(részlet a Scientia Sacra 1. második kötetéből)
1. Az asztrológia a kozmikus analógiák archaikus egysége
Asztrológiának újabban az eredeti asztrológia aránylag szűk részét,
az emberi egyén jellegére és sorsára vonatkozó fejezeteit, a horoszkópiát
hívják. Ebben a formában ugyan ez teljesen hibás, de még így is
kitűnik, hogy az asztrológia az az archaikus szintézis, amely
az analógiát világméretekben kifejti és egzakt módon alkalmazza. Az asztrológia
metafizikája az, ami az őskor egyetlen metafizikája: Minden Egy.
És ahogyan ezt a metafizikát a Tabula Smaragdina tételére – az, ami fent
van, ugyanaz, mint ami lent van – felépíti, s ahogy a világ keletkezésére,
a föld geológiai alakulására éppen úgy, mint a népek, az osztályok,
a nemzetek, s az egész emberiség történetére, az ember egyéni
sorsára, egyéni alkatára vonatkoztatja, egyetlen alapvető gondolatot
mond ki: az analógiát.
A horoszkópia térhódítására, részben félremagyarázására elég példa
van, s ennek következtében úgy tűnhetne, hogy itt princípiumokról
van szó, s az asztrológia nem egyéb, mint olyan okozati sor, amely
ezekből a kozmikus princípiumokból indul ki. Ez már a modern asztrológia,
szcientifikus alakjában, s mint ilyen, fenntartás nélkül rossz.
Az asztrológiának nincsenek princípiumai: első elvei, első lényegei.
Az asztrológiában minden egy. Ennek a minden egynek csak más megfogalmazása
az, hogy ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van, vagyis más megfogalmazása
az analógiának. Az a feltevés, amely szerint az asztrológiában
a földi lényeket és eseményeket a bolygók kozmikus sugárzása határozza
meg, teljesen elesik. A meghatározás, szcientifikus szóval a determináció
fogalmáról egyébként azonnal felismerhető az az újkori tudomány, amely
az asztrológiát a maga képére átteremteni megkísérelte. Nincsen szó kozmikus
determinációról. De nincsen szó arról sem, hogy az asztrológiával kapcsolatban
lépten-nyomon olyasmit említsenek meg: az asztrológia az ókori geocentrikus
szemlélet alapján áll, úgymond: az őskori emberiség azt hitte, hogy a
Nap forog a Föld körül, nem a Föld a Nap körül. Erre vonatkozólag legyen
elég ennyi: a közel-keleti hagyomány az asztrológia felfedezőjének
és megalapítójának Hénokot tartotta. Hénok könyvében pedig megtalálhatók
azok a részek, amelyek kifejezetten arra utalnak, hogy a Naprendszer
középpontjában a Nap áll, és minden bolygó a Nap körül kering.
Ennek ellenére Hénok nem „heliocentrikus”, és a dolgot félreérti, aki
azt hiszi, hogy itt akár a geocentrikus, akár a heliocentrikus rendszerelképzeléseknek
bárminemű fontossága van. Először is: az őskor nem a kozmikus rendszer
anyagi tényszerűségét tartotta fontosnak, mint ahogy a történetben
sem az évszámokat és az adatokat, vagyis a külsőséget. Amit fontosnak
tartott, itt az, hogy a Földnek a világegyetemben mátrix-jellege van:
a Föld minden kozmikus égitest ősképe. Középponti helyzete nem azért
van, mert a többi körülötte forog, hanem azért, mert a Föld az ősminta
és az ősanya. Minden égitest léte csak a Föld létéből érthető meg teljesen.
Ebben a szemléletben az, hogy valamely bolygó milyen asztronómiai helyzetet
foglal el, s az, hogy mozdulatlanul áll, vagy kering, teljesen jelentéktelen.
