(a Patmosz. c. esszékötetből)
1.
Az ember semmire se megy. Aki intakt, az műveletlen, aki művelt, az
korrupt Az intakt előtt le kell tagadni a műveltséget, a művelt
előtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.
Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tőlünk
független világ kényszerének tulajdonítsa. Tőlünk függetlennek
lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom.
De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ
létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részéről az olyan embernek
nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki
kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan
mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részéről
semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna
olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan
készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.
A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd
ritka. III. Richárd az az ember, aki elszántan beleveti magát abba,
hogy „to
be a villain" — most pedig gazfickó leszek. A gazdasági és
szociális érdekek, ezen a koszos lejtőn, ami az idő, előtérbe helyeződnek,
és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg.
Az első lépést mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi
meg. Soha többé. Érthető. Látja, hogy a létminimumot megközelítő
jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejtőzhet és intaktságát
esetleg megőrizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell
mondania. Mert azt is látja, minden előnyért, amely a szociális jelentéktelenségen
és gazdasági létminimumon túl van, nem munkájával, hanem moralitásának
feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel nincs. Nem igaz,
legalábbis egyelőre, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet
és jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan,
hogy minden, a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségből
való minden kilépési kísérlet sikere nem a tényleges munkateljesítményen,
hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson múlik. A munkát egyáltalán
nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint fizetnek,
éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát
képes realizálni.
Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe
vonulni és minden hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be
a villain, és diabolikus nosztalgiával a demoralizáló erőknek
önmagában szabad folyást engedni.
A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztevő,
többségben csupán svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem
bűn. A bűnben, mondja Bataille, mindig van valami érdekes. Ez itt
tökéletesen jelentéktelen. A bűnnek van mélysége, ettől az ember
csak bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita. Viszont
aki csinálja, önmagában összetört létezést hord. A tehetségtelen
ember számára nem különösebb megrázkódtatás. Nincs mit vesztenie.
Minél kisebb valaki, minél igénytelenebb, minél kevésbé veszi önmagát
komolyan, vagyis minél zsurnalisztább és súlytalanabb, a korrupciót
annál simábban tűri el. A kis tehetség felmorzsolódik és nem marad
meg belőle más, mint a rutin. Minél tehetségesebb valaki, a behódolás
annál végzetesebb. A magas becsvágy ismertetőjele, hogy az
igazságon kívül minden egyebet csak nehezen visel el.
Az első lépés után, bármilyen kivételesen követték is el, megállni
alig lehet. Az ember asszimilációs képessége határtalan. Haeckel
azt mondja, ha nem ég hamuvá, az ember a poklot is órák alatt megszokja.
Az utat a mélypontig különböző idő alatt futják meg. De ha az egzisztencia
intaktságát feladja, az ellenállás egyre gyengül. Az aljasság konstans
tényezővé válik, amíg izmus lesz belőle. Itt aztán mindenki aszerint,
hogy rövid vagy hosszúlejáratú korrupcióra rendezkedett be (esetleg
egy ezután következő rezsim követelményeit is számításba véve),
különböző élettechnikai bravúrokat alkalmaz és ortodox affinitásban
lehet egy külsővel (amellyel csalni szokás), és reménykedhet abban,
hogy bomlott szemfényvesztése örök életű. Még a bűnbánathamisítást
is eljátszhatja.
Ha valaki szociálisan előre halad és gazdaságilag gyarapszik, a
lelkiismeret nem szokta megnyugtatni. A lelkiismeret
sajátságos monománia. Az ember azt mondhatná, hogy a világgal pontos
oppozícióban áll. Nem pragmatikus és főként nem materialista. Ezen
felül mindezt egyáltalán nem titkolja. Nincs benne opportunizmus,
nem is realista, cseppet sem reálpolitikus, annyira nem, hogy az
már nem is józan. Taktikai érzéke nulla, a jólétet nem sokra becsüli,
a hímévről nem is szólva. A lelkiismeret soha sem alkalmazkodik,
alkalmazkodásra nem is kényszeríthető, és ha az ember alkalmazkodik,
a lelkiismeret annak minden esetben ellentmond.
Annak aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Ez biztos. A rossz lelkiismeret
elsősorban privát ügy. Az ember kénytelen önmagát lelkiismerete
előtt igazolni. Alkalmazkodása mellett érveket kell felhoznia és
önmagát lelkiismerete ellen meg kell védenie. Ha az alkalmazkodás
tovább folyik, a lelkiismerettel szemben felvett dialektikus magatartás
elmélyül, és az embernek rendszeres védelemre van szüksége. Eleinte
elég volt, ha az ember megélhetési kifogásokat támasztott. Később
már családjára kellett hivatkoznia. Végül elkezd úgynevezett világnézetet
építeni. Sok esetben vallásos lesz. A dolgok rendje, hogy az ember
nemcsak hazudik, hanem azon felül be is kell bizonyítania, hogy
igaza van.
Nem a „mindennapi kenyér neurózisáról” van szó. Ha csak ez forogna
kockán, könnyen megértenénk egymást. A világnézeteket nem az
igazság érdekében építik, hanem a rossz lelkiismeret ellen. A világnézet
„tudós épület, amelyben az ember elrejti szorongását”.
Az alkalmazkodó abban a hiszemben van, hogy korrupciója kívülről
nem látható. Ezzel szemben tény, hogy a legeslegelső dolog, ami
rajta észrevehető, éppen a korrupció. Már messziről, már hátulról,
már tartásán és lépésén mindenkin holtbiztosan megállapítható még
az is, hogy karrierjét hogyan kezdte, meddig jutott el és mire
készül. Különösen egy ember az, aki mindezt azonnal észreveszi.
Ez az ember az, akinek rovására az alkalmazkodást elkövetik. A
rossz lelkiismeret provokál, éspedig morálisan provokálja azt,
aki nem hajlandó alkalmazkodni, és az embert a direkt morál álláspontjára
kényszeríti.
A direkt morál nem a rossz lelkiismeret projekciója. Olyan ember,
aki a korrupt alkalmazkodással szemben a morális vádat képviseli,
tényleg van. Bárki legyen is, egy dolog bizonyos, hogy ez az ember
az alkalmazkodásban nem vesz részt. Hogy a világot maga adta fel
tudatosan, vagy élhetetlenségből kiesett, bizonytalan. Tény az
is, hogy éppen ezért a javakról le kellett mondania. De nemcsak
a javakról. A világon kívül, vagyis a társadalmon kívül. Elvesztette
nemcsak reményét az emberi életre hanem arra is, hogy a többivel
együttéljen. És azt, hogy veszteségben van, akár akarja, akár nem, számon
kell tartania.
Aki alkalmazkodik, él, az élet akármilyen koszos, a
javakat eléri, ha rossz lelkiismerettel is, a többivel együtt van.
Aki nem alkalmazkodik, akár undorból, akár más okból, a közösségből
ki van zárva, absztrakt dialógusban, csak mint ellenfél és vádló.
Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszti. Aki
nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert
egyedül áll.
Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar
beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani.
Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret.
Lemérhetetlen a távolság a rossz lelkiismeret és a direkt morál között.
A rossz lelkiismeret a világ bitorlásában él.
A direkt morál az igazságtól való elhagyatottságban él.
Van, aki a direkt morálban remekül érzi magát. Gyönyörködik abban,
hogy a korrupción kívül áll és ítélkezhet. Különös győzelem, amikor
az ember fogát csikorgatja. Mellőzve lenni! Elnyomva, szegénynek
lenni! Nem bírja ki senki mély sebek nélkül.
A direkt morál a lázadás és a forradalom tenyészhelye. Minden lázadó
és forradalmár morális bázison áll és ez benne a direkt morál.
A behódolás nem bűncselekmény, hanem botrány. Aki alkalmazkodik,
nem gonosztevő, hanem aljas. Ezért nem bíróság előtt van a helye,
hanem felháborít. Ez a felháborodás a lázadás csírája. Senki sem
ússza meg anélkül, hogy ne forraljon bosszút. Ha a bosszú kitör,
kész a forradalom. A forradalmat nem a lázadó csinálja, hanem a
korrupció csinálja a lázadót. A lázadó nem a korrupció életrekelt
rossz lelkiismerete, hanem az
élet javaitól megfosztott és a közösségből kizárt ember bőszültsége.
A forradalmár azt hiszi, mert valaki nyomorult, az igazság csak
az ő oldalán lehet. De abban a pillanatban, amikor a forradalmár
a világot elfoglalja és berendezkedik, a javakat azonnal birtokba
veszi és védeni kezdi, a rossz lelkiismeret benne máris felébred
és a direkt morált tüstént provokálja. Soha még nem zajlott le
forradalom, hogy ez paradigmatikusan ne ismétlődött volna meg.
Eszméit hiába hirdeti tovább. A hirdetés már nem a direkt morál,
hanem a rossz lelkiismeret hangján történik. Ha a forradalmár hatalomhoz
jut, a világnak tüstént behódol, és kezdődik az egész elölről.
A hiteles elkötelezettség, hogy az ember önmagát realizálja. Ez
a feladat az élet összes erőit igénybe veszi, és az eredmény akkor
is legtöbbször fragmentális. Félelmetes, de így van. De akárhogy
is legyen, ez az élet dicsősége, volt és marad.
Aki behódol, az ember hiteles elkötelezettségét (engagement authentique)
nem vállalja. Bizonytalan, hogy miért. Lehet, hogy a feladat túl
nagy. Mivel a világban az, hogy az ember önmaga legyen, olyan nagyon
nehéz, a korrupcióba veti magát. Ha már nem lehet önmaga, legalább
habzsolja fel mindazt, amit csak tud.
Nem képes bevallani, hogy mivel a világ szerkezete olyan, amilyen,
kénytelen engedményeket tenni. Viszont csak annyit enged, amennyi
élete fenntartásához feltétlen szükséges. Ez a baj. Ha a világnak
így tenne engedményt, ezt kivételes aktusnak tekinthetné és hagyná,
hogy tette merüljön el a semmibe, önmaga pedig kívül maradna és
eredeti helyét megtartaná. Ehelyett magát tettével azonosítja,
és elkezdi azt védelmezni. Nem képes arra, hogy nyíltan hazudjék,
tudjon róla és azt elviselje. A behódolás egyetlen aktusa még menthető
lenne, ha nem lenne összekötve azzal az élettechnikai praxissal,
amelyre a rossz lelkiismeret kényszeríti, hogy korrupt tettét elkezdi
önmaga előtt igazolni és azt ne igyekezne világnézeti dialektikájának
bevetésével helyesnek feltüntetni.
Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja.
Emmanuel Mounier a tett geográfiáját négy ponttal jelöli meg. E négy
pont szerint minden tett:
1. a külső valóság átalakítása,
2. az emberi személy formálója,
3. az embert emberhez közelebb hozza,
4. az értékek világát növeli.
Ezekkel a szélességi és hosszúsági fokokkal mérve a behódolás:
1. a külső világot nem pozitív, hanem negatív irányban alakítja
át, vagyis nem tisztultabbá, hanem feldúltabbá teszi,
2. a behódolás az emberi személyt demoralizálja,
3. a behódolás az embert az embertől eltávolítja,
4. a behódolás nem az értékeket növeli, hanem azt,
ami elvetendő.
Ez az, amit a direkt morál a legtisztábban lát: „a behódolás az
embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet végeredményét
kompromittálja”. A behódolásnak ezt soha senki sem bocsáthatja
meg. A behódolásból sohasem lesz és nem lehet nagyság. Ez a par
excellence antitragikus, vagyis ez a botrányos egzisztencia.
