1.
Püthagorasz, úgy mondják, a szamoszi Mineszarkhész fia, jómódú
családból Kr. e. a hatodik század végén született. Ifjúkorát
az Egyiptomot járt híres bölcs, Thalész tanítványaként töltötte,
aztán hazatért, hogy hivatásába kezdjen. Szamosz abban az időben
forgalmas kikötő volt, tág tere a Püthagoraszhoz hasonló, becsvágyó férfi
tevékenységének. De – úgy látszik – törvény, hogy ahol sok a pénz,
ott zavar lesz úrrá, és hogy a romlás időnkint görcsös erőfeszítést tesz
önnön végzete megakadályozására. Feslettség és önkény tehetetlenül
váltogatta egymást. A hatalmat akkor éppen a félelmetesen vérengző és
mesébe illően szerencsés Polükratész ragadta magához. Nem volt csábító,
Püthagorasz hajóra szállt, és Egyiptomba ment.
A tudomány mindezt nem ismeri el, de ebben a pillanatban senkinek
sincs kedve tudományt űzni. Megtörtént, vagy nem történt, úgy látszik,
semmi sem szól az ellen, hogy valóban megtörtént. Állítólag Memphisz
és Théba és Heliopolisz városokban élt, és kapcsolatban állt az
egyiptomi papsággal, akik megengedték neki, hogy tudásukból részesüljön.
A perzsa betörés itt érte el. Kambüszész Egyiptomot megrohanta,
a könyvtárakat felégette, a papságot rabságba hurcolta. Így került
Püthagorasz is Perzsiába. Itt viszont, mondják, Zarathusztra papjaival
találkozott, sőt alkalom volt arra, hogy India tudásából is valamit
megszerezzen.
Mire Szamoszba visszatért, érett férfi lett. Delphoiba,
majd Thrákiába ment, és megismerkedett Orpheusz hagyatékával. Már
közel lehetett az ötvenhez, amikor Nagygörögországban, Kroton városában
letelepedett, és tanítani kezdett.
Püthagorasz háza az ifjúság középpontja lett. Minden nagyra törekvő
ifjú becsvágya volt, hogy hallhassa, és tanítványa lehessen.
A mester pedig életét teljesen annak szentelte, hogy a legkiválóbbakból
olyan rendet neveljen, amilyen az egyiptomi és orpheuszi papság
volt.
Kroton a tanítást befogadta, és Püthagorasznak a közösség megszilárdítására
vonatkozó javaslatait életbe is léptette. Az új törvények miatt
azonban a város összeütközésbe került Szübarisszal, a hatalmas
szomszéd várossal. Szübarisz elpuhultságáról hírhedt hely, itt
láthatta mindenki szabad szemmel, hogy a rettenetes nem a halál.
A szegénységnél és a butaságnál és a betegségnél és a halálnál
is van irtózatosabb, mert minden pusztulásban lehet valami nagyság
és szépség. Babilonban nincs. Itt uralom, szerelem, barátság, maga
az élet is gyalázat, a háború szennyes, a vér koszos földre hull,
mert már semmit sem tud megszentelni. Bordély ez, ahol kimázolt és képmutató
nyegleség minden nagyot leköpdös, és még e szentségtörésben is
pimaszul vigyorog. Az értelmetlen vérontás, az ördögi bujaság, a hitvány
erőszak, gyáva árulás, züllöttség, butaság, mind ott ég e szörnyeteg
rőt ábrázatán, és kéjvágyó arca diadalmasan eltorzul, amikor mindazt,
ami az embernek drága, a sárba rugdalja. Az emberi közösségben és magánéletben
egyetlen kicsinyke hely sem marad, amely ne lenne romlott. De Szübarisz
gazdag volt, mérhetetlenül gazdag, és mérhetetlenül hatalmas.
A kis Kroton megrettent, de végül is hadat üzent, a spártaiak és
Püthagorasz által szerkesztett csatagépek segítségével Szübarisz
sokszoros túlerejével szembeszállt, győzött, és a várost földig
rombolta.
