Kung mester beszélgetéseinek négy döntő szava van. Az első
a li.
Li mértéket, szabályt, erkölcsöt, törvényt, udvariasságot,
szociális charme-ot (gentlenesse, politesse) jelent. Ha fizikailag
értelmezik és távolságot mérnek vele, annyi mint mérföld. De
belső mérték is: önuralom és fegyelem. De nem szubjektív aszkézis,
hanem az ősök hagyományában levő rendtörvény alkalmazása, amely
az embernek viszonyát egyszer s mindenkorra szabályozza. Lije
van annak, aki feltűnés nélkül, egyszerűen és komolyan viselkedik,
minden túlzástól tartózkodik, az embert tiszteletben tartja,
maga iránt tiszteletet ébreszt szavaival, viselkedésével, tetteivel,
munkájával.
A Mérték. A li sem alulmaradni, sem túlmenni... A középen maradni.
A li a kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos
pietás. A li az őskori élet alapvető vonása. Kínában éppen
úgy, mint Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban. Az
embereknek egymás iránt tanúsított respektusa, amely a magasrendű
és békés élet egyetlen feltétele... Ez az, amit ma a legjobban
nélkülözünk. A li mérték, de nem emberi mérték és nem az ember
teremtette. Nem kultúrproduktum. Li csak ott van, ahol valódi
vallásosság van. Isteni mérték. Nem lehet önkényesen megváltoztatni.
Ez az a mérték, amivel az istenek az embert megmérték és meg
fogják mérni... és ugyanazzal a mértékkel mérik ma is.
Hamvas B.: Konfu-ce – Lun yü (1943)
1.
A szentkönyveket az ember kinyilatkoztatás útján kapta. Mint
a hagyomány minden lényeges fogalma, a kinyilatkoztatás is
a szektáknak vagy a racionalizmusnak, és így a fantazmagóriának
vagy a tagadásnak esett áldozatul. Ha a hagyomány megszakad,
ez a kettős törvénytelenség mindig fellép, a túlzás és a lekicsinylés,
a közösségben az individualizmus és a kollektivizmus, a morálban
a fennhéjázás és az elaljasodás. Mérték nélkül nincs törvény,
nincs közösségi rend, nincs erkölcs és nincs tudás.
A hagyomány vonzerejében élőnek a kinyilatkoztatásra való érzékenységet
megérteni részben könnyebb, részben nehezebb, mint a hagyományon
kívül állónak. Könnyebb azért, mert abban, hogy valaki a kinyilatkoztatás
részese legyen, nincsen semmi természetfeletti. „Megértettem,
mondja a Li-ki, hogy a nagy útban nincs semmi titokzatos”.
De nehezebb azért, mert a kinyilatkoztatás elérése a természeten
belül rendkívüli erőfeszítést kíván. Általában véve nem attól
nehéz, ami benne szokatlan, hanem amiért küzdeni kell.
A kinyilatkoztatás részese az, aki kapcsolatot teremt a lét
emberfölötti körével. A kapcsolat megteremtése többnyire hosszú
gyakorlat eredménye. Minden esetben az ember teljes erejét
igénybevevő olyan állapot, amelyben az ember az emberfölötti
körrel tudatosan hangoltságba kerül. Semmiképpen sem intuíció
és nem ihlet és nem sugallat, mert ha mindezzel rokon is, de
nem szabálytalan, nem rapszodikus és nem véletlenszerű. A hangoltságban
az ember értelméből nem hogy nem veszít, hanem éppen nyer.
Tudatának szerkezete nem lazul meg, színvonala nem száll le,
hanem megszilárdul és fölemelkedik. Hangoltságnak kell mondani
azért, mert a hangban van meg az emberfölötti hatalom, amely
a természetre teremtő hatást gyakorol. Ezért volt a zenének
minden hagyományban olyan nagy jelentősége. Ezért Kínától Júdeán
keresztül Mexikóig azt, aki a kinyilatkoztatás részese, inkább
hallónak, mint látónak tartották. És ezért a hagyomány igazi
ereje abban a korban, amikor a tanítást már leírták, tulajdonképpen
megszűnt, mert annak lényege csak az élő hangban adható át.
A látás a tér érzékelője, és csak a tér határáig terjed. A
hallás az időé, de hallani azt is, ami túl van az időn. Amit
az ember lát, az csupán burok, mint a Kabala mondja, a dolgok
héja; ami hangzik, az láthatatlan.
Ha valaki azt mondaná, hogy a kinyilatkoztatásra való hangoltság
a brahmani beavatás fokozata, ha így is van, az ember nem tudna
meg sokkal többet. A hangoltságról Guénon azt mondja, hogy
az az état primordial, vagyis az ember állapota a kezdetek
kezdetén. Érzékenység, amely az emberfölötti felé nyitva áll.
Ez az alapállás. De hogy tévedés ne legyen, azonnal ki kell
mondani, hogy ez ugyanakkor az ember végső állapota is, és
a kettő egymáshoz úgy viszonylik, mint az első és az utolsó,
az indulás ösztönzése és a cél, a paradicsom és az Új Jeruzsálem,
a kert és a város, az aranykor és az üdv. Csecsemőnek lenni
és bölcsnek lenni ugyanaz, szól Lao-ce. Ehhez azonban még azt
is hozzá kell tenni, hogy a hangoltság nemcsak az idők elején
és végén érhető el. Az état primordial mindenkiben és minden
percben itt van. Az alapállás bármely pillanatban megvalósítható.
Csuang-ce megveti azt, aki mint példára, örökösen a múltra
hivatkozik, de ugyanúgy megveti azt, aki bolondul a jövőért
lelkesedik. Az alapállás realizálása nem függ a kortól. A tao
mindig jelen van.
A hangoltság feltétele a tükörsima kedély, mint Kínában, a
vidja (éberség), mint Indiában mondták, és ami azt oly nehezen
megvalósíthatóvá teszi nem a korszak, hanem a korrupt élet
szétszórt nyugtalansága, más szóval az avidja (alvajárás).
A hangoltság ilyen állapotban nem realizálható. E szétszórt
nyugtalanságból a körforgás (szamszára) zavarában az emberi
szellemnek semmiféle magasabb fokú állapota nem érhető el.
Az ember centruma ebben a létben nem is valódi lénye, hanem
egy biológiai, pszichológiai, szociológiai és egyéb residuumokból
képződött mag, amely szüntelenül változik, de a halálban felbomlik,
mert végül is semmi egyéb, mint koncentrált életéhség. A buddhizmus
azt tanítja, hogy az emberi ént az életszomjúság (trisna) teremti
átélt vágyakból és ösztönökböl, kívánságokból és sóvárgásból,
és ez az, amely olyan őrületszerűen tapad a világhoz, mindig
újra és újra kénytelen testet ölteni abban a hiszemben, hogy
az élet óceánját meg tudja inni, miközben egyre szomjasabb
és szomjasabb lesz. Mintha önzés lenne, mert minden élvet és
gyönyört magához vonz. Az önzésben azonban mégis van valami
nyomorult hűség, az ember önmaga iránt való esztelen szeretetének
szikrája. Ebben az éhségben nincs más, mint önmagán túláradó
ragadozó ösztön, hogy az életet mohón az utolsó cseppig magába
szívja. Ezt az ösztönt Orpheusz, később Maximus Confessor egyházatya
pathénak nevezte. Ez a hindu káma. Böhme Giernek mondja. Ez
az az életsóvár lény, amelyet a Védanta dzsivának hív.
Újabban megkísérelték, hogy a szétszórt nyugtalanságot lélektanilag
magyarázzák. Elnevezték extraversiónak, szembeállították vele
az introversiót, később azonban, amikor az elmélet mégis túl
primitívnek mutatkozott, a középre helyezték a centroversiót.
Az elmélet alapjában hibás. A kifelé fordulás nem jelent a
külvilágban való szétszóródást és nyugtalanságot, a befelé
fordulás nem jelent nyugalmat és összpontosítást. Az emberi
lény ritmikusan fordul ki és be és a centrum felé, a világosba,
a sötétbe és a középre. Egy jang, egy jin, egy jen. A dolgot
egyébként sem az dönti el, hogy az ember merre fordul, hanem
az, hogy sóvár életéhség uralkodik-e rajta, vagy ő uralkodik
az életéhségen. Mint minden esetben, a modern szcientifikus
gondolkodás nem tud mást, mint egymást kizáró ellentét-típusokat
szerkeszteni, legfeljebb még a szélsőségek között valamely
kiegyenlítő lehetőséget teremteni. A hagyományban a dzsíva,
az életéhségben nyugtalanul szétszóródó ember nem más lény,
mint az atman, az éber és tükörsima kedély. A kettő egymást
nem zárja ki. A dzsíva és az atman között fokozati különbség
van. Dzsíva az az ember, aki a világ sokszínű ragyogásában
elveszve nem tud mást, mint fogadni mindazt, amit sorsa eléje
hajít, a káprázó világ gomolygásában tévelyeg és azt vakon
élvezi, szellemi javait eltékozolja, mialatt lénye a nem-létezőben
elpárolog. Atman az az ember, aki az életéhséget megfékezi,
aki sóvárgását, a középponti vonzatot (pathé, káma, jin) kikapcsolja,
és mit számít, hogy a káprázat világának varázsa elveszett,
ha az ember a lét magasabb fokozatai számára alkalmassá válik.
A hindu metafizika azt mondja, hogy az ember a világ szabadesésében
nyugtalanul szétszóródva alvajáróvá vált (avidja), de felébredt
(vidja).
A kinyilatkoztatásra hangoltnak lenni annyi, mint az alapállást
megvalósítani, mint bölcs csecsemőnek, vagyis ébernek lenni,
az életéhséget kikapcsolni, a szamszárából kilépni és a sóvárságot
megszüntetni. Ez az állapot, amit megérteni könnyű, mert nincsen
benne semmi természetfölötti: „A nagy útban nincsen semmi titokzatos”.
De ez az, ami nehéz, mert elérése az embertől a legnagyobb
szellemi megerőltetést követeli.
2.