A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni,
hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát
és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el
az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból,
amiből mindenki más kizárt.
Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra
való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche,
az akarat tiltakozása az idő ellen.
Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne
dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"
A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet
eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik,
tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt
morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.
A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös
tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus.
Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat.
A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja.
A direkt morál középszerű és démoni.
Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett
élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól
megfosztott ember életféltése.
A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva
kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig
nem térhet haza.
A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet
világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti.
2.
A világ szó két értelemben használatos. Az egyik értelem a görög kozmosz,
a másik a hely, ahol az ember él, de nincs otthon. A természettel,
vagyis a kozmosszal, mint mondják, nincs különösebb baj, még a
hőséggel, a faggyal, az árvízzel, a földrengéssel sincs. Amivel
baj van, mindig a világ. Voltak, akik mikor légitámadás után zivatar
tört ki és a menny megdördült, a megkönnyebbüléstől könnyeztek.
Az égzengés hangja a bombáéhoz képest annyira megnyugtató. Miképpen
tudtam rábeszélni magam arra, kérdi Gabriel Marcel, hogy ezt az
észbontó zavart elfogadjam?
Ami az egészben a legkülönösebb, hogy a világ olyan, mintha
magától értetődne, még sincs semmi, amit kevésbé lehetne elfogadni.
Nem környezet, nem az ember tovább növése, nem természet, nem társadalom,
nem közösség, nem állam, nem az emberek, nem korszak, nem civilizáció.
Mindennél általánosabb és nagyobb, rugalmasabb és szilárdabb, de
mindennél idegenebb és ismeretlenebb, ellenségesebb és félelmetesebb.
Itt senki sincs otthon. Ez az, amit külön meg kell tanulni, mert
az ember eredetileg nem tudott róla semmit. Az újszülöttet ott
fogadta a küszöbön, de ha tudta volna, dehogy jött volna ide. A világ
az, amit meg kell ismerni, már egészen korán, a bölcsőben, ami az embert
gyötri a családban, ami lerohanja az iskolában. Az ember magával hozza
annak az életnek a képét, amely életre öröme támadt megszületni, és ez
a kép mindenkiben azonos. Nincs közöttünk különbség. Igazi életünknek
bennünk levő ősképe mindannyiunkban egyforma. Ez az, amit az ember komolyan
vesz és őriz, amit akar és ápol, és amit szeret, és amiből szeretne nem
engedni. Az ember azzal a bizalommal születik meg, hogy itt otthon lesz
és magával hozott életét kedvére élheti. Ehelyett valószínűleg életének
első öt percében észreveszi, hogy nemcsak hogy nem élheti. Mintha a világ
egész ereje arra összpontosulna, hogy a benne lévő életet kikezdje
és aláássa, destruálja és megfojtsa, elnyomja és összetörje.
A természettel még a nagy katasztrófák idején sincs baj, mert azok
mindig elemiek. Ha a vulkán kitör, vagy jön a szökőár, a tájfun,
lezuhan a meteor, az alvilág nem mozdul meg. Amiért
az emberrel még az egyszerű dolgokban is baj van, hogy nincs olyan
kicsinység, amely ne tudná az alvilágot megmozdítani. Két leányszem
pillantásában lehet olyan indulat, amely megidézheti a sötétség
démonait.
A természeti csapás elmúlik, az ember megnyugszik. A fölkeltett
démon azonban itt marad.
Az egyetlen, amit az ember tehet, hogy alkalmazkodik. De ha alkalmazkodik,
abban a veszélyben forog, hogy lényét elveszti. „Semmi sincs közelebb
az öngyilkossághoz, mint a világnak való behódolás, ahogy az
a pillanatban testet ölt.”
A kínai és a japán hagyományban a világ megismerése külön tudás
volt. Szokás, udvar, utca, hivatal, divat, politika, érvényesülés,
illem, udvariasság, szólamok. Tudatosan tudták, hogy mindez egészen
más, mintha természetes lenne, mint a kínai mosoly, annyira, hogy
az első pillanatban önkéntelenül mindenki tiltakozik ellene. Nem
a szokást megtanulni nehéz, hanem éppen ezt a szokást, amely már
nem szokás, hanem valami más. Azt, amely az emberit nemhogy nem
fedi, hanem a való helyzet felől félrevezet, van benne valami,
ami elviselhetetlenül sértő, ami az embert mivoltából kivetkőzteti.
Más dolog élni és más a világban lenni. Ezt a kettőt még senki sem tévesztette
össze.
Aki tisztában van azzal, hogy mi a világ, óvakodik attól, hogy
azzal kapcsolatba lépjen. Csuang-ce-ről mondják, hogy a miniszterséget
visszautasította és semmiféle hivatalt nem fogadott el. Különleges
módszerhez kell folyamodni már csak ahhoz is, hogy békében hagyják.
Kerülni kell minden feltűnést, be kell fogni a száját, nem szabad
kihívóan öltözködni, de még csinosan sem, nem szabad a kelleténél
jobban táplálkoznia, kellemesen laknia, önmagát ápolnia. Csak halkan
és távol és egyszerűen. Remetének, jóginak, magányosnak lenni.
Mégis.
Nem élhetsz úgy, mint a csillagok.
Ahol az egyik oldalon életéhség, a másikon sértettség, az egyik oldalon
karrier, a másikon irigység, az egyik oldalon korrupció, a másikon
bosszú, az egyik oldalon hitványság, a másikon lázadás szemben áll, ott
keletkezik a világ.
A világ a direkt morál és a rossz lelkiismeret feszültsége.
A világ az a hely, ahol minden megromlik. A jószándék lemorzsolódik,
a rossz még rosszabb lesz. Még nem volt nagyság, amely ne torzult
volna el. Komolyság, amely ne vált volna lényegtelenné. Nagy
gondolkozók. Vallások. Szentek.
A világ a hazugság helye. A hazugság itt nem a morális rossz, hanem
a morális rossz bázisa. Nem a bűn, hanem az a valami, amiből a
bűn keletkezik. Egyelőre csak a normális ember megromlása. Minél
édesebbnek látszik, annál visszataszítóbb. Mint a chinoiserie, minél
barátságosabb, annál aljasabb. A világban minden más, mint ami,
és más, mint aki.
Kung-ce és Szókratész azt állította, minden baj oka, hogy
a szavak elveszítették eredeti jelentésüket. Mást gondolnak és
mást mondanak. A világ az a hely, ahol a szavak eredeti értelmüket elvesztik. Ha
az értelmet helyreállítanák, a világ eltűnne.
A hazugság nem bűn, nem ütközik a morális törvényekkel, de nem
is élettani defektus, és ezért nem ütközik a biológiai törvényekkel.
A kettő között van, sajátos és külön terület, mint ahogy a világ
is sajátos és külön terület a természet és a morál között. Ezért
az, ami hamis és ál és megtévesztő, nem rossz és nem betegség,
hanem fals. Ez az, amitől a legjobban lehet szenvedni. A bűn és
a betegség között lévő speciális területen nincs tétel és nincs
törvény. Ez az
egzisztencia helye. Ez a világ helye. Ez itt a természet és a szellem
között, az élet legérzékenyebb pontján a romlottság és az elaljasodás
helye.
A jog minderről semmit sem tud. A büntetőtörvénykönyv lesújt a
dúvadakra, és a baktériumokat nem veszi észre. Pedig, ami az embert
megrontja, nem az útonálló. Nietzsche mondja, és nyomában sokan
gondolják, hogy az, amit bűnnek neveznek a társadalom mai állapotában,
egyre inkább végső kitörési lehetőség, kétségbeesett és otromba
kísérlet arra, hogy valaki a romlás e gödréből kimásszon, és akár,
tegyük fel, gyilkosság árán is egyfajta új természetes ártatlanságot
szerezzen, mert még a bűn is elviselhetőbb, mint ebben a koszban
száját befogva élni, és úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb
rendben lenne. A bűnösök, mondja Nietzsche, a mai társadalomban
a tiszta emberek, legalább is azok, akik a leginkább szomjazzák
a tisztaságot, de mindenesetre az egyszerű orgyilkos lemérhetetlenül
tisztább, mint például a politikai, a gazdasági karrierista, az
irodalmiról nem is szólva, vagy a közéleti funkcionárius, különösen,
ha valaki arra gondol, hogy az ilyen gyilkos milyen esetlenül,
milyen becsületesen és meghatóan együgyű ahhoz képest, aki karrierjéért
önmagában kénytelen minden emberit apró darabokra zúzni és megdarálni
és összetörni, és nincsen sejtje, amely ne lenne megrugdalva és
leköpdösve, és semmi sem maradt benne, ami ne lenne, esetleg jóval
áron alul, megvásárolható.
Akár meglepő, akár nem, de mindenesetre tény, hogy ezen az egzisztenciális
középen, a morál és a biosz között, az életet beszennyező tettekről
csak a magas és fejlett hagyománnyal rendelkező népek szereztek
tudomást, csak Kína és India, Görögország és Róma, újabban Franciaország
és Anglia. Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az
lehet, hogy egy népnek van-e mértéke nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi
jó és rossz, hogy mi az egészséges és beteg, hanem arra is, hogy
mi az, ami a közös életet tisztítja vagy beszennyezi. És ami a
kultúrnépek életét jellemzi, hogy a beszennyezés ellen tudatosan
védekezni képesek. Hogy Kínában és Indiában az egzisztenciális
érzékenység erre meg volt, az köztudomású, de az is, hogy a görögök
és a rómaiak irodalma is tele volt figyelmeztetéssel, hogy az embert
a közvetlen veszély nem a bűnök, hanem az egzisztenciális korrupció
felől fenyegeti. A franciáknál a moralisták, az angoloknál a szatirikusok
tartózkodtak azon az őrhelyen, ahonnan az élet tisztaságára felügyelhettek
és mindenkit már elég korán megtanítottak arra, hogy a korrupt ember
ellen miképpen védekezzenek. A kultúrálatlanságot pedig éppen minden
népnél és korban az jellemezte, hogy az ember védtelen volt — nem
a bűnök ellen, amelyekről a büntetőtörvénykönyv paragrafus-szerűen intézkedett
—, hanem a korrupt ember hitványsága ellen, és nem volt mértéke
a gorombaságra és a tapintatlanságra, az indiszkrécióra és a tolakodásra
és a pimaszságra és az álnokságra és azokra az árnyalatokban nehezen
meghatározható aljasságokra, amelyek az emberi életet a bűnöknél sokkalta
mélyebbről veszélyeztetik. Kultúra hiánya elsősorban annyit jelent, hogy
az ember a huncuttal és a cudarokkal szemben védelem nélkül van. A közösséget
nem tanították meg arra, hogy elszigetelje őket. Az emberek félnek
tőlük és engednek nekik, és meghunyászkodnak és félrehúzódnak, csaknem
csodálják őket. Morális bűncselekmény itt sincs több, mint más népeknél.
De az élet színvonala elrettentő. Mert a bűn az erkölcsi rend olyan brutális
megsértése, amely ellen minden nép védekezni tud. Az életet beszennyező
egzisztenciális korrupció ellen a kultúrálatlan nép tehetetlen.
A kis zsiványoknak és szélhámosoknak, az alattomos furakodóknak és a
nagyszájú hencegőknek, a fondorlatos handléknak és a nyegle becsteleneknek
reménytelenül ki van szolgáltatva.
A lét leginkább az élő vízhez hasonlít, legalábbis annyiban, hogy
semmiféle szennyet nem fogad be, és a lehető legrövidebb idő alatt
minden fertőző anyagot felold és feldolgoz és semlegesít. A források
és a hegyi patakok és a tavak tulajdonsága, ha trágyát hajítanak
is bele, vizük néhány lépéssel odébb már iható, és néhány perc
múlva a méreg hatása nyomtalanul eltűnt. A lét minden szennyet
kibír, és minden tisztává lesz benne.
