(részlet a Patmosz című esszékötetből)
A szégyen jogán mindenesetre van egész sereg tudós, művész, papi ember
és gondolkozó, aki a totális senkiség ellen tiltakozik. A számon
természetesen nem múlik; a dolog nem attól függ, hogy hányan vannak.
Inkább azon, amit Guénon ír, hogy a törekvések erőtlenek és részlegesek.
Az ember megkísérli, hogy a senki-korszakban humánus lényét megmentse,
sőt valamiféle szellemi restaurációt is készítsen elő. A valaki tudománytól,
művészettől, vallástól, gondolkozástól nagyobbára független. Mert a súly
nem a produkcióra, hanem az emberi személy intaktságára esik. A valaki,
tekintet nélkül arra, hogy milyen téren, a senkivel szemben, emberi voltának
komolyságát igyekszik fenntartani, és bármilyen erőtlenül és részlegesen,
mint Guénon írja, a törvényes és a normális életrend helyreállítását
óhajtja. Ez a valaki az, aki az emberi lény szubsztanciális voltát amennyire
lehet, önmagában meg akarja óvni, hacsak nem muszáj, nem stréber és nem
karrierista, de még akárki sem. Ezért mégha nem is egészen valaki, mégis
valaki, nem pedig senki. Nem mert tudós. A tudomány valószínűleg menthetetlen;
mint természettudomány létrontás, mint szellemtudomány alexandrinizmus.
A tudomány a polgár messianizmusa, mert a polgár a tudóstól várja, hogy
a világot megváltsa. A proletár, mivel sehol semmi újat nem tud
mondani, ezt a messianizmust átvette és felfújta, és a tudóst privilégiumokkal
halmozta el, abban a hiszemben, hogy a megváltónak magas fizetést
kell biztosítani. A proletár életeszménye nem a sok pénz, mint a polgáré
volt, hanem a magas fizetés. A proletárt egyébként nem szabad összetéveszteni
a senkivel. A proletár, ha primitív is, de legitim kaszt, és abszolút
helye a társadalomban éppen úgy megvan, mint a brahmannak vagy
a lovagnak vagy a gazdasági kasztnak. A senki viszont kaszton kívüli
söpredék, avama, ahogy a hindu hagyomány mondja, vagy ahogy Guénon nevezi:
cadavre psychique.
A valaki független attól, hogy művész. Sajátságos, hogy Klee, Mondrian,
Schönberg, Bartók, Mallarmé, Rilke, Moore, Brancusi jelentősége
csak kisebb részben van a műben, nagyobb részben a műért való helytállásban,
a törvényes és normális életrend helyreállításáért való erőfeszítésben.
Mint a kivételes tudósoknál. És mint a papoknál vagy gondolkozóknál,
akik vallásra vagy világszemléletre való tekintet nélkül ugyanabban
az erőfeszítésben vesznek részt. A buddhista Suzuki és a héber
Martin Buber és a katolikus Przywara egy vonalban áll Maritainnel
vagy Zieglerrel vagy Sesztovval és Bergyájevvel és Gabriel Marcellel.
És azonos abban, hogy részleges és erőtlen.
A valaki nem teljes értékű emberi személy. A valaki éppen csak
hogy valaki, nem egészen senki. Mindig kétes és bizonytalan, mert
a hozzá hasonlókon kívül más őket semmibe se veszi. Ez volt a polgárság
taktikája, bárki bármilyen lényegeset mond, vagy komponál, fest
vagy ír, mindegy. Indolencia. Elhallgatni. Lehetőleg elhallgattatni.
A zseni bálvány, de a legjobb lenne vele azt tenni, amit később
a totalitárianizmus tett, ha szája sokat jár, az államvédelem süllyesztőjében
eltűnteti.
Itt van mindjárt Alfred Weber esete, aki az apparátust feltárta.
Nem olyan méretben, mint ahogy ez kívánatos lett volna. És inkább
csak mint fogalmat, szcientifikusan. A fölfedezésnek semmi következménye
sem volt. Aldous Huxley azt mondaná, azért, mert az államfők mainapság
nem olvasnak jó könyveket. Az államfők ma azok iránt, akik jó képekben
gyönyörködnek, jó költőket olvasnak, és jó zenét hallgatnak, bizalmatlanok.
Mint ahogy a jó festők és komponisták is bizalmatlanok az államfők
iránt. Kinek van igaza? Kétségtelenül a festőnek, mert ha nem is
nagy súly, legalább valaki, az államfő pedig senki.