Mivel a kinyilatkoztatás feltétlen ítélet az emberi lét fölött,
ezért semmi sem fontosabb, mint megérteni, hogy az miképpen
jut az ember tudomására. Ami a természet világában történik,
ismétlése annak, ami a természet fölött történik, azzal a különbséggel,
hogy itt csak azt látjuk, ami történik, egyebet semmit. Ha
azonban megértjük amazt is, látjuk, hogy ez itt az eredetinek
többé-kevésbé korrupt alakja, mert az ott az őskép és szabatos,
és abban megnyilatkozik az is, ami itt láthatatlan, az értelem.
A teljes valóságról az ember csak a kinyilatkoztatás révén
szerez tudomást.
Hogy nincsen szó sem véletlenről, sem önkényről, sem szándékos
rosszhiszeműségről, úgynevezett papi csalásról, ezt külön nem
kell mondani. Bizonyíték egymagában az a tény, hogy a kinyilatkoztatás
érvényességét a magasrendű ember önmaga felett mindig elfogadta,
és emberben és korban is csak a hitvány volt az, aki megtagadta.
Ebből mindenesetre máris világos, hogy a kinyilatkoztatást
az ember nem a természet köréből, hanem az emberfölötti körből
kapja. Biztos az is, hogy azzal a hangoltsággal, amely a magasabb
kör megnyilatkozásainak befogadására alkalmas, az, aki a káprázat
szétszórt nyugtalanságában él, nem rendelkezik. A szomjúság
és a hangoltság egymást kizárja. De nagyon óvatosnak kell lenni.
Minden fogalmunk antinómia. Semmi sem könnyebb, mint az életben
eltévedni. Az eltévedés legközönségesebb módja pedig a szavakon
való megzavarodás. Böhme a Szent Szellemet heilige Giernek,
vagyis szakrális sóvárgásnak nevezi. Szomjúság nélkül nincs
élet és nincs gazdagság, nincs ragyogás és nincs öröm. És szomjúság
nélkül nincs sóvárgás arra, ami magasabb, és nincs kívánság,
hogy az ember az alacsonyabbat megfékezze és a magasabbat megvalósítsa.
Az az állapot, amit Guénon état primordialnak hív: az alapállás. Ez az
emberiség eredeti állapota és feltétlenül rokon a kinyilatkoztatásra
való hangoltsággal. Amikor az ember a kinyilatkoztatást hallja,
mint Guénon írja, az Ég és a Föld kommunikációjában részt vesz, hallja
lent, hogy fent mit mondanak. Ez az ember normálállapota. Ez
a vidja (éberség). Az alvajáró pedig nem más, hanem ugyanaz az ember, csak
lefokozott éberségben él és a kinyilatkoztatást nem hallja. Az alvajáróban
az alapállás nem semmisül meg, hanem az ember elhomályosodott értelme miatt
nem képes arról tudomást szerezni. Az éberség megszerzése pedig nem ismeretek
és nem tanultság kérdése. Ennek a lépésnek megfelelője a modern világban
nincs. Ma csak tanulást, legfeljebb nevelést, legfeljebb művelést
ismernek. A beavatás nem egyéb, mint a lefokozott éberségű
korrupt tudat normalizálása. A minden emberben, minden korban
meglévő alapállás megvalósítása. A korrupció helyreigazítása,
más szóval a primordiális állapot realizálása. Ez az, amit
a modern korban elfelejtettek, mert nem tudják megtenni.
A tudat szerkezetének megváltoztatása nem ismerettől és nem
tanultságtól függ. Ismeretek halmozásához és tanuláshoz tehetség
kell, tehetséggel pedig csak a kivételes individuum rendelkezik.
Az ismeret egyébként sem vezet sehová, bármilyen nagy legyen,
sőt minél nagyobb, annál kevésbé. Ezért lehet valaki rendkívüli
ismeretekkel rendkívül alacsonyrendű. Az ismeretnek bármilyen
és bármennyi legyen is, a tudatra átalakító hatása nincs. A
realizálás hasonlít a morálhoz, mert ahhoz, hogy valaki erkölcsösen
éljen, nem ismeretekre van szüksége, hanem elhatározásra. Az
ismeret kivételes és egyéni, a morál egyetemes és mindenkire
kötelező. A hagyománynak azok az iratai, amelyek mindennemű
ismeretközléstől tartózkodva a korrupt tudatot lépésről lépésre
helyreigazítják és az embert az alvajárás állapotából felébresztik,
valamilyen beavatási eljárást adnak át. Ilyen beavatási eljárást
ad át a Tao-te king és Csuang-ce, a görögöknél az orfika, a
hébereknél a Kabala, az araboknál a szufi, de mindenekelőtt
és fölött a hindu jóga. A külső világban való nyugtalan szétszóródás
lassú és módszeres felszámolása és a gondolkodás módosulásainak
megakadályozása (csitta-vritti-nirodha). A cselekvés az érzékek
megnyugtatása. Hogy a lélek mozdulatlanságában kitartson. Amint
a tao tanítja, a kedély legyen tükörsima tó, amelyen az emberfölötti
lét jelei világosan olvashatók. Ez az, amit az ember tanulással
és ismeretekkel és műveltséggel nem ér el. Ez az, amihez nem
kell tehetség és ami mindenki számára hozzáférhető, mert mindenki
magában őrzi az alapállást és a megvalósításhoz szükséges akaratot,
de ez az, ami a legkönnyebben elhomályosul és felbomlik és
meglazul és megzavarodik. Patandzsali azt mondja, hogy az első
lépés az erkölcsi fegyelem. Nem ártani, nem hazudni, nem lopni,
az élveknek ellenállni, nem gyűjteni. Tisztaság, elégedettség,
önmegtagadás, a szent könyvekben való elmélyülés, az Úr szolgálata.
Ha ehhez járul a helyes ülés, a szabályos lélegzés, az érzékek
visszavonása és a koncentráció, a meditáció és a szamádhi,
akkor az ember az alapállás megvalósítása felé elindult. Előbb
nem. Minden múló sugallat és ihlet megbízhatatlan. Csak az
szilárdul meg, mondja a Jóga-szútra, aki a gyakorlatot megszakítás
nélkül sokáig és módszeresen űzi.
A tudat szerkezetének helyreigazítását szavakban kifejezni
nem nehéz. A normalizálás semmi egyéb, mint azt az életszomjúságot
(pathé, káma, Gier), amely engem kormányoz, magam alá szorítani,
hogy én legyek az, aki azt kormányozom. A szomjúság (trisna)
parancsol nekem, vagy én parancsolok a trisnának. Ha az életéhség
uralkodik fölöttem, azt kell tennem, amire a vak ösztön utasít,
loholnom kell és kapkodnom, mert egyetlen pillanatban sokfélét
követel, meg kell zavarodnom, mindig a vágyak és a kívánságok
és a szenvedélyek, mindig sietni, nehogy valamit elmulasszak,
gyűjteni, aggódni, félteni, félni, éhezni, szomjazni, célok
és hatalom és vagyon és becsvágy és jólét és kényelem után,
amit saját ösztönöm felfal. Ha én parancsolok neki, ugyanaz
az éhség fenntart és segít, és erejével minden zárat megnyit
és rejtettet feltár, és képességet ad arra, hogy a legmagasabbat
megértsem és elérjem. Ezért mondja Böhme, hogy a sóvárgás a
Szent Szellem állandó jelzője.
A tudat szerkezetének megváltoztatása architekturális kérdés
is. Mert annak, ami szabályos, feltétlen hatalma van a rendetlenség
fölött. Ezen alapszik a görög orpheuszi hagyomány. Ez a művészet
legfőbb elve. Ez a szépség értelme. A világ amely elkövetkezik,
mondja Szolovjev, a műalkotás kérdése. A korrupció feldúl.
A felépítést a rend és az arány és a mérték gondolata vezeti.
3.
Az éberség realizálása technikai eljárás. Az eksztázis-technika
eljárása. Eksztázis annyit jelent, mint kívül lenni. Az ember
kívül van a nyugtalan szétszórtságon, és kilépett a residuumokból
oly nehezen felbontható csomóvá összenőtt énjéből, amely számtalan
inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi
énjének helyét bitorolja. Kívül van a külső világban való tévelygésen
és az értelmetlen körforgáson. Az eksztázis iránya nem követi
a természet körforgását, hanem abból merőlegesen kiáll. Az
élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis
mámor, a művészi alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése,
az olvasás, a tanulás, a szerelem, a gyönyörködés, a tánc,
a zene, az utazás, az ima. Narkózis is azért van, mert az élet
kevesebb mámort nyújt, mint amennyit az ember kíván. A narkózis
mesterséges önkívület. Van szakrális ittasság, mint a boré.
Ezért az orfikus Dionüszosz az eksztatikus istenség, a bor
istene. De mindez semmi egyebet nem akar, csak az élet hevét
fokozni, és csupán élmény marad. Ennek a beavatáshoz semmi
köze, mert nem mámor, hanem ájultság. Az archaikus eksztázis-technika
az életet minden lépésében tudatossá teszi, az elért magasabb
fokozatot állandósítja és bármely pillanatban elérhetővé és
realizálhatóvá teszi. Az egyszerű életmámorban az ember énjét
tényleg elveszíti, hogy az önkívület elmúltával visszaessék
ugyanoda, ahol előzőleg volt. De semmi több. A beavatás eksztázisában
az önkívület minden esetben annyit jelent, hogy amennyire az
ember élet-énjéből (dzsíva) kilép, magas énjét (atman) ugyanannyira
realizálja. Patandzsali Jóga-szútrája éppen olyan eksztázis-technika,
mint a tao vagy a szufi vagy a Kabala.
Az életmámor semmi egyebet nem kíván, mint a szabad lebegés
érzetét, ami énjének elvesztését kíséri. A jóga és a szufi
és az orfika eksztázisa az élet-én elvesztésével egyidejűleg
a magas énnel való egyesülést akarja. A jóga szó szerint tényleg
annyit is jelent, mint egyesülés, éppen úgy, mint a görög henószisz,
a héber jihud és az arab ittihad.
Orpheusz azt tanította, hogy Erósz világa született meg legelsőnek
(erósz protogonosz). A teremtés kezdetén ott áll az, aki mindent
egyensúlyban és egységben tart, aki azt, ami széthúz, egymáshoz
vezeti, az ellentéteket összefűzi. Erósz az egész daimónja,
a legnagyobb ellentét, az Ég és a Föld fia. Erósz, ma úgy mondanák,
hogy kozmológiai és fizikai és antropológiai és szociológiai
és pszichológiai alapelv. Amit a görögök enthusziaszmosznak,
vagyis lelkesült önkívületnek neveztek, annyit jelentett, hogy
az emberben az egység erotikus mámora áttört és az embert megragadta.