Indiában a lét szava szat. Szóról-szóra annyit jelent, mint
az, ami van. De annyit is jelent, hogy színültig telt önmagával,
de annyit is, hogy fényes és egyszerű és ragyogó, és annyit is,
mint igazság. Aszat pedig
annyit jelent, mint nem igaz és nem létező. Ezért mondják, hogy
aki a lét körébe emelkedett, nem követhet el többé sem bűnt sem
hibát, nem gondolhat és nem mondhat olyat, ami helytelen és nem
igaz. A létben minden tiszta és valódi és igaz, és a lét mindazt,
ami foltot ejthetne rajta, felszívja, mint a párát a levegő, és
maga folttalan marad.
Az élet határtalan érzékenysége és beszennyezhetősége. Bárhol követ
el bárki valamit, ami megzavarja, azonnal az egész elsötétedik.
Ezer kilométerre és ezer évre megérezhető. A létben minden szenny
feloldódik, az élet a szennyet nem tudja feloldani. A homály és
a súly itt marad, itt marad, amibe az ember beleütközik, ami az
emberre nehezedik, ami látását elhomályosítja. Nincs sebezhetőbb,
mint ez az illanó és megfoghatatlan és könnyű valami, ami az élet,
és nem a drasztikus inzultus az, amit olyan nehezen visel el, hanem
az elaljasodás huzamos tortúrája.
Ezért nincs jogosultabb, mint az életféltés. Nincs
érthetőbb, mint a próféta haragja. A próféta nem a vagyont és hírnevet,
a hatalmat és az élveket kifogásolja. A korrupció azt az
életet rontja meg, amit mindenki közösen él, amiben mindenki részesedik,
melynek tisztaságára mindenkinek elemi igénye van, s amit mindenkinek,
aki a tisztaságra érzékeny, féltenie kell. Az életféltés egy bizonyos
fokon túl elmebaj lehet, a dühöngő őrület tüneteivel, mint Jesajásnál,
Savonarolánál, Nietzschénél.
De rossz szemének kell lenni, aki azt az életféltést a direkt morál
életféltékenységével összetéveszti. Ez itt nem vak, amely a világot
a létből a legszívesebben kitörölné. Ez a naiv ragaszkodás az élet
primordiális természetéhez, az idillhez. A direkt morál nem az
életért aggódik, hanem sértődött és felül akar kerülni, a javakra
és a hírre és hatalomra féltékeny. Ez itt nem becsvágy. Aki magát az
életet (a szakrális örömet, a mézet, mint a hinduk mondják) félti,
gyűlöl, de méreg nélkül gyűlöl, és nem mert megrövidítették, hanem,
mert az
aranykort megmérgezték.
Világ, ez itt az, amit eddig csináltunk, és amit — minden jel arra
vall — önhitt eszelősséggel tovább csinálunk, annak ellenére, hogy
csaknem mindenki, aki valamennyire is értelmes, már látja, igen
kevés kell ahhoz, hogy az egész a fejünkre szakadjon. Mert miután
jelentőségét az összes téma elvesztette, egyetlen közös megbeszélnivalónk
maradt, a válság. Ezen kívül minden egyéb felesleges és lényegtelen.
Minél magasabb rendű az ember, az
árulás annál súlyosabb. A kicsinyek, a politikusok, a zsurnaliszták.
Mit árulnak el? Legfeljebb az eszmét. De feljebb és
még feljebb. Ahogy Hölderlin mondja: Vergisst sich und sein Gott.
A morálnak nem természete, hogy direkt legyen. Nem azért
vagyok itt, hogy bárki fölött ítéletet gyakoroljak, hanem, hogy velük
közvetlenül együtt éljek. Az ítéletet önmagam fölött kell gyakorolnom.
A direkt morál elvetendő.
De mit tegyek azzal, aki a javakra suttyomban kezét ráteszi, tolakszik
és mint a ripők szokta, mindjárt az első helyre ül? Vagy talán
ez az emberi, a nagyon, nagyon emberi, elcsúszni és eladni és megtévedni
és megtéveszteni és megalkudni és piszkos kis üzletekre vadászni
és hízelegni és behódolni és bemocskolódni, aztán gyötrődni és
a rossz lelkiismerettel vitázni és árulkodni és hazudozni és cinikusnak
lenni és az egészet elviccelni és az egésznek hátat fordítani és menekülni
előle, menekülni és letagadni? És az az embertelen, aki az amúgy
is kétes tisztaságot monomániákusan őrzi, és ebből önmaga számára magaslatot
és koronát csinál? Vajon nincs-e szükség a szív egyszerű tisztaságának
felső fokára, hogy az ember csaknem állati romlatlansággal, arcátlanul,
akit lehet, elmarjon a zsákmánytól? Vajon nem kell-e ehhez a becstelenséghez
eddig el nem képzelt alázat? Vajon azt az elvetemült korrupciót
nem lehet-e megrendítően gyermekinek tartani, és ha tényleg ez a világnak
való behódolás az emberi élet szakrális intimitásának elárulása, és minden
valaha is megérinthetetlen fensőbbséghez való hűtlenség, vajon nem karizmatikus
ártatlanságra van szükség, hogy mindezt az ember elkövethesse?
Tekintve, hogy mindenki élni, sőt mindenek fölött és mindenáron
élni akar, és az élethez való jog és az élet, mint önérték és legfőbb
jó az a gondolat, amellyel még az olyan emberek is, mint Goethe
és Nietzsche, az egész korszakot felbőszítették, ideje lenne feltenni
a kérdést, vajon tulajdonképpen mit is jelent élni? Amit az ember
lát, elég zavaros, alig több, mint fejvesztett tolongás, aminek
az élet primordiális természetéhez semmi köze, mert semmivel sem
több, mint őrjöngő mohóság, mindent megbámulni és megnyalni, vurstlit
és kiállítást, operát és fesztivált, és színházat és futballmeccset
és felvonulást, de főként divatbemutatót és mozit, és e sokadalomban
mintha éppen az élet ellenkezőjéről lenne szó, nem élni, vagyis
inkább arról, hogy az életről ennek az izgatott szétszórtságnak segítségével
minél tökéletesebben megfeledkezni. Hogy ne kelljen többé gondolni
rá. Ezért mondja Heidegger, hogy az ember ma a lét elfeledettségében
(léthé) nem
is él többé, hanem sajátságos életsóvár állapotban szomjazik, nincs
is lehetősége arra, hogy éljen, és minden, amiben része van, a
valódinak szomorú szurrogátuma. Mondjuk élet az, ami narkotizál. Élet,
mint ájultság. Dohány, morfium, pálinka, kávé. Ide jutott szegény Faust
és a nyomorult Dionüzosz. Az élet normalitása elveszett és sürgősen pótélményekről
kell gondoskodni, hogy az ember az életéhségtől ne kapjon elmebajt.
Vajon milyen feszültségek egyenlítődnének ki, ha, tegyük fel, valaki
ténylegesen élhetne? Milyen álmai teljesülnének? Milyen viszonyban
áll az ember a postáskisasszony életeszményével, aki csak egyszer,
egyetlen egyszer estélyi ruhában, fején akár hamis diadémmal is,
de harsonaszóval szeretne bevonulni trónterem híján az ötórai tea
bárjába, mint Shakespeare királynői? Milyen viszonyban áll például a
diktátori életeszménnyel, amikor az a díszszemlét tartja, mert az a postáskisasszonyétól
nincs is olyan távol, csak a kulisszák szürkébbek és a távlat zordabb?
Milyen igénye van? Milyen ízlése? Milyen becsvágya? Milyen halhatatlanság-ideálja?
Mi az, ami kedvesebb neki, mint maga az élet?
Nem élni. Az életet kirabolni.
Csak nem méltatlankodni. Csak semmi indulat, semmi rokonszenv és
semmi ellenszenv. Csak körülnézni, nem javító szándékkal, Isten
óvjon! Temperált, okos, egyszerű szavakat keresni, hogy megnyugodjanak,
még iróniával sem, még részvéttel sem, csaknem szeretettel, ahogy
az ember a kísérleti patkányokat nézi, amikor a pestis tüze ott
ég piros szemükben.
Amit világnak nevezünk, az olyan lény részére, aki a földön csak
mint turista tartózkodik, merő agyrém és nonsens. A világból kívülről
semmi sem tátható. Lehet, hogy ez az emberiség kollektív karmája,
vagyis következménye mindannak, amit az emberiség sorsában sok
százezer éve felhalmozott, s ezt az átkozott hagyatékot most viselni
kell. Ez a kezdettől fogva gyűjtött örökség.
A világban a logika érvénytelen, de érvénytelen a morál, sőt érvénytelenek
a szerves élet törvényei is. A világnak egyetlen logikája van:
egyszer elkövettek valamit, és ennek most minden következményét
viselni kell. Mint a Thora mondja, hetedíziglen. Vagy
ahogy a tudomány mondja: átöröklés. Vagy mint Buddha tanítja: minden
tettünk és gondolatunk és mozdulatunk és szavunk régebbi életünkben
elkövetett szavak és tettek és gondolatok elkerülhetetlen következménye.
Ami a világban történik, az alkímia nyelvén szólva kolosszális putrefactio, ami
annyit jelent, mint megromlás, felbomlás, erjedés, megpüffedés,
széthullás, rothadás, megfeketedés és feloszlás. A putrefactio
nem értelmetlen pusztulás. Ez az az állapot, amikor a természet
anyaga, a prima materia, szerkezetét
és alakját lebontja, és széthull, hogy új és más felépítésben realizálódjék.
Ami a világba kerül, azonnal elkezd erjedni és dagadni. Mi ezt
reánk nézve kedvező megfogalmazásban növekvésnek és fejlődésnek
nevezzük. Az ember eredeti csecsemő-alakjának húszszorosára dagad,
azután új erjedés keletkezik, a szexus, hogy új lényeket bomlasszon
ide, közben szedi magába a természet különböző anyagait, hogy magában
megerjessze és végül emberi alakjában ez a lény megszűnik, amit
úgy hívunk, hogy halál. A világ alkímiai műhely, ahol a természet átalakul
valami mássá, részben trágyává, részben — mint az alkimisták mondják
— arannyá, ha az ember ennek az átalakulásnak érdekében különös
erőfeszítéseket tesz. Mindenesetre a világot végleges helynek tartani
ügyefogyottság, és aki nem ébred tudatára annak, hogy átalakulása érdekében
mit kell tennie, az nyomtalanul elkeveredik és elmerül ebben az emésztőgödörben,
és abszolút létéről lemond.
A világ elvesztette otthon-jellegét, és az ember itt már komoly
közösségi kapcsolatok nélkül csupán, mint megfigyelő tartózkodhat,
és azt, ami itt történik, csupán etnológiai egzotikumnak tekintheti,
ami lehet furcsa és bizonyos tekintetben érdekes, de tulajdonképpen
teljesen jelentéktelen.
A tudomány paradoxona. Miután a politika a világ oldalára állt
és az embert megőrlő hatalomhoz csatlakozott, és miután a vallás
is a világ ember-ellenes hatalma lett, úgy látszott, a tudomány
az egyetlen, amely az embert a világgal szemben megvédi. Az utóbbi
néhány száz év után erre nincs többé remény. A tudomány éppen olyan
egzisztenciálisan korrupt, mint a politika és a vallás, és az ember
fiának nincs többé helye, ahol fejét lehajtsa.
A világ elhatalmasodása.