Másodszor pedig sem ez, sem az, sem emez, sem amaz figyelemre se méltó,
mert mint már szó volt róla: az asztrológia nem princípiumokról, kozmikus
erőközpontokról, sugárzásokról vagy hatásokról, végül is nem determinációról
szól, hanem az analógiáról, vagyis arról, hogy ami fent van, ugyanaz,
mint ami lent van. Ezt az analógiát az asztrológia világtávlatokban és
képszerűen tanítja. A képek, amelyeket használ, az állatkör jegyei és
a bolygók, amelyeknek a világot alkotó és kormányzó ideákkal való analógiáját
az asztrológia intuitíven felismerte és az analógiák rendszerét részletesen
kidolgozta.
2. A megfelelések; horoszkóp és mandala
Minden Egy. A dolgok csak abban különböznek, hogy létük minősége,
létük módja, a létben elfoglalt helyük más. Ez az, amiben egymástól
eltérnek. És mindaz, ami a világegyetemben él és van, szükségképpen
egybetartozik és a nagy egésszel kapcsolatban áll.
Az embernek megszámlálhatatlan tettre, jelre, jelképre, médiumra
van szüksége, hogy az Egyhez vissza tudjon térni, hogy át tudja
érezni azt a veszteséget, amit az Egytől való távolsága miatt el
kell szenvednie: ezért a Teremtő az embernek az erők sokaságát
adta.
Az asztrológia abból indul ki, hogy minden egy. Tudja, hogy a lények
és a dolgok egymástól csak a lét módjaiban különböznek. Azt tanítja,
hogy minden dolog és lény szükségképpen az egyhez tartozik és az
eggyel kapcsolatban áll. Ezért az asztrológia figyelmét azoknak
a tetteknek, jeleknek, jelképeknek és médiumoknak sokszerűsége
felé fordítja, amelyekre az embernek szüksége van, hogy helyzetét
felismerje és az egységbe vissza tudjon térni. Az asztrológia felhasználja
az erőknek és a képességeknek az emberben levő sokaságát, hogy
az analógiákat világosan lássa, és az analógia segítségével az
egységbe tartozás tudatát és élményét felébressze. Kifejezetten
hangsúlyozza, hogy „minden fizikai és érzékelhető lény és dolog a szellemvilág
lenyomata és a szellemvilágban történt folyamatok ismétlése”. A
bolygók mozgása, az állatkör jegyeinek keringése az ideák világára utal:
mert a mozgások és keringések értelme ott van. A megfelelések a lények
alkatának és a kozmikus helyzetnek analógiájával korántsem merülnek ki.
Megfelelés van a táplálék, a növényzet, a föld ásványi összetétele, az
emberi tehetség, a társadalmi helyzet, a történeti pillanat, az asztrális
légkör, a szín, a szám, a hang, a hőfok, a pára között. A megfelelések
száma végtelen. Minden lény és dolog megfelel más lénynek és dolognak,
és ez megfelel ezernyi földi, kozmikus, asztrális, ideális lénynek és
dolognak.
Erre a lényeget érintő, de rövid felvilágosításra azért van
szükség, nehogy valakinek egy pillanatra is eszébe jusson az újkori,
részben a középkori horoszkópiát az archaikus asztrológiával összetéveszteni,
még kevésbé azonosítani. Az őskori asztrológia az az archaikus
szintézis, amelynek egyetlen titka, értelme, mondanivalója és tanítása
van: a világban levő minden lény – állat, növény, ásvány, madár,
démon, rovar, elem – valamely bolygó analógiája.
A horoszkóp akár emberi lényre, akár népre, országra, akár a történet
eseményére vonatkozzék, nem a földi lénynek, népnek, eseménynek
a csillagoktól, vagyis a csillagok helyzetétől való függőségét
mutatja. A horoszkóp tulajdonképpen mandala. A mandala a világ
képének rajza, amelyben azonban benne rejtőzik a lét értelme is.
A mandala olyan képrejtvény, amelynek értelmi megoldása, illetve
az anyagi természetben élő ember értelme számára hozzáférhető jelentése
nincs. A mandala csak a transzcendens intellektus számára érthető.