Ennek az enthusziaszmosznak megnyilatkozása a tánc és a költészet
és a zene. Ahol művészet van, ott ez az isteni egység van jelen
(epiphaneia), mint a szoborban és az épületben és a festményben,
és mindenütt, ahol rend van, és arány és mérték és szabály,
mint a teljesült erkölcsben és a rendezett társadalomban és
a magas tudományban, főképpen az aritmetikában és a geometriában.
Mindezt nem az emberi én teremtette. Ami véglegeset az ember
alkotott, azt erotikus enthusziaszmoszban az éneklő lélek (thümosz
aoidosz) alkotta, és ha az ember megzavarodott és megingott
és magát korrumpálta, a szépség az, ami ismét megtisztítja.
A világot a maga teljességében és igazságában látó gondolatot,
a filozófiát, az emberi lélek felső csúcsáig, Orpheusz mámornak
és önkívületnek (mania te kai bakheia) hívta. Ez a legmagasabb
rendű zene (megiszté mousziké). Ez az erósz legmagasabb foka.
Philo-szophia annyi, mint szerelmesnek lenni a bölcsességbe.
A valóságot nem ésszel ismerem meg, hanem mámorral (methé).
Ez a methé az életsóvár én mohóságának (pathé) pontos ellentéte.
A pathé az, ami elválaszt és eltorzít, elkülönít és feldúl,
ami zavar és homály és rendetlenség, vak szenvedély és felfordulás.
A pathéból nem jutok sehová, és azt is elvesztem, amim van.
A pathé nem mámor, hanem ájultság. Annyi, mint belezavarodni
a sokszerűségbe. Az ember a káprázatban eszméletét veszti.
De a pathé a hideg szenvedély. A hüllő önkívület. Az, amiben
nincs egy csepp erósz. Ez az esztelen sóvárgás. Annyi, mint
kiszolgáltatva lenni annak, ami határozatlan és bizonytalan,
ami szétfoszlik és inog, amiben nincs egység és állandóság
és forma, és ami szétfolyik és elpárolog. Az ájultság is önkívület,
de nem fölfelé, hanem a semmibe való szétfoszlás önkívülete.
A narkotikumok nagy része ilyen ájultság. Az ember önmagát
kioltja és szemét behunyva beleveti magát az értelmetlenségbe.
A mámor az ember minden képességét, az értelmet is, magasabb
hőfokra emeli. Az ájultság lefokoz és erőtlenné tesz, bénít
és megfojt. A mámor minden emberrel és a világ egészével egyesít.
Az ájultság a nem-létezőben szétszór. A mámor felfokozott,
az ájultság lefokozott éberség. Nagyon óvatosnak kell lenni.
Minden fogalmunk antinómia. Semmi sem könnyebb, mint eltévedni,
és az eltévedés legközönségesebb módja a szavakon való megzavarodás.
A hangoltságot, amellyel a világ teljességével érintkezni tudok,
Orpheusz methé aioniosznak, a világ mámorának nevezte, és ez
a mámor az aión több jelentésénél fogva öröklét-mámort is jelent.
Érintkezésbe jutni az örök renddel. Aki az élet zűrzavarából
kilép és a világ valóságából valamit megtud és azt kimondja
(anér periósza eidosz), az az istenek tolmácsa (prophétész,
mouszikosz, poiétikosz, telesztikosz). Az az ember a kinyilatkoztatásra
érzékeny. Orpheusz mindazt, ami a methé aionioszból keletkezett,
kinyilatkoztatásnak tekintette. Ezért lehet az orfika szerint
kinyilatkoztatás a tánc vagy a zene, a költészet vagy a szobor,
mint ahogy tudjuk, hogy van művészet, amely az ember és az
emberfölötti kommunikációjában több, mint igen sok filozófia,
tudomány vagy vallás.
4.
Amit az arab szufi ittihadnak, egyesülésnek nevez, egy szóban
mondja ki azt, ami tulajdonképpen kettő. Amit szeretek, azt
ismerem, és amit ismerek, azt szeretem. Az egyesülés a szeretet
és az ismeret kettős kapcsolata az Egyetlennel. A legkülönösebb
és az egész hagyományban magában áll, hogy a szeretetnek és
az ismeretnek ez a mámora bor-mámor és szerelem, nemcsak azért,
mert Istenben benne van a bor és az asszony, és mert a borban
és az asszonyban benne van Isten, és ha szeretek, szeretem
Istent és a bort és az asszonyt és a szépséget és a költészetet
és a világot és az angyalokat és a tetveket („a béka olyan
szép, mint a szeráf”, mondja Angelus Silesius), hanem azért,
mert ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet
kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben a szerelemben
megnyílik a mindenség titka, és mindent megismerek és tudok,
mert az Egyetlennel eggyé válok. Nem kell az üdv. „Több vagyok,
mint az üdvöm”, írja Ibn Karram. „Én, aki őt szeretem, ő vagyok,
és ő, aki engem szeret, én vagyok”, szól Halladzs. „Az asszony
szépsége Isten fénysugara, nem a szeretőé”. Semmi más nem kell,
csak az Egy. „Bármit akartál adni nekem a földön, mondja Rabia,
osszad szét ellenségeim között, bármit akartál adni a mennyben,
osszad szét barátaim között. Én megelégszem veled magaddal”.
A szufi az eksztázis-technika lépcsőiről nem beszél. Biztosan volt szájhagyomány,
amely ennek a beavatásnak gyakorlatát a tanítványokkal közölte,
de elveszett. Ami megmaradt, az az önkívület őrületébe öltözött
legmagasabb éberség. A szufi a kinyilatkoztatás tiszta hangja.
A lélek, amely mindent elhajít és meztelenre vetkőzik, tudja,
hogy megszerzett szegénységén kívül semmire sincs szüksége.
A szufi a hangoltság realizálása. Csak az Egyetlenegy. „Egyetlen
pillanatra együtt lenni Istennel több, mint az egész emberiség
tisztelete a teremtéstől a világ végéig”, mondja Sibli. Ha
az ember ezt az egyet tudja, mindent tud. „Világfölötti vagy
és a világból való vagy, tied minden, ismert, ismeretlen, örök
és mulandó. Tied a lét és a nem-lét, a föld mélye és az égtető
a te két ruhád, te vagy a fény és ellentéte”. És mivel mindent
tud, tudja mi a legfőbb dicsőség, mit jelent az életben győzelmesnek
lenni és a sors játszmáját megnyerni. A szufi nevet a királyokon,
és vállat von, ha Alexandroszról, vagy Caesarról beszélnek.
Tudja, hogy az övék milyen kicsiny dicsőség, a királyok és
a vezérek igénye és becsvágya milyen bámulatosan kicsiny. Mennyivel
több, amikor az „Egy felismeri az Egészet, és szól: Isten vagyok”.
Indiát meghódítani? Egyetlen áhítatos pillanat több, mint százezer
embert lemészárolni. Bort inni. „Azt mondják bűnt ittál, abból
ittam, amit bűn lett volna nem inni. Még mielőtt születtem,
mámorban voltam tőle, így maradok mindörökké, még akkor is,
ha csontjaim rég elporladtak”.
Patandzsali Jóga-szútrája az egyesülésnek többféle alakját
tanítja. Az eksztázis-technika különböző gyakorlatait. Az egység
megvalósítása történhet megismerés útján (dnyána jóga), tevékenység
útján (karma jóga), szeretet útján (bhakti jóga). A bhakti
azt mondja: „Az életnek egyetlenegy nagy értéke van, és ez
a szeretet Isten iránt”. Aki ezt megvalósította, az nem tud
mást, mint szakadatlan örömben élni, és annak minden pillanata
újabb mennybemenetel. Az eksztázis-technika a megdicsőülés
útjait nyitja meg. Ez, mint Indiában mondják, az ékajána, az
egyetlen út. A szufi a hagyományban a bhakti-jóga tökéletes
realizálása. „Mindent neked akarok adni és nem kívánok érte
semmit”. Ez a szerelem nem a szív dolga, és nem érzelem és
nem a lélek dolga, és nem az értelem és nem a szellem dolga.
„Talán nem is nevezhető szemléletnek, írja Plótinosz, a szufi
görög mestere, a látásnak egészen más neme, elragadtatás, leegyszerűsítés,
átszellemülés a legnagyobb erőfeszítés arra, hogy az ember
eggyé váljék, és ha lehet, szemtől szembe álljon azzal, amit
a szentély rejt.” „A fekete nappalban, íme, itt a világfényes
éjszaka.” „Istentől Istenig jutottam, mialatt magamban azt
kiáltottam: Te én vagyok.”
5.
A tapasztalat mindenesetre megvolt, de a szufi valószínűleg
Indiából kapta azokat a szavakat, amelyekkel azt, amit fanának
nevezett, meg tudta formálni, és ami az arab eksztázis-technika
legfontosabb fogalma lett. Fana annyi, mint elvetése mindannak,
ami nem Isten, elvetése minden tulajdonságnak (upadhi, járulék,
mint Indiában mondják), elvetése az egyéni én-nek, állapottalanság,
a tárgyak gondolatának leépítése, a megsemmisülés tudománya,
az elmúlás elmúlása. Amit a mahájána súnjatának, ürességnek
mond, alapja a mahájána tanításának, az „észt meghaladó tudásnak”.
És ez a fogalom az, ami a fana megformálásában érezhető. „A
világnak öt alkotóeleme van, és ezek természetük szerint üresek...
Minden dolog természete, hogy üres. Nincsen se kezdete, se
vége, nem hibátlan és nem nem-hibátlan, nem tökéletes és nem
tökéletlen, ebben az ürességben nincs alak, nincs érzékelés,
nincs név, nincs megértés, nincs ismeret... Nincs itt se szem,
se fül, sem orr, se száj, se test, se lélek... Ez az észt meghaladó
tudás, és aki az észt meghaladó tudás felé indul, a legmagasabb
tökéletes tudás benne megvilágosodik.”
Amit ez a „minden üres” (szarvám súnjam) jelent, ez az eksztázis-technikának
az a nélkülözhetetlen lépcsője, amelyen az embernek a realizálást
meg kell kezdenie. Ez az a pont, amelyen a valóság vonalát
átlépi. Ezt hívja a mahájána bhutahatinak, valósághatárnak.