Alfred Weber nosztalgiát érez az őskori nagy fix és integrált életrendek
iránt, mint amilyen a kínai, a hindu, az iráni, a héber, az egyiptomi,
az orfikus görög volt. Ezeket az életrendeket elavult szcientifikus
nyelven kultúráknak nevezi, és ezek szerint a történet jelen pillanatát
sem tudja másnak, mint kulturális válságnak tekinteni. Ezen, persze,
már régen túlvagyunk.
Európa kezdete, mondja Weber, Thermopülé, ahol néhány emberből
álló kicsiny sereg a perzsa kolosszust feltartóztatta, és elesett,
de a görögök szabadságát megvédelmezte. A csata értelme a következő:
van valami, ami az életnél több, és ezért a többért az életet oda
kell adni. Ez az európai életrend eredeti bázisa. Az európai ember
dicsősége. Thermopülé után a keresztény vértanúk, a középkori szekták,
Husz János, Giordano Bruno minden esetben az ember személy intakt
voltának fenntartása, még akkor is, ha az életet oda kell adni.
Ami ma történik, az a fordított Thermopülé. Az emberiség túlnyomó
többsége a merő és a puszta életért, legyen az bármilyen szégyenletes
szolgaság, ki amilyen jó pénzért csak tudja, a szabadság dicsőségét
eladja. A magáéval együtt, természetesen, a másét is.
Ha az ember életének fix pontjáról leválik, széthull és visszakorcsosul.
Az európai ember abban a történeti percben, amikor szabadságát
elárulta, komolyságát elvesztette. A szabadság helyett jött az
apparátus. A thermopülei egzisztencia helyett jött a senki. A mai
hivatali és technokratikus apparátus, a hatalom és a munka és a
magánélet, vagyis a teljes életrend átalakulása apparátussá csak
úgy érthető, ha az ember tudja, hogy ez a szabadság elárulása árán
keletkezett, és ez az árulás századok óta folyt és folyik, és ha
tudja, hogy ez ellen ma már keleten és nyugaton egyaránt az emberiség
nagy része megszűnt tiltakozni. Senkiségében az ember biológiai
létéből is napról napra egyre többet kénytelen feladni, és ebben
a senkiségében ma már elégedetten megnyugszik. Aki az életet az életnél
többért odaadja, az szabad, aki ezt nem teszi, először szolga, aztán
senki.
Guénon azt mondja, hogy a lét mozgása minden esetben antinomikus,
és ezért az apparátussal párhuzamosan, a megdermedés mellett a
széthullás folyik. Gépiesedés és feloszlás egyszerre, mint azonos
jelenség. Annak, aki valaki akar maradni, inkább; aki nem akar
senki lenni, kétfelé kell védekeznie, és pozitívnek lennie, oldódni
és megszilárdulni. Ahol a senki gépiesedik, ott oldódni, ahol a
senki széthull, ott megszilárdulni. Mert az ember többé-kevésbé
intakt lényt hoz magával, éspedig kivétel nélkül mindenki. De a
létfenntartásban a túlnyomó többség kompromittálja magát. A hatalomért
és a vagyonért és a hírért bemocskolja eredeti lényét. A becsvágyban
a leginkább. Egészen kevésért, és mindig kevesebbért. Mechanizálódik,
és ugyanolyan mértékben az enyészetben felszívódik. Ez a senkiség.
Apparatizálva és nullifíkálva. Teljes értékű egzisztencia nincs,
és egyre nehezebben képzelhető el. A valaki nem tud egyebet, mint individuális
képességeit és tulajdonságait és tehetségeit bevetni. Azért marad
valaki, nem éppen senki, de csak valaki. Nincs tudomása arról a spiritualitásról,
amely "nem
láthatatlan, és nem emberfölötti, hanem amely az embernél nagyobb".
Amit a valaki megkísérel megvalósítani, az az "individualitás egyenes
meghosszabbítása". Nem ez az, ami kell. Nem vallás, nem üdv. Nem
tudomány, nem művészet, nem zene, nem gondolkozás, nem valamennyinek
az alapja. Amire szükség van, az az emberi lét tökéletesítése,
éspedig az emberinél nagyobb világból való erők megvalósítása segítségével,
mint Guénon írja, mert a megvalósítás az "isteni létszinten cselekvő
szó műveleteinek realizálása" (opération du verbe divin). Ez a tevékenység
nem emberfölötti, hanem egyénfölötti. Képesnek lenni a hiteles
szellemi hatás felvételére. Ahhoz, hogy az ember ezt meg tudja tenni,
a gyökerekig menő fordulatra van szüksége: az ember kezdeti és örök és
abszolút magatartása, az alapállás felé. Ez az az állapot, amikor az
ember tudatos és éber kommunikációban áll – nem az emberfölötti, hanem
az emberinél nagyobb világ erőivel. Amit a hindu hagyomány vidjának hív.
