(részlet a Scientia Sacra című esszékötetből)
1.
Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed
és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel,
megáldja és így szól:
„Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért
tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú
életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe
fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy
azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd
a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben
megvilágosodik. Úgy legyen!”
Amit az indián mese mond, s amit a szent könyvekben és az őskori
mestereknél csaknem szó szerint mindenki megtalálhat, az olyan
határtalanul egyszerű, hogy az embernek csodálkoznia kell, amiért
akadt korszak és emberiség, amely már nem érti. Mit jelent az,
hogy az indián asszony a kosarat „az indiánok nemzetségéért” fonta?
Mit jelent az, hogy valahány asszony kosarat fon, annak az egy, ez az
első eszébe fog jutni? Mit jelent az, hogy „csak az ügyesekért tette”?
S végül mit jelent az, hogy „ha a hajnal földereng, szavam feléled és
elméjükben meg fog világosodni”?
Az indián asszony a folyópartra ment és fűzfavesszőből kosarat
font. Az első asszony, aki először szedett fűzfavesszőt és először
fonta meg az első, a legeslegelső kosarat. Soha azelőtt a világon
ilyesmi, mint fűzfavessző kosár, nem volt. Valami új keletkezett;
mint kívánság és lehetőség régen lappanghatott: mert mibe tegyék
a gyümölcsöt, mibe gyűjtsék a leveleket, miben hordozzák a csecsemőt,
miben tartsák a kenyeret? A kosár megvolt valahol. Mint ahogy az
élet segítségére való minden eszköz valahol megvan, és minden igazság
és szépség valahol megvan, csak nincs megvalósítva: nincsen áthozva ide,
az anyagi természetbe. A kosár kezdettől fogva megvolt, mint a gőzmozdony,
a zsebóra, a repülőgép, a csizma, az étkezőkocsi, ahogy megvolt
és megvan valahol a béke, a rend, az öröm, a szépség, a világosság, a
türelem, a tudás. Van birodalom, ahol a tárgyak és a dolgok és a gondolatok
megvannak. És a világra mindig döntő jelentősége van, ha abból
a birodalomból sikerül valakinek valamit áthozni, akár gondolatot, akár
eszmét, akár igazságot, akár tudást, akár gőzmozdonyt, akár fűzfa kosarat.
Az első kosár megfonása az emberiség egyetemes ügye. „Az indiánok nemzetsége?”
Igen. Ezenkívül a négereké, az eszkimóké, az araboké, a kínaiaké.
S valahány kosár van a világon, mind emlékszik a legelsőre, arra,
amit az indián asszony a folyó partján font. Ez az őskosár; az asszony
megrendülve a földre teszi, eléje térdel és megáldja. Imádkozik hozzá,
mint egy istenhez.
Még érzi rajta annak a birodalomnak a harmatát, amelyből
leszállt. Ez az első kosár még valószínűtlen, csodálatos, mint
az első gondolat, az első gőzgép, az első kőbalta.
„Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben meg fog világosodni.”
Kitörölhetetlenül beleírta magát az emberi sorsba: ez az asszony,
aki az első kosarat fonta, s ahogy millió kosár van a földön, mind
neki tartozik. Azóta a kosarak elárasztották a földet, s alig van
közönségesebb tárgy, mint a fűzfa kosár. De elárasztotta a földet
a gőzgép, a zsebóra, a csizma, a gyapjúszövet, a kés, a tükör is.
Minden tárgynak az a története, ami a kosáré. Valaki volt, aki
abból a birodalomból, ahol minden megvan, áthozta. Mint mondják:
megvalósította. Másképpen: feltalálta.
Itt kezdődik az, ami a mesében a legfontosabb. Minden tettnek egyetemes
jelentősége és következménye van. Nemcsak a gőzgép feltalálása,
nemcsak a nagy gondolatok feltalálása, nemcsak a kosár megfonása
hoz át valamit a láthatatlan birodalomból. Ezek a feljegyzésre
méltó döntő alkotások. Minden tett hoz át valamit a láthatatlan
birodalomból, mert minden tett valaminek a megvalósítása, és minden
tett realizálás és minden tett feltalálás rokonságot tart a gépek
feltalálásával, az igazságok kimondásával és a kosár megfonásával.