Itt kezdődik a mahá súnjata (a nagy üresség), vagyis az objektumtalan.
Mert ami tárgy, és kívül van és objektum, az nem valóság, hanem
üres. Az emberi lény megzavarodásának kivetítése. Objektum
annyi, mint valami, ami az emberrel szemben áll, mint saját
lényének ellentéte és ellenfele és ellenállása. Az objektum
nem egyéb, mint a lefokozott éberségben élő emberi lény rémképe,
amit álmában a sors valóságának tekint, vagyis nem egyéb, mint
a kondicionált tudat projekciója, az azon való eltévelyedés,
hogy saját kondíciójának kivetítését ténylegesen létezőnek
tekinti, és magát ettől az álomképtől, mintha az valóságos
lenne, befolyásoltatja. Minden üres. Az üres is üres (súnjata
súnjata). A dolgokból elég. Minden tárgy és minden dolog üres.
Az eksztázis-technika első lépcsőjén az ember felismeri, hogy a tudat
összes kondícióit fel kell számolnia és a nem-kondicionált
tudatot kell realizálnia, meg kell tudnia, hogy minden tárgy, amit lát,
hall, tapint és tapasztal, saját zavarainak kivetítése, és első dolga megtudni,
hogy a dolgoknak és a tárgyaknak nincs tartalma és nincs lényege, és üresek,
csupán álmaitól befolyásolt tudatának látomásai, káprázat,
és ezt a kivetítést meg kell szüntetnie, vagyis minden befolyáson túl levő
nem-kondicionált tudatot kell megvalósítania. Mert nemcsak a tárgyak és
a dolgok üresek. Az érzékelés is üres. „Nincs itt se szem, se fül, sem
orr.” „Ebben az ürességben nincs alak, nincs név, nincs megismerés,
nincs ismeret.” A megismerés is üres. A tudat is üres. Az üresség
is üres. Az álom is üres, a káprázat is üres, aki a káprázatot
látja, az is üres. A tudatot meg kell tisztítani és módosulásait
lecsillapítani. (Csitta-vritti-nirodha, mint Patandzsali mondja.)
Szarvam súnjam annyit jelent, hogy minden üres. Ami annyit jelent, ha
az ember a kinyilatkoztatás hangoltsága felé megindul és az
emberfölöttivel való kommunikációban részt akar venni, akkor legelső feladat
megszerezni a hatásoktól nem befolyásolt tudatot, vagyis minden
kondícióját leépíteni és a tökéletes objektumtalanságot megvalósítani,
amelyben nincsenek dolgok és tárgyak és külső, de nincsenek tulajdonságok
és képességek és érzékek és gondolatok és érzések és belső, és nincs más,
csak az üresség üressége, de ez is üres (mahá súnjata).
Az ürességről szóló tanítást a Pradzsnyápáramita hridaja szútra
fogalmazza meg. Ez a szútra Buddha virágbeszédének kommentárja.
Zarándokok érkeztek Buddhához, üdvözölték és csendben várakoztak,
hogy a Magasztos megszólaljon. Buddha sokáig mozdulatlanul
állt, aztán egy szál virágot tépett, azt a zarándokok seregének
felmutatta és egyetlen szót sem szólt. Senki sem értette, csak
Mahákásjapa, aki bólintott és Buddhára nézett. A Magasztos
így szólt: a legdrágább kincset, az észt meghaladó tudást adtam
át most neked.
A virágbeszéd tanítása, az észt meghaladó tudás, a hangtalan
tudás. Ez a silentium mysticum tudása. A magasabb világgal
való érintkezés első feltétele a tökéletesen megvalósított
csend. A tükörsima kedély. A tudat megtisztítása minden befolyástól
és hatástól, elsősorban kiküszöbölése minden az emberből magából
származó zavarnak. Patandzsali azt mondja, hogy „az üresség
elképzelésében való gyakorlat”-ot kell folytatni.
Az arab fanában az állapottalanság, a tárgyak gondolatának
leépítése, minden tulajdonság elvetése, a megsemmisülés tudománya
ilyen ént meghaladó tudás. Jegye a tükörsima kedélynek. A fana
a silentium mysticum realizálása. „A látás ezen a helyen megszűnik,
a nem-látás az, amely a látást tanítja.” „Úgy élni, hogy ne
legyen semmim és ne legyek senki.” „A szufi közelebb van a
hallgatáshoz, mint a beszédhez.” „Nem vagyok keresztény, nem
vagyok zsidó, sem parszi, sem mohamedán. Nem vagyok keleti,
nem vagyok nyugati, nem vagyok szárazföldi, nem vagyok tengeri.
Nem a földből származom, sem a keringő égitestekből. Nem a
föld szült, nem a víz, nem a levegő, nem a tűz. Nem Isten városából
jöttem, nem a porból, nem az öröklétből, nem az örök változásból.
Nem ezen a világon vagyok otthon, nem a túlvilágon, nem a paradicsomban,
nem a pokolban. Apám nem Ádám, anyám nem Éva, nem az Édenkertből
jöttem és nem az Édenkert angyalaitól. Az én helyem a nem-hely,
nyomom a nyomtalan, se test, se lélek.”
6.
Sankara a felébredést úgy határozza meg, hogy mialatt megtörténik,
nem történik semmi. Ennek az eseménynek, amely nem esemény,
három mozzanata van. Az első az, hogy a folyó partján ülök,
és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja.
A második az, hogy nincs fa és nincs madár, nincs szél és nincs
folyó és nincs part, nem ülök sehol és nem látok semmit, mert
nincs látás, és nincs én, aki látna. A harmadik mozzanat, hogy
a folyó partján ülök és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül,
és az ágat a szél himbálja. Semmi sem történt.
Az első lépés, hogy azt a helyzetet, amelyben vagyok, a maga
teljességében tudatomban megszilárdítom. Nemcsak a folyót és
a fűzfát és a szelet és a madarat. Tudomásul veszem alkatomat
és tulajdonságaimat és sorsom bonyodalmait és életem összegubancolódott
csomóit, és képességeimet, hogy azokat feloldjam, és tehetetlenségemet,
hogy azokat nem tudom feloldani, és emlékeimet, és a bennem
rejlő lehetőségek határtalanságát. Az első lépés: a figyelem
összpontosítása arra a pillanatra, amelyben vagyok. A teljesség
nem azon múlik, hogy az összpontosítás mennyi részletet hord
egybe, hanem azon, hogy milyen mélységig jut el.
A második lépés, hogy ezt a helyzetet elkezdem lebontani. Nincs
tárgy. Amit objektumnak nevezek, az ellentét és ellenfél és
ellenállás, amit én vetítettem ki és lefokozott éberségemben
valóságnak tekintek. Nincs fűzfa és madár, ez mind csupán hullámzó
kedélyem projekciója. De nincs hullámzó kedély, csupán korrupt
tudatom hisz benne. De nincs korrupt tudat és nincs hit, csak
örökké tiszta sima kedély, amelyben ez egész lét képe tükröződik.
De nincs kedély, nincs tükör, nincs kép és nincs látás. Minden
üres. Ez a második lépés.
A harmadik, hogy helyreállítom minden tulajdonságomat és képességemet
és érzékemet, tudva, hogy nincs más, mint üresség, helyreállítom
a dolgokat és korrupt tudatomat és a fűzfát és a szelet és
a folyót és a madarat, tudva, hogy ez az egész káprázat és
érvénytelen. A tudat átlépett a valóság-határon és tudást szerzett,
amelyet a mahájána úgy hív, hogy „gyémántnál keményebb” (Vadzsracseddika).
A kő mint jelkép a hagyományban mindig a romolhatatlan. Az
alkímiában a bölcsek köve az abszolút tudás. Petrus, a kőszikla.
A kábakő. A gyémántnál keményebb kő az alapállás sziklafundamentuma.
Az a hely, ahonnan a valóságot látni. Nincs objektum. „A dolog
gondolatában való hit ki sem mondható.” De a szellemben és
a lélekben való hit éppoly kevéssé mondható ki. „Aki az én,
az élőlény, az egyén gondolatát valóságnak tartja, nem tekinthető
bodhiszattvának.” Minden dolgot fel kell adni, de minden nem-dolgot
is fel kell adni.
Aki a világot komolyan veszi, olyan képzeteket formál, amelyeknek
nincs előfeltételük, vagyis egyetlen előfeltételük van, az
ember korrupt tudata és elhomályosodott ébersége. A világban
való hit alvajárás következménye. „A világ nem világ, ezért
világ.” „Az én nem én, ezért én.”
A gyémántnál keményebb az ékacsitta, amely szó értelem szerint
alaptudattal, vagyis a tudat alapállásával fordítható. Ez az
anyaszült meztelen tudat. Most már újra leülhetek a folyó partján
és nézhetem a széltől imbolygó fűzfaágon a madarat, mert most
már mindez nem objektum és külső és a megzavart tudat kényszerképzete
és káprázat. Mindennek most már nincs rejtett előfeltétele.
A világot már a bhutahatin, vagyis a valóság-határon túlról
látom. Ez már nem látás, hanem - mint a szufi mondja - a látást
a nem-látás tanítja, vagyis ez már eksztatikus tapasztalat.
Eksztázis annyi, mint kívül állni. Kívül állni a szétszórt
nyugtalanságon és belül állni a megvalósított egységen. „Szabad
vagyok önmagamtól, szabad vagyok az éntől.” Szabad vagyok a
szabadságtól. „Aki azt hiszi, hogy van lény, és van megszabadulás,
nem nevezhető bodhiszattvának.” Ez a gyémántnál keményebb tudás.
7.
A mahájána eksztatikus életgyakorlat. Az ember a valóság-határon
(bhutahati) tartózkodik, vagyis az életet a meditáció átlagos
színvonalán (szanszkritul: dhjána, kínaiul: csan, japánul:
zen) tartja. A meditáció annak az állapotnak előzménye, amelyben
az ember az ember és az emberfölötti kommunikációja számára
megnyílik. Ez az, amit a Vadzsracseddika ékacsittának nevez,
az anyaszült meztelen tudat, az état primordial, ahogy Guénon
mondja, ez a csecsemő bölcsessége, mint Lao-ce tanítja, vagyis
a szufi fanája. Élettechnikai alapmozdulat. A tudatosság azon
mérhető, hogy kinek milyen eksztázis-gyakorlata van.