Rendesen kör alakba rajzolt néhány ábra: élő alak képe vagy geometriai
figura, betű, szám, szimbolikus forma, állat-, növény vagy virágkép,
rózsa, lótusz, Kínában krizantém, Mexikóban dália. A mandalát a
misztikus intuíció látja meg, és meditációk alkalmával szemléletébe
a misztikus intuíció merül el. A mandala szemléletébe merülve az ember
az anyagi természetben használt tudatából kikapcsolódik és a transzcendens
értelmek világába helyeződik át. Ilyen mandala a horoszkóp, amely
az állatkör jegyeit és a bolygók helyzetét ábrázolja. E jelkép emberi
tudattal meg se közelíthető, vagy ha igen, semmi egyéb, mint valamely
pillanat asztronómiai képe. Valódi értelme csak akkor bontakozik ki,
ha valaki az állatkör és a bolygók képeit az analógiák sorába állítja.
3. A csillagászáti év és a Nap-hérosz sorsa
Az a hit, hogy a természeti kozmikus helyzet az elsődleges, és
a csillagok állásának, az állatkör keringésének és a bolygók mozgásának
további felfedhető értelme nincs, abban a pillanatban megdől, ha
valaki a következőket gondolja el: aAz asztronómiai év akkor végződik,
illetve kezdődik, amikor a Nap mélypontját elérte, vagyis amikor
a legrövidebb: a Nyilas csillagkép 30. fokán, és átlép a Bak csillagképbe
(december 21.). A Nap most fokozatosan emelkedik, a napok egyre
hosszabbak. Van idő, amikor az emelkedés rohamossá válik, amikor a Nap
a Kosba lép, a tavasz kezdetén (március 21.). A Nap legmagasabb pontját
az Ikrek végén éri el, s a Rákban ismét süllyedni kezd (június 21.).
A süllyedés rohamossá válik a Mérlegben, vagyis amikor beáll az ősz (szeptember
21.). Ilyen módon ér el ismét a Nyilas (Kentaur) 30. fokára, s
akkor ismét emelkedik. Így váltakoznak a tél, a tavasz, a nyár
és az ősz.
Az évszakok forgását az őskori mitológia kapcsolatba hozza az emberisten
sorsával. A Bakban születik, abban a pillanatban, amikor a Nap
emelkedni kezd, megdicsőül a rohamos emelkedés idején, tavasszal;
a sötétség szellemétől azonban halálos sebet kap és hullani kezd,
amikor a Rákban a napok rövidülni kezdenek; a három átkozott sötét
jel: a Mérleg, a Skorpió és a Kentaur ez a három nap, amelyet az
emberisten a sírban, a sötétségben tölt, hogy a Bakban újra megszülessék
és ismét felemelkedjék.
Az újkorban szokássá lett az emberisten mítoszát másodlagosnak
nézni és mint a kozmikus évszakváltozások illusztrációját magyarázni.
Most nincs szó arról, hogy a csillagok járása követi az emberisten
sorsát, vagy az emberisten mítosza csak szép képsorozat, amely
a Nap emelkedését és süllyedését szemléletessé teszi. Nincs szó
róla egyrészt azért, mert a Nap-hérosz sorsa nem az asztronómia
jelenségeire alkalmazott hasonlat, hanem mítosz, vagyis őskép,
és az őskori népeknek az a hasonlat-gondolkozás, amely „olyan,
mintha”, teljesen ismeretlen és idegen volt. De nincsen szó róla
másrészt azért sem, mert itt nem elsődlegesen vagy másodlagosan
asztronómiai vagy mitológiai jelenségekről van szó, hanem analógiáról.
