(részlet a Patmosz című esszékötetből)
A hiteles gondolkozásnak a jelenből kell kiindulnia. A tényleges jelenlét
azonban nem elég. Ez még csak szituácionizmus. A modern gondolkozást
jelentékennyé az teszi, hogy a jelenkorra az egyetemes emberi mértéket
alkalmazza. A jelen csak így válik mérhetővé. A mérték a hagyomány, vagyis
a szentkönyvek. Ez annak a szofisztikának, amely kétezerötszáz évvel
ezelőtt kezdődött, véget vet. Mert a dolgok mértéke nem az ember. A dolgok
mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt,
ma is megvan, de az emberek többsége számára eltemetve, meg nem valósítható,
mint Böhme és Guénon mondja, arról csupán néha egy-egy magányos, néha
kisebb zárt közösség tudott. Ez a mérték, mint a normális magatartás,
minden emberben megvan; ezt hívják alapállásnak. A modern gondolkozásnak
sajátos, Európában egyetlen feszültsége, hogy az ember az alapállás tudatosítását
és helyreállítását megkísérli.
Mi az ami elavult?
Mindenek előtt elavult az a gondolat, hogy a rendet ki lehet találni,
és ezek szerint az emberi életet át lehet alakítani, új létezést
lehet teremteni, új kultúrát alkotni, a történetet megváltoztatni, új
vallást, új társadalmat, új filozófiát lehet kigondolni. Ezek a fogalmak,
hogy világnézet és filozófia és vallás és gazdaság és történet, kultúra,
elavultak. Ezekből legfeljebb rendszer építhető, azt pedig tudjuk, hogy
helyes rendszer nincs. Minden rendszer érvénytelen. A rend pedig nem
található ki, mert az minden helyen és időben azonos és adva van, éspedig
a világgal és a létezéssel együtt. A hagyomány rendje preegzisztens,
vagyis a kezdetek kezdete előtt megvolt, és a világ a rend gondolatából
keletkezett.
Az egykaszt-hatalom elavult, akár papi, akár lovagi, akár
polgári, akár munkás, a hozzátartozó életberendezkedéssel együtt;
mert az ember nem fantazmagórikus kollektívumban él, hanem társadalmi
hierarchiában, és mindig is abban élt, és az ép közösség rendjének
fenntartásában minden kasztnak részt kell venni. Az egykaszt-hatalom
rossz. Akármelyik kaszt gyakorolja. A kaszttalanság még rosszabb.
Elavult a népnek, a nemzetnek, a fajnak mint életképes közösségnek
fogalma, mert csírája a versengésnek és a viszálynak, a féltékenységnek
és békétlenségnek, a bárgyú büszkeségnek és az intrikának és a
hazudozásnak.
Elavult az a politika-fogalom, amely a kasztok és a népek gyűlölködésében
az ellentéteket nem kiegyenlíti, hanem szítja és fenntartja.
Elavult a vallás, mert a hitvallások különbségeiből elválasztó
és ellenséges közösségeket teremt; a meggyőződések sokszerűsége
nem anarchiát teremt, hanem a szellem gazdagságának jele. A papság
a vallást elárulta a totalitárius hatalomnak, a lovagi kaszt a
hatalmat elárulta a pénznek, a polgárság a földi javak bőségét
elárulta a hitvány és silány életcéloknak; a proletariátus, amely
sajátos életrend megteremtésében improduktívnak bizonyult, nem volt képes
másra, mint a polgári életeszményeket még alacsonyabb színvonalon
megvalósítani, a hirdetett felszabadulás helyett munkaterrort hozott,
és szolgaságot. ("Az ember lényének tisztaságát veszti el
azon a napon, amikor szolgává lesz.")
Elavult a tudomány, amely nem a hiteles megismerés, hanem a polgári,
később a proletár totális hatalom gyakorlatának ideológiája, és
szállítja azokat az eszméket és eszközöket, amelyeknek segítségével
az emberiség fölött gyakorolt erőszak, az emberiség kizsákmányolása,
és a valóság elhazudása könnyebb és biztosabb.