A dhjánából Kínában és Japánban az eksztázis-praxisnak különös
változatai keletkeztek, amelyeket nyugaton T. Suzuki könyvei
nyomán általában a zen gyűjtőfogalmával jelölnek. Az eksztázis-praxisokban
a technika minden olyan eleme, amelyet Patandzsali először
és véglegesen megfogalmazott, együtt van, de mindegyikben sajátos
rendben és hangsúllyal. A zenben a tevékenység teljes súlya
a szatorira esik. A szatori a felébredés. Nem megvilágosodás,
inkább megvillanás. Egyetlen pillanat elég. Aki ennek az egyetlen
pillanatnak tapasztalatából nem tudja az összes következményeket
levonni, úgyis menthetetlen. Ha pedig megértette, nyugodtan
tovább mehet „teát inni és rizst enni”. Az egész zentechnika
ennek a szellemi villámcsapásnak szolgálatában áll. Villámcsapás,
pedig nem történt semmi. Hui-K'o mester tanítványainak azt
mondta: „A zent nem értem és nem tudok nektek erről semmit
se mondani, ezért fölösleges, hogy itt oly sok időt töltsetek.
Leghelyesebb, ha az egészet önmagatokkal intézitek el”. Mire
még csak több és több tanítvány sereglett hozzá. Tudósok érkeztek
és azt kérdezték tőle: mi a te tanításod, amellyel az embereket
megtéríted. „Sohasem volt semmiféle tanításom és senkit se
térítettem meg.”
A felriasztás módszerét, mint följegyezték, tudatosan először
Lin-Csi mester alkalmazta, aki mikor valamilyen nagyképű kérdést
intéztek hozzá, felkiáltott: Kvatsz! Ezt a szót a vámhivatalnok
használta, amikor az utas a határt átlépte (valósághatár).
Kvatsz annyit jelent, mint: Hé! Van elvámolni való? Ki mit
csempészik? A határon az agyafúrt szólamok és a körmönfont
elméletek érvénytelenek. Színt kell vallani. Nem lehet világnézeteket
átcsempészni! Az egyiptomi beavatás egyik mozzanata, hogy a
küszöbökön az emberhez meghökkentően egyszerű kérdéseket intéznek,
és azonnal válaszolni kell. Például a hajón megszólal a vitorla:
Hogy hívnak? Megszólal a kormány: Mi a nevem? Csak az léphet
át, aki nem komédiázik, hanem azt feleli: vitorla, vagy: kormány.
Az ember nem lehet elég egyszerű.
Az egyik zenmester, ha valaki valamilyen elmélettel akart előhozakodni,
botját némán fölemelte. Mint Buddha a virágot. A másik mester
dobot ütött meg. Vigyázz! Nincs tanítás. „Sohasem volt semmiféle
tanításom”. Csak gyakorlat van. Nem gondolkozni. „Ha gondolkozni
akarsz felőle, tévedni fogsz - mondja Lung-t'an. Ha látni akarsz,
nézz bele”. Látni kell. Lépni kell. Át kell lépni a küszöbön.
Fel kell ébredni! Ébernek kell lenni. „Barátom, értelmed ne
üljön le sehol, se belül, se kívül. Csak nem nagyképűnek lenni.
Elképzelhetetlenül gyarlók vagyunk.” De - mint Buddha mondja
- vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik ha a tanítást nem
hallanák, elvesznének. Intézzétek el önmagatokkal. Senkit nem
tanítottam meg semmire. Ha látni akarsz, nézz bele. Sehol sem
leülni.
Ha valaki a villámcsapás következményeit levonta és annak hatásait
realizálta, a valósághatáron átlépett. „Megtaláltad önmagadat
- mondja Hsziang-jen. De a kezdetek kezdetétől fogva semmi
sem távozott el tőled. Te voltál az, aki a valóság elől szemedet
lehunytad. A zenben semmi sem szorul magyarázatra. A zent nem
lehet tanítani. A zen által ismereteid nem gyarapszanak. Csak
túlmész önmagadon.” Ez az, amit a Vadzsracseddika úgy hív,
hogy a gyémántnál keményebb tudás: amikor az ember szabaddá
válik önmagától és a létezéstől és az élettől és az éntől.
De aki azt hiszi, hogy van megszabadulás, nem nevezhető szabadnak.
„Úgy élni, hogy ne legyen semmim és ne legyek senki” - mint a szufi mondja.
„Az én helyem a nem-hely, nyomom a nyomtalan”. Ez az, amit
Orpheusz methé aioniosznak nevez. Nem ismeret, hanem valami,
ami a „tüzes lendülethez közel áll”, tivra-szamveganam aszannah, ahogy
Patandzsali mondja. A szatoriban a tudat minden kondícióját egyetlen pillanatra
ledobja, aztán gyorsan visszatér „teát inni és rizst enni”, és mindent
úgy tesz, mintha semmi se történt volna, de szüntelenül a szatoriban él,
beszél és alszik és járkál és dolgozik, vitatkozik és veszekszik és megnősül
és gyermeket nevel, és semmivel sem tud többet. „A zen nem
az én dolga, hanem a jellemé”. Mert a zen nem annyit jelent,
hogy a felébredéssel megelégszem és gyönyörködöm benne és élvezem.
Van valami, amit a zenmesterek harmadik magatartásnak neveztek.
Ülök a parton és a madarat nézem, ez az első. Nem ülök sehol,
nem vagyok én és nem látok semmit, ez a második. Ülök a parton
és ismét a madarat nézem, ez a harmadik. Ez a harmadik magatartás,
a realizálás, amikor ülök és a madarat nézem, de tudom, hogy
nincs én és nincs madár! Amikor tudásom egész súlyát belevetem
abba, hogy alszom és gyereket nevelek. Amikor mélyen hallgatok
afelől, ami történt, és járkálok és dolgozom és vitatkozom
és veszekszem. Semmi sem ízléstelenebb, mint folyamatosan éberségemre
hivatkozni! A mester azt mondja, „ha valakiben túl sok a zen,
az ember gyomrára megy”. „Ha már Buddha nevét hallom, tiltakozom”,
kiáltott a másik mester. A tanítvány panaszkodott, hogy amióta
mesteréhez csatlakozott, az egyetlenegy szót sem szólt szellemi
dolgok felől. Mire a mester: „Állandóan szellemi dolgokra tanítalak.
Ha teát kértem, nem fogadtam el? Ha ételt hoztál, nem ettem
meg? Ha köszöntél, nem köszöntem vissza?” „Üresség, ez a valódi
Én és ez az igazi hazám”. „A zen az, aminek nincs állítmánya”.
A csan (zen) hagyománya nem nagy értekezésekben, hanem mondokban maradt
fenn. Minden mondo tartalma egy-egy szatori, vagyis megvillanás.
Ez az, ami oly rokonná teszi a zent és a khasszidizmust. A
mondo rejtvény (a zen azt mondja, hogy koan). A mester ilyen koant ad fel,
és ezt kell megfejteni. A kérdésnek nincs ismerettartalma, és a felelet
csak akkor helyes, ha az ember a valósághatáron túlról, megváltozott tudatszerkezettel
válaszol. Hangoltság kérdése. Eksztatikus praxis. Mindennemű
ismeretközlés fals. Nem lehetek elég egyszerű. Nem lehetek elég üres. „Ha
ég és föld között egy tizedrész hüvelyknyi rés támad, mondja a harmadik
zen-pátriárka, a kettő egymástól örökre elszakad.” „Ha szembeállítod
azt, amit kívánsz, azzal, amit nem kívánsz, szellemed gyógyíthatatlanul
megbetegszik.” „Ne lakj kívül a külső világban, ne lakj a belső
ürességben, ez csak zavarhoz vezet.” „Egy mindenben, minden
egyben.” Ez a szufi ittihad és a görög henószisz, a hindu jóga
és a héber jihud.
8.
Erről a három dologról feltétlenül beszélni kell. Az első,
hogy a beavatást a khasszidizmus is, mint a zen, az ember eksztatikus
felvillanásának értelmezi. A héberek tesuvahnak hívják (görögül
metanoia). Megtérésnek is fordítják, de csak úgy, hogy az alapálláshoz
való megtérés. Megfordulásnak is mondható. A Tórában a próféták,
az Evangéliumban Keresztelő János tanítása: térjetek meg. Az
esszénusok legfontosabb fogalma.
A második, hogy ez a megfordulás a zenben a szellemi erőfeszítés
egyetlen haláltmegvető bravúrjának eredménye. Ez a szatori,
amikor az embert a valóság villámcsapásszerűen éri. A khasszidoknál
a tesuvah szintén a realitásra eszmélésnek ilyen egyetlen eksztatikus
villámcsapása. De ami ennek a villámcsapásnak tartalma, nem
értelmi bravúr, hanem étosz. Mert a súly nem a felismerésre,
hanem annak erkölcsi következményeire esik: A valóságot hiába
ismerem fel, ha a következményeket életemre nem alkalmazom.
Minden beavatás realizálás. Hölderlin azt mondja, hogy az ember
minden nap hetvenhétszer zuhan az égből a földre. A khasszidok
azt mondják, hogy aki megfordul, minden nap hetvenhétszer zuhan
a földről az égbe.
A harmadik, hogy a beavatás természete a hébereknél vallásos,
a zenben metafizikai. A zen a szánkhja-jóga-buddhizmus hagyományából
nőtt ki, és eszerint dnyána-móksa - a megismerés általi megszabadulás
gondolatát mélyen magába szívta. A héber hagyományban a végleges
megszabadulás a megváltás, amely isteni intervencióra, a Messiás
megjelenésére történik, amelynek fogadására az ember felkészülhet,
de annak megtörténtére befolyása nincs. A zenben a megszabadulás
csak az emberen múlik, senki máson, még a mesteren sem. A khasszidoknál
a megszabadulást legtöbbször bűnbánat és vezeklés előzi meg.
A zenben bűn, bűnbánat, vezeklés csak az időben van, és abban
a pillanatban, amikor az ember a valóság vonalán átlépett,
mindennek semmi jelentősége nincs. Ezért a hébereknél a beavatásban
nincs fontosabb, mint az ima. A zen nem imádkozik hanem meditál.