Püthagorasz munkájának eredményét tapasztalni kezdte. Tanítványai
hódolattal vették körül, városának határa egyre nőtt. Élete végén
azonban Athén befolyására a bomlás mégis megindult. Az eszét vesztett
tömeg halála után nemsokára Krotonban is fellázadt, a püthagoreusok
szentélyét elpusztította. A tanítványok elmenekültek. Így ért véget
Európában az első kísérlet, amely az egyetemes emberiség közösségét
akarta megteremteni.
2.
Püthagorasz Európában elsőnek próbálta meg az örök európai kísérletet,
hogy az emberi társadalmat ne a természet rendje szerint az erősebb
hatalmára, hanem a szellem rendje szerint, a múlhatatlan értékek
rendjére építse. Néhány nemzedékkel később ugyanezt tette Platón,
utána számtalan más az ókorban, a középkorban és az újkorban.
Amíg a közösség kicsiny és szegény és műveletlen, addig nincs baj,
létéért kell küzdenie. Abban a percben, amikor népessé, műveltté,
gazdaggá válik, sajátos módon önmagában bomlani kezd. Felbomló
közösségben az ember nem lehet boldog. Ha aztán valaki a romlást
meg akarja állítani, kénytelen az erőszakhoz nyúlni. Erőszakkal
kormányzott közösségben az ember még kevésbé lehet boldog. Püthagorasznak
alkalma volt ezzel a ténnyel szembenézni és választani a fejetlen egyéni
szabadosság és a komisz erőszak között. Az anarchia és az önkényuralom
örök körforgása ez, mondja Platón.
Hogyan lehet a közösséget biztos, időálló, felbonthatatlan alapra
helyezni? Válasz: úgy, hogy az ember a közösséget nem az anyagi
természet, hanem a szellem törvényei szerint rendezi be. A természet
rendje az erősebb uralma a gyengébben. Egyik sem boldog. A szellem
rendje nem az erőé és a gyengeségé, hanem az igazságé.
Püthagorasz ezt a tudást hozta magával messze földekről, de főként
Orpheusztól, mert megismerte a tanítást a koszmosz aoidészről,
az éneklő világról. Az orfikus gondolat a megoldást készen nyújtotta.
Megmondta, mi a rend, mi a szám, mi az összhang, mi az értelem,
mi a mérték, mi a szépség. Miért nem alkalmazta még senki?
Különös nép ez a görög. Püthagorasz sok helyütt járt, és sok népről
hallott. Igaz, az élet törvényét egy sem léphette át, egyszer valamennyinek
meg kell halnia. De legalább élt. Itt a görögök, úgy látszik, még
csak el sem érkeznek ahhoz, hogy elkezdjenek élni. Mert ez itt
nem élet. Szüntelen készülődés. Boldogtalan erőfeszítés. Mennyire
más volt Egyiptomban, ahol az ember úgy belebújhatott a közösségbe,
mint a gyapjúköpenybe. Itt pedig a közösség olyan, mint a veszett
farkas. Mire aztán mindenki, minél több esze van, annál inkább,
nekiáll a közösséget megjavítani, és kész az eszme, az ideál, az áldozat,
és közben az emberi sors a semmibe porlad.
3.
Azt mondják, Püthagorasz filozófus volt, és azt tanította, hogy
minden létező alapelve és kezdete a szám. Ez pedig nem egyéb,
mint a szcientifizmus egyik világraszóló ostobasága. A feljegyzések
szerint nem lehetetlen, hogy a filozófus szót ő találta ki.
Amikor egy alkalommal megkérdezték, ugyan ki vagy te, Püthagorasz, mint
erre a kérdésre a legtöbb ember, ő is zavarba jött, és hamarjában nem
tudott mit felelni. Ki vagy? Micsoda ügyefogyott kérdés. Az ember megrezzen
és elpirul. Erre a kérdésre minden válasz egyformán rossz. Voltak,
akik ügyesen kivágták magukat, ilyen Püthagorasz is. Bölcs vagy?,
kérdezték. Nem, válaszolt a mester, csak szeretem a bölcsességet (philo-szophosz). Ezt
a szót akkor ejtették ki először?
