alkalmából
megkeresett téged, és interjút kért. Hasonló módon kerültünk mi (Vivarte
Alapítvány - Kolozsvár) is képbe, a hamvasbela.org kapcsán,
Erdélyből. Az alaptörténet mintha ugyanaz lenne.
- Furcsamód a környező, külső országoknak (Szerbia, Románia) nagyabb
az aktivitásuk mint a
belső Magyarországé. Nagyon vicces. Ez
valamit jelent. Csak a magyarok nem fogják fel. Hogy milyen egészséges
szellemi gyökereink vannak – és hol. Itt bent nagy baj van.
Amíg itt éltem, azt hittem velem van a baj. Próbáltam átvenni az
itteni szemléletet, de nem sikerült. Szerencsére aztán feladtam, s
hazamentem. Most már látom, hogy nem velem van a baj, vagy nem csak
velem.
- Igen, az ember fiatalkorban nem tudja, hogy ő a hülye vagy a többiek.
Aztán rájön, hogy lehet, nem is ő a hülye.
Hány nyelvet bírsz?
-
A lengyellel kezdtem – sokat jártam Lengyelországba, stoppal. Élő
nyelvek közül német, francia, angol. A teológián tanultam héberül, latinul,
görögül. Egy keveset tanultam szanszkritül és kínaiul is.
Magyarországon, de főleg Budapesten, gyakran tartsz előadásokat,
például a Szintézis
Szabadegyetemen vagy
a Hamvas Collegiumban. Kik a hallgatóid, mi érdekli őket, mi
a motivációjuk?
- Nagyon vegyes társaság, életkorban is, foglalkozásban is, tudatszintben
is. Amikor az ember az első lépéseket teszi, vagyis amikor a spirituális
érzékenység benne kialakul, tele van lila okkultizmussal. Az
ezoterizmus egy
nagyon lejáratott fogalom – mindenféle zagyva moslék belekeverődött.
Az ezotéria eredetileg nagyon tiszta dolog volt, és azt jelenti,
hogy
belül
van.
Ezo aki érti, és
exo aki nem. Azt tapasztalom,
nagyon sok összetört ember keres valamiféle orientációt. A hallgatóság
egyharmada férfi, a többi meg nő. Egy időben kicsit pejoratívan
neveztem őket
frusztrált háziasszonyoknak. De ez így nem helyes:
olyan korban jönnek ezek a nők, amikor az első lendület megtörik.
Megszülték a gyereket, unalmassá vált a házasságuk, a gyerek már kamasz,
nem kell neki a mama háttere vagy közvetlen kapcsolata, és egy vákuumba
került az anyaságával meg az életével. Fogódzót keres, és van benne valami
pozitív érzékenység. Régebben kicsit negatívan mondtam, hogy megyek
frusztrált háziasszonyoknak előadást tartani.
Olyan nők is megjelennek, akikről az ember nem is hinné: például manikűrösök,
fodrászok. Úgy érzem magam, mintha Alexandriában lennék. Aranyszájú Szent
János írja, hogy nem lehet már bemenni a fodrászhoz sem, mert mielőtt
az embert megnyírnák, előbb meg kell beszélni a szentháromság titkát,
a fodrász csak azután hajlandó hozzáfogni – Alexandriában ilyen világ
volt akkor. S ma is ilyen világ van: bemegyek a fodrászhoz, és előbb
meg kell beszélnünk valami ezoterikus dolgot, mielőtt lenyírna. Ettől
persze nem mélyül a dolog, ez egy nagyon felületes spiritualitás, és
nagyon kevesen jutnak túl ezen. Olyan, mint a nyelvtanulás: nagyon kevesen
jutnak el a középfokig. De mindig akad egy-egy ember, akiről érzem, hogy
ráhangolódott, s tudja, miről van szó, és kap valamit, tehát fontos neki.
Ha mindig akad valaki, akkor van értelme.
- Van, igen. Száz emberből öt érti – s 95 azt hiszi, hogy érti. Ott
van a tölcséres-típus, például: azt várja, hogy töltögessék belé a
tudást, mert nem akar meditálni, a kemény utat, amit neki végig
kell járni, azt nem akarja.
Ilyen a mai ezotéria többsége: kiszolgálják ezt az igényt.
- Ilyen. Sokszor úgy is érzem, hogy ilyen okkult szolgáltatóipart végzek
tulajdonképpen. Például elmesélem nekik, hogy milyen a zen-élet,
és azzal megnyugodnak, mondván, hogy akkor most már
tudják milyen.
A temperamentumod is olyan, hogy akár keményen vagy agresszíven
rá is tudsz szólni az emberre. Akár egy előadáson is.
- Igen, előfordul. Például, volt nemrég egy béke-meditáció a Margit-szigeten,
a Föld megmentéséért. Kétezer ember ült a fűben, mi meg a pulpituson.
Ott volt egy zsidó rabbi, egy jezsuita szerzetes, egy buddhista
tanító, meg én. Mindenki elmondta előttem a magáét, a buddhista
Buddha útjáról beszélt, a rabbi Talmud-történetet mondott, a jezsuita
Máriáról beszélt, a meditáció vezetője pedig a Föld végtelenül rossz
állapotáról beszélt, amit mi a meditációnkkal tudjuk meggyógyítani, a
pszi-mezőbe átvinni. Én meg elmondtam, hogy
ezért egy percet
nem szabad meditálni. A Földet nem kell megmenteni. Bajban van az Univerzum?
Nem kell ettől félni: ez egy világfolyamat része, ha az egyik bolygó
eltűnik, jön a másik.