A khasszidizmusban eksztázis annyit jelent, mint az Úr színe
elé (lifné ha Adon) lépni, a zenben annyit, mint elérni az
észt meghaladó tudást.
A Kabala nyomán a khasszidok az alapállást Adam Kadmonnak nevezik.
Ez az ember a bűnbeesés előtt, akiben a szellemi képességek
legmagasabbika, a nesamah meg nem zavartan és meg nem törten
élt, a beléje lehelt minden tudás birtokában. A beavatás az
emberileg elérhető legfelső létfokozat elérése. Ezért az eksztázis
a khasszidok hitlahavutja. A hitlahavutnak nincs diszciplínája.
A legenda elbeszéli, hogy a szentéletű rabbi meghal és a túlvilágba
lép. Érdeme szerint fölvezetik a mennyországba, de útközben
óriási katlant pillant meg, amelyben sok ezer és ezer ember
lobogó lángok között szenved. Kik ezek? - kérdi. Ezek azok,
hangzik a válasz, akik még az alvilág tüzében sem tértek meg.
A rabbi erre a katlan szélére rohan, onnan a lángtenger közepébe
fejest ugrik, és nem távozik el, csak amikor a tüzet eloltják.
Ez a hitlahavut. Ha valami jellemzi, az éppen az, hogy elemi
módon nélkülöz minden diszciplínát. Mint egy roham. Odahajítja
azt, ami a legtöbb. Leginkább önmagát. Áldozat az őrület tüzében.
Nem kell az üdv, mint a szufinak. Nem kell az én, mint a zen
szerzetesnek. Ez csak mint az észt meghaladó tudás érthető.
A megvilágosodás a brahmani beavatásban nem cél. A szatori csak arra
való, hogy az ember visszatérjen a mindennapi életbe, megnősüljön
és gyereket neveljen és elvégezze művét. A hitlahavut csak arra való, hogy
az ember tökéletesen teljesíteni tudja az avadaht. Avadah szó
szerint szolgálatot jelent. A megtérés után következő élet étoszának olyan
jelentősége egyetlen más eksztatikus praxisban sincs, mint a khasszidizmusban.
Mintha a megtérés csakis a szolgálatért lenne. A hitlahavut egész
tüzét a mindennapok szövevényében alkalmazzák. A szolgálat
hangtalanságát a felvillanás tüze táplálja. Nincs az emberi
életnek területe, amelyen ez a szolgálat ne nyilatkozna meg.
Rabbi Szusszja ki szokott menni az erdőbe, hogy ott avadahból
az Úrnak zsoltárt énekeljen. Egy tanítványról feljegyezték,
hogy éjszaka kétségbeesve panaszkodott Istenének, mert mindenki
szolgál tehetségével, de ő semmit se tud.
Egyszerre csak felugrott
és elkezdett fütyülni. A rabbi, aki a jelenetnek tanúja volt,
gyorsan elmenekült, „nehogy az istenszellem emberfölötti heve
megpörkölje”. A khasszid rabbiknál hagyomány volt, hogy szabbatra
virradóra házukban egyetlen fillér se legyen, és minden pénzüket
a szegényeknek elosszák. Sors annyi, mint hogy a földön mindenki
azon a helyen és abban az időben ölt testet, amelyet csak ő
tölthet be. A sors pedig feladat, mű, amit meg kell tenni.
Avadah annyi, mint hűséggel szolgálni a feladatot. Ha a hitlahavutban
megértem, hogy mi az, amit csak én tehetek meg, és rajtam kívül
senki más, akkor az avadah nem más, mint teljes étosszal azt,
amit reám bíztak, és amit testetöltésemben magasabb tudatommal
vállaltam, lépésről lépésre, a hétköznapokban, állhatatosan
és hűséggel (emúnah) megtenni. Baal-Sém Tov khasszid rabbi
utolsó szava ez volt: „Most már tudom, miért jöttem a földre”.
Hívei azt mondták, hogy életfeladatukat csak a teljesen éberek
látják, és boldog, aki úgy távozik el, hogy ezt a feladatot
teljesítette.
9.
Egyetlen rendszer van, amely az eksztázis-technikát első lépéstől
a befejezésig folyamatosan leírja. Az orfika és a szufi, a
mahájána, a zen és a Kabala nem szabatos és a módszert csak
használja, de nem - vagy csak alig - tanítja. Ezért ezekben
előfordulhat tévedés, hiba, sőt csalódás. Patandzsali jóga-szútrája
folyamatos, zárt, rendszeres tudás - és téveszthetetlen. A
jóga diszciplína. Nincsen benne semmi szenvedély. Nincs józanabb
és egzaktabb gyakorlat. Ami a jóga-szútrát jellemzi, éppen
a példátlanul hűvös tárgyilagosság, amely olyan lelki és szellemi
tényekkel, amelyeknél nincs illanóbb és forróbb, megfoghatatlanabb
és finomnál finomabb, olyan egyszerűen bánik, mintha azok játékkockák
lennének.
A jóga a lefokozott éberséggel terheit tudattal (adzsnama upahitam
csaitanjam) foglalkozik. A cél az ember alvajárását hatályon
kívül helyezni (apaváda) és a vegyileg tiszta szellem (dzsaitanjam)
egyeduralmát megvalósítani. Mert a mindennemű eltorzulást levetett,
realizált tiszta szellem a feltétele annak a legmagasabb eksztatikus
fokozatnak, amely a tükörsima kedély, vagyis az embernek az
az állapota, amikor az Alsó és a Felső világok kommunikációjában
részt vesz. Ez a felső szamádhi (eksztázis), amelyet Patandzsali
nirvikalpakasjának nevez.
Az eksztázis-gyakorlat természete szigorúan véve negatív. Takarítani
és söpörni és mosni és tüzelni és lekefélni és lehordani és
felszabadítani és kiásni. Az alapállás mindenkiben megvan,
mert ez az emberi létezés bázisa. Csak az inkarnációk során
át rajta megtelepedett iszaphordalék bénítja meg, és az, ami
a látást eltorzítja, és ezért az ember valóságnak tartja azt,
ami káprázat. A mindentudással kezdettől fogva mindenki rendelkezik.
A feladat a megismerést akadályozó mozzanatok elhárítása. A
tudat úgy, ahogy az a módszer alkalmazása elején a jóga-technika
tárgya, „el van választva a tudástól, de mégsincs elválasztva,
bizonyos tekintetben az első és a végső tudásnak részese és
nem-részese”. Ha ugyanezt modern nyelven kellene megfogalmazni,
azt mondhatnánk, hogy az embernek önmagáról alkotott fogalmát
fel kell bontania, és az emberi lényt nem megformált testiségének
képében kell rögzítenie, hanem mint tömény szellemi energiát,
amelynek legfontosabb tulajdonsága nem az anyagi alakzat, hanem
az erők hatalma. Nem materiális szubsztancia szövete, hanem
begyakorolt aktivitások tehetetlensége. A megformált képszerűséget
(rúpa) és az arról szóló nyelvi alakzatokat (náma) az ember
minél inkább megfordítja és megtisztítja és összevonja, a tudat
annál világosabbá válik. A dolog és az érzékelés között a kapcsolatnak
meg kell szakadnia (pratjáhára). „A dolgokból elég.” Az összevont
erőket rá kell szegezni valamire (dhjána). Ha nincs többé tárgyi
kapcsolat, csak összpontosítás (dháraná), az ember megnyugszik.
Le kell szokni arról, hogy az ember azt mondja: látok, mert
ennek a kijelentésnek alapja a szubsztanciális lényben való
hit. A jógában mindenki megtudja, hogy nem én látok, hanem
a látás vagyok. Nem én érzékelek, hanem az érzékelés vagyok.
Nem fogalom és anyag (náma-rúpa) vagyok, hanem képesség arra,
hogy a világot érzékeljem. De az érzékelést és a látást és
az erőt is le kell bontani. Ez is módosulás. A módosulás eltávolításának
módja a meditáció (dhjána-héjász tad vrittajah). A jógi nem
alakot lát, hanem anyagtalan erősugárzást. Az anyaglátás nem
egyéb, mint a szétszórt nyugtalanság által keltett káprázat
homályos látása. Ha az ember az erőket megtisztítja és összevonja,
a világos látást akadályozó mozzanat megszűnik. „Ez a gyakorlat
a létezés más fokára visz át.” „Ha a szellemi értelem a lélek
vezetését átveszi, a lélek éberré válik.” „Egyéb tennivaló
pedig nincs.”
A bizonytalanság oka mindig az, hogy az embert a lefokozott
éberségű tudat káprázatvilága megzavarja és nem tudja magát
teljesen az alapállásban megnyilatkozó tiszta szellemi lényével
azonosítani és az abszolút látásban nem tud megerősödni. Bármennyire
is lefokozódott, olyan emberi helyzet elképzelhetetlen, hogy
a tiszta szellemi lény a káprázattól megtévesztett tudaton
ne üssön át. Az ember a tiszta szellem hangját, ha nem is hallja,
de mindig felismeri. Ezért ismeri fel a kinyilatkoztatást.
Az ember tudja, anélkül, hogy bárki arra megtanította volna,
primordiálisan tudja, hogy a káprázat világa nem a koncentrált
erőkből álló szellemvilág, hanem a szétszórt és nyugtalan alakok
és nevek (námarúpa) világa, már csak azért is, mert mindenki
tudja, hogy a káprázat eloszlatható, a nyugtalan szétszórtság
erői összpontosíthatók, és az alakok és nevek leépíthetők,
és ezzel az eljárással az ember az alapállásra visszahelyezkedhet.
Viszont soha szellemi erők nem bonthatók meg és az ember olyan
helyzetet nem valósíthat meg, amely csak alakokat és neveket
vesz tudomásul, és amelyeken keresztül az ember eredeti lénye
ne szólalna meg. Ezért az ideákról az ember mindig tud. Ezért
mondják a kínaiak, hogy az igazság elrejthetetlen. Amiben az
ember bent van, az az életszomjúság kielégítésére begyakorolt
képességek világa, az eltorzított tudat világa, az a világ,
amely úgy, ahogy van, az életszomjúságtól félig alvó ember
káprázata. Ez a világ az, amelyből ki kell lépni. Ezért hívják
az eksztázist kilépésnek, vagy kívülállásnak, vagy önkívületnek.