Az európai történet két korszaka:
az első korszakban a direkt morál uralkodott, és az ember abban
a bosszúban élt, amit a világ elszenvedése benne fölkeltett. A
világ a ledér szajha, aki az embert elcsábítja, kifosztja, kineveti
és otthagyja. Ókor és középkor;
a második korszakban a rossz lelkiismeret uralkodott, mert az ember
behódolt és alkalmazkodott és világi lett, és felfedezte a művészetet
és a tudományt. Újkor.
Kezdődik a harmadik korszak. Már nincsen más, csak világ. Permanens
inzultus és tortúra.
A múlt század, az őrültek százada. Hölderlin, Schumann, Gogol, Baudelaire,
Maupassant, Van Gogh, Nietzsche.
Ma már nem vagyunk képesek megőrülni.
Ehelyett az otthontalanok. Orosz és szerb és német és román és
francia és spanyol emigránsok és disszidensek.
Az otthontalanság legújabb alakja, amikor az ember saját hazájában
nincsen többé otthon. Belső emigráció. Aki nem hódol be, az átvonulhat
a direkt morálba és lehet lázadó és főhet bosszújában. Nincs más
út: direkt morál vagy rossz lelkiismeret. Aki sehol sincs, az hontalan.
3.
Az első válságmű Sören Kierkegaard: Az idő bírálata, 1845-ből.
A tanulmány értelme, hogy ma nem abban a mindenkori válságban élünk,
amely az idők kezdete óta tart, és amely már az ember normál állapota.
Ez a válság itt ma kivételes és egyszeri, abszolút és az utolsó.
Régebben a válság nem volt a történet titka. Mindenki tudott róla,
és az emberiség életét a válságra való tekintettel rendezte be.
Ma és itt, a kivételeket nem számítva, nem tudnak, sőt nem akarnak róla
tudni.
Kierkegaard kifejezése a válság tudatában élő emberre az, hogy
egzisztencia. Tényleges életet, mondja, csak ez az egzisztencia
él. Aki nem ezt teszi, a valóság tudata elől elrejtőzködik. Létét
a válság állandó elfelejtésére (léthé) építi, és éppen ezért a
válságban elmerül. A valóságban csak az vesz részt, aki a tényleges helyzetről
tudomást vesz és magát fedetlenül (alétheia) a válságba helyezi.
Száz év múlt el, és amit a válságról azóta tudunk, mint ahogy lenni
szokott, nem annyira az impozáns terjedelmű és híres, hanem a kisebb
és ismeretlenebb műveknek köszönhetjük. A lényegeset az ember ezúttal
sem Keyserling és Spengler és Sorokin köteteiben, hanem a néhány
lapos tanulmányokban találja meg. Ilyen kis tanulmányt írt Martin
Heidegger, és azt mondta, hogy már utána vagyunk. Nem úgy, hogy
valamely nyilvánvaló végzetes esemény az egészet eldöntötte, és ettől
kezdve a helyzet reménytelenné vált. Inkább úgy, hogy a visszavonhatatlant
észrevétlenül és közös beleegyezéssel elkövették, és amit azóta élünk,
a múlt század felfordulásait, a jelenben a világháborúkat, a rémállamokat,
a technokráciát, a meg nem állítható szociális-morális-gazdasági romlást
már csak az automatikus lebonyolódásnak lehet tekinteni. Heidegger
Kierkegaardnak az ember magatartásáról szóló eredeti megfogalmazását,
mint Nietzsche, Pannwitz és Guénon teszi, fenntartja. Aki lényét nem
helyezi a válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens. Ami annyit jelent,
hogy aki a válság tudatát önmaga elől bármely okból elrejti és a váltás
következményeit saját életére vonatkozólag nem vonja le, az időszerűtlen,
más szóval lényegtelen. Semmit sem jelent. Önmagát a történetből kitörölte.
A válság, igaz, rendkívül kényelmetlen, de félelmetesen jelenlévő tudata
elől, ha illuzórikus bizonyosságba rejtőzik, az, mint az angolok mondják a lonely crowd, vagy
mint camus írja, l'homme absurde. Úgy élni, mintha nem történt
volna semmi. Tovább fecsegni a fejlődésről és a tudomány haladásáról,
terveket készíteni a gazdasági kibontakozásra és a politikai megegyezésre,
a nevelést reformálni, a műveltség színvonalát emelni, az
új kultúra alapján megvetni és egyéb zsurnalizmus.
Heidegger a válság visszavonhatatlanságát azzal jellemzi, hogy
a háború és a béke között a különbség megszűnt. Ami van, az sem
háború, sem béke. Mondjuk, az egész világ permanens
ostromállapotban van. A háború bármely pillanatban kitörhet, de
ha nem tör ki, annál rosszabb. Ez vonatkozik a népek egymás között
lévő helyzetére. A népek helyzete önmagukban az, hogy permanens
államcsínyben élnek. Minden nép két puccs között áll, az egyik lezajlott,
a másikra készülnek. Gazdaságilag permanens államcsőd. Család? Sem házasság,
sem szabad szerelem. Kasztok? Sem uralkodó, sem szolgáló kaszt,
hanem kaszttalan csőcselék. Sem közösség, sem individuum. Nincs bűn,
nincs bűntelenség, csak piszok. A dolog azonban, mint Camus mondja, annál
sokkalta súlyosabb, mert háború, puccs, csőd, hazugság, erőszak, kizsákmányolás,
mindez régebben — talán a reneszánsz bitorlói, vagy az olyan önkényuralkodók
számára, mint XIV. Lajos, vagy II. Frigyes, vagy a cárok — kivételes
volt, bármilyen elrettentő, de egyszeri és törvénytelen. Ma mindez
magától értetődik. Tudomásul vették és állandósult. Nincs elavultabb,
mint felháborodni. Ez ma az abszolút komikum. Az átlag életmegoldás a
következő: mindannak, ami van, tudomásulvétele elől elzárkózni, és az
egyénileg kínálkozó helyzet elszánt kihasználásával az egzisztencia valódiságának
feláldozása árán saját életének külső feltételeit lehetőleg szilárd alapon
biztosítani (man for himself). Ezért
az életben győztesnek lenni, kevés kivétellel, a teljes vereséget
jelenti. Mondják, hogy a szentek minden csodájánál több, ha valaki
ma el tudja viselni azt, ami van.
Ezért nincs igaza Valerynek, amikor vigasztalást talál abban, hogy
bármilyen válság legyen is, az élet megy tovább. Igen, az élet
továbbmegy. De a pszeudoegzisztencia becstelensége olyan fokot
érhet el, amit egyébként máris elért, hogy az élet, amit az ember
ezen az áron vásárol, semmit sem ér, sőt ennél rosszabb. A tisztátalanságot
csak bizonyos mértékig lehet elviselni. Az élet annyira elveszti
önmagát, hogy nem élet többé, hanem zoológiai tenyészetből és démoni
őrjöngésből sajátságosan összetett létezési határeset, amit ugyan
folytatni lehet, de nem érdemes.
Életét az ember kapja. Létének helyét az életben minden befolyástól
mentesen magának kell megválasztania, és maga is választja meg
aszerint, hogy önmagát mire tartja méltónak. Így függ össze az
egzisztencia valódisága, a szabadság, a becsvágy, a halhatatlanságideál.
Amitől az ember a pszeudoegzisztenciában megretten, elsősorban
nem az élethazugság, hanem a silány becsvágy, hogy csak erre a
tetű-halhatatlanságra tartja magát érdemesnek.
4.
A lázadások történetében közelebbről nem meghatározható időben fordulat
következett be. Lehet, hogy Descartes körül történt, esetleg előbb,
vagy valamivel később, mindenesetre arról az impertinens hangról,
amit nem sokkal azután Voltaire és társai használtak, kétségtelenül
felismerhetővé vált. Mindaddig a lázadásnak csak egy lehetőségét ismerték,
éspedig a lázadást a világ ellen. Elvégre minden időben és helyen a világ
volt és maradt az ember számára idegen és nem asszimilálható, amit
senki sem tudott és tudhatott elfogadni, még abban az esetben sem, ha
(to
be a villain - elhatározta, hogy gazfickó lesz) elszántan és maradéktalanul
be akart hódolni. A klasszikus lázadók, Platón és Konfu-ce, Buddha
és Hérakleitosz, az eretnekek és Savonarola számára, és az ember
számára, aki őket hallgatta, csak az volt a magától értetődő, ha
a direkt morált a világ ellen vették fel. Lázadásnak csak a korrupt
világgal szemben van értelme, mert csak ennek van alapja. Amit
úgy hívtak, hogy az igazság nevében. Az igazság kimondása élet-technikailag
sohasem volt rentábilis vállalkozás, korszakok szerint többé-kevésbé
életveszélyes, de azt mindig csak olyan ember mondhatta ki, aki
a világgal szemben oppozícióba került. E fordulat most az volt, amit
senki sem várt és nem értett, vagyis, hogy a világ lázadt fel.
Határtalanul bonyolult helyzet támadt. A korrupció úgy kezdett
viselkedni, mint akit kijátszottak. A rossz lelkiismeret elkezdett
az igazságról beszélni. Mindez messze túl van azon, hogy az ember
meg tudja érteni. Nincs ostobább, sőt nincs szemtelenebb, mintha
a korrupció a sértett fél szerepében lép fel és elkezd jogaira
hivatkozni. Jellegzetes példa arra, hogy a történetben az események nem
egymástól megkülönböztethetően, világosan és logikusan egymás után következnek,
hanem egymásra halmozódnak, és ezekben a feltornyosult halmazokban
összekeverednek, szerepet cserélnek és egymást annyira áthatják,
hogy alig, vagy nehezen, vagy egyáltalán nem ismerhetők fel többé.
A tradicionális lázadások paradigmáját Dosztojevszkij adta a Nagyinkvizítorban.
A mítosz szerint a Megváltó a földön újra megjelenik és a nép felismeri.
A világ uralmát újra az a veszély fenyegeti, amely akkor fenyegette,
amikor először itt járt. A Nagyinkvizítor a Megváltót elfogatja
és halálra ítéli. A megégetés előtti éjszaka azonban elmegy hozzá
a börtönbe és felszólítja, hogy a földet hagyja el. Ez itt a világ,
az igazságnak itt nincs helye.
A mítosz egzaktul a rossz lelkiismeret és a direkt morál jegyében
áll. A humánum magatartása ebben az esetben csak az lehetett, és
az is volt, hogy a Megváltó mellett és a Nagyinkvizítor ellen foglalt
állást. Nem kellett okvetlenül lázadásnak lennie, viszont másképpen
nem volt realizálható. Az ember animozitását a világ ellen sohasem
tudta legyőzni, és senki sem tűrhette szó nélkül, hogy a földről
az igazságot elűzzék. Bármilyen értelmetlen volt, de az ember nem
tehetett egyebet, mint fellázadt. Ami a világban a legkevésbé elviselhető,
hogy hatalma az igazságtalanságnak van, és az igazság erőtlen.
Ami az irtózatos, hogy az igazság nem tudja önmagát érvényesíteni.
Ez a szüntelen szorongás, amiben az ember él, hogy az igazságot a földről
elűzik és itt maradunk védtelenül. Ez az igazságtól való elhagyatottság.
Ez minden lázadás értelme.
A Nagyinkvizítor mítosza azonban elavult. A világ arra az álláspontra
helyezkedett, hogy amikor a Megváltót a földről elűzi, igaza van.