Csakis azért szabad leülni, hogy te világos tudatra ébredj. Az gyógyítja
a földet. De csak az. És, azért sem kell leülni, hogy a különféle vallások
csapdáiban maradjunk… A zsidó felejtse el Mózest, Ábrahámot, Dávidot,
a keresztény felejtse el Jézust, Máriát, a szeneteket, az apostolokat,
a buddhista felejtse el Buddhát, Lin Csit, a Dalai Lámát. Azért meditálni
nem szabad, hogy még jobban beleragadj ebbe a szövetbe. Neked mindent
el kell tudnod engedni, hogy
tabula rasa állapotba juss. Utólag
azt hallottam vissza, hogy nagyon negatív voltam… Pedig én voltam az
egyedüli pozitív.
Örök dilemma a Hamvast olvasók-sejtők között a kapcsolat Hamvas
és Kemény Katalin között, Hamvas és Darabos Pál között, vagy Kemény
Katalin és Darabos között. Meg a kapcsolat és a törés Darabos meg közted,
a könyv (Egy életmű fiziognómiája
) kapcsán is. A köztetek
akkor kialakult helyzetet le tudnád írni, pl. archetipikusan?
- Archetipikusan nem. Kétségtelen, hogy Kemény Katalin megosztó személyiség
volt. Nagyon kevés embert fogadott el. Darabost például nem fogadta
el soha, őrá azt mondta, hogy durva az egészhez és érzéketlen.
Engem éppen Katalin ajánlott be Daraboshoz, aki az Akadémiai Könyvtárban
dolgozott csoportvezetőként – onnan kezdve pedig Darabos a főnököm lett.
Pokoli volt. Egy tipikus bürokratikus rossz főnök volt – s ezt
neki is tudnia kellene, de ő nem akarja tudni. Aki be akarja hajtani
a munkaidőt, betartani a munkafegyelmet – persze, ezt egy főnöknek mindig
gyakorolnia kell valamilyen szinten, de nem volt minőségi ízlése-érzéke.
Az emberekkel másként kell bánni. Ennek ellenére én elég jól berendezkedtem
ott, és eljártam kétórákat ebédelni, de mégis állandóan szorongtam –
pedig az nem egy szövőgyár volt.
Darabos szerette volna a Hamvas-kéziratokat feldolgozni – de Katalin
azt mondta, hogy Darabos erre a feladatra alkalmatlan. Mert a szöveget
csak a betű szerinti szinten tudta elfogadni. Mikor például Katalin egy
kicsit változtatott a szövegen (mondjuk beírt egy névelőt), késremenő
harcot kellett ezért vívnia Darabossal. Katalin mondta:
mikor mentem
Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal bíztatott, hogy
javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni
a szöveget. Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas
módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű
meditációs eszköz.
Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és
lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.
Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását
így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának
gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai
tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította,
és engem is erre bíztatott, mondván:
ne adjunk az ellenségnek ilyen
olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt
oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom,
de ő például
Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette,
és ez jót tett a szövegnek.
Darabos ebbe nem ment bele, ezért aztán Katalin azt javasolta, nekem,
titokban, hogy beszéljük rá Darabost: ő inkább írjon egy monográfiát,
a kéziratok helyett.
Így született a szóban forgó monográfia?
- Így született az a három kötet. De aztán visszahullott a fejére, mert
olyasmit ír a Darabos, ami nem igaz. Hamvasból például strébert
csinált, aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik
és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja,
előre,
fejlődni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest
róla. Nem ilyen volt Hamvas.
Ha jól tudom, sokan követik ezt a képet, a mai napig.
- Ezt a könyvet tekintik forrásnak, sajnos. Katalin lesújtónak nevezte.
Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes
képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber. Ez volt a Katalin konfliktusa
Darabossal.
Hamvas sem foglalkozott Darabossal soha, és nem is vette őt komolyan.
Archetipikus alatt arra gondoltam, amikor egyszercsak felbukkan
egy új tanítvány, és ő kapja meg a mestertől az örökséget, nem a fő-tanítvány.
Te csak fél évig ismerted Hamvast – Darabos viszont már régebbről.
- Az időnek ebben az esetben nincs jelentősége. A házmestere 35 éven
át ismerte Hamvast, és nem jött ki belőle semmi.
Nem az időnek akarok jelentőséget tulajdonítani ezzel, hanem az
ő sértődöttségét vagy megbántódottságát próbálom értelmezni. Hiszen
én legfeljebb elképzelni tudom milyen volt akkor, ott, nektek.
- Egy biztos: Hamvas Darabos Pált nem tekintette tanítványának.
Mondhatod, hogy téged viszont igen?
- Későn kapcsolódtam be, de baromi intenzíven.
*
Dúl Antal (szül. 1945): teológus végzettségű, ám szellemi
irányultságát tekintve spirituális szabadságot hirdető, egyházi dogmatikától
mentes, nagy műveltségű, széles horizontú tanító. „Másként-gondolkozását”
1968-ban, Hamvas Bélával történt személyes találkozása és az író haláláig
tartó kapcsolata alapozta meg, amely az évtizedek alatt a hamvasi életmű
kiváló ismerőjévé és interpretátorává tette. Az 1990-es évek elejétől
kezdve rendszeres előadóként találkozhatunk vele a metafizikai, ezoterikus
bölcselettel foglalkozó körökben. (pl. Szintézis Szabadegyetem, Hamvas
Kollégium, stb.) Ugyancsak a 90-es évek óta saját alapítású könyvkiadóját
működteti Medio Kiadó néven, amely Hamvas Béla műveinek közreadására
jött létre, és amely az életműből eddig húsz kötetet publikált.
*
Megjelent az
Irodalmi Jelen 2008. márciusi számában.