Nincsen olyan jelentéktelen mozdulat és gondolat, amelynek hatását a
világegyetem legtávolabbi sarkában is ne éreznék. Minden tettnek egyetemes
világjelentősége van. Egyetlen, a tengerbe dobott kavics a világ életének
tökéletesen új irányt szab, és minden lélegzetvétel módosít a világ életén
valamit, akármilyen keveset. Minden tett valamilyen szellemi valóság
realizálása és olyat hoz, ami azelőtt nem volt, csak lappangott
mint kívánság és lehetőség. Egyetlen gyufaszál elégetése is „az
indiánok nemzetségéért” történik. A nagy tettek az egész emberiségért,
s egyszer s mindenkorra tétettek meg; de minden tett, legyen az mégoly
kicsiny, világjelentőségű.
2.
„Teljesen elég – szól Clemens Alexandrinus –, hogy egyetlen ember hallotta
volt a szirének énekét, és teljesen elég, hogy egyetlen ember volt,
aki a Szfinxnek válaszolt.” Vivekánanda azt mondja, ha valaki magányos
hegységben, barlangba falazva nagy igazságot gondol el és a következő
pillanatban meghal, az igazság kilép a halott fejéből, kilép a befalazott
barlangból, elhagyja a magányos hegységet, és az egész világon elterjed.
Az indián mese ugyanazt mondja, amit a szent könyvek tanítanak
és amit az archaikus mesterek tudnak. A primitív népek magas őskori
szellemiségek maradványait őrzik, néha felismerhetetlen, elkorcsosult
alakban, néha elég tisztán. A mese ezúttal kezdetlegesen, néhány
szóban, anélkül, hogy szavainak jelentőségéről sejtelme is lenne,
az emberi tevékenység metafizikáját elmondja. Elmondja, hogy minden tevékenység
szellemi erőt realizál, s éppen ezért minden tevékenységnek világjelentősége
van. Minden emberi tett értelme az, hogy az egész emberiség nevében
és az egész emberiségért, minden korszakért, minden népért teszi visszavonhatatlanul.
Minden tett olyan nyom és bélyeg, amely letörölhetetlen, s amelyet
a tett elkövetése pillanatától a világ arca megőriz a dolgok örökkévalóságáig.
Vannak nagy tettek, mint a kőbalta, a gőzgép felfedezése, az első
kosár megfonása. Vannak kis tettek, mint egy ház megépítése, egy
síp megfaragása; vannak önkéntelen megnyilatkozások, mint a lélegzetvétel,
s az, hogy az ember a szúnyogot éjszaka, ha a fülébe muzsikál,
elhajtja. Van játékos és gondtalan tett, ha egy kavicsot a tengerbe
hajít, vagy füttyent, vagy virágszálat tép le. De nincsen egyetlen
kicsiny tett sem, amely ne az egész emberiség nevében, minden idő
számára, egyszer s mindenkorra és az egész emberiségért történne meg.
Minden tett visszhangot kelt a világban, s e visszhang a világegyetemben
évezredekig szól és nem hal el soha.
A mese értelme a következő: az ember nem gondolhat álmában sem
egyetlen képet, vágyat vagy célt, amelyre az egész világ meg ne
zendülne; nem teheti karját keresztbe, s nem törhet le ágat a bokorról,
hogy a világ alakulásába ne avatkozna bele. A tett minden esetben
valami teljesen újat hoz, valami láthatatlant tesz láthatóvá, valami
kiszámíthatatlant tesz érzékelhetővé. Minden tevékenység áttörés
a szellemvilágba, s a szellemvilágból valamely valóságnak az anyagi
természetbe való belehajítása. A tett ősképe és ősértelme Prométheusz
tevékenysége, aki a tüzet az égből lehozta. Minden tevékenység legalább
kicsiny szikrát hoz le az égi tűzből. A tevékenység metafizikai értelme
az, hogy minden tett a szellemvilág és az anyagi természet között új
viszonyt teremt, új kapcsolatot nyit meg, új lehetőséget nyújt és új
összeköttetés alapját veti meg.