Az igazság csak arra jó, hogy abban, aki nem tartja meg (és miért
tartsa meg, amikor semmi előnyt nem biztosít?) rossz lelkiismeretet
ébresszen. Az igazság mértéket tételez fel. Az igazság magas, egyértelmű,
tiszta, egyenes. Ez az életet, különösen pedig a vezetők tevékenységét
határtalanul megnehezíti. Ahhoz, hogy megéljünk, nincs szükségünk
igazságra.
A lázadás régebben nem legitim, de történetileg hitelesített magatartás
volt, amit ugyan nem mentett fel, de indokolt, hogy a korrupt világban
az élet tisztaságát féltette. A direkt morál ennek az életféltésnek
módszere. Intakt alakjában rendkívül ritka, többnyire csupán életféltékenység
és életirigység (ressentiment) ezért éppoly kevéssé menthető, mint
a behódolás. Az egyetlen, ami magas fokon emberivé teheti, hogy
igazságkövetelés. Ha ez nincs, akkor a lázadás az életből kizárt,
az igazságtól való elhagyatottságban élő kétségbeesett ember démoni
bőszültségének kitörése.
Az újabb lázadásban a világ megkísérli, hogy magát legitim magatartássá
tegye, vagy ha ez nem megy, legalább történetileg hitelesítse.
E kísérlet ellen bár senki szót nem emelt, és általában mindenki
behúzta a nyakát, úgy látszik a vállalkozás, legalább eddig, nem
sikerült. Minden jel arra vall, hogy a világnak, ezek szerint a
behódolásnak, mint legitim vagy hiteles magatartásnak elismertetése
nonsens. A világ részéről továbbra is állhatatos erőfeszítés történik,
hogy a behódolást, mint elfogadott magatartást beiktassa. Tény,
ha ez ellen nem is szólaltak fel, de a korrupt behódolás továbbra
is megmaradt, mint megvetett alkalmazkodás és hitványság, amit
kénytelenségből gyakorolnak ugyan, de amit kell, sőt illik letagadni,
mert arról a szennyet nem sikerül levakarni. Bármilyen mentőelméletekkel
kísérletezzenek is előre, a jövő felé, mint amilyen az evolúció,
és bármilyen elszántsággal hamisítják visszafelé a történetet, a világi
magatartást még nem sikerült hitelesnek elfogadtatni.
Az elmúlt évszázadok alatt az ember azért lázadt, mert a Megváltót,
mint azt a lényt, aki csak fölösleges nehézségeket támaszt, a földről
elküldik. Legújabban az ember száját befogja és hunyorgat, mert
megtanították arra, hogy a Megváltót mindig is visszaküldték, ez
így helyes — egyébként is, megváltás, igazság!
Amíg az igazság száműzetését kellett végignézni, az ember fogát
csikorgatta, az igazság erőtlensége fölött kétségbeesett, de ha
dühös lázadásban is, ember maradt. Most, hogy a Nagyinkvizítort,
mint a világ törvényes uralkodóját, akár csak hallgatólagosan is
elismeri, négykézláb kell járnia.
A világ lázadása új életkoncepció, melyet a legutóbbi háromszáz
év alatt még részleteiben is kidolgoztak, s amelynek célja, hogy
az embert a rossz lelkiismeret vádja alól felmentse, más szóval
a behódolásra bűnbocsánatot hirdessen. Az elaljasodás bizonyos
fokán kényszer, hogy a bűntudat hitványságát valamiféleképpen igazolják.
Vannak, akik azt mondják, hogy a világ életéhségből lázad. Életéhség
úgy keletkezik, hogy az ember törvénytelen életet él, és tulajdonképpen
nem kevesebbet kap, hanem hígabbat és üresebbet. De vannak, akik
azt állítják, hogy az egésznek az éhséghez semmi köze és a világ
nem éhes, hanem nyalánk. Az élet feltétele nem a kenyér lett, hanem
a cukorka. Bonboncivilizáció. A világ nem azért lázad, mert koplal,
hanem mert torkos.
Mindez úgy, ahogy a világban lenni szokott. Senki sem veszi komolyan,
mégis senki sem tud mást tenni. Megveti, mégis a hatása alatt áll,
vagyis undorodik tőle és meghódol előtte, végül is fellázad ellene
és ugyanakkor behódol.
A nagyinkvizítori megfogalmazás szerint az igazságtól
elhagyatva kell élnünk. Be kell látnunk, hogy az igazság erőtlen
és hatalma a világnak van, amely a földről az igazságot elűzi.
Nincs igazság, amit Nietzsche úgy mond, hogy Gott ist tot — Isten
meghalt.
Az újabb megfogalmazás sokkal szigorúbb. Amióta Gott is tot, az
egész világon hallatlan megkönnyebbülés tapasztalható, hogy végre
valahára elkövetkezett az idő, amikor az igazságot, a tisztességet,
a morált nem kell többé komolyan venni. Az élet szabad gyakorlatában
mindez, mint mondják, csupán gátlás. A rossz lelkiismeretet betegségnek
és gyengeségnek lehet tekinteni. Tudomány. Ez így remek! Ezzel
a direkt morál hadállását, amely ezer évekig a világot fenyegette,
tönkreverték.
Ehhez még csak annyit kell megjegyezni, hogy a világ nem az igazságra
hivatkozik. Amire a világ hivatkozni szokott, az a többség. A többséget
úgy szerzi meg, hogy aki nem áll melléje, attól az élet lehetőségeit
megvonja, lázadónak bélyegzi és a társadalomból kizárja. A többségi
véleménynek az igazsághoz semmi köze, de a korrupt közösségben
az az igazság funkcióját végzi. A helyzetet bonyolítja, hogy a
többség — a világ minél korruptabb, annál kevésbé tényleges — csupán
politikai többség, részben félrevezetett, részben becsapott, részben
terrorizált és egyéb politikai trükkel létrehozott, a valódi többség
ellenére koholt statisztikai blöff-többség, vagyis demokrácia.
Nihilizmus.
Elkopott szólam.
Különös, hogy kifejezéseink az események megjelölésére egyre rövidebb
idő alatt ijesztően semmitmondókká válnak. A francia forradalom
előtti évtizedben szállóige volt, hogy Voltaire bigott.
A nihilista a huszadik század közepén már csaknem szent.
Minden néven nevezhető védelem megszűnt.
Az ember azt hitte, hogy lázadni csak morális bázison lehet. Ez
a lázadásban az igazság, és egy csepp ebből még akkor is megmarad,
ha az igazság teljesen absztrakt, sőt még akkor is, ha mögötte
életféltékenység vagy életirigység (ressentiment) bujkál. De ha
a világ lázad (lázadás a lázadás ellen), nem morális alapon áll.
Mindenki tudja, hogy amit mond, nem igaz. Viszont, amikor nem mond
igazat, nem hazudik, legalább is nem teljesen. Néha úgy látszik,
hogy idióta, néha úgy, hogy félrebeszél. A fantazma és az önámítás
között lebeg. Félig tévedés, félig agyrém, egy kicsit rögeszme,
egy kicsit pimaszság, ostoba és szemtelen, rafinált és ájtatos.
Ami ezen felül meglepő, hogy a világ lázadása végül is nem akar
semmit, és abból, amit nem akar, nem is lesz semmi. Nemhogy elmélet
vagy morál, utópia vagy forradalom vagy terror. Az egésznek semmi
értelme, azon kívül, hogy a világ világ, ahol minden ellaposodik
és felbomlik, alakját és lényegét elveszti, megromlik
és széthull, kása lesz és moslék, ami éppen olyan értelmetlen,
mint az, ha valaki fellázad ellene.
A fellázadt világ prototípusa a hivatásos gonosztevő. Ma már nem
a Nagyinkvizítor, hanem a hivatásos gonosztevő jegyében élünk.
A hivatásos gonosztevő megjelenésének ideje pontosan nem állapítható
meg. Az első és elhatározó lépést mindenesetre Platón tette meg,
aki a Politeiában az uralkodónak a hazugságot engedélyezte.
Európa nehézségei többnyire kétezerötszáz évesek. A bázis ez volt:
közérdekből szabad hazudni. Nagyon hamar rájöttek arra, hogy ezt
nemcsak az uralkodó teheti meg, hanem minden újságíró, és arra,
hogy a hazugságról utólag kivétel nélkül minden esetben kideríthető,
hogy közérdekből történt.
A második lépés Machiavelli érdeme. Itt már nemcsak a közérdekből
való hazugságot engedélyezték, hanem közérdekből minden bűncselekményt,
leginkább árulást, csalást, orgyilkosságot, mérgezést, népirtást,
és mindezt nem törvény ellenére, kivételesen és egyszer, és szükségből,
hanem mint politikai gyakorlatot. Először csak az államfő és a
gonosztevő között lévő határok morzsolódtak le. Később félelmetesen
kezdett elmosódni a különbség a gonosztevő és mindennemű közfunkcionárius
között. A bűncselekmény elismert és törvényes kormányzati praxis
lett, különösen Georges Sorel műve (Reflexions sur la violence)
után, aki az egész folyamatot szentesítette és teoretikusan megalapozta,
és ezzel a huszadik század jellegzetes hivatásos gonosztevői előtt
az utat megnyitotta. Sorel tette meg a harmadik lépést. Hogy a
negyedik mi lesz, nem tudjuk. De abból, amit az ember a hivatásos
gonosztevő fiziognómiájából meg tud állapítani, és ami erről az
arcról leolvasható, valószínűleg semmi jó. Különösen, ha az ember
tekintetbe veszi, hogy ez a szubhumánus arc milyen rapid módon
terjed, és jellegzetes vonásai napról-napra sűrűbben tűnnek fel,
nemcsak miniszterek és diplomaták, bankárok és katonák, orvosok
és papok arcán, ahol az ember már megszokta, hanem rendőrök és
kalauzok, könyvelők és tanítók, őrmesterek és portások és — ahogy
ezek a vonások megjelennek tömegesen — még nők arcán is.
Tévedni nem lehet. Az arc a szív sötétségét fejezi ki. Minden bűnnél
rosszabb, mert romlott. Már nem tud jót tenni. A cinizmus is lekopott
róla. Zaklatott, sóvár és obszcén. Komiszságában már
túltesz a politikai gézengúzokon, és felajzott vonása csak akkor
vigyorog, ha valakit szenvedni lát. A szem, a szem, az
alvilági, ahogy önmaga infernójából desperát gyűlöletének sötét
ibolyasugarai kivillognak. Az élet rettenetes terheket bír el,
de ez alatt csaknem összeroskad. Ez az ember nem ismer
érdeket és önzést, hasznot és előnyt, az örömről nem
is szólva, már nem tud másról, csak a benne töménnyé vált kárhozat
irtózatos súlyáról.
5.
Diderot mondja, hogy a színésznek abból, amit eljátszik, semmit sem
szabad átéreznie. A színész mesterségét minél inkább tudja, annál
inkább, érzelmektől és szenvedélyektől mentes helyen áll. Őszinte
szót nem szabad ejtenie, mesterkéletlen mozdulatot nem szabad tennie.
Amilyen mértékben valóságos, olyan mértékben rossz színész és hatástalan.
Ahhoz, amit eljátszik, tudatosan mérlegelt és végiggondolt távlatban
mindazt, amit megjelenít, tökéletesen ismernie kell, de abban nem
szabad érdekelt félnek lennie. A színész nem a valóságot akarja bemutatni,
hanem hatást akar kelteni.
A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem
ahogy hat. A világban az embert nem valódi élete, hanem színészi
teljesítménye szerint ítélik meg.
Nem az, ami van, hanem az, ahogy hat. Az embernek a világban, akár
akarja, akár nem, filozófusnak kell lennie, és különbséget kell
tennie, mi az, ami ténylegesen van, és mi az, aminek mutatkozik.