Ezért hívják az én megtagadásának. Az én az életszomjúságban
begyakorolt tulajdonságok szövevénye. Nem az ember testi lényét,
hanem ezt a szövetet kell felbontani. Eksztázisnak nevezzük
azt az eljárást, amikor az ember ebből a szövevényből ki tud
lépni, ha a szomjúság uralma alól fel tud szabadulni, és észreveszi,
hogy amit a szomjúság világán belül él, az az őrületszerű megzavarodás
(abhimána) egy neme, és a tényleges létezéshez úgy viszonylik,
mint a káprázat a valósághoz.
10.
Ha az eksztázis sugallat, vagy ihlet, minden előzmény nélküli
hirtelen felvillanás és nem tudatos fegyelem eredménye, sehová
sem vezet. Olyan elszigetelt mozzanat és szemvillanásig tartó
mámor ez, amelyet egy pillantás kelt, amikor valaki egy véletlenül
keletkezett résen át a valóságba lát, de még mielőtt arra feleszmélne,
a káprázatba visszazuhan. Ihlet, vagy sugallat az ember tudatának
szerkezetét nem változtatja meg. Nincs koncentráló és tisztító
hatása, nem kelt megnyugvást és bizonyosságot. Lásd, kevés
kivétellel, az egész költészet, zene, művészet, tudomány, filozófia!
A diszciplinált eksztázis természete és állandó légköre a meditáció.
Ez a tudat-módosulások eltüntetésének eljárása (dhjána-héjász
tad-vrittajah). Ez a távlat. Ez a megnyugvás gyakorlata. A meditáció atmoszféráját
a választott objektum állandó szemlélete teszi koncentrálttá
és nyugodttá. Meditálni bármilyen lelkiállapotnak megfelelő tárgy fölött
(jathá-abhimata-dhjánád vá). Három nagy objektum van, tulajdonképpen három
fokozat, az Én, az Isten és a semmi. Mind a három projekció ezúttal tudatos.
Semmi sem olyan fontos, mint ilyen kivetítést tudatosan végrehajtani
és eksztázis-objektumot teremteni. A világ úgy, ahogy az ember
látja, kivetítés, de nem tudatos. És nem is az egyéni tudat
projekciója (Na csa ékacsitta-tantram vasztu). A világot az
én-fölötti egyetemes emberi tudat vetíti ki. Ezért a legelső
lépés, amit meg kell tenni, hogy az ember a természetes és
tudattalanul adott objektumokat saját elhatározásából maga
által éberen konstruált objektumokkal helyettesítse. Ez történik
a művészetben, a gondolkodásban, a mesterségekben, a viselkedésben,
de ez történik abban a tevékenységben is, amit civilizációnak
hívnak. Az ember azt, ami adott, elveti és saját maga által
alkotott dolgokkal cseréli fel. De az objektumteremtés a civilizációban
és a művészetben sem tudatos, és főként nem a megszabadulás
érdekében történik. A hindu hagyomány brahmavidről és májávidről
beszél. Brahmavid az, aki a szellem ügyeiben éber, májávid,
aki a világi ügyekben éber. És - vagy éppen ezért - brahmavid
annyit jelent, mint bölcs, májávid annyit, mint varázsló.
A tudatos eksztázis-objektum megalkotásával az ember a véletlent
elutasítja. Mert a világ úgy, ahogy van, számára nem véletlen.
A dolgokat tudatosan választja meg és maga csinálja. Csak azt
fogadja el, amibe beleegyezett. Semmi esetleges. Semmi, ami
a nyakába szakadt és amit viselnie kellene anélkül, hogy akarná.
Semmit se megtűrni, ami alapjáig nincs átvilágítva és végiggondolva.
Másrészt, és ez még fontosabb, az ember azáltal, hogy objektumokat vetít
ki, a kivetítés műveletét magában tudatosítja. A projekció
szüntelen léttevékenység, amelyről az ember nem vesz tudomást
és az egész művelet a küszöb alatt folyik le. Azt már tudjuk, hogy a folyamat
ösztönzője az életszomjúság, és a szomjúság által elhomályosult tudat szétszórt
nyugtalanságában szakadatlanul ontja magából önmagának vetületeit, amelyek
megsűrűsödve és összeszövődve zárt ellenállást vesznek fel és az egész
egyben, mint tárgyi világ jelentkezik. Azzal a tevékenységgel, hogy
az ember éberen átveszi az uralmat kivetítései fölött, a küszöb
alatt működő folyamatot tudatossá teszi. Ha csak egy homályos
pont marad, a tevékeny természet erői abból, mint a csírából,
új világot fejlesztenek. Az erőfeszítés hiábavaló. A káprázat
újraképződése indul meg, ha az ember a gyökereket nem tépi
ki.
Az éber projekció az eksztázis kedvéért és érdekében van. Egyébként
nincs értelme. Tudjuk, hogy szarvam súnjam, vagyis minden üres.
A meditációban eksztázis-objektumokat kell teremteni, hogy
a kivetített tárggyal az ember önmagát szembesítse. Az objektum
nem valóság, hanem ellenállás és ellenfél és ellentét (Gegenwurf,
Gegenstand). Az objektum az, amivel az ember magát polarizálja.
Amelybe belekapaszkodik, hogy önmagát önmagából kiemelje. Mert
az eksztázis kilépés, éspedig minden esetben énemből való kilépés.
Az ember a meditációban a dolgokat és a világot nem mint ténylegesen
létezőt, hanem mint projekciót vizsgálja, mint valamit, ami
nem tőle függetlenül keletkezett, hanem ami magán viseli annak arculatát,
aki azt teremtette. Az objektum maga üres. De a projekció is üres. Minden
dolgot fel kell adni, szól a mahájána, de sokkal inkább minden nem-dolgot.
Ezért a legnehezebb, a legmagasabb és leghatásosabb eksztázis-objektum
az üresség. A diszciplinált mámor-technika legfelső fokozata a minden tárgyi
tulajdonságtól független valóság intenzív szemlélete. Ez a
nirviikalpa szamádhi. A kínaiak ezt az ürességet a vu szóval
fejezik ki. Ez a szánkhja aviaktamja. Ez a héber én szof és
a görög apeiron. Böhme Ungrundja. Ami túl van a létezésen,
és a nem-létezésen. Ami túl van a kezdeten és kezdettelenen.
Ez a semmi, amiben az eksztatikus szellem megmerül. Csak az
szabadul meg, aki a nem-létben megfürdött. A khasszidok Ábrahámról
azt mondják, hogy Istent kereste a földön és nem találta, és
az égen a csillagok között és nem találta, és az időben és
az időtlenben és nem találta, és akkor egyszerre abban, amit
nem talált, megtalálta. A másik khasszid mester így szól: „Az
ég és a föld teremtése nem más, mint a Valami kibomlása a Semmiből,
és a szentek, akik magukat az élettől eloldozzák, hogy Istenbe
kapaszkodjanak, úgy ragadják meg őt, mintha az a Semmi lenne,
aki a teremtés előtt volt. A Valamit ismét visszaviszik a Semmibe”.
„Minden igaz emberre valamilyen sajátosan reászabott szolgálatot
bíztak, mondja Baal Sém Tov. De ha az ember gyökere felé fordul
és a semmit eléri, minden szolgálatra alkalmassá válik.”
Az eksztázis-technikában egyetlen lépésnek sincs olyan jelentősége,
mint annak, hogy az ember önmagán kívül támaszpontot teremt,
amin önmagát megduplázza. Hogy ennek a műveletnek milyen következménye
van a minden hagyományban meglévő májá-tanításra, vagyis az
egész hagyomány egyik alaptudására, amely szerint az érzékelhető
világ a szellem projekciója, és milyen következménye van a
világ teremtésének - mint az isteni szellem kivetítésének -
megértésében, azt ezúttal éppen csak megemlítjük. Azt mindenesetre
ki kell mondani, hogy az objektum-teremtéssel a szellem saját
létének hőfokát felfokozza és erejét megkettőzi. A lét pedig
önmaga felfokozásának jegyében áll. Létezni annyi, mint önmagán
túláradni. Ez az élet itt mindig több önmagánál. Eksztázis
is annyit jelent, mint az élet átlagos hőfokával és feszültségével
nem megelégedni és azt tudatosan a felső fokig (szamádhi) emelni.
A forrpont realizálása pedig nem más, mint az état primordiálnak
(status absolutus) helyreállítása. Ebben a primordiális tudat-állásban
minden üres. Nincs objektum. Nincs rezdülés. Ez a tükörsima
kedély. A kinyilatkoztatásra való hangoltság nem is lehet más,
minthogy a tudat önmagában minden tárgy képét felszívja, és
nem tart meg mást, mint a legfelsőbb fokra emelt érzékenységet.
Nincs mit kivetíteni. A látás megszűnik és a nemlátás az, amely
a látást tanítja. Az ember az alapállásra visszatér. Nem történik
semmi. Nincs tanítás, nincs megfordulás, nincs megtérés, nincs
megszabadulás. „Megtaláltad önmagadat, de kezdettől fogva semmi
sem távozott el tőled.” Ez az, amit nem tudunk másképpen kifejezni,
mint fosztóképzővel, ahogy a kínai vu teszi, vagy a hindu aviaktám,
vagy a héber én sof.
11.
Eksztázis-technikát az ember azért alkalmaz, hogy önmagában
az emberi lét primordiális tudat állását helyreállítsa. Mert
csak a tudat kezdeti és eredeti érzékenysége az, amely az ember
és az emberfölötti kommunikációjában részt vehet. Az egyetlen
feltétel, hogy a tudatot kondíció ne terhelje. Az ember nyugtalan
szétszórtságban él. Ahhoz, hogy valaki a feltételt teljesíteni
tudja, ebből a szétszórtságból ki kell lépnie. A szétszórtság
oka az alvajárás (taszja hétur avidjá). Az alvajárás oka pedig
az életszomjúság. Ez az, amit fel kell számolni. A felszámolás
eredménye az éberség, és egyedül az éberség alkalmas arra,
hogy a kinyilatkoztatás hangját meghallja. Az eksztázisban
azonban az ember nemcsak az alapállást állítja helyre, hanem
ezzel együtt tudás részesévé is válik. A tudást az emberfölötti
világból kapja és az mindennemű egyéb tudástól különbözik.
Ez a brahmavid és a májávid között lévő különbség. Az egyik
a valóságról szerzett autentikus tapasztalat, a másik csupán
mulandó és káprázatszerű és bizonytalan, vagyis varázslat.