3.
A mese azonban itt nem áll meg. Tudja, hogy az első kosár megfonása
olyan tett, amely számtalan kosár megfonásában elmúlhatatlanul
él tovább számtalan asszony fejében, akinek ez az első kosár eszébe jut,
amikor a hajnal földereng. A mese tudja, hogy minden tevékenység szellemi
valóság realizálása, és minden tett emlékszik az elsőre, Prométheusz
tettére, aki az égi tüzet lehozta. A világ azóta a tevékenység tüzében
ég, mert a tevékenység nem egyéb, mint újra és újra utat nyitni a szellem
tüzének, hogy a földre jöjjön és az anyagi természetet áthassa.
Van azonban a mesének egy különös mondata: „De ne higgye senki
– szól –, hogy ezt mindenkiért tettem. Nem! Csak az ügyes asszonyokért,
akik majd a jövőben élni fognak.”
Az első pillanatra úgy tűnik, mintha ráolvasás lenne: az asszony
a kosár előtt térdel és varázsigét mond. Kosarát csak az ügyes
asszonyok számára fonta meg. Az ilyen szavak megtévesztőek. Mintha
az asszony az emberiséget kettéválasztaná: azokra, akikre a kosarat
bízza, s azokra, akiktől a kosarat megvonja. Jók és rosszak, ügyesek
és ügyetlenek, szépek és csúnyák.
Lépésről lépésre a mondat így válik érthetővé: a világban az első
szó a szellemé, mert a szellem a szóval teremtette a világot; az
anyagi természetben azonban az első szó nem a szellemé, hanem a
tevékenységé. „Az elanyagiasodott embernek először jót kell tennie
és tennie kell a jót, csak aztán ébredhet benne a jó akarata; és
csak a jó tettek által felébresztett jó akarata emelkedhet fel
a szellembe és a tudásba.” Ez a felfogás a racionalista emberiség meggyőződésével
homlokegyenest ellenkezik. A történeti ember azt tartja, hogy először
tudni kell és szellemben felkészülni; ezt követi a jóakarat, és
a jóakaratból fakad a jó cselekedet. Ez a szókratészi tévedés,
amely a dolgok rendjét megfordítja, és nem érti, hogy miért nem követi
a jó ismeretét a jóakarat és a jóakaratot miért nem követi a jó tett.
Egyszerűen azért nem követi, mert nem is követheti. Az anyagi természetben
a tettel kell kezdeni. A tett fejleszti ki a jóakaratot és a jó ismeretét
és a jó tudását. Soha senki sem gondolta el előbb a kosarat és a gőzgépet
és az igazságot. Először megalkotta és megteremtette és megtalálta.
És miután megalkotta és megtalálta, ismerte fel annak jelentőségét, amit
tett.
A második lépés a következő: „Egy eset által az ítélet minden embernek
kárhozatára eláradt; azonképpen az egy megigazulása által a jótétemény
eláradott minden emberre, az élet igazulására. Mert miképpen, hogy
egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, egynek
engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” Ez a Római levélből
való Szent Pál-i vers is azt tanítja, hogy a tevékenységgel kell
kezdeni. A tevékenység nem személyes magánügy, az elszigetelt Én
dolga; letörölhetetlen s örök bélyeg ez a világ arcán: egy eset
által áradt el a kárhozat és egyetlenegy eset által áradt el a megigazulás.
Egyetlen tett szabadította fel a szellemi erőket, amelyek az emberiség
egészét visszavonhatatlanul a kárhozatba sodorták, s egyetlen tett
szabadította fel az erőket, amelyek a világ egészét a megigazulás
felé vezették. Egyetlen tett volt, és az, ha mégoly rejtett lett volna
is, mint a magányos hegységben befalazott barlangban a haldokló utolsó
gondolata: ez az egyetlen tett volt a válságos és végzetes lépés a bűn
vagy az igazság felé.