Nincs közvetlenség. A világ erre a feszültségre épül fel, és mindaz,
ami világi: vallás, művészet, tudomány. A metafizika ezen alapszik.
Arról lehet és jogos is beszélni, hogy a látszat és a valóság egymást
fedi, vagy nem fedi, de senki sem meri állítani, hogy ami hat,
az valóság. Aközött, hogy lenni és látszani, lehet megegyezés.
Aközött, hogy lenni és hatni, nincs. És a világban nem a valóságban
élünk, hanem hatások alatt. A világ logikája más, mint a valóság
logikája. Ezért az, amit C. G. Jung mond, teljesen hamis, nem a
valóság az, ami hat, (Wirklichkeit ist, was wirkt).
A látszat mesterséges is lehet, és a látszatot csinálhatják is.
Miért? A hatás kedvéért. A látszat valóságnak mutatkozhat. Miért?
A hatás kedvéért. Ami van, egyáltalán nem hatásos, vagy ha igen,
nem tartozik hozzá.
A hatás látszat tényleges jelenlét nélkül?
Mi az, ami a hatásban hat?
Lehet, hogy ami a hatásban hat, nem valóság, de nem is a nemlétező.
Talán a valóság és a nemlétező között sajátságos átmeneti terület
van, ami se nem valóság, se nem semmi, s amiről nem állítható sem
az, hogy nincs, sem az, hogy van. Ami a hatásban hat, egészen biztosan
nem valóság, de a hatás a világban a valóságnál erősebb. Külön
eszméletre van szükség, hogy az ember magát a hatás alól kivonja,
és a világban a legnehezebb a hatásszövevényen keresztüllátni.
A világ feminin volta. Soha sincs tekintettel a valóságra, mindig
a hatásra. A nő nem törődik azzal, ami van, csak azzal,
ahogyan hat. Mintha semmi egyéb célja nem lenne, mint a valóság
felől megtéveszteni. Ez ebben az alakban nem helyes?
Egyetlen kérdése van, hogy miképpen hat? Tudjuk, hogy a nő azonosítja
magát azzal a hatással, amit tesz. Legtöbbször azzal, hogy a ténylegeset
elrejti, néha mutat valamit, ami nincs. Elképzelhetetlen kényelmetlenségeket
el tud szenvedni — azt mondják — a szépségéért. De a nők nagy többsége
nem tud különbséget tenni szépség és hatás között. Bámulatosan
semmibe tudja venni azt, ami van. Ennek ugyan van köze a művészethez,
de kizárólagosabb és szenvedélyesebb, és semmi egyebet nem akar,
mint szemfényvesztést. Ezért mondja a hindu hagyomány, hogy a világ
májá.
A dolgok a világban nem eredeti értelmükben, hanem aszerint élnek,
ahogy hatnak. A világ korrupt voltának oka, hogy a hatás a valóságnál
erősebb.
Aki hatást kelt, annak nem kell feltétlenül rosszhiszeműnek lennie,
de tény, hogy a jóhiszemű hatás rendkívül ritka. Mondják, hogy
az egész festészetben egyetlen kép van, amely a nőt úgy ábrázolja,
hogy nem májá, nem tehetségeit gyakorolja, nem olyan szerep színésze,
amelyet eljátszik anélkül, hogy bármi belőle valóság lenne. Ez
a Gioconda. Nem háziasszony, nem anya, nem menyasszony, nem kurtizán.
A nő, mint nő.
Ugyanolyan ritka a zene, a festmény, a vers vagy a szobor, amely
nem hatást akar kelteni, nem a művész tehetségének gyakorlása,
szerep, amely csak akkor jó, ha belőle semmi sem valódi.
A nőre nincs végzetesebb, mintha hatáspraktikáját leleplezik.
A héber hagyomány azt mondja, hogy az aranykorban az emberek leányai
ártatlanságban éltek, mert nem tudtak még különbséget tenni aközött,
hogy nézik őket vagy sem. A bukott angyalok tanították meg a leányokat
arra, hogy tehetségeiket gyakorolják és ne legyenek nők, hanem
elkezdjék a nő szerepét játszani. Addig a nők, mint nők éltek.
Csupa Gioconda. Nem akar hatni.
Lehet, hogy ennek az ártatlanságnak elvesztése a világ kezdete.
A bukás oka, hogy minden másnak látszik, mint ami.
Hatástechnika. Öltözet, jelvények, kitüntetések, mozgás, hang,
magatartás.
Hatás soha sincs önmagától.
A hatás a művészet egyik alacsony valőrje. Amit ha az
ember alkalmaz, olyasvalamit csinál, aminek a művészethez semmi
köze. Mégis, az egész művészet, költészet, zene, gondolkodás,
politika, közélet a kapott legnagyobb hatás irányában mozog. Nem
spontán megnyilatkozás. Ezen a ponton mindaz, ami hat, fals. Még
a matematika képletei sem vonhatók ki, egyedül a szent könyvek.
Mi történik akkor, ha valamiből semmi sem marad meg, csak a hatása?
6.
Az információelmélet abból indul ki, hogy az embernek a modern közgazdaságban,
pénzügyi és politikai, katonai és orvostudományi ügyekben, rendőrségnél,
irodalmi és művészeti eseményeknél tájékozódása szempontjából pontos
és rövid, átfogó és kimerítő, sok és gyors értesülésre van szüksége.
A közönségesen nyert információk túlnyomó része a követelményeknek
nem felel meg. Ha az ember ezeket az értesüléseket kiértékeli,
meg kell állapítania, hogy azok néha egy, gyakran több oldalon
nem egzaktak, vagy nem átfogóak, nem elég kimerítőek és nem up to date-ek.
Az információelmélet szerint a hibátlan értesülés akadálya a zörej.
Ez a zörej jelentkezhet bőbeszédűségben, ha az értesülés fecseg,
pontatlanságban, ha a körvonal bizonytalan, és egyebütt, de főként, ha
az információt érzelmileg vagy ideológiailag befolyásolták. És az információ,
ha tárgyilag kifogástalan is, a benne lévő érzelmi vagy ideológiai
zörej miatt megbízhatatlan.
A hazugságot eddig csupán morális és logikai oldaláról mérték,
és azzal, mint magában álló ténnyel, — a hazugsággal, mint hazugsággal,
nem tudtak mit kezdeni. Az információelmélet — lehet — az embernek
módot nyújt arra, hogy a hazugságot meg tudja közelíteni. A hazugság
ugyanis elsősorban dezinformáció. Minden külső feltétellel rendelkezhet
ahhoz, hogy hiteles értesülésnek lehessen tekinteni, és az egzakt
hazugság ezzel rendelkezik is. Pontos, rövid, tömör, átfogó és
kimerítő. Csak éppen nem igaz. A dezinformáció legszívesebben egy
szót sem szólna. Hallgatásával az egészet elmerítené a semmibe. Vagy
olyan zajt csapna, hogy ne lehessen hallani. Ilyen a rádió zavaró állomások
zöreje. Ez a legegyszerűbb dezinformáció. De a hallgatás vagy a
zaj azt, ami történt, nem tudja meg nem történtté tenni, és valamit kénytelen
mondani. Legalább lármázik. Ha azonban a valóságos tényt sehogyan
sem tudja eltüntetni, kénytelen értesülést nyújtani. A hazugság dupla
mozzanat: a való tényt eltüntetni és helyébe valami mást tenni. Néha
a való tényt sikerül nyomtalanul elkenni, néha csupán elhomályosítani.
Ez utóbbi az átlátszó hazugság, amikor a valóság a hazugságon keresztüldereng.
Az információnak, bármilyen egzakt tárgyi megállapítás, egzisztenciális
következménye van. Ami informál, az transzformál. Az információ
a valóság irányába, a dezinformáció a megtévesztés irányába halad.
A hazugság szándékosan téves és megtévesztő információ. Ez képletben
éppen úgy kifejezhető, mint az információ. A képlet felállításának
alapja, hogy az információ bázisa a valóságentrópia (a valóság
tökéletes megismerése), a hazugság bázisa az elérhető teljes tájékozatlanság.
A hiteles információ úgy transzformál, hogy a valóságról többet
tudok meg, a hazugság úgy transzformál, hogy a valóságról kevesebbet
tudok meg.
Az információelmélet rejtett axiómája, hogy kétségtelen tény van.
Abban az esetben, ha — mint Nietzsche mondja — tény
nincs, csak interpretáció van, az elmélet felborul.
Logikailag és grammatikailag az információ és a dezinformáció között
lehet, hogy objektív különbség egyáltalán nincs. Az egzisztencialitást
azért kellett felvenni, hogy a kettő megkülönböztethető legyen.
Mindennek semmi jelentősége sem lenne, ha a behódolás rossz lelkiismerete
és a lázadó direkt morálja a világban nem állna szemben, a rossz
lelkiismeret nem lenne rejtőzésben és elrejtésben, bujkálásban
és félrevezetésben kifogyhatatlan, és a direkt morál legalább is
arra az
időre, amíg maga is a világnak nem hódol be, és nem küzdene a dezinformáció
ellen, ezzel szemben állandóan és állhatatosan nem követelné a
szabad információt. A behódolásnak érdeke, hogy önmaga felől a
világot dezinformálja. Természetes. Annak, aki behódolt, erkölcsi
hátrányát be kell hoznia. Úgy hozza be, hogy tetézi, vagyis hazudik.
Ez a behódolás legfontosabb defenzív hadművelete. Többnyire szimultán
nem is egy, hanem két vagy három dezinformációt kell fenntartani,
éspedig azt, hogy a mindig éppen hatalmon lévő rendszer feltétlen
híve, hiszen csak így jut a javakhoz, de ugyanakkor, mivel a világban
nincs ellenszenvesebb, mintha valaki a rendszer híve (jó társaságban
meg sem tűrik), fenn kell tartania a dezinformációt, hogy csak
megélhetési okokból hódolt be. A behódolás élettechnikai alapművelete:
vigyorogni és ugyanakkor hunyorgatni! Eleinte nehéz.
Platón, Machiavelli és George Sorel a modern államkormányzás megalapítói
azt tanították, hogy közérdekből szabad hazudni. Minden mai kormányzati
aktus bázisa ez: a közérdekből való hazugság engedélye.
A hagyományban a szatjagraha: hazudni nem szabad még akkor sem,
ha az egész nép java forog kockán.
A modern állam politikai tehetségtelenségének leplezésére magas
fokú dezinformációs tevékenységet kénytelen folytatni. Minél rosszabb
a kormányzat, az államban annál több a hazugság. Régebben cenzúrának
hívták azt a primitív, szelíd, de végképp elavult eljárást, amely
az információt egyszerűen eltiltotta és elhallgatta. Ez még abban
az időben történt, amikor ha valamit indexre tettek, hatását elveszítette,
és azt csupán a legelvetemültebb direkt morál tartotta számon.
Ma az államvédelem —nemcsak a sajtó, a rádió, a televízió, a film,
a színház, az irodalom —hivatásosan és szisztematikusan foglalkozik
a dezinformálással. Ezen kívül a behódoltaknak a hazudozást öntevékenyen
kell folytatniuk, és művészetből, tudományból, közgazdaságból csak
kellőképpen áthangolt információk kerülhetnek nyilvánosságra. Az
időjárásjelentés sem lehet többé egyszerű adatközlés, hanem annak
bizonyos tekintetben a kormányzatra nézve kedvező dezinformációt
kell tartalmaznia. Ma körülbelül már csak a naptár és a menetrend
információi megbízhatóak.
