Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga,
mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé
járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés.
Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem,
hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett
térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.
Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának
Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki
viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan
az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud
tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ
végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm,
játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen
léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú
játék lehet, de lehet istengyermekség is.
Most nincs szó arról, hogy van szenvedés, betegség, zátony, bűn,
halál. Mert van. Nincs szó a vergődő vezeklésről, amely évekig,
mialatt egyetlen világos percet sem talál, kínokban ég. Az epiphoitészisz
nem az, hogy az ember összetörve nyög és vacog a foga az iszonyattól,
mert ezt a sorsot végig kell csinálnia. Kivételes pillanat ez,
amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni
jóság felragyogó nagyságába beleremegek, és megértem, ha Ő ilyen
közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel
szótlanul felfohászkodom: köszönöm.
A vallás nehéz, sötét, szenvedő, aszketikus, önmegtagadó útját
minden ember ismeri. De van úgy, pillanatokra, hogy a nap is felragyog.
Religion is not our burden, but our privilege - a vallás nem teher,
hanem kiváltság. S ez a kiváltság ilyen percekben, a legnagyobb
vallásos időkben: Isten gyermekének lenni. Néhány misztikus beszél
róla, és volt valaki, aki ebben az epiphoitésziszben élt, Isten
egyik legkedvesebb gyermeke: Szent Ferenc. Ő értette, hogy enni,
aludni, fürödni, virágban gyönyörködni, szép lányra mosolyogni, sétálni,
játszani lehet ima, és tényleg ima, ha az ember igazán Isten gyermeke,
s megbékült szívében az isteni jóság az emberre néz.
Kedvesem, aki ezt olvasod, és azt hiszed, hogy káromlom őt, hidd
el nekem, életemben egyetlen lényeges, komoly, döntő, egész sorsomat
megrázó élmény az volt, amikor azt mondtam: Uram, nem tudok keresztény
lenni, mert nem tudom gyűlölni a világot. Erre a következő választ
kaptam: Nem a világot kell gyűlölni, hanem Istent szeretni, s aki
Istent szereti, az nem gyűlölhet semmit.
Hidd el, kedvesem, húsz évnél hosszabb ideig a föld minden sarkát
felforgattam, hogy Istent megtaláljam. Tu ne me chercherais pas,
si tu ne me possedais, mondja Pascal: nem keresnél engem, ha nem
lennék benned. Létemnek egyedüli értelme volt, megtalálni őt. Kerestem
filozófiában, bölcsességben, művészetben, mitológiában, kerestem
szerelemben, természetben, aszkézisben és nem vettem észre, hogy
itt van a szívemben. Ő. Istenek sokan vannak, Isten csak egy. Miért
volt fontos nekem mindig a vallás? Miért nem volt fontosabb Ő?
S ha már megtaláltam, nem mindegy nekem, hogy milyen szavakkal
beszélek hozzá, ha Neki mindegy? Mert Ő nem a szavakat hallja, hanem
a szíveket.
Már hosszú ideje őriztem a titkot magamban, hogy megérkeztem
a hitbe, amelyben születtem: Tief ist die Trauer, der mich umdüstert,
eintrete ich wieder Herr, in dein Haus - mélységes bánat sötétlik
körülöttem, belépek a házadba, Uram, megint. Házába visszatértem,
de nem mertem bevallani senkinek. Szégyelltem magam. Azt fogják
mondani rólam, amit én másról: megtört. Őszintén szólva, akkor
éppen olyan kevéssé voltam megtörve, mint most. Sőt. Biztosan tudom,
hogy akkor kisebb voltam, s azóta nőttem. Féltem, hogy rám olvassák
azt, amit aposztata koromban én olvastam rájuk. Borzasztó dolgok
voltak azok. Irtózat fog el, ha rágondolok. Nem tehetem jóvá többé
soha? S az egyetlen lehetőség a következmények alól szabadulni, ha vállalom
értük a felelősséget még most is, amikor pedig abból, amit akkor
mondtam, nem hiszek semmit. Azt hiszem egyébként, hogy a dolog nem a
valláson múlik. Ami velem történt, nem a vallás dolga, hanem Istené.
Amíg az egyedül igaz hitet kerestem, tévelyegtem. Egyedül igaz hit nincs.
Minden ezen múlik: Istent megtalálni és megszeretni. Vagy: megszeretni
és megtalálni. A többi csak teológia.
Ez a pillanat itt a tamariszkusz alatt erőt ad arra, hogy ne titkoljak
tovább semmit. Még azok előtt sem, akiket a hűtlenségbe én taszítottam.
Az egyetlen, amit még tehetek, az epiphoitésziszről beszélek nekik,
s arról, hogy az ő türelme és jósága végtelen. A visszatért fiú
már beszélhet a még kint kalandozó tékozlóknak: gyertek, mert ő
szereti a megtérteket. S aki megtér, az részese lehet az istengyermekségnek.
Nem haragszik meg, ha megeszem a friss fügét, ha megiszom a bort,
ó, a bort nagyon szeretem, különösen ezt a vöröset, ami itt terem!
Haragszol érte Uram? Ugye nem teszed? Ha te itt élnél, innád, s
hálát adnál, amiért van ilyen fenséges ital. Milyen jó gyermeknek
lenni, fürödni, gyönyörködni, gúnyolódni az ostobákon, szabadszájúnak
lenni, ajándéknak érezni azt, amit kaptam: bort, örömet, virágot
éppen úgy, mint játékot, kacér, kihívó, hamiskás jókedvet és édes
derűt.
Ismét azt hiszed, hogy káromlást követek el? Azt hiszed, hogy a
felelőtlen életre, amit a ragyogó tengeren itt élek, rafinált igazolást
keresek, s az epiphoitészisz nem egyéb, mint a frivol élvező fokozhatatlan
hazugsága? Elfelejted kedvesem, hogy a vallás nem morál. A morál
beszélhet jóról, rosszról, bűnről, erényről, hazugságról, igazságról.
A vallás nem beszélhet másról, csak Róla. S ha ő, kivételesen,
most, ebben az órában, szívemben megnyilatkozott, felmentett a
morál alól, mert gyermekének fogadott, és most nekem, mint a gyermeknek,
mindent szabad. Mert most csak egyetlen fontos dolog van, hogy
én szeretem őt, és ő szeret engem. S ez a szeretet megszenteli,
hogy hetyke, gúnyos, csúfolkodó, egy kicsit falánk, torkos, jókedvű
vagyok, aki szeretnék megsimogatni minden puha göndör hajat, karcsú
női lábat, aki fecsegő, szószátyár, csintalan vagyok. Ajándékok
ezek. Az emberek többsége szenvedését még komolyan tudja venni,
de örömét már nem.
Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta
szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van
a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában
és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei,
akik megilletődnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bőrükön
a hűs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba
kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, - drága jó Atyám,
hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál,
és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit,
nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak erről az örömről.