Az indián asszony szavaiban, amikor azt mondja, hogy: kosarát nem
mindenkiért fonta, csak az ügyes asszonyokért, valamilyen megkülönböztetés
rejtőzik. A megkülönböztetés nem arra vonatkozik, hogy a világot
ügyes és ügyetlen asszonyokra osztja és kosarát csak az ügyesekre
hagyja. A Római levél tanítása eléggé meggyőzhetett arról, hogy
az archaikus ember a tevékenységnek milyen jelentőséget tulajdonít.
„Nem a tett tárgyi tartalma, hanem a tevékenység megszentelt volta
az, ami dönt.” S ezzel az egész helyzet egyetlen pillanat alatt
világossá vált. Nem a kosárról van szó, ahogy soha sincsen szó
a kosárról, sem a gőzgépről, sem a csizmáról, sem az igazságról, sem
a felfedezett gondolatokról. Amiről mindig és minden esetben szó van,
az a tevékenység megszentelt volta. Nem értelmetlen produktivitás: tárgyakat
halmozni fel, a világot találmányokkal elárasztani. A tevékenység tárgyi
tartalma semmit sem jelent, ahogy az ember szempontjából semmit
sem jelent a túlméretezett tárgyi kultúra, amilyen az újkori, ha a tevékenység,
amely a tárgyakat alkotta, ugyanakkor megszenteletlen. A megalkotás
lehet olyan „egy eset, amely által az ítélet minden embernek kárhozatára
eláradt”. És tényleg: a vak, ostoba tevékenység ösztöne az embert
elragadta és megszenteletlenül olyan szellemi erőt szabadított fel, amely
végzetes helyzetbe sodorta.
Az indián asszony, mikor kosarát megfonta, előtte letérdelt, mint
egy istenhez imádkozott hozzá, és így szólt: „Nem minden asszonyért
tettem, csak az ügyesekért.” Nem az irigyekért, a sötétekért, a
gonoszakért, a bosszúállókért, hanem a szelídekért, a mosolygókért,
a melegszívűekért, a tisztákért tette. Az indián asszony tudta,
hogy nem a tevékenység tárgyi tartalma, hanem annak megszentelt
volta az, ami dönt. És mert tudja, hogy minden tett visszavonhatatlanul
örök bélyeg, saját tette előtt leborul és azt mondja: amikor ezt
az első kosarat fontam, kezemet szent erők vezették, ez a szent
erő éljen az idők végéig minden kosárban; csak szent kézzel nyúljatok
hozzá, asszonyok. Akinek pedig keze gonosz, azt most a kosár születése
pillanatában elűzöm: ne merj hozzányúlni! „Ne higgye senki, hogy ezt
mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben
élni fognak.”
4.
A kis mese értelmének tényezői most már együtt vannak. Az első, amit
meg kell érteni: az archaikus ember önmaga, cselekvő személyét
nem egyéni Énnek, hanem egyetemes embernek fogta fel és értette meg.
A tevékenység alanya az univerzális ember. Minden tett az egész emberiség
nevében, az egész emberiségért tétetik meg.
A második lépés: amikor az egyéni emberben az egyetemes ember cselekszik,
ahogy Clemens Alexandrinus mondja: elég, ha egyetlen ember válaszolt
a Szfinxnek, ahogy Vivekánanda: ha valaki az igazságot elgondolja,
ha magányos hegységben, befalazott barlangban teszi is, az igazság
elárad a földön, ahogy Pál apostol írja a Római levélben: egy embernek
engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, egynek engedelmessége
által sokan igazakká lesznek; ebben a cselekvő tevékenységben a
döntő nem tárgyi tartalma, hanem annak megszentelt volta.