Erről egyébként már volt szó, s kitűnt, hogy történetileg az istenember
sorsa a hasonlíthatatlanul régibb és lényegben hasonlíthatatlanul
fontosabb. Ezen a helyen elég, ha az ember ismételten az analógiára
utal és azt mondja, hogy az évszakok forgása, a Nap útja és az
emberi sors között összefüggés van. Más ember az, aki abban az
időben születik, amit a mítosz három sötét hónapnak nevez (szeptember
21 - december 21.), és más ember az, aki a három rohamos világosodás
idején (március 21 - június 21.) születik. Miért? Nem asztrális determináltsága
folytán, hanem azért, mert az emberisten sorsát minden élő embernek
követni kell éppen úgy, ahogy követi az emberisten sorsát a csillagok
járása és a kozmikus év: olyan fenntartás nélkül, olyan magától értetődő
természetességgel, ahogy követnie kell az évszakok változását: követnie,
átélnie, elviselnie és elszenvednie. Minden ember más ponton, más vonatkozásban
kapcsolódik az asztronómiai évbe, illetve az emberisten sorsába,
s így elszenvedésének módja, természete, foka és mélysége is más
és más. Az emberi lét feltétele az, hogy az évszakok fizikai változását
el kell szenvednie; de éppen olyan feltétele, hogy a Nap-hérosz
sorsát is el kell viselnie. A fizikai kozmosz és a mitikus világ között
analógia van, és ezt az ember, ha önmagában nem is tapasztalja,
mert ébersége túlságosan lefokozott, a természetben tapasztalnia kell.
A Napnak az évben tizenkét állomása van, amely állomásokon át kell haladnia,
amíg születésétől haláláig, illetve újjászületéséig elérkezik. A négy
nagy állomás: a Bak – a születés, a Kos a megdicsőülés, a Rák –
a megsebesülés, a Mérleg – a visszahanyatlás. A második négy állomás:
a Vízöntő, a Bika, az Oroszlán és a Skorpió, azok a jelek, amelyeket
az asztrológia szilárdaknak nevez. Ezekben a jelekben a Nap helyzetét
állandósítja: a Vízöntőben az emelkedést, a Bikában a világosságot, az
Oroszlánban a lehullást, a Skorpióban a sötétséget. A harmadik négy nagy
állomás a változások jele: a Halakban változik át fényességgé, az Ikrekben
győzőből legyőzötté, az Aratószűzben fényességből sötétséggé, a Kentaurban
halottból ismét élővé.
4. A bolygók közvetlen jelentése
Az állatkör jegyeinek értelme állandó, mert a nagy fizikai világegyetem
és az ennek megfelelő kozmikus esemény: a Napisten sorsa olyan
adott, meg nem változtatható valóság, amelybe minden lény és dolog
beleszületik. Az asztrológia változó elemei a bolygók, éspedig
a hét bolygó: a Nap, a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter,
a Szaturnusz. Az újabban felfedezett bolygóknak, az Uránusznak
és a Neptunusznak csak a modern asztrológia tulajdonít jelentőséget,
s ez egész terjedelmében kérdésszerű. Elég, ha az analógiák közül
az ember ezúttal csak néhányat vesz elő.
A Szaturnusz a léleknek az az állapota, amikor ősi teljességéből
és szellemi helyzetéből lezuhanva, eltemetve feküdt az anyag sötét
elfeledettségében. A Jupiter megfelel a lélek első állapotának,
amikor felébred: a nagy patriarchális nyugalomnak, a derűs békének.
A Mars megfelel a harcoknak, a háborúknak, a küzdelemnek, az egyéni
Ének viszályának: a hatalomért, a vagyonért, a hírnévért való szenvedélyes
és kíméletlen rohanásnak. A Szaturnusz az őskor, a Jupiter az aranykor,
a Mars a vaskor. A Vénusz megfelel a virágzó tenyészetnek és a
világbékének: az emberiség testvériségének és az anyagi valóság
átszellemülésének. A Merkúr megfelel az égi intelligencia dicsőségének,
a szellemi ember végső diadalának, annak, hogy az ember, mint az
anyag és a szellem között álló közvetítő, feladatát megoldja. A
Hold megfelel annak, hogy az emberi szellem utolsó előtti helyzetében
még nem tud teljesen önálló lenni, csak tükör, az ősfénynek csak
befogadója. A Nap megfelel annak a végső állapotnak, amikor az
ember a világosságba visszatért.