A modern államnak az embert szubnormálissá kell tennie, hogy egyáltalán
tudjon vele mit kezdeni. A politikai tehetetlenség épelméjű embert
nem tud kormányozni. De ahhoz, hogy az embert de moralizálja, nem
elég, hogy a sajtóban és a rádióban és egyebütt a meteorológiáig
bezárólag a közvéleményt dezinformálja. A világot teljesen át kell
alakítani. Ez folyik ma. A szisztematikus dezinformációt már a
népiskolában el kell kezdeni. A modern államnak a rendszeresen
kiépített hazugságra olyan elképzelhetetlen körültekintést, gondot
és költséget kell fordítania, amely erejét meghaladja. Elég arra
gondolni, hogy például a pedagógiában az összes tantárgyat a maga
célja érdekében meg kell változtatnia. De semmi sem fontosabb,
minthogy a történetet meghamisítsa. Ezen egész tudományos intézetek
dolgoznak. A gyermek úgy nevelkedjék, hogy tényleges adathoz egyáltalán
ne jusson és tapasztalata a valóságról ne legyen, sőt a hiteles
információt rosszhiszemű ellenséges propagandának, a valóságot
pedig elavult és meghaladott fikciónak tekintse. A modern állam nem a
nép munkájának kizsákmányolásából és nem az alattomos terrorból, hanem
elsősorban a dezinformált közvéleményből él. A becstelenségben keletkezett
államot csak becstelenséggel lehet fenntartani.
7.
Európa kétezerötszáz éves gondolkozása, másszóval filozófiája, ismét
más szóval életét irányító eszméje, végül is halhatatlanság-ideálja
a hagyományhoz képest híg és hevenyészett, sőt ideiglenes és rögtönzött,
önkényes és provizórikus. Hagyománynak a valóságról szóló hiteles
és univerzális információt nevezik. Európa nem a hagyomány
alapján áll. Európa nem ismeri a hiteles egzisztenciát, és ez annyit
jelent, hogy információi a lét alapvető tényei felől rosszak. Amit
Európa alkotott, Szókratész és Platón óta, történeti zavarok produktuma,
válság-termék, a legjobb esetben az egzisztencia hibás helyezése
következtében keletkezett históriai állapot-jelentés, jelentősége azonban
többnyire még ennél is csekélyebb. Igen nagy részben ugyanis nem egyéb,
mint a pszeudoegzisztens ember bonyolult önvédelmi és önigazolási áltatásrendszere.
A pszeudoegzisztenciának pszeudológia felel meg. Az ókorban csupán
eltévelyedés volt, és a hagyományhoz bármely pillanatban vissza
lehetett térni, és a visszatérés felé igen számottevő kísérletek is
történtek (Platón, több egyházatya, Plótinosz, Marcus Aurelius). A
reneszánsztól kezdve alig látni mást, mint őrjöngően burjánzó pszeudológiák
seregét. Az egzisztencia hibás helyezése következtében keletkezett
dezinformáció általánossá vált. Elvadult egzisztenciák, akik korrupciójuknak
védelmére és igazolására példátlan termékenységgel és bőbeszédűséggel
egyre kolosszálisabb pszeudológiákat építenek. Romlott egzisztencia
nem tud mást építeni, mint hazugságrendszert. Minél romlottabb, annál
nagyobbat. A hazugság (dezinformáció) nem bűn és nem logikai hiba,
hanem ontológiai korrupció. Komolytalanság, éspedig elsősorban a halál
előtt való komolytalanság. Elhazudott egzisztencia és hazugságrendszer
összetartozik. Egyetlen példa sincs, és semmiféle lehetőség nem képzelhető
el, hogy nem autentikus egzisztencia a létezés tényleges adatai felől
tudomást szerezhessen. Hogy Európa a XX. század közepén oda jutott,
ahol van, azon ezek után senki sem lepődhet meg, inkább hallatlanul
csodálkoznia kellene, ha nem jutott volna ide. Válságot emlegetni felesleges.
Mindössze csak annyit, hogy aki ma itt jóhiszeműen kibontakozást lehetőnek
tart, az a gyengeelméjűség gyanúját vonja magára.
Törvény, aki életében a hiteles egzisztenciától bármely okból és
bármilyen kis mértékben eltér, az a létezés tényleges adatai felől
való információ lehetőségét elveszíti.
Tényleges létezés csak a hiteles egzisztencia számára nyílik meg.
A pszeudoegzisztencia a létezés alapvető tényeit nem érti és nem
is értheti. Az ember a valóság felől való tudásban csakis és kizárólag
a hiteles egzisztencia megvalósításának arányában részesülhet.
Ki van zárva, hogy korrupt egzisztencia a valóság felől hiteles
értesülést tudjon szerezni. A pszeudoegzisztencia okvetlenül pszeudológiában,
vagyis az elhazudott ember okvetlenül hazugságrendszerben él, és
abban kell élnie.
Realizálásnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerből
és ugyanakkor a korrupt egzisztenciából kivezet. Realizálásnak
hívják azért, mert ez az út és módszer, amely a hiteles egzisztencia
megvalósításához és a képességhez vezet, amely a realitást a maga
realitásában meg tudja ismerni.
Nietzsche volt az, aki megtanított bennünket arra, hogy mindennemű
eszményt eleve gyanúsnak tartsunk, és arra, hogy miképpen nyúljunk
vissza arra az emberre, aki az eszményt önmaga fedezésére kivetítette. Rückschluss
auf den, der es nötig hat. Tudjuk, hogy az eszményrendszer (idealizmus)
pszeudológia, de tudjuk azt is, hogy a materializmus és a pozitivizmus
és a racionalizmus és a többi európai rendszer ugyanaz, vagyis
a dezinformált ember kényszerművelete, és éppen ezért hazugságszisztéma.
Amire most Nietzsche után szükség lenne, nem annyira az, hogy az
ember a kész rendszert lemérje, például úgy, ahogy azt Jaspers
Descartes-tal és a racionalizmussal tette, amikor ezt a filozófiát
a sorvasztó becsvágyban szenvedő szeretetlen és szívtelen hatalmi
ösztönből értette meg. Amire most elsősorban szükség lenne, hogy
az ember az egyes rendszerekben a proton pszeudoszt
megtalálja, a legelső hazugságot, amit a rendszerépítő maga elől
elrejtett, vagy letagadott, vagy elfelejtett. Az öngyilkosság felé
vezető legelső lépést. Azt a legelső svihákságot, amit önmagának
engedélyezett valamiért, ki tudja miért, ahol valamit elfelületeskedett
és elviccelt és megbocsáthatónak tartott, vagy ahol akár javakért,
akár hiúságból, akár öntetszelgésből valamit a centrumba helyezett,
aztán elkezdte védeni, és erre az első és alapkőre ráemelte a másodikat
és a többit, és az épület elkészült, de már nem tudta, az egész
rendszer azért készült, hogy azzal egy, csak egyetlen egy mélyen-mélyen
elrejtett hazugságra alapozott titkos axiómát megvédelmezzen. Amire
szükség lenne, hogy az ember végig kísérje azt a kristályosodási
folyamatot, amikor a primordiális hazugságból rendszer és világnézet
épül ki — persze a hazugság minél mélyebb és mérgezőbb, annál delikátabb
megfogalmazásokban — és végigkísérje azt, miképpen bomlik fel az
egzisztencia, mert hiszen azt már mindenki tudja, hogy minden hazugság
személyiség-felbontó.
Ezen a helyen mindenesetre segítségül kellene hívni Bazileidészt,
aki az ilyen pszeudológiát építő emberrel szemben különös óvatosságra
int. Nehogy bárki is ellentmondjon neki, nehogy ellenállást tanúsítsanak
azzal szemben, amit mond, nehogy tételeit kétségbe vonják, nehogy
vitába szálljanak vele. Az ilyesmi, mondja Bazileidész, csak arra
jó, hogy az illető még hatásosabb fegyvereket szerezzen és átgondoltabb
stratégiával védelmezze saját hazugságát. Még kétségtelenebb ellentétbe
kerül önmagával és a valósággal, és még jobban kiforgatja önmagát
saját lényéből, és a tényleges adatoktól egyre távolabb kerül.
A hazugság most már nem egyszeri és kivételes aktus, hanem rendszerezett
életgyakorlat, sőt csiszolt és virtuóz technika. Az egyszeri hazugság
sem képzelhető el szubsztancia-veszteség nélkül. Ez itt mos már
az emberi jelenlét fokozatos eltűnése.
Hegel. Az ember elképed, hogy kit él ez önmaga helyett.
Bazileidész természetesen ókorilag naiv, amikor azt hiszi, hogy
a pszeudológia nagyobb arányokban és rendszerezve csak akkor bontakozhat
ki, ha az első hazugságnak kívülről mondanak ellent, és az embert
így kényszerítik szisztematikus védelemre. Mi és ma már tudjuk,
hogy külső ellenkezésre nincs szükség. Az ember, még mielőtt valaki
más észrevehette volna, már tudja, hogy hazudik, és már elkezdi
magát védeni, és elkezd önmaga elől bujkálni, elméletekbe és tételekbe,
és mentegetőzik. Ez a monomániás autoviviszekció, amit az ember
önmagával és önmagában folytat, kényszerművelet. Egyszeri és kivételes
hazugságból így lesz magatartás és így lesz rendszer. Így lesz
éthosz és szisztéma. Az ember lassan bekeríti önmagát, az elemi
közlésről lemond, vagyis már csak a maszk beszél, az álláspont,
a világnézet, a filozófia. Hangja is elveszti önmagát, és artikulációs
bázisa hamisan cseng, amit az avatott fül azonnal felismer arról,
hogy a természetesnél természetesebb, a közvetlennél közvetlenebb
és a meggyőzőnél sokkalta meggyőzőbb. Aki ezen a téren még tapasztalatlan,
annak különösen ajánlható, hogy vizsgálja meg a mondatok jelentés-horizontját.
Észre fogja venni, hogy amint a hazug hang fals és kong, ugyanakkor
sima és behízelgő, a mondatok horizontja meleg és bódító pasztell-színekben
úszik, hízeleg és csábít, nem éppen mint a festmény, inkább mint
a vasárnapi képes melléklet színes reprodukciója. Ha az ember hazudik,
mindig kedvesebb, mint amilyen kedves az
ember egyáltalán lehet. A hazugságban az ember szubsztanciában
egyre kevesebb, az, amit mond, egyre inkább szurrogátum. Nem! Az
ember nem szokta megvárni, amíg kívülről támadják. Lelkiismerete
arra kényszeríti, hogy önmaga előtt védje meg magát. Állandó és
rendszeres bizonyítási eljárásra van szüksége, hogy önmagát kibírja.
Az izgalmas kérdés, ami ezen a helyen felmerül, hogy vajon annak,
amit Platón óta dialektikának neveznek, és ami az európai filozófia
történeti vívmánya, vajon nem hasonlít-e veszedelmesen az embernek
lelkiismeretével élet-halálra folytatott önvitájához, és vajon
annak a logikai eljárásnak, amit később bizonyításnak neveztek
el, eredetét nem itt kell-e keresni? A kérdés már csak azért is
jogosult, mert amikor valaki valamit bizonyít, sohasem a kétségtelen
tény győzi meg, hanem a logikai művelet fekteti kétvállra. A bizonyítást
is, mint a dialektikát, a görögök találták ki, de nem Orpheusz,
hanem a graeculusok, vagyis a jogászok, a politikai szónokok és
a szofisták.
Világnézet annyit jelent, mint hazugságrendszer, vagyis nem néha,
kivételesen, hanem hogy az ember átgondoltan és szisztematikusan,
megfontolva, szívósan egy irányba magát dezinformálja, éspedig
nem érdekből, hanem az életben elfoglalt fals helyzete következményeképpen.