Kinyilatkoztatásnak kell nevezni minden olyan magasabb eredetű
közlést, amelynek alapja a rezdületlen tudat, és amelynek tartalma
az embernek az emberfölötti körből való közvetlen megszólítása.
Ilyen megszólítás vagy érintés, ösztönzés vagy parancs, egyszerű
közlés vagy útmutatás, tilalom vagy felvilágosítás a szentkönyvek
tartalma, de nemcsak a szentkönyveké. Éltek szentek és gondolkozók
és művészek és költők, bölcsek és kutatók, akik ilyen érintésben
részesültek és ilyen ösztönzést nyertek, ilyen közléseket tudomásul
vettek és ilyen útmutatásokat kaptak. Nem csoda, hanem készültség
dolga. Nem rejtély, hanem technika kérdése. „Megértettem, hogy
a nagy út egyáltalán nem titokzatos.”
A realizált alapállás és a valóság tudásában való részesülés
nincs külön. A hiteles közlés feltétele a hiteles egzisztencia.
A hiteles egzisztencia megvalósításának feltétele pedig, hogy
az ember a kinyilatkoztatott iratokban lévő törvényeket kövesse.
Olyasmi, hogy pszeudo-egzisztens ember autentikus közlést tegyen,
vagy autentikus tudás fölött rendelkezzék, nincs. Az alétheia
ezt a fedetlenséget jelenti. Elfedettség, rejtőzés, pszeudo-egzisztencia,
nem valódi. Más. Nem ő. Elhazudott ember. Verlogen. Tisztázatlanság.
Korrupció. Semmi sem lehet hiteles, ami ilyen forrásból fakad.
Amit az ember mond, pontosan olyan viszonyban áll a tárgyi igazsággal,
mint amilyen viszonyban áll az egzisztenciális igazsággal az
ember, aki azt mondja. Személyes és tárgyi hitelesség nem választható
el. Amennyiben valaki mégis elválasztja, lehetővé teszi a tiszta szellemnek
(dzsaitanjam) azt az elhomályosulást, amely a hazug emberben
és a hazugságban nyilatkozik meg. Csak szubjektíven autentikus hang lehet
tárgyilag hiteles. A hagyomány mindig kiemelte és megnevezte azt az embert,
aki ebből a szempontból számításba kerülhet. Indiában a vidvan, Júdeában
a caddik, Görögországban a dikaiosz. Mindhárom szó annyit jelent, mint
igaz ember. Vagyis az ember, aki valódi. Akiben nincsen semmi
elrejtett és eldugott és hátsó gondolat és semmi ál, aki nem
mond mást, mint amit tesz, és akiben nincs semmi hazug. Pál
apostol a beavatást megigazulásnak nevezi. János számára a
Szent Szellem, Pneuma tész alétheiasz, a fedetlen igazság szelleme.
Átvilágított valóság. Megigazulni annyi, mint mindabból a homályból
és zavarból, nyugtalanságból és szétszórtságból, amit az emberben
az életéhség kelt, tudatos elhatározással kilépni és lényének
eredeti fedetlen tisztaságában élni.
Az eksztázis-technika minden fajtája, a jóga éppen úgy, mint
a szufi, az orfika, vagy a zen és a mahájána és a Kabala jelentősége
azért egyedülálló, mert nem tárgyi tudást közöl, hanem a hiteles
tudás megszerzésének személyes feltételeire tanít meg. A tárgyi
tudás önmagában májávid. Nem minden körülmények között téves,
vagy hibás, vagy hamis. Ennél rosszabb. Mert talán igaz, talán
nem. Ezért varázslat. Az életgyakorlattal igazolt személyes
jótállás nélkül a merő tárgyi tudás közlése, különösen abban
az alakban, ahogy az európai újkorban történik, mint elmélet
és tudomány és filozófia, ilyen varázslatszerű, vagy amint
mondják: történeti. Keletkezésekor esetleg elvakít, egy idő
múlva azonban szétfoszlik és az emberben nem marad más, mint
szégyen és bosszúság, hogy ilyen botorságot komolyan tudott
venni. Az elméletek és a tudomány folyamatos keletkezését és
szétfoszlását tetszetős szóval fejlődésnek nevezték el. Persze,
maga az elnevezés is elmélet, és már köztudomású, hogy az ellenkező
folyamat fedőneve.
Az eksztázis-technika abból indul ki, hogy tárgyi tudás szubjektív
hitelesség nélkül alaptalan. Minden tudás bázisa magatartás.
Autentikus magatartás pedig csak egy van, az egyetemes alapállás
(état primordial), az, amit a caddik, vagyis a dikaiosz, vagyis
a vidvan képvisel, az, amit az ember a fedetlen igazság szellemének
segítségével tud megvalósítani.
12.
A hagyomány az alapállás realizálásának három útját ismeri.
Az első a tao. A tao módszere a nem-cselekvés. Ez természetesen
a legmagasabb fokú aktivitás. Úgy is mondják, hogy az én visszavonása.
Nem részt venni és nem beleavatkozni, óvakodni attól, hogy
az ember valamit jobban tudjon, sőt, hogy valamit egyáltalán
tudjon, semmi aktivitás. Amiről az emberek azt hiszik, hogy
haszontalan, az a legértékesebb. A tökéletes az, amit semmire
sem lehet felhasználni. Hagyni, hogy az, ami kezdettől fogva
van és volt és lesz, magától kiemelkedjék. A tao nem tanít
sem tudásra, sem gyakorlatra. A szobából ki se kell lépni és
az ember az egész földet bejárja, a könyvet ki se kell nyitni
és az ember mindent megtud. Az egyetlen tennivaló, hátrálni,
mint az olvadó hó.
Az alapállás realizálásának második útja az alkímia. Az alkímia
kiépített módszer, amelynek célja a szublimálás. A szublimált
élet neve arany. Az eljáráshoz vezető tudás neve: bölcsek köve.
Az alkímia nem kérdezi, hogy az ember élete miért zavarodott
meg, és miért kénytelen tisztátalansága miatt homályban tévelyegni.
A tényt tudomásul veszi, és eljárást dolgoz ki, amellyel a
zavart és a homályt eloszlatja és az alapállást helyreállítja.
Az alkímia műveletei közül a legfontosabb a tűz alkalmazása.
Tűz annyit jelent, mint önmegtagadás, önbírálat, önfegyelem,
önmérséklet. „A szentek minden csodájánál nagyobb az önmegtagadó
ember élete.” Indiában tapasznak hívják. Az ember az önmegtagadás
tüzében tisztul meg, kiéget magából minden tisztátalant és
lényét arannyá változtatja.
A realizálás harmadik útja az eksztázis-technika. Ennek az
útnak van legkidolgozottabb teóriája, és ez az, amelyet a legtöbben
használnak. Az eksztázis-technika megtanít az értelmetlen tévelygésből
tudatosan kilépni és felébreszti az ember küszöb alatt élő
valódi énjét.
A létezés kérdéseinek gyökeres megoldásába, mondja egy modern
gondolkodó, sem a tárgyi ismeret teljessége, sem pedig a látás
és az értelmezés ereje nem vezet el. Erre egyedül az az emberi
élet lényegét megváltoztató, egyetlen, összpontosított művelet
képes, amely az embert a megismerhetetlenbe beavatja, éspedig
úgy, hogy az ember változásainak minden mozzanatáért személyes
létének egész súlyával jótáll és azért felel. Az emberi lét
ebben az itt adott alakjában koncentrált életéhség, személytelen
szomjúság vak automatizmusa, amely mindig a nagyobbnak látszó
gyönyör vonzásának enged. Ebben a helyzetben megszerezheti
a világhatalmat és az elképzelhető legnagyobb vagyont, a legtöbb
ismeretet, szemernyit se változik. Pedig az ember életét csak
úgy alkothatja meg, ha megváltozik, vagyis ha szomjúságából
kilép és valódi énjét megvalósítja. Ez a művelet a világ minden
vallásának alapja. A vallás az embertől nem valami mást és
idegent, eszmei magas lényt követel, hanem önmagát. Mert csak
a valódi énjévé vált ember élhet igaz életet. Minden egyéb
szomorú és eszeveszett tévelygés (szamszára). Sem tárgyi ismeret,
sem semmiféle látás vagy értelmezés zsenialitása nem vezet
sehová. Minden az életszomjúság körén belül marad, kétes és
relatív, mert alapja legfeljebb véletlen tehetség. Ami komolyság
és érték, csak az autentikus emberből fakadhat. Ezért van az
emberi civilizációnak olyan fájdalmas mulandóságjellege. A
sivatagok közepén világvárosok emelkednek és pusztulnak el,
költők és írók műve makulatúra lesz, és a szobrokat útburkolatba
kaviccsá törik. Csak az marad meg, ami megfoghatatlan: az emberi
lény igazsága és tisztasága és valódisága. Aminek nincsen szüksége
arra, hogy számon tartsák és följegyezzék és neki emlékművet
állítsanak.
A tao, az alkímia és az eksztázis-technika a brahmani beavatás
egy-egy lépcsője. Brahman a szellemi kaszt tagja. Ahhoz, hogy
valaki brahman legyen, mint Indiában mondják, másodszor kell
születnie, vagyis azt a bizonyos emberi élet lényegét megváltoztató
összpontosított műveletet végre kell hajtania és autentikus
emberré kell lennie. Szellemnek nem nevezhető semmi, csak aminek
forrása az igaz ember. Az igaz ember, a caddik és a dikaiosz
csak más kifejezés arra, hogy realizált alapállás. Csak más
kép arra, hogy annak, amit kimondok, tárgyi igazságtartalma
függ annak az életnek igaz voltától, amelyet élek. A szétszórt
nyugtalanság a nem valódi életet élő ember lényének természetes
következménye. Az igaz ember akkor is igaz, ha poharába vizet
tölt és megissza. Egy khasszid tanítvány mesteréhez csak azért
ment el, hogy megnézze, cipőjét miképpen fűzi be. Többre nincs
is szükség! Kinyilatkoztatás lehet abban is, ahogy valaki egy
pohár vizet megiszik, abban is, ahogy a könyvet kinyitja, vagy
szánt. Az igazságról való tudás személyes feltételét kell megszerezni.
Tiszapalkonya, 1960. május 15.