Hol az ellenség?
Az ellenség az apparátus. Nem volt könnyű megtalálni. Csaknem mindenki
tudta, hogy az ellenség életrontó hatalom, már csak azért is, mert csaknem
mindenki azonos okoktól szenvedett. A sötét pontot azonban a technikában
keresték, többen az államban, a gazdaságban, a természettudományban.
Az apparátus egyetemes létrontásrendszer, amely az emberi lét minden
területén, technikában, államban, tudományban megnyilatkozik. Jellemzője,
hogy személytelen. Mint életrend jelentkezik, éspedig mint ésszerűség,
amelynek előnye, hogy könnyen megvalósítható, mert gyakorlati és hasznos.
Mint józan okosság jelentkezik, amely a dolgokat megkönnyíti és leegyszerűsíti.
Tévesen és felületességből az ellenségnek a gépet tartották és tartják,
mert abban a hiszemben vannak, a hogy lényeg a mechanizálódás. A mechanizálódás
azonban merő külső mozzanat; az apparátus életrontás. A gépiesítés az
apparátus következménye. A gombnyomásra működtethető organizáció. Mert
a technika nem autonóm koncepció, hanem – különösen modern alakjában,
mint rakéta és atomtechnika, távkémkedés, mesterséges agyvelő – a létrontás
apparátusának eszköze. Az apparátus legerősebb hatalmi területe nem is
a technika, ez csak az apparátus ősképének kézzelfogható megjelenése;
a legnagyobb hatalom a hivatal (bürokrácia). Iparvállalat, bank, párt,
hadsereg, tudomány. Ahol az élet szervetlen organizációvá alakul át,
vagyis ahol az apparátus embert vezényel. Régebben az apparátus nem is
volt felismerhető; a nagyméretű pénz-, hadi-, politikai apparátusok a
második világháború után keletkeztek. Az apparátus már nem teljesen összefüggő
egyetemes és egységes létrontás-rendszer, de a század hatvanas éveiben
már minden jel arra vall, hogy a démoni sötét szövetségek jegyében az
egész lakott földre, és az egész lét területére kiterjed. Ami pedig a
legfontosabb, kétségtelenné vált, hogy azt senki sem csinálja, hanem
legyőzhetetlen hatalommá, mint mondják, emberi akarattól függetlenül
lett. Ezt megelőzően a Nagyinkvizítor-korszakban a létrontás emberi iniciatívára
történt. Ez volt a vallásos (klerikális) és politikai abszolút hatalom
ideje. Azóta kiépült a totálitárianizmus, a technika és a tudomány, a
létrontás-apparátus három intézményesített aktivitása. Mert a Nagyinkvizítor
tevékenysége még csak az volt, hogy ahol a világosság jelentkezett, beavatkozott,
és azt eloltotta. Az apparátus olyan rendszert valósított meg, amely
a világosság megjelenését eleve megakadályozza, sőt a sötétség és a rabság
dicsőítésére formulákat talál ki, és az intakt és hiteles létezés ellen
egységes elméleti hadállást vesz fel, amely a létrontásban való berendezkedést
életvesztés terhe alatt kötelezővé teszi. Annak, aki a létrontáson kívül
áll, nem ad kenyeret. A Nagyinkvizitor esztétikusan korrupt volt, és
a polgárság ebből a mondén korrupcióból még valamit megőrzött. A totalitárius
korrupció a csőcseléké. Ott az ember még akárki, itt senki.
Az ember persze azokat az eszméket, amelyeket megvalósít, nem maga
gondolja ki. Az életet irányító gondolatok természetfölötti létszintről
sugároznak, ezért egészen ritkán történik meg, hogy azokat csak
egyetlen kivételes ember fogja fel; azokról többnyire több ember szerez
tudomást, egymástól távol eső helyeken, egymástól teljesen függetlenül.
