(részlet a Patmosz című esszékötetből)
A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A művet a hindu hagyomány karmának nevezi, valaminek, ami enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opus, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy legyen. De az örökben legyen. Az életmű minden téglája az életben valamiről való lemondásba kerül. Az életet élvezni, ugyanakkor a művet felépíteni, ilyen nincs. Elvetemült hűségéből nem enged, s ezért a mű az embert az élettől független következetességbe emeli át, felsőbb szinten megfogalmazott létbe, az én méreteit messze meghaladó arányokban, és önmagát mint önmagánál többet megismétli.
A karma az ember összes gondolatának, szavának és tettének tömény alakja, az életnél hatalmasabb térben, és ennek következményei alól kibújni nem lehet; az egyetlen, amit lehet, a karmát felszámolni. A karma (életmű) felszámolása azonban szintén mű. Ezt a művet Indiában nirvánának, Arábiában fanának nevezik. Ez a végleges mű; külső jegye nincs, maradandósága abszolút.
Az ember élete túlnő önmagán, és tömény kivonatában oly szférában rakódik le, amely az élethez hasonló, mégis más alakban és erőkkel az életre visszahat, és az életet a maga képére formálja.
Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak. Ha az élet bizonyos mértéken alul marad, értelmetlen; ha a mértéket átlépi, az élet maga is mű kezd lenni. Tudatosan építik, és egyértelmű, a biológiai életből egyáltalán nem, hanem mint zene vagy költészet vagy metafizika érthető. Mert az életműnek sajátos, a biológiai élettől független logikája van. Ez a logika nem az élet természetes javaiból való minél intenzívebb részesedés, hanem a nagyság. A kettő nem egyeztethető. A nagyság az életet merő élvező magatartásszinten árulásnak tekinti, mert a maga számára érvényesnek a kérlelhetetlenül magasabbhoz való hűséget tartja. Jogomban áll pszichológiai vagy szociális életet élni, a nagyság nívója azonban ezt az életmű iránt való hűtlenségnek tekinti. Bár oly sok minden szól ellene, az ember az életművet kénytelen személyesen a magáénak tartani. Feszélyezve ugyan, vajon a lét, amelyet a mű ábrázol, az én, vagy ha az én esszenciája is, de valaki messze az én fölött.
A Parthenónról mondta egy utazó, hogy a megrendülés látványban számára egyáltalán nem a művészet, ezek szerint nem a szépség volt. Úgy látta, hogy a hely, pontosan az a hely, amelyen a Parthenón épült, környezetéből kiemelkedik, és a létezésben legalább egy lépéssel magasabban áll. A dolog nem indokolható, még kevésbé bizonyítható. Építészetileg az egész korrekt. De nem a hiba, vagy a tökéletesség. Így, ahogy ez a templom itt van, mintha feljebb lenne, mint ahogy van.
A mű felépítése az ember ellen történik; olyan állapot, amikor rejtélyes helyen levő valakit (aki én vagyok és nem én) választ kapok, nem arra a kérdésre, hogy mit kell mondanom, és mit kell tennem, hanem hogy miképpen kell élnem.
Az igazi mű poszthumusz. Amíg az alkotó él, a mű is abban a káprázatban áll, amely minden élőnek az élettel együtt adott járandósága. Mert amíg valaki él, csak élete van, ebből csak ha meghalt, lesz sors. Az életmű témája pedig a lezárt és a kész és a sors. Vannak művek, amelyek a halál előtt öt perccel jelentékenyek lehetnek; öt perccel később nincsenek sehol. Művek, amelyekről száz évig senki se tudott, és egyszerre, mintha ma készültek volna. Nem szabad előnyét látni annak, amire az ember életét rátette. A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam.
A görögök az életmű készítését poiézisznek, egyszerűen csinálásnak nevezték. A héberek számára is csupán jezirah. Talán mert ebben a készítésben semmivel sem álltak szemben. Ma és mi, amikor az életművet csináljuk, szembenállunk önmagunkkal; a mű nem alkotás, hanem önmagunknak önmagunk fölé való újraalkotása. Nem poiézisz, hanem metapoiézisz. Lehet, hogy a görögöknek és a hébereknek az élet így, ahogy van, elég volt ahhoz, hogy a művet elkészítsék. Nekünk önmagunkat önmagunk fölé kell emelnünk. Über, mint Nietzsche mondta. Az életmű realitása szürrealitás. Ami élet, ideiglenes és alaktalan. A sorsnak a véglegesben kell állnia, készen, lezárva, az életnél legalább egy lépéssel magasabban, mint a Parthenón.