Ez a két elem együtt: a cselekvő ember tevékenységében azonosul
az egyetemes emberiséggel –, és: a tevékenység jellegét nem a tárgyi
tartalom, hanem a megszenteltség dönti el; ez a két elem együtt
érteti meg, hogy mit tartott és mit érzett az archaikus ember kultusznak.
Az őskori kultusz nem kiemelkedő ünnepi cselekmény, mint ami később
lett, amikor a papság kivételesen, ritkán és jelképesen az anyagi
természet és a szellemvilág között levő utat megnyitotta, s ezzel
bizonyos tetteket megszentelt: aratást, háborút, esküvőt, koronázást.
Az őskori kultusz az élet szövetébe szívódó egyetemes tudat volt,
hogy minden ember minden ember nevében állandóan úgy cselekszik,
hogy tetteivel szellemi erőt valósít meg, s ezért minden tettnek megszenteltnek
kell lenni, mert ha nem az, a meg nem szentelt erő a világot elárasztja.
Mint ahogy később, amikor a kultusznak ez a tudata elveszett, a
meg nem szentelt sötét erők a földet tényleg el is árasztották.
A történeti ember azt, amikor az indián asszony kosara előtt letérdel
és azt megáldja, fölösleges és ostoba babonának hajlandó tartani.
A kosár imádása nem babona, hanem kultusz. A kultusz a szakrális
tevékenység, amelynek csak végső következménye, hogy ezen az ember
maga is megrendül, és saját műve (az egyetemes emberiség műve)
előtt is leborul és azt imádja. A kultusz a szellemi és anyagi valóság
között levő kapcsolat állandóságának fenntartása, az isteni erők közlése
a természettel. Éppen ezért a kultusz az az emberi tevékenység, amelynek
nyomán az emberben a jó akarata lassan felébred, s a jó akarata benne
a jó ismeretét is felébreszti. Az ember tevékenységével tér vissza ősi
szellemi helyére, amelyet elanyagiasodásával elvesztett; de nem az egyéni
ember tér vissza, hanem az egyetemes emberiség. A kultusz nem az, amely
mint később ritkán és esetlegesen a tevékenységet megszentelte; a kultusz
ősi fokon annyi, mint: szakadatlan szakrális tevékenység. Az emberi
életnek kivétel nélkül minden tevékenysége szakrális volt, mert az archaikus
ember tudta, hogy a szellem égi tüze a természetbe a tetteken át
sugárzott.
5.
Ahhoz, hogy valaki az őskori kultúrát meg tudja érteni, gondolatait
tökéletesen át kell értékelnie. Átértékelni itt annyit jelent,
mint a történeti ember gondolkozását megfordítani. A történeti ember
a középpontba az anyagi természetet, a természetbe anyagi Énjét állítja,
és az egész világot anyagi Énjének szolgálatára kívánja rendelni. Neki
kell hogy szolgáljon a szellem, a lélek, az értelem, ahogy neki kell
hogy teremjen a föld, neki kell hogy virágozzék a rét, s neki ragyogjanak
a csillagok. A világegyetem a nagy zsákmány, azért van, hogy az ember
belőle azt, amit akar, felfaljon és elemésszen. A történeti ember természetesnek
találja, hogy a világ haszonbérlője.
Az archaikus emberiség egyetlen mondatból megismerhető. A kínai
Ji king keletkezésére vonatkozó feljegyzés így hangzik: „Az ősidők
szent bölcsei a Ji kinget a következőképpen készítették: hogy a
világosság isteneinek rejtélyes módon segítsenek, kitalálták a
cickafark-jóslatot.” Más könyvek azt mondhatnák: hogy a világosság isteneinek
segítsenek, kitalálták a számolást; hogy a világosság isteneinek segítsenek,
megfonták a fűzfa kosarat.
A központban itt nem az anyagi természetben élő anyagi ember áll.