Ilyesmit mond Platón is, amikor az ideákról beszél. Az emberi létet befolyásoló
eszméket magasabb, főként tágabb létszintről kapjuk, és ezek azok,
amelyek életünket irányítják. Természeti lényünk ezeknek az eszméknek
csupán a földiségben megvalósító szerve. Az ember csak afölött dönt,
hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben valósítja meg.
Az erő természetén és jellegén változtatni nem tud. Ezért az élet ellen
elkövetett bűncselekmények, gyilkosság, háború, kivégzés, nemcsak igazságtalanok,
hanem tökéletesen értelmetlenek, mert az ember életét veszik el olyan
cselekményért, amely cselekmény ösztönzése nem az emberben van. Az élet
maga ártatlan, és semmi egyéb, mint méz, mint a Vedanta mondja. Az emberbe
az élettől független idea, gondolat, eszme sugárzik, és ennek sugallatára
vagy kényszerére cselekszik. Ez a hagyomány tanításának egyik leglényegesebb
része; azzal egybekötve, hogy a hagyomány megtanít arra, miképpen kell
a gondolatokat és eszméket egymástól megkülönböztetni, és azokat természetük
szerint felismerni. Ez a diakrizisz pneumatón, a szellem megkülönböztetése,
amelyről az Evangélium beszél. A diakrizisz pneumatón a szellem-i kaszt
tudása volt, hogy az ember a káros és a kedvező szellemeket egymástól
el tudja választani, a kedvezőeket befogadja, a károsakat ne eressze
magába. A szellemi kaszt ezt a képességét Európában már igen korán, Krisztus
után a második században elvesztette, éspedig elvesztette azért, mert
a klérus a hatalom erőit magába fogadta, és a világuralom eszméjének
önmagában teret nyitott. Azóta abban a végzetesen téves antropológiai
felfogásban élnek, hogy amit az ember mond és tesz és gondol és hirdet
és megvalósít, az az ember egyéni találmánya. Aki szellemi szinten egymással
szemben áll, az sohasem az ember és az ember, hanem a fensőbb erők befolyására
testet öltött gondolat és gondolat, és nem az embert kell elpusztítani,
hanem ismerni kell azt az eljárást, amellyel a káros gondolatot
hatálytalanítani lehet és kell.
Az apparátus nem az emberből származott, hanem fensőbb gondolat
megvalósítása. Az apparátus emberben sehol sem fogható meg, és
nincs senki, aki magát azzal teljes mértékben azonosítani tudná.
A fensőbb befolyásra megvalósuló eszmékkel szemben az erőszak alkalmazása
hiábavaló. Csak a brahman (szellemi kaszt) rendelkezett azzal a
tudással, amely a helytelent felismeri, azzal szemben a helyeset fel
tudja ébreszteni, és a helytelent hatálytalanítani képes. Ahogy az Evangélium
tanítja, a rossznak nem szabad ellenállni. A rossz ellen való harc káros,
mert az a rosszat védekezésre kényszeríti, s ezzel helyzetét megerősíti.
Ez az öreg Tolsztoj tudása. Ez Gandhi tudása. Nem ellenállni. A
károsnak megfelelő, de világos és tiszta erőt sugárzóvá tenni, és akkor
a káros eltűnik (szatjagraha). Ami ma történik, az pontosan a fordítottja.
Az ember az eszméket egymástól nem tudja megkülönböztetni, a káros
erőknek szabad működést biztosít, és ezek az erők egyetlen, az egész
földre kiterjedő organizációvá sűrűsödtek. Nincs szellemi kaszt, nincs
brahmani tudás. A gnosztikusok ismeretei, amelyek még ennek birtokában
voltak, elvesztek. A diakrizisz, a főpapi tudás, ismeretlen.
Szabad-e kiengesztelődni?