Ami a számokra vonatkozik, az nem ilyen egyszerű. Tudjuk, hogy
az őskori hagyomány, amelyet India, Irán, Júdea, Egyiptom és az
orpheuszi görögség őrzött, szoros vonatkozásban állott a geometriai
arányokkal, a zenei összhang törvényeivel, a színek harmóniájával,
az erkölcsi mértékekkel és a számokkal. Ennek az aránynak és mértéknek
megnyilatkozásai voltak a világon minden népnél a táncok, a himnuszok,
a dalok, a költemények, az asztronómia, az államtörvények. A kínai Ji-king
ezt éppen úgy kimondja, mint a hindu szánkhja, a júdeai kabala,
az egyiptomi Thot és a görög Orpheusz.
Püthagorasz azt mondja, hogy a szám a látható és a láthatatlan
világ között levő határjelenség. Az anyagi rendben a dolgok bázisa,
másra vissza nem vezethető elem, amely létünk alakját és minőségét
kimondja (szüsztaszisz
te kai geneszisz tón pantón). De ez a bázis és ez az elem utal
és átvezet az érzékfölötti világba, a tiszta értelmek világába.
A szám a kulcs, amellyel a szellem az anyagi természetet, viszont
a természet a szellemet megérinti és megérti. A szám minden létező
dolog ősképe (arithmoi
de te pant’ epeoiken).
Kétségtelen, hogy mint a bolygók keringését az égen, az
emberek sorsát a földön a számok irányítják. Minden testnek, alaknak,
formának, ábrának végső fokon valamely számviszony felel meg. Püthagorasz
a számoknak a látható világban megjelenő viszonylatait kereste.
Több olyan felfedezést tett, amely a matézis és a geometria közvetlen
határán áll.
A színek, mondja Goethe, a fény cselekvései és szenvedései (Leiden
und Taten des Lichts). A héber hagyomány azt tanítja, hogy a világot
szám, súly és mérték szerint teremtették. Ilyen értelemben az egész
látható világ nem egyéb, mint a számok szenvedései és cselekvései.
Minden dolognak valamilyen súlyban, mértékben, arányban, színben,
alakban kifejezhető számértéke van. De minden lénynek is van ilyen
számértéke. A számok rendjének egyetemes törvényét kell megtalálni.
Aki ezt a titkot megfejtette, az megfejtette a világuralom titkát.
Kezében tartja a tökéletes rend örök elvét.
Az már e néhány szóból kiderül, hogy a számnak Püthagorasznál más
értelme van, mint a természettudományban. Nemcsak az ember magatartása
más a számmal szemben, maga a szám is más. A mai absztrakt számmal
szemben Püthagoraszé a hieratikus szám, és a szám legközelebbi
analógiája tulajdonképpen az istenség. Az Egy ősképe a Mindenség (eidosz pantón), Zeusz,
más megfogalmazásban Apollón (Hüperion), a Magasság fia, Héliosz,
a nap, az első ok, az értelem (nousz), a teremtő szó (logosz szpermatikosz). A
kettő az asszony száma, Hold, Artemisz, más megfogalmazásban Héra.
Püthagorasz még értette az ősszámot, amit ma már csak kivételes
művészek és még kivételesebb gondolkozók éreznek homályosan, amikor
egy-egy jelenségben, épületben, szoborban, táncban megérzik az
aránynak és a mértéknek és a ritmusnak az ész számára hozzáférhetetlen
rendjét, és a sors jelenségeiben felismerik az összhangot, amit
csak a számmal tudnak kifejezni. Mindenki tudja, hogy a nagy művészeti
alkotás, a természeti jelenség, egy szép táj, egy vihar, egy földrengés,
a személyes sors és a történeti esemény között hangoltság van.
A kozmikus és a földi jelenségek között megfelelés van. Ezt a megfelelést
csak a szám közelítheti meg. A képlet a világtények egyik legizzóbb megfogalmazása.