A középpontban itt valami megnevezhetetlen szellem vagy isten,
vagy gondolat él, amit a Ji king a világosság isteneinek hív, de
amit más könyv esetleg szellemnek vagy ideának mond. Az emberi
Én maga is a világosság isteneit szolgálja, és az emberi tevékenység
az istenek hatalmát növeli. Ha az anyagi ember a világot zsákmánynak
tekinti és tettével a világból kiemeli azt, amire szüksége van, ezt úgy
hívják, hogy: haszon. Ha az archaikus ember tevékenységével a világosság
isteneinek segít, ezt úgy hívják, hogy: kultusz. A haszon és az
anyagi természetből kiszívott zsákmány: a történeti emberiség tevékenységének
értelme és célja. A kultusz és a világosság isteneinek, vagyis
a szellemnek, más szóval az égi valóságnak, ismét más szóval: az ideáknak
nyújtott emberi segítség értelme az, hogy az ember a világosság isteneit,
vagyis az ideákat, a szellemet szebbé, nagyobbá, gazdagabbá, virágzóbbá
tegye. A különbség a történeti és az archaikus ember között a haszon
és a kultusz különbségében van. A haszonból is fakadt kultúra, de merő
tárgyi és külső anyagi; mert a tárgyak a történeti korszakban a megszenteletlen
tevékenység gyümölcsei, amelyek a világot felszínén megszépíthetik ugyan,
de a világosság isteneit nem szolgálják, a tárgyak szépsége az emberre
nem hat vissza és az embert nem emeli, s így az ember megszenteletlen
marad. Ez főként az újkori ember kultúrájának katasztrófája: mialatt
magas tárgyi kultúrát alkotott, ő maga barbár életsorsban él. A nagy
kultúra „csak szeretetből fakad, sohasem önző, rövidlátó, haszonleső
tevékenységből”. Mint ahogy amióta az emberiséget az önző haszonlesés
vezeti, nem is alkotott semmiféle kultúrát, csak hasznos eszközöket,
amelyekkel az anyagi Én a világot fosztogatja. A kultusz célja nem haszon;
a kultusz a világosság szolgálata; az őskori ember szakrális tevékenységének
célja a szellemi erők realizálása, s a realizált szellemi erők nem a
személyes Énnek adtak hasznot, hanem az egész földnek és az egész emberiségnek
megszentelt virágzást, bőséget, szépséget, nyugalmat, békét és ragyogást.
Az archaikus ember szolgálata rejtélyes és megfoghatatlan. Senki se tudja
megmondani, hogy a szakrális tevékenységnek mi a törvénye. Senki sem
állíthatja fel a világosság szolgálatának szabályait. Az ember, ahogy
a Ji king mondja: az isteneknek titokzatos módon segít. Nem önmagának:
az isteneknek. S az isteni erők e segítséget nem tartják meg maguknak,
hanem azt a földnek ajándékozzák: a termékenységet, a bőséget, a gazdagságot,
a békét, s megajándékozzák a világot megszentelt léttel, az embert kenyérrel,
ruhával, házzal, tűzhellyel, gondolattal, edénnyel, szépséggel
és fűzfa kosárral.
6.
A kultusz a földi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége.
S a földművelés eredete nem az, hogy az ember a búzaföldeket éhes
vadállathoz hasonlóan kifosztja, hanem gabonát termel a halott
ősök számára. Egyiptomban még világosan kitapintható, hogy „amikor
az ember fia rozsot és búzát vet, azért teszi, hogy vele apját táplálja”.
Minden földművelés kultusz volt, szolgálat, szakrális tevékenység.