A baj oka a korai kiengesztelődés. Semmiféle ma fennálló közösséget
nem vállalok. Se nép, se nemzet, se kaszt, sem osztály, se faj,
se vallás, se világnézet. Az egyetlen közösség, amelynek érvényét magamra
elismerem, a szentek közössége, az Egyház. Az emberiség egysége az Evangélium
jegyében. Egyedül lenni őrület, de inkább őrültnek, mint korruptnak lenni.
A klérus, a hadsereg, a nagyipar, a bank, a nemzet, az állam, az egyetem,
a szocializmus, a fasizmus, a kommunizmus, a mondén polgár, sőt a mondén
proletár, egyetlen létrontás-apparátussá szövődött, amelyen belül permanens
hadiállapotban vagyunk. Amit úgy hívnak, hogy létért való küzdelem. Ezt
az életrendet nem ismerem el, és azt törvénytelennek tartom. A hadikészültség
gyilkosságkészültség. Vagy kompromisszum. A kompromisszum a valóságban
erőtlen ember megoldása, ha nincs ebéd, legalább a morzsák. Eredmény
az álpacifikált ember, kis élvekért eszeveszetten rohanni a megsemmisülésben
való szétszóródásba. Az egész felől pedig mélyen hallgatni, úgy tenni,
mintha múló zavar lenne, és azzal vigasztalódni, hogy elvégre a történetben
mindig így volt. Amely ellen csak egyetlen magatartás lehetséges: a leghatározottabb
és minden ponton megalkuvás nélküli ellentmondás. Anathema.
Nincs kiengesztelődés. Az embernek a maga számára a világ egész
gyűlöletkészletét le kell foglalnia, hogy ne engedjen, és ne legyen
képes engedni. Kell, hogy az ember radikális emberiessége ebben
a gyűlöletben legyen. A bőszültség az én kiengesztelődésem. Sehol, senkiben
semmiféle létrontást nem tűrök.
A csoda helyszínén
Az apparátus csoda. Teljesen mellékes, hogy realitásnak hívják. Ma már,
mondják, nincs csoda. De van. Az, amit realitásnak hívnak, csoda.
De az ocsmány csoda. Nincs benne hit? De van. Hit a szemétben. Az apparátus
csoda, mert csoda, hogy az ember, aki rendezett és normális és
hiteles létezésben az élet javaiból részét ki akarja venni, miképpen
teremthet olyan feltételeket és körülményeket, amelyek között e javakhoz
vagy hozzá se jut, vagy azokból akármilyen keveset is, csak elaljasodása
árán érhet el. Csoda, mert pontosan az ellentéte áll fenn annak, mint
amit az ember megvalósítani kíván. Kétségtelenül a piszkos és a ronda
csoda, a tévedés, a vakság, az immoralitás, a zaklatottság, a hitványság,
a hazudozás, a romlottság, a bűncselekmények, a komolytalanság, a lényegtelenség
csodája, ismételten, tekintet nélkül arra, hogy ezt realitásnak hívják.
Csoda, mert ez a világ itt fordítottja annak, mint amire az ember sóvárog,
mégis itt van, szuggesztív káprázatában, a lényeges valóságot elborítva
és elnyelve és varázslatában feloldva. Feltétlenül csoda, mert az ember
intakt életet akar élni, és ténylegesen létrontásban él, ami természetes
úton nem magyarázható. Ez a rossz csoda. Csak ezen belül támadhat
ilyen gondolat, hogy létért való küzdelem. A valóság viszont a létért
való gondoskodás. Ez a normális. Csak rossz csodán belül lehet gyilkosságkészültség
vagy kompromisszum, és lehet az egész fölött hallgatni, és lehet
azt elhazudni.
Simone Weil azt mondja, hogy a rossz az, amikor az életet gyökeréről
letépik, és ez többé-kevésbé olyan, mint a halál. Az életet beszövi
és elhomályosítja és megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül
és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre
képtelen és elhagyatott. De ez kevés. A rosszban nem az emberi
élet romlik meg csupán. A rosszra az egész világ visszhangzik. A rossz
támadás a létezés ellen. Ezért világméretű. A rossz nem bűn, annál mélyebb
és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri.