A mai ember, amikor hallja, hogy a püthagoreusok himnuszt írtak
a számhoz, jóindulatú lekicsinyléssel veszi tudomásul. Az elméleti
fizikus, a zeneszerző azonban nagyon jól érti, hogy ezt a himnuszt
a mérnök is énekli, amikor a hidat építi, ahogy éneklik a csillagok,
amikor pályájukon keringenek. A világ realizált matézis. A dolgok
ősképe a szám, mondja Orpheusz, arithmoi de te pant’ epeoiken. Mindaz,
amit az ember hall és lát, él és gondol, tesz és elszenved, nem
egyéb, mint a számok hősi tettei és szenvedései, arányban és ütemben,
hangoltságban, időmértékben és térben.
4.
Magától értetődik, hogy a szép és rendezett élet titkaiba is a
számokról való tudás avat be. A tiszta és derűs élet titka a
mérték. „A mérték mindenben a legjobb” – metron d’epi paszin ariszton. Tetteidet
mérlegeld – logiszai de pro ergou. Püthagorasz a kozmikus
renddel való hangoltság törvényére építette azt a tanítását, amelyet
a hozzá sereglő ifjúságnak hirdetett. De van-e tudomásunk a kozmikus
rendről? Velünk született, de nem is tanítható örök tudásunk van
róla. Ez az egyetemes tudás, egyetemes érzékenység minden lélek
eredendő és elvehetetlen sajátja. A mesternek nincs más feladata, mint
ezt az érzékenységet megerősíteni, és az embert megtanítani, hogy soha
ne törődjék mással, mint ezzel a törékenynek látszó, de annál elpusztíthatatlanabb
érzékenységgel. Ez az emberben a lélek legbelsőbb magva. Ez az,
ami a legszemélyesebb sajátnak látszik, és mégis ez az, ami mindnyájunkban
egy és ugyanaz.
Delphoi, mondták a görögök régen, a világ közepe. A szentélyben
ott állott a csodálatos kőoszlop, az omphalosz, amelynél a Föld
valaha az istenek világához nőtt, de leszakadt. Az emberi léleknek
is van ilyen köldöke, ez a kicsiny ragyogó pont, amely annál egyénibb,
minél egyetemesebb, amit mindenki a legszemélyesebben önmagáénak
érez, de ez az, ami mindnyájunkban azonosan él. Az emberi lélek
minden időben ezen a köldökön át szívja magába a világegyetem törvényét.
A lélek köldökén át érintkezünk a kozmikus renddel. Mindig tudjuk, helyesen
tettünk, vagy sem, megfeleltünk-e, mit mulasztottunk, mikor voltunk hanyagok,
felelőtlenek, hitetlenek, restek. Ez a mérték helye. Itt mérjük
le magunkat. Itt hordjuk magunkban az istenekéhez hasonló tudásunkat.
Püthagorasz tanítványai között voltak exoterikusok, akiket nagy
udvarban tanított, és ezoterikusok, akik asztala mellé ülhettek,
és vele élhettek. Az exoterikusoknak még szükségük volt figyelmeztetésre
és beavatkozásra, az ezoterikusokon már a mérték tudata uralkodott,
és már nem hallottak mást, mint belül a Püthia hangját.
Aki – mondja a püthagoreus hagyomány – az emberi világ zsivaját
önmagában tökéletesen el tudja hallgattatni, néha, pillanatokra,
ritkán sikerül semmi egyébre se figyelnie, mint a köldökén át áradó
kozmikus létezésre, közvetlen tudomást szerez a világ életének
természetéről, a szférák zenéjét hallja. Hallja, ahogy a számok
énekelnek. Ez a koszmosz
aoidész, mint Orpheusz mondta. Feljegyezték, hogy Püthagorasz
maga ezt a zenét életében kétszer hallotta.
5.
Püthagorasz Szübarisz világuralmát akarta megdönteni és az emberiségnek
a világrenddel való eredeti összhangját helyreállítani. E küzdelemhez
semmi tisztátalannak tapadnia nem szabad. Püthagorasz tudta,
hogy hazugsághoz még ideiglenesen sem szabad fordulni, mert az
– mint Orpheusz tanította – okvetlenül Diké bosszúját hívja ki.