Másik megfelelés: a szaturnuszi korszak a földön a kő, a terméketlenség,
az élettelenség kora, a geológiai őskor; a jupiteri kor az első
élőlények megjelenése; a marsi kor az óriás állatok, a vérengző
hüllők kora; a Vénusz korszaka az emlősállatok megjelenése; a Merkúr
az emberi intelligenciát hozza.
Ismét más megfelelés: a Nap az őskori fényben a léleknek a világossággal
való azonossága; a Hold a világosságtól való elválás; a Merkúr
jelében a lélek megszületik mint ember, mint értelmi lény a földön;
a Vénusz, amikor az emberben felébred a kívánság és a szenvedély,
hogy a nagy Egységbe visszatérjen, ezért a Vénusz az egyesülés
jele: a szerelemé, a barátságé, a közösségé; a Mars a sors küzdelmeit
hozza, azt, hogy az embernek a benne levő szellemért helyt kell
állnia, s azt keresztül kell vinnie; a Jupiter korában az ember
megbékül és megnyugszik: megnyílnak a nagy és mély távlatok – ez
a házasság, a családalapítás, a gyermekek nevelésének korszaka;
a Szaturnusz korában az ember megérik a bölcsességre – ez a derűs
öregség, a csendes, magányos és szenvedélytelen nyugalom kora,
amikor az ember a végső dolgokat megérti.
Az analógiákból ennyi legyen elég. Ebből éppen eléggé kitűnik,
mi az, amiről szó van. Az asztrológia képei az emberi értelem számára
nem kimeríthető, csak többé-kevésbé megragadható megfelelések,
amelyeknek mélyén közvetlen jelentések, más szóval: ideák nyugszanak.
A lélek első teremtésekor ezeket az ideákat közvetlenül látta;
második teremtése, vagyis az anyagba való elmerülése után, a sötétségből
való felébredése után az ideákat csak homályosan sejti, s csak
a kivételes ember, a szakrális szubjektum szavaira fedezi fel újra.
Második teremtésekor az elemekkel elkeveredett, de már elfelejtette,
hogy az elemeknek mi a nevük és milyenek. Hét fokon zuhant alá,
amíg a sötét elfeledettségbe merült, most hét fokon kell újra visszaemelkednie.
Ez a hét fok, a hét szféra, a világ hét köre, a hét bolygó. Itt
lépked felfelé, nehezen, akadozva a lélek, mint Platón mondja:
minden lélek kapcsolatban áll az örök csillagok egyikével. A Szaturnusz
nehéz erői lehúzzák, a Jupiter erői megállásra csábítják, a Mars
erői szenvedélyes túlzásokra, az önző érdekek elérésére késztetik,
a Vénusz erői élvezetekkel kötik meg, a Merkúr erői gyakran tévútra
vezetik, a Hold erői káprázatokkal árasztják el. De: a Szaturnusz
erői meggondolást, éleslátást, fáradhatatlan szívósságot és megtörhetetlen
kitartást adnak; a Jupiter erői fölényt, humort, türelmet; a Mars
erői tüzet, lelkesültséget, tetterőt; a Vénusz erői bizalmat, egészséget,
társakat; a Merkúr erői észt, tájékozottságot, mozgékonyságot;
a Hold erői jó testi alkatot, jó idegeket, erős képzeletet hoznak.