A búzaföldek a templomok és a sírok körül terültek el. Ott tette
az ember kultuszának első mozdulatait, amikor „a magot betakarta
földdel”. Ez a gondoskodás első tette. S a búza, mikor megérett,
nem a piacra került, nem nyerészkedés tárgya lett; a búza a halott
ősöké volt. Az ember, amikor a gabonát megőrölte s belőle kenyeret
sütött, a halottak ajándékából élt. Minden szem búzáért az ősöknek
tartozott. S a halottaké, az isteneké, az ősöké volt a bor, a gyapjú,
a fa, a gyümölcs, a hús. Az áldozat szokása, amely a történeti kor küszöbén
még élt, az ősi életnek már csak sápadt emléke: amikor a föld termésének
elsejét az isteneknek ajánlották, vagy amikor étkezés alkalmával
az ételeket először az istenekkel kóstoltatták meg. Később, a történeti
időben vagy még később, az újkorban semmi sem lett volna és nem
lenne értelmetlenebb, mint az aratás vagy a szüret gabonáját vagy
borát az isteneknek felajánlani. Az emberi tevékenység metafizikai értelme
megváltozott és megfordult: az ember nem szolgál többé, hanem rabol.
A középpontban nem a természet virágzása áll, hanem az anyagi Én
haszna. A kultusz elveszett, és helyébe lépett a megszenteletlen tevékenység
által teremtett tárgyak tömege, amit kultúrának neveznek, nem tudni,
miért. A kultusz az anyagi természetről való gondoskodás szakrális
tevékenysége; amit ma kultúrának neveznek, az az anyagi természet kizsákmányolása
az Én hasznára.
A Brihada-áranjaka upanisád megőrizte azt az időt, amikor
Dzsanasruti, a nagy brahman az utak szélén vendéglátó házakat épített,
az arra járókat befogadta, hogy „az övéből minél többen egyenek”.
„Az étel minden bizonnyal Brahman maga”, szól a Véda. S minden nép ismeri
az isteni étel őrző istennőjét, Cerest, Démétért, Annapúrnát, vagy
ahogy a mexikóiak mondják: Kenteotlt, ami annyit jelent: „A termő
mag gazdag istennője”.
El lehetne beszélni azt, hogy a pajzs, a kard, a dárda miképpen
volt az archaikus emberiség szemében kultikus eszköz: a szellemi
uralom, a férfias erő jelképe. El lehetne mondani, hogy az ember
házi eszközei miként voltak eredetileg és ősi alakjukban kivétel
nélkül mind kultikus tárgyak, az istenek ajándékai, jelképes eszközök,
mint az indián asszony kosara, amit a kosárfonó asszony csak az
ügyeseknek ajánlott, s amit az indiánok nemzetségéért font. El
lehetne beszélni azt is, hogy az emberi tevékenységek, a papi,
a harcos, a bírói, a földműves, a kereskedői, a művészi, a tanítói, de
legelsősorban az uralkodó királyi tevékenység miként volt az őskorban
kultusz, más szóval az egyetemes emberiség és a természet szolgálata,
szakrális tevékenység. Miképpen volt szakrális tevékenység az öltözködés,
a kertművelés, az állattenyésztés, a kenyérdagasztás, a fürdés, a vendéglátás,
a gyógyítás, az írás, az edényégetés, a gyapjúszövés, a főzés mind
kultusz, mert az ember minden tettében közvetlenül átélte a tetten át
az anyagi természetbe sugárzott élő szellemet és isteni erőt. A tevékenység
metafizikájának megértése után ezeknek a részleteknek magyarázata
bizonyos tekintetben már fölösleges. A kultusz megszentelt tevékenység,
amit az ember az egyetemes emberiség nevében folytat az egész természet
üdvéért, mint a szellemi erők és istenek eszköze. A történeti ember önmagáért
cselekszik és önző érdekű tevékenysége szakrális voltát elvesztette:
a munka a sötét, megszenteletlen, keserű, nehéz, átokszerű tett.
A munka az őskorban tilos volt, csak a tisztátalanok, a megszenteletlenek
végezhették. Semmi sem volt szabad, amit az ember csakis önmagáért tett.
„Aki önmagának főz – szól Manu –, tiltott tevékenységet űz.” A munkában
a tevékenység elveszti valódi értelmét, mert a munkában a szellem nem
tud realizálódni. Az ember hasznot kíván, zsákmányt, megkapja, de amit
érte fizetnie kell: tevékenységének szent világossága elvész.
Ez a kosárfonó indián asszonyról szóló mese értelme.