Ugrás az életből az életműbe.
Az életmű metapoiézisz, az ember önmagát önmaga fölé építi a végtelennek. Ettől az életműtől meg kell különböztetni az élethez képest túlméretezett művet, amely többnyire szándékos megtévesztés, hogy az ember nagyobbnak tűnjék, mint amilyen. Ez a mutatvány. Amit az életnél magasabb hatalmakkal telítettek, megmarad; a mutatvány az élettel együtt szertefoszlik.
A mutatvány nem az élet permanens feláldozásából épül, éppen ezért nem a múlandóság alkímiai átalakulása végleges értelemmé; a mutatványt az ember megrendezi, inkább csak a hatás kedvéért. Esetleg még kevesebbért. A műbe az ember – mint végleges testetöltésbe – belenő; a mutatvány csak arra jó, hogy mögéje elrejtőzzenek.
Mű és mutatvány az esetek jó részében jól megkülönböztethető, sőt az is, hogy egy alkotáson belül az meddig mű, és a mutatvány hol kezdődik.
A mutatvány az ember valamely rendkívüli változatát mutatja be; a mű a normálisát ábrázolja. A rendkívüliség jele az erőltetett hang, amely fals. A trükk, a bravúr, a szemfényvesztés eredménye bizonyos svihák virtuozitás, amelynek neve stílus. Az autentikus műnek nincs stílusa.
Az abszolút mű a szentkönyvek (kinyilatkoztatás). Az elvilágiasodott művet nevezzük irodalomnak.
A szentkönyvek nyelve a hiteles nyelv. Az irodalom nyelve szofizmus. A szofisztika alsó határa a zsurnalizmus.
A hiteles nyelv az igazság, a szofisztika az érdekesség jegyében áll. A zsurnalizmus jegye a szenzáció.
Az achaikus korban az embernek a művet nem magának kellett megkeresnie, hanem azt mint feladatot kapta. Ez volt az az idő, amikor az életet nagy kollektív művek, úgynevezett kultúrák formálták meg. Bizonytalan, hogy mikor, többek szerint Kr.e. a második évezred közepén, az életmű megteremtése individuális feladattá lett. Mindenesetre összefüggött azzal a vallásos eseménnyel, hogy az ember üdvét nem kollektíven, hanem egyénileg kezdte keresni. Azóta az individuális életmű alkotása összefügg a személyes halhatatlanság gondolatával, és szakramentális aktus. Tény, hogy az individuális életmű jelentősége mellett a kollektív műé egyre csökken. Az egyéni művek, mint amilyen a próféta, a szent, a király, a hérosz, a költő és mások művei, alakot öltöttek. A kollektivizáló kísérletek egyre reménytelenebbekké váltak, és ma már lehetetlen üdvöt bármilyen kollektív kategóriában, népen, kaszton, osztályon, nemzeten, valláson belül akár csak el is képzelni. Az ember valószínűleg nem képes arra, hogy bármely kollektívumba maradéktalanul visszaolvadjon. Kultúrák nincsenek többé, és új kultúra felépítése nonszensz. Nincsenek vallások, népek, osztályok. Egyetlen kollektívum van, az egész földre kiterjedő emberiség, és ebben a közösségben az üdv (életmű) személyes. A kollektívum ma az embernek lefokozott és értékben alacsonyabb üdvöt kínál, amit csak az emberi mivoltától részben megfosztott lény fogad el, de őt is csak kényszerből. A kollektívum ebben a percben az egyéni életmű megvalósításának akadálya. A kereszténység megjelenése óta azt, hogy az ember a maga számára milyen üdvöt tart méltónak, és önmagából milyen művet teremt, és az örökben hol akar lakni, kizárólag önmaga dönti el.