A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés
egészének fényét kioltsa.
Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság
a létrontás csodájának sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel
való kiengesztelődés tilos. Az emberrel ki kell engesztelődni.
Az ember a káprázat csodájában él, és mindig is abban élt, a csodában
szendereg félálomban, nem is tud teljesen felébredni, csak a brahman,
a szellemi lény. Az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést
tanítja, de a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és
azt törvénytelennek tartotta.
Mire tanít a kereszténység?
A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi
eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal.
A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.
Van dialektikus megszólítás. Mintha egymással zárt rendszerek beszélnének.
Általában vita, mert zártságát egyik se tudja feladni. Problémákról
van szó. Tételek hadakoznak, és meg akarják egymást győzni. Igazolás
és bizonyítás. Az ember tételekbe és rendszerekbe építette bele
magát. A nyelv dialektikus logosz lett, tulajdonképpen az emberen
kívül. Nem egymással beszélnek, hanem elvont tételek viaskodnak.
Van egzisztenciális megszólítás, amelyben nincs rendszer és probléma
és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés. Az emberrel állok szemben.
A nyelv itt egzisztenciális logosz. Szemtől szemben állunk, és
kinyíltunk, és egymást megérintettük. Fedetlenek vagyunk, és egymás
szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk.
Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem
beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított,
hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi
rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most
hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem
magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.
Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem
az embert megszólítja. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű,
és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik.
Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak
nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre.
Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz.
Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette
a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik,
és az dialektikus.
A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi.
Az elzárkózás dialektikus archetípusa a farizeus, aki a megszólítást
hallva elbújik, és a szóra tétellel válaszol, és érvel és vitatkozik
és védekezik és elkülönül, mert farizeus (perusim) héberül annyit
jelent, mint elkülönült. A farizeus mindig talál kifogást arra,
hogy magát elkülönítse, és ne kelljen a többivel együtt lenni,
és rendszert épít, vagyis börtönt, legyen az épület vagy állam
vagy elmélet, és abba önmagát bezárja. Az Evangélium az embert
egzisztenciájában szólítja meg, abban, ami gyermek és romlatlan
marad mindenkiben és mindig és minden körülmények között. Aki megnyílik
és válaszol, az aléthész, vagyis fedetlen, vagyis igaz. Aki magát
lezárja, az dialektikus, élethazugságban és külön marad, egyedül és önmagának,
és a hívást visszautasítja. Aki a hívás elől elbújik, azt Jézus
sem tudja megnyitni.
Az egzisztenciális logosz az egyetlen ma, amely az apparátust oldja.
A gondolkozásban, a művészetben, de főképpen az élő beszédben.
Mert az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember
eredeti lénye (Guénon: état primordial, Böhme: Urstand), és az
út a létezés alapállására való visszatéréshez megnyílik. Az igazság
(alétheia, fedetlenség) az apparátust felbontja.
Mit tegyünk?
Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk. Az infámis
csodának határozottan, félreérthetetlenül, világosan, egyszerűen, gyökeresen,
minden ponton, megalkuvás nélkül ellenállni. Nem az ember ellen, mert
mindenkiben él a hiteles és a tényleges ember, al-insân al-kâmil, amint
a szufi nevezi, semmiféle romlásban nem pusztul el, és nincsen sötétség,
amelyből ne lenne képes felébredni. Az emberrel ki kell engesztelődni.
A megbocsátás és a megbékülés kötelező. De semmiféle megnyugvás nem engedélyezhető,
hogy az ember a korrupcióban megbízzék, és az apparátusban eszmélete
elhomályosodjon, és úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, és a sötétséget
letagadja és elhallgassa, sőt annak védelmére elméleteket építsen.
Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani.
Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség
a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell.
De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az
egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható.
Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik
is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal,
mint ahogy – míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is
folyik – a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal,
hogy az ember a hívásnak enged, vagy azelől elzárkózik, ítél önmaga fölött.
Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér.