Amiről szó van, nem egyéb, mint komolytalansága annak az architekturális
teljesítménynek, amit Európában világnézetnek neveznek, s amely
nem egyéb, mint a pszeudoegzisztens ember centrális élethazugságának
erődítménye. Világnézet az emberre kötelező becsület eredménye,
ha már hazudott, kitartson mellette, elemi tisztesség, hogy hazugságát
minden támadás ellen megvédje.
Jarry a hazugságra való jogot a maga számára fenntartja. Erre szükség
is van, hogy az ember az igazságra való igényét fokozza, és már
csak azért is, hogy másnak megbocsáthasson és önmaga iránt még
szigorúbb legyen. Kivételesen hazudni kell, hogy az ember általában
tisztességes tudjon maradni.
A hazugságszisztéma magja nem mindig az egzisztencia leghazugabb
pontja, de mindig az, ahol az ember saját korrupciójától a legjobban
szenved.
A hazugság állandósulása. Mint életfunkció. Világ, mint hazugságorganizáció.
Mint dezinformáció-rendszer. Mint praxis. Mintha valódi egzisztencia
csak a világ feladása árán lenne lehetséges.
Az ember azt hiszi, megismerést folytat, holott csupán rossz lelkiismerete
ellen védelmet és igazolást keres.
Morálisan lefokozza magát az úgynevezett életért. Klasszikus kifejezés:
a létfenntartás által kompromittált.
Elhazudott élet. Pszeudoegzisztencia.
A hazugság a behódolásnak nem okvetlen következménye. Ha nyíltan
bevallja, hogy hazudik, meg tudja magát menteni. Életemért
és javakért hazudok. De hogy egész életem ne legyen elhazudva,
és annak értelme, amit teszek, ne maradjon előttem rejtve, inkább
bevallom, már csak azért is, hogy világosan lássak, és tisztességes
tudjak maradni.
Az ember ebben a helyzetben nem él önámításban, és rendszere tiszta
marad.
Ilyen eset nincs.
A behódolással együtt jár, hogy az ember önmagát helyzete
felől dezinformálja.
Direkt morál és pszeudológia.
Elégtétel-elméletek. Bosszú, ressentiment.
Demokrácia. Szocializmus. Stb.
Amikor a pszeudológia oly mértékben túlorganizálódik, hogy értelmileg
már nem bírálható, amikor még az is erősíti, ha kézzelfoghatóan
nem igaz, mítosszá alakul.
Egyre fenyegetőbbé válik a kérdés, vajon igazság lesz-e abból,
amit mindenki hazudik.
Mivel igazán élni és igazat mondani összefügg, hazugság és elhazudott
élet sem választható el. Az elhazudott egzisztencia és a hazugság-szisztéma
azonban a gondolkodás megszokott kategóriáival nem határozható
meg. Morálisan se nem jó, se nem rossz, logikailag se nem igaz,
se nem hamis. De nem határozható meg biológiai fogalmakkal sem.
Az élet sajátságos valami, a hazugságban is tenyészik és néha úgy
látszik, még jobban. A hazugságoktól megkínzott élet bujasága.
A hazugságtól meghízottak.
Az embert mindig eszmény elé állították. A valóságban azonban az
ember nem az eszményi követelés előtt áll, hanem létében vagy benne
áll, vagy nem áll benne, és eszerint ténylegesen és valóságosan
vagy teljes értékű létező lény, vagy nem az. Ez a szolid, - a biztos,
- a valódi, — és ez a lényegtelen, - a jelentéktelen, - a szubsztanciátlan
élet között levő különbség. Ez az egzisztencia és a pszeudoegzisztencia
között levő különbség.
Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség
amellett, amit az ember önmagának hazudik. És ma, hála a pszichológiának,
minden jel arra vall, ennek a hazudozásnak virágkorát éljük. A
pszichológia az a diszciplína, mondjuk az az ellen-jóga, amely
távolról sem azt célozza, legalább a gyakorlatban, ami látszólag
létjogosultságát adja, vagyis távolról sem az emberismeret és az
önkritika módszere, éppen ellenkezőleg, megtanítja az embert arra,
miképpen hazudja tele magát önmaga felől hízelgő pozitívumokkal,
és miképpen hazudja kifelé a minél kompromittálóbb tulajdonságokat.
A pszichológia a szisztematikus önámítás diszciplínája. Mi történik
az önámításban? Az, hogy az ember valódi lénye felől önmagát dezinformálja.
A pszichológia hallatlan népszerűségét annak köszönheti, hogy készen
szállítja nemcsak azokat a tipológiákat, amelyekkel az ember önmaga
számára belső és titkos kiválóságokat koholhat korlátlan minőségben
és méretekben, minél csenevészebb valaki, annál inkább. Ma az ember
eszményét többé nem a regényekből veszi, hanem a pszichológiai
hérosz, Freud és Jung, Adler és Rorschach és Szondy magasrendű
típusai azok, amelyeket önmagába belehazudik. De a pszichológia
szállítja az
önigazolásoknak, a rejtegetésnek és a színészi produkcióknak bonyolult
játékát és a szövevényes önvédelem trükkjeit és a kifelé fordított
megalázó gyanúsításoknak szofisztikus módszereit is. A pszichológia
sikerét azzal aratta, hogy az önámítás technikáját elképzelhetetlen
módon tökéletesítette. Nem epikus, hanem pszichológiai hősökkel
állunk szemben, akik az introvertáltsággal és az analizáltsággal
és magasrendűségekkel önmagukat keresztül-kasul hazudozták. Az
ilyen emberről persze, mint Nietzsche mondja, csak orr-befogva
ajánlatos beszélni, mert nemcsak támadhatatlan önelégültséggel
játssza a tökéletesség szerepét önmagának, és ugyanilyen megalapozott
szánalommal néz le mindenkit, akire szerepének negatívumait vetíti,
hanem ez az ember nem is tévedhet többé, mert amit csinál, az tudomány.
Ez az ember gyógyíthatatlan. Nem idióta. Pszeudoegzisztens. Nem
az a veszélyes, aki kottából hazudik, hanem aki már könyv nélkül
tudja, és rögtönöz. Akiben a pszichológia már reflex. Ezek a pszichológiai
virtuózok, akik az önámítás technikáját már végigcsinálták. Az
önámítás technikája mindig az önkritika technikája előtt járt.
De régebben, még a vallás és a filozófia korában elképzelhetetlen
volt, ami ma: a tudomány korszakában hétköznapi, hogy az önámítás
leleplezhetetlen marad. A hazugság persze ebben az
esetben nem bűn és nem betegség és nem logikai hiba. A hazugság
egzisztenciális tisztátalanság, és ez annyit jelent, hogy az ember
elsősorban és mindenek előtt nem a másikat rontja meg, hanem önmagát.
A pszichológiával az ember úgy járt, mint az állam, amely észrevette,
hogy vezérkarát az ellenség fizeti.
A pszichológia úgy keletkezett, hogy olyan hazugságoldó eljárást
kerestek, amely a pszeudoegzisztenciákban és a pszeudológiákban
az összes — akár tudatos, akár tudattalan — dezinformációt az emberből
ki tudja választani, és ártalmatlanná tudja tenni. A pszichológia
kritikai és önkritikai módszereiben akkor még hittek, és abban
a hiszemben voltak, hogy az egzisztenciát és a gondolkodást ezzel
a módszerrel hazugságmentesíteni tudják. A pszichológia eleinte
tehát a dezinficiálás egy neme volt, a belső higiéné érdekében
folytatott művelet, és az elemi tisztesség (Nietzsche: intellektuelle
Redlichkeit) helyreállítása és az összes dezinformáció feloldása.
A fordulat akkor történt, amikor kiderült, ha a pszichológiát nem
autentikus egzisztencia gyakorolja, tüstént ellenkezőjére fordul,
és kritikai és önkritikai tevékenysége helyett homályosító és elrejtő
eljárássá változik. A legutóbbi száz év alatt körül-belül ez volt
az emberiség történetében a legsötétebb pont. Ha az átvilágító
művelet mögött nem hiteles egzisztencia áll, a pszichológia maga
egészen rövid idő alatt fedőtechnikává alakul át, és nem hazugságmentesít,
hanem a hazugságnak annál fokozottabb védelme lesz. Ez vonatkozik
a pszichoanalízisre, a mélypszichológiára, az individuálpszichológiára,
az összes klinikai pszichológiákra és teszt-rendszerekre. Ahelyett,
hogy az
ember a dezinformáció leleplezésére alkalmassá vált volna, és ahelyett,
hogy a realizációs folyamatot az emberben megindította
volna, a pszichológia ugyanazzal a módszerrel az embert dezinformációjában
megerősítette, korrupcióját igazolta, a pszeudoszt még jobban elrejtette,
azt körülépítette és elsáncolta, pszichológiailag igazolta. Némely
pszichológiánál, különösen a pszichoanalízisnél, ez a folyamat
rendkívül gyorsan bekövetkezett. Annyira, hogy a pszichoanalízis
ma a legbiztosabb rejtőző eljárássá lett, és a leghatékonyabb fedőtechnika,
a legbiztosabb hazugságvédelem, a legjobb dezinformáció, a leghatékonyabb
pszeudoegzisztenciális megtévesztő eljárás. Ugyanilyen sorsra jutott
az eredeti kierkegaardi teória kivételével az egész modern egzisztencializmus,
amely pedig eredetében megbízható hazugságoldó és realizáló módszernek
ígérkezett. Ma az egzisztencializmus is fedőtechnikává alakult
át, amellyel a pszeudoegzisztenciát nem világítják többé át, hanem
amelybe az ember elrejtőzik és abban élethamisításait megvédi.
Az egzisztencializmus ebben a pillanatban stratégiailag a legkedvezőbb
helyzet abból a szempontból, hogy az ember élethazugságait meg
tudja védelmezni.
Körülbelül ezek azok a feltételek, amelyek között Európában sikerült
megközelíteni az abszolút hazugságot, vagyis, amikor felmerül a
kérdés, hogy lehet-e igazat hazudni? A hazugságtechnikává át alakult
leleplező technikának ugyanis igaza van, de úgy ahogy annak van
igaza, aki hazudik. Ez az önámítás olyan magas és komplex fokozata,
amelyről minden kísérlet, amely ezt le akarja leplezni, visszapattan.
Olyan ember persze, aki az önámítás tevékenységét minden finom
rezdületében nyomon tudná követni, nincs, hiszen ami az önámításra
jellemző, az nem a durva és feltűnő nagy mozdulat, hanem éppen
az alig látható, az árnyalat, a milliméterekben való mozgás, ahogyan
a féreg mozog. Ez azonban nem is fontos. Amire szükség van, és
ami biztosíték, hogy az ember magát az értelmi tisztesség (intellektuelle Redlichkeit)
lehetőleg állandó hőmérsékleten tartsa, és ez úgyszólván a legtöbb,
amit e pillanatban a behódolt rossz lelkiismeretétől és a lázadó
direkt moráljától megcsömörlött ember elérhet.
A modern életrend egyetlen kérdése: miképpen tud az
ember megszabadulni azoktól a hazugságoktól, amelyekkel magát körülépítette,
amelyeket magában megszilárdított, egyénileg, társadalmilag, zenéjében,
költészetében, gondolkodásában, értékelésében, látásában.
Az elhazudott élet és a belőle kinövő pszeudológiák.
Az abszolút fals rendszer, amelynek egyetlen igaz pontja sincs.
Amely önmagában ellentmondásmentes és támadhatatlan. Az abszolút
fals élet igazolása és mentségrendszere.
Az egyetlen hazugság.