A huszadik század hiteles emberi példája nem az államfő, a tábornok, a milliárdos, a tudós, a festő hanem az olyan lény, mint Albert Schweitzer. Akkor is, ha amolyan mutatványos rengeteg van, ilyen pedig csak egyetlenegy. Az egy több, mint tízezer, mondja Héraldeitosz. Az életmű emberi volta. Az életművet Albert Schweitzer az Evangélium nyelvén fogalmazza meg, mert így mindenki azonnal megérti, és azt mondja: a kereszténység nem a bűnök bocsánatát, nem a feltámadást tanította, hanem hogy az embernek fel kell építenie Isten országát. Ez az az életmű, amely minden emberre külön, és az egész emberiségre egyetemlegesen kötelező, és amelyet meg kell valósítanunk, mert ha nem, visszavonhatatlanul elpusztulunk. Isten országa az emberiség univerzális, és minden ember személyes életműve, az emberi történet tulajdonképpeni értelme, amely a feloszlott kultúrák helyébe lép, amely a népeket, nemzeteket, osztályokat, vallásokat, főképpen az egymástól elkülönült egyéneket az egyetemes egység jegyében magába olvasztja, és a kezdeti aranykori létezést magasabb szinten, mint a lét végleges alakját, megvalósítja. A dolog nagyon egyszerű: mialatt a földön népeket irtottak ki, Schweitzer az őserdőben beteg embereket gyógyított, és mialatt a földön a minél nagyobb vagyonért és hatalomért példátlan elaljasodás folyt, azért dolgozott, hogy betegeinek gyógyszert tudjon vásárolni. Ennél egyszerűbb tényleg nincs. Még csak zsenialitásra sincs szükség, csak arra, hogy egyszerű normális ember legyen.
A szentkönyvek fundamentuma a rend. Rend csak egy van, preegzisztens, ami annyit jelent, hogy előbb volt és van, mint a világ. Rend az, ami önmagát önmagából szabályozza, állandóan rendezi és rendben tartja. A metafizikai rend (India, Kína), a kozmosz objektív rendje (Orpheusz), vallási és erkölcsi rend (Irán, Júdea), az emberi lét rendje itt, és az örökben (Evangélium).
Ha a rendről való tudat elvész, megjelennek a rendszerek. Rendszer az, ami rend akar lenni, de nem tud, valahol valamit mindig elvét, és ezen a ponton megbukik.
Ezt a gondolatot így Rudolf Kassner fogalmazta meg.
A rend nyelve arról ismerhető fel, hogy nem bizonyít (nem szofisztikus), hanem kijelent (kinyilatkoztat).
A történeti államok és társadalmak, vallások és világnézetek és filozófiák nem a rend, hanem a rendszer jegyében állnak. Európában – néhány kivételes gondolkodótól eltekintve – csak szisztémákat építettek. Önkényes gondolatok végeláthatatlan (szofisztikus, dialektikus) bizonyítékokkal, amelyek legalább egy helyen tarthatatlanoknak bizonyultak, és összeomlottak. Amíg ma az összes rendszerek ledőlt romjain élünk.
Ha a gondolatnak bizonyításra van szüksége, mondja Vauvenargues, azt jelent, hogy rosszul fogalmazták meg.
A moralistának nincsen szüksége bonyolult eljárásra, hogy megmondja, mit kíván. Ha így lenne, Chamfort minden epigrammájára olyan rendszert lehetne építeni, mint amilyen Kanté. A moralista a hiteles nyelvet akarja. A moralista a világi próféta (Montaigne, Sebastian Frank, Erasmus, Pascal, Kierkegaard, Lichtenberg, Nietzsche). Amit követel, az megvan. Nincs szükség szisztémákra. Egyetlen mondat elég. A lét abban az alakjában, ahogy éljük, rongált, tele van hiánnyal, gödrökkel és lyukakkal és törésekkel és lejtőkkel, és az antagonizmusok egymást szorongatják. Nincs értelme annak, hogy az ellentmondások elől kitérjünk, sima és kellemes világot építsünk, amelynek nagyobbik fele nem igaz. Ami Európában hiteles, azt nem Aquinoi Tamás, Descartes, Kant, Hegel rendszere mondta, hanem a moralista.
A rendszer minden esetben hatalmi apparátus ábrája. A hatalmi apparátusról pedig tudjuk, hogy minden esetben a lét megrablása. A rendszer a rend megvalósításának útjában áll.
A rendszert az absztrakt egyszersmindenkoriság, a rendet a végtelenség jellemzi. A rendszer görcs, a rend értelem. A rendben minden benne van, a rendszerből valami mindig kimarad. Minden rendszer pedáns és ezért humortalan. S ezér komikus. A rend minden percben más, mégis mindig ugyanaz. A rend mindig nyílt, a rendszer zárt, és a rejtőzésre a legkedvezőbb lehetőséget nyújtja.
A rendszerben az ember körülményesen bizonyít, többnyire azt, ami tarthatatlan. A bizonyítás a rendszerben rejtőző ember védelmi taktikája.
A rend gondolkozásának alakja az epigramma. Az epigramma nyílt, és nem bizonyít. Tao te king, Lun jü, Hérakleitosz, Vedanta, Szánkhja, görög bölcsek, Talmud, moralisták. Aki egyszerre többet ír, mint amennyi egy névjegyen elfér, nem mond igazat.
A szakrális rend a csendes hétköznapiság.