Szübarisz titka, hogy csak a tiszta kéz győzheti le. A szenny, bármilyen
kicsiny legyen is, csak Szübariszt segíti.
Európa még ma sem ismer más módszert, mint Püthagoraszét. Hiába
hozom a világ legjobb törvényét, amíg az egyes ember nem változik
meg, a törvény hatástalan marad. Úgynevezett kollektív megoldás
nincs. A megújulást az egyes emberen kell elkezdeni. Az emberiséget
Szübarisztól csak egyféle módon lehet megszabadítani, s ez nem az, hogy
a sokaságra érvényes törvényt hozok, amely az egész népet egyszerre szabadítja
meg, hanem hogy: mindenkinek magának kell kezdenie. Ha pedig az
ember külön megszabadult, a tiszta létbe egyre több és több embert húz
fel magához. Úgy látszik, a közösség élete az egyes embereken múlik.
Rendelet, törvény, szabály szükségképpen erőszakra vezet, az erőszak
eredménye boldogtalanság, és a boldogtalan ember olyan, mint az elmeháborodott,
a mértéket elveszti. Mindaz, ami komoly, értékét veszti, és ami
tiszta, beszennyeződik. Ez a fejetlen szabadosság és a komisz hatalmaskodás
hullámzása. Szübariszhoz csak tiszta kézzel szabad nyúlni.
Egyszerre az egész népre érvényes felszabadulás nincs. Az ilyesmi
eddig is megbukott, ezután is meg fog bukni. Egyenkint kell kezdeni.
És Püthagorasz iskolájának értelme, hogy bármilyen kevés, de teljesen
tiszta embert kell nevelni. Az eredmény nem a sokaság, hanem a
tisztaság átható erején múlik. Egyetlen ember többet tehet, mint
egymillió szibarita. A sötét hatalomnak csak egy emberen kell megtörnie,
s akkor tehetetlensége kitűnik.
6.
A mai iskolákban úgyszólván csakis tanítanak, vagyis ismeretanyagot
adnak át. Kivételes esetben nevelnek, ami nem egyéb, mint hogy
a serdülő ember társadalmi magatartását szabályozzák. Püthagorasz
megtanulta, hogy az emberiség harmonikus életének megvalósításához
ez kevés. Beavatásra van szükség. Beavatni annyi, mint az embert a korszerű
történeti magatartásról letépni, és az emberi alapállásra visszahelyezni.
A beavatás az a generálművelet, amely az emberi létet a zavaros
és rendetlen és homályos és tisztátalan légkörből kirántja, és tökéletesen
megtisztítja és átvilágítja. A beavatás eszköze csak harmadsorban ismeret,
másodsorban önmegtagadás, elsősorban pedig valami elmondhatatlan, aminek
tudása fölött csak a beavató mester rendelkezik.
A püthagoreusok tarka ruhát nem viseltek, fehér lepelben jártak.
Életmódjuk mértékletes volt, fő táplálékuk a liszt, a méz, az olaj,
a gyümölcs. Vagyont nem gyűjtöttek, vezető állást csak akkor vállaltak,
ha arra külön felkérték őket. Aki Püthagorasz tanítványa lett,
az magát két évig hallgatásra kötelezte. Hallgatni és engedelmeskedni.
Meg kellett tanulni: „ha a bölcs mérget ad, igyad meg nyugodtan,
ha a bolond az élet italát nyújtja, öntsd ki.”
Amit megtanulni a legnehezebb, azt nem is lehet tanítani. A Khrüszea
epé – Püthagorasznak nem saját kezűleg írt, de hagyományából származó
és így félig-meddig hitelesnek tartható Arany eposza – két
részre oszlik. Az első az udvarban tanulóknak szól, a másik az
ezoterikusoknak a divinális életet tárja fel. A nemes emberi élet:
istenfélőnek, szülőtisztelőnek, józannak, igazságosnak, mértékletesnek,
igazmondónak lenni. Aki nem akar és nem tud többet, mint családjával,
barátaival népében tisztán élni, annak ennyi elég.