Az analógiák nem állnak meg ott, hogy a világegyetemet és az embert
vonatkozásba hozzák. A Szaturnusz ideájának megfelel az öregség,
a kő, a sötét szín, a magány, a távlat, a szigorúság, a türelem,
a munka; a Jupiter ideájának megfelel a nedvesség, a férfikor,
a kék szín, a család, a közösség, a társalgás, az államélet, a
tanítás és a tanulás; a Szaturnusznak ugyanakkor megfelel a társadalmi
rendek közül a szolgaság, a munkás, a bányász, a földműves – a
művészek közül az építész és a szobrász, mert földdel és kővel
dolgozik –, a szellemi emberek közül az aszkéta, a misztikus és
a filozófus, mert ezek magányos emberek. A Vénusznak a társadalmi
rendek közül megfelel a kereskedő, a művészek közül a festő, a
foglalkozások közül mindegyik, amelyik díszítéssel, színekkel foglalkozik:
a kertész, a fodrász, a női szabó, az ékszerész, az ötvös ; ahogy
a Merkúrnak megfelel a művészek közül az író, a szónok, a színész,
a foglalkozások közül a bankár, az újságíró, az ügyvéd – a Jupiternek
megfelel a hivatalnok, a bíró, a tanító, a pap.
Ha egy országban jupiteri uralkodó lép trónra, jupiteri erőket
sugároz, csendes humort, jótékony felsőbbséget, igazságszeretetet,
becsületet, a család kultuszát, a közélet tisztaságát. Ha szaturnuszi
jellegű uralkodó lép trónra, az országban úrrá lesz a fösvénység,
a kemény önzés, a szófukarság, az emberek barátságtalanok, szegénység
terjed el, és az összes magas állásokat szívtelen öregek foglalják
el. Ha marsi jellegű uralkodó lép a trónra, a nép harcias lesz,
a szót a katonák viszik, háborúba keverednek, belül lázongások
törnek ki, az erőszakos túlkapások napirenden vannak, a házaséletet
elhanyagolják és az utcai nők elszaporodnak.
Ez természetesen már messze túl van azon, amit az újkori horoszkópia
tanít; ez a nagy kozmikus analógiák megfeleléseinek alkalmazása.
5. A konstelláció
Anélkül, hogy akár csak egyetlen lépés is történne az őskori asztrológia
teljes rendszerének kifejtésére, mégis meg kell kísérelni megérteni
azt, ami az asztrológiai képeket alkalmazhatókká teszi. Arról van
szó, amit asztrológiai konstellációnak, vagyis a csillagok állásának,
vagyis egymás között való viszonyának neveznek. Ez a konstelláció
az, amely igen egyszerű számítások alapján könnyen felvázolható,
mint a mandala, a világ életének egy pillanatát rejtvény alakjában
megőrzi. A bolygók nem elemek, hanem ideák elemi jelképei; az állatkör
jegyei pedig azok a kozmikus helyek, amelyeken át ezek az elemek
vándorolnak, és minden jegyben más jelentésük van. Ez a konstelláció
egyik része. A második rész, amilyen viszonyban a bolygók egy bizonyos
világpillanatban állanak. Ezt a viszonyt fejezi ki a horoszkóp.
A képnek három megfejtése van: az első a fénykép – a másodperc
képe; a második a rajz vagyis a festmény, a pillanat képe; a harmadika
horoszkóp, a világhelyzet abszolút képe. A másodperc a világ felületén
úszik, jelentéktelen, merő külsőség, hamis, érzéki és káprázatszerű;
a fénykép sohasem ad arcot, csak a másodperc arcát. A pillanat
magasabb rendű; a pillanat megragadja az anyagi természetben élt
élet egészét és azon túl is mutat; ezért a művészi rajz vagy festmény
a lélek mélységében és igazságában adja az arcot. A harmadik kép
a horoszkóp, amely a világhelyzetet tárja fel – az arcot transzcendens
vonatkozásban, az ideákkal való kapcsolatában. A fényképnek mint
másodpercnek nincs analógiája: ez az egyéni Én önmagában, megfelelés
nélkül, egyedül, metafizikátlanul, mint értelem nélküli kép. A
festményben az analógiák sora megnyílik; a pillanatban az anyag
és a lélek és a szellem, a látható világ és az értelmek világa
egymással vonatkozásba lép. A horoszkóp az összes analógiákat kimondja:
az ideákét, az elemekét