A rendszerben a dolgok mértéke az ember (szofisztika). Ezért van szüksége bizonyításra. A szofisztikus dialektika illetéktelen beavatkozás a lét abszolút rendjében; az epigramma magasabb rendű gondolkozási aktus.
Aki a rend tudatában van, annak nincs szüksége rendszerre (tao). A rendszer az anarchia kétségbeesett alakja, és valamennyi között a legkétségbeesettebb az utópia.
A modern epigramma spéculation sans sanction (Valéry), felelőtlen lehetőségvadászat. Hogy az irodalom szószátyárságával szemben magát meg tudja védeni, sajátos nyelvi izgalmakat teremt.
Az abszolút rendszer (théorie pure) nem mond semmit, csak bizonyít. Ez az önmagáért való csupasz bizonyítási eljárás (metódus) az apparátus alapja. Bürokrácia, technika, tudomány, államhatalom, ipari szervezés, automatizálás, masinizmus, gombnyomáselmélet. A létrontás szisztémája.
A rendszer bázisa az elv, az elv rögeszme, a rögeszme terrorhoz vezet. Absztrakt architektúra. Vak ésszerűség. Börtönfilozófia: mi legyen a fegyház racionális szabályzata, melyik az az ideológia, amely a fegyházban levő életet kellemessé teszi.
Különbség. Oroszország: csak közös börtön legyen; Amerika: mindenkinek saját börtöne legyen.
Az embernek a mű iránt kötelezettsége van. A mű tudatában senki sem lehet tekintettel gyakorlati, mondjuk, megélhetési és érvényesülési szempontokra. Ragaszkodnom kell egy következetességhez, amelyről senki sem mondhatja, hogy az övé, de amit senki sem tagadhat meg. Ha az ember a mű magasabb valóságrendjében él, olyan hatalom jelenlétéről van tudomása, amely biológiai lényében levő erőkhöz képest határtalanul több, és merő őrület az is, ha magát azzal azonosítja, az is, ha nem. A különbség az, ha életemet odaadom, csak szenvedek, ha a művet megtagadom, beszennyeződtem.
(Megjegyzés az életműhöz)
Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt (és maradt) akadálya annak, hogy az ember itt az őskori és keleti szentkönyvek alapszavait megértse. Ezek az alapszavak – a többiről ezúttal nem beszélve – elsősorban az ember számára elérhető legmagasabb állapot kifejezői. Ez a szánkhjában a purusa-prakriti, a Vedantában az atman és a nirvána, a jógában a nivritti, Buddha beszédeiben a sunjata, a taoban a vu-vei. A megértés nem volt lehetséges, mert Európában kezdettől fogva e szavakat a cselekvésből értelmezték, a nemcselekvéssel hozták összefüggésbe, és így is fordították. Abban a hiszemben voltak, hogy ami nem tevékenység, annak okvetlenül nemtevékenységnek, vagyis passzivitásnak kell lenni. Ez ilyen módon alapvetően téves. Téves volt az ókorban, az egész középkorban (misztika), az újkorban (kvietizmus). Ezen az értetlenségen bukott meg az egyik legmélyebb európai szellemi törekvés, a soledad. Egyszerűen nem is tudták, mit akarnak, legkevésbé tudta persze Molinos, a soledad spiritus rektora.
Az őskori szentkönyvek alapszavai számunkra nem akkor érthetők, ha a tevékenység, hanem ha az életmű gondolatából közelítjük meg. A vu-vei szó fordítása hűen nem nemtevékenység vagy nemcselekvés, hanem az egyéni életmű építésétől való tartózkodás. A jógában a nivritti nem a maradéktalanul pacifikált és passzív tudatot jelenti, hanem az olyan tudat nyugtalanságának elsimítását, amit az ember az életmű építésével kelt önmagában. A nirvána nem nemlétet, ürességet és a semmit jelenti, hanem az individuális életmű leépítésének végső tiszta és átlátszó állapotát. Mert az életmű megsemmisítése a lény abszolút megmaradása. Az életmű mindig objektum marad, ha pedig objektum, a világhoz tartozik, múlandó, változó, káprázat; ha nem objektiválódik, lény marad az abszolút létezésben.