„Most azonban még többet is mondok, hogy a tökéletesség legmagasabb
fokát elérjed” – így kezdődik a második rész. Azoknak szól, akik
magasabb feladatra vállalkoznak. Hogyan kell az ilyen embernek
élni? Mindenekelőtt megvalósítani a „nevezetes névtelenséget”.
„Élj rejtett életet”, mondja Püthagorasz. „Járj utadon úgy, hogy
más ne lásson, egyedül a Világ Ura vagy lelke, csak az ő szeme
előtt.” Senkinek nem tartozol felelősséggel, csak neki. Légy névtelen.
Rejtőzz el. Utasíts vissza minden kitüntetést, a hírnév minden
csábítását tartsd távol. Keresd a magányt. Viselj egyszerű ruhát, lakj
szerény lakásban, beszélj keveset, ne tűnj ki semmiben. A nyilvánosság
az emberi élet legnagyobb veszélye. Alig élt ember, aki a színpadon nem
szédült meg, ha nevét kiáltozták. Légy névtelen. De légy nevezetes. „Más
ne lásson, egyedül egyetlen a Világ Ura.” Sorsodat vele intézd el, neki
beszélj, vele barátkozz, őt szeresd, őt tiszteld, igyekezz az ő tetszését
elnyerni.
Ez a legnagyobb erőpróba. Aki nevezetes tud lenni és névtelen
a legmagasabb szellem előtt, vele bensőséges tisztaságban, annak
kezébe lehet tenni a világuralmat. És az emberek meg fogják érezni,
hogy ő az, aki őket megmenti. Tudni fogják, hogy abban az egyszerű
házacskában, családja körében él az a kertész, aki mindig derűs
és nyugodt, és soha önmagáról nem beszél, a mértéket soha át nem
lépi, és akiből olyan megfoghatatlan tisztaság árad, hogy csak
halkan lehet szólni hozzá. „Élj rejtett életet. És ha az emberiség
ösztöne annyira megromlott, hogy nem kéri segítségedet, azt hiszed, ha
közéjük mész, erőt fogsz rajtuk venni? Hiába. De drága életed így megmentheted,
és az istenek körében élhetsz.”
Az ember vagy alig, vagy egyáltalában nem tud elfojtani valami
csodálkozást. Milyen gyermekesen képzeli el Püthagorasz a nép sorsának
megoldását. Milyen egyszerű lenne a nevezetes névtelent megkeresni
és a hatalmat a kezébe tenni. Milyen paradox felkutatni a legszerényebbet
és a legalázatosabbat, aki soha sem gondolt mással, csak hogy elrejtőzzék.
Mikor a közösség sorsának megoldásához hadvezér, szónok, szervező,
lélekjelenlét, pénz, ravaszság, elvetemültség kell. Most azonban
azt kérdezi valaki, vajon a történet sok hadvezére és bankára közül
kinek sikerült a nép sorsát megoldania? Püthagorasz tudta, hogy
Szübariszt csak a tiszta kéz győzheti le. Bármiféle kicsiny csalás
csak Szübariszt segíti. Milyen szomorú, hogy a nép mindig a legnagyobb
szájú hencegőre hallgat, a legravaszabb álnokra, és a huncutra
és a hiúra, és a színészre és a hóhérra. Soha ez a fecsegő és színész
sem az államban, sem a vallásban, sem az erkölcsben, sem a költészetben
az igazi nagyságot még csak meg sem közelíti. A nép tovább marad
boldogtalan, a névtelen pedig névtelen marad. Az emberi élet feladata
nem más szemében a nagyság. Mindenki saját maga. A felszabadulást mindenkinek
magának kell megkeresnie, és az egész nép élete az egyes embereken
múlik.
7.
A püthagoreus beavatást leírni akár csak vázlatosan is lehetetlen.
Nem, mert a Mester közvetlen tanításából rendkívül kevés feljegyzés
maradt meg. De abból a kevésből, ami fennmaradt, úgy látszik,
a püthagoreus beavatás sem volt más, mint az egyiptomi, júdeai
vagy a hindu. A leírás legfőbb akadálya, hogy mindez a mai ember
számára az ultraibolya világba esik.
A néhány mondatból, ami bizonyosan püthagoreus, úgy látszik, abból,
amit a Mester tanított, semmit sem ő maga talált ki, minden valahonnan,
legfőképp Orpheusztól való. Mindenekelőtt a számteória. A beavatás
minden ismert mondata megtalálható az egyetemes emberi hagyományban,
abban, amelyet az idők legelején a nagy mesterek nyertek, és amelynek
elfelejtése az európai ember számára olyan katasztrofálissá vált.
A Khrüszea epé második felében a Mester az ezoterikusoknak
életük kulcsát a kezükbe adja, jobban mondva megmondja, hogy élete
kulcsa mindenkinek a kezében van, mert az ember származása szerint szabad
és szellemi lény. „Az ember származása isteni, és saját szent lényétől
tanulja meg, miképpen éljen.”
Örvényben vagyunk. Itt sodródunk a végzet hatalmai között. „A végzet (heimarmené) megzavarja
elméjüket, az örvény elragadja őket a határtalan boldogtalanságba (hoi
de külindroisz alot’ ep’ alla pherontai).” „Milyen közel vannak
a jóhoz, anélkül, hogy észrevennék, milyen kevesen látják a gonosztól
való megváltást (Lüszin de kakón pauroi szüniaszin).” „A szörnyű
kétségek gödre számukra láthatatlan, és még ők csalogatják, ahelyett
hogy menekülnének.”
Olyan hagyomány, amely minden archaikus civilizációban csaknem
a szavakig menően megegyezik. Heimarmené a végzet – Indiában
a karma. Az ember végtelen vakságban (a hindu avídja) még
odamegy, nemhogy menekülne. A földi lét alapképlete: a végzettől
megzavart értelem ébersége lefokozódik, őrületszerű megzavarodásba
esik, s ezért az értelmetlenség örvényében kavarog (külindrosz – szamszára). Senki
ebből a kavargásból nem tudja megszabadítani, sem isten, sem ember,
se mester, se jótett, sem érdem, se hősiesség, sem aszkézis, egyedül
az ember saját ébersége (vídjá – nousz), amely felismeri, hogy
fölötte nem a végzet az úr, nem a karma, nem a heimarmené, hanem
saját maga. Az emberek maguk változtatják az életüket szenvedéssé,
írja a Khrüszea epé. De az emberek csak saját magukat tudják
a szenvedés alól feloldozni (Lüszin de kakón). Az őrületszerű
megzavarodástól elkábult emberek örvényben való eszeveszett kavargása
és a végzettől megszabadító éberség között a különbség olyan, a
hajszál százezredrészénél is kisebb, hogy ez a különbség egyáltalán
meg sem mutatható. „Ó, a boldogtalanok, milyen közel vannak a jóhoz,
anélkül, hogy észrevennék!” „De nem látják a megszabadulást, az
örvény elragadja őket a határtalan szenvedésbe.”
Meg kell tudnod, hogy az életed ura magad vagy, nem a vak őrület,
amit sorsnak hívnak. Nem kell egyebet tenni, csak felébredni. Ha
éber vagy, „megismerned az istenek és az emberek kapcsolatát, azt
a hatalmat, amely a mindenséget átjárja, s amely korlátlanul uralkodik”.
A világ legnagyobb ereje nem a heimarmené, hanem az értelem.
Ebből vagy te is. És ha felébredsz, látod, mindig is ez voltál,
és mindig ez leszel, „és ha tested elhagyod, és a szabad éterbe
szállsz, halhatatlan leszel, üdvözült, nem pedig halandó”. Esszeai athanatosz theosz ambrotosz,
ouketi thnétosz.
Ez a beavatás mondanivalója. A tudás mindenki számára nyitva áll,
mint maga az Arany eposz, amelyet fehérmárvány-kocka lapjára
véstek, és Kroton főterén helyeztek el. Sok ember látta és olvasta
akkor is – ó, a boldogtalanok, milyen közel vannak a jóhoz –, tovább
kavarognak értelmetlenül a sors örvényében filozófiájukkal, vágyaikkal,
szenvedélyeikkel, eszményeikkel, álmaikkal, vallásaikkal.