A szentkönyveknek ezek az alapszavai az életmű építését, vagyis a tevékenység által felhalmozott jó- és rosszcselekedetek terhe alól való megszabadulást irányítják. A tevékenység sorsot sző. Désoeuvrement, ahogy a pontos és szerencsés francia kifejezés mondja; életműfeloszlatás vagy életműfelszámolás, vagy hasonló. Mindenesetre az életmű alkotásában érdektelenség, amely sem nem tevékenység, sem nem nemtevékenység, mint a Bhagavadgíta tanítja: sem prakriti, sem nivritti. És ha sem ez, sem az, akkor egészen biztosan a karmacsírák kigyomlálása, és mindenesetre olyan tevékenység, amely ahelyett, hogy felépítene, lebont, vagyis ahelyett, hogy tetteivel és szavaival és gondolataival újabb emberi sors számára lehetőséget teremtene, a benne felhalmozott újabb és mindig újabb sorsok szövetét és szövevényét szétszedi és átvilágítja és felszámolja. A sors szövése, az aktivitás, a kínaiaknál a teh, a hinduknál a sakti, a szánkhjában a prakriti, a tevékeny, a szülő, a női elem, amely az életet szövi; mert az életmű alkotásának analógiája a szülés. Amiről az életmű-lebontásában szó van, azt a szentkönyvek úgy mondják, hogy: az asszony (sakti, prakriti, teh) művének felszámolása. Ehhez kell megszűntetni a tudat hullámzásait és nyugtalanságát. Ami Patandzsali Jóga szutrájának egyetlen célja: csitta vritti nirodah. Ez a buddhizmus törekvése, a sunjata, a mahasunjata, a nagy üresség. Nem karmanövelés, hanem karmabontás. Mindennemű kezdemény felbontása. Európában úgy mondanák, hogy a történet likvidálása, és kilépés a történetből. Ha pedig cselekednie kell, azt személyes hozzájárulás nélkül teszi. Ha beszélnie kell, beszéde a nembeszéd. Ha gondolkozik, gondolata a nemgondolat. Hagyja, hogy az erők rajta keresztül a világba áradjanak, de önmaga sem nem egyezik bele, sem nem nem egyezik bele. Ezért Buddha tökéletes beszéde a virágbeszéd, amikor a zarándokoknak egy szál virágot mutatott, és egy szót sem szólt.
Az életmű lebontása olyan mű, amely lebontása annak a tevékenységnek, amelynek következménye, hogy az emberben újabb sors lehetőségei halmozódjanak fel, újabb hajlamok, kielégítetlen vágyak keletkezzenek, kívánságok, célok, sóvárság, elintézetlen kérdések, ragaszkodás, gyűlölet, irigység, féltékenység, becsvágy. Mindez az életszomjúság eredménye, amely az életet a végtelenbe akarja meghosszabbítani. Vagyis amikor az ember kielégítetlen vágyak és kívánságok, ösztönök hordozójával, az egyéni énnel magát azonosítja. Abban az állapotban, amelyet a hindu és a kínai hagyomány nirvánának és vu-veinek nevez, az ember mindennemű egyéni énnel való azonosulást felbont. Aki cselekszik, az nem ő, hanem benne és rajta keresztül valamely hatalom. Ő maga üres. Ezért mondja Guénon, hogy a megszabadulás nem olyan állapot, amely az ember fölött áll, hanem az embernél nagyobb, nem-térben, nem-időben történő esemény, amelyben a tevékeny elem nem az emberi individuum, vagyis amely nem az énnel való azonosulásban történik. Ez az individualitáson túl van, és sajátságos, hogy nemcsak individualitáson túli, hanem az individualitást bontja is. Ami pedig marad: az üresség, a nirvána, a semmi, a sunjata, a mahasunjata. És mert az aktivitás és az emberi lény között levő kapcsolat felbomlott, az aktivitás eredménye és nyoma nem az emberi lényben halmozódik fel és nem az emberben gyűlik meg, és az emberben nem épül újabb sorssá, vagyis életművé. Az életmű: az üresség. A nem-mű. Az egyetlen biztos és kétségtelen és abszolút és örök és végleges. Az ember mindennemű azonosítást levetett, és csak egyetlenegyet tartott meg, az ürességgel való azonosítást. Az egyetlen azonosságot, amely mialatt minden egyéb tettel vagy gondolattal vagy szóval vagy művel való azonosság téves, hibás és hamis, ez itt valóságosan és ténylegesen azonos és igaz. Ez az, amit Guénon identité suprème-nek mond: ez a létezés felsőfokával való azonosság.
A tökéletes életmű a nem-mű. Nem kivetíthető, hanem az emberi
lényben realizált eredmény. Ebből a nem-műből nem szövődik
többé sors. E mű megvalósításának tevékenysége nem az építés,
hanem a folyamatos feladás és lebontás, amíg nem marad semmi,
és akkor feladása még ennek a semminek, és feladása a feladásnak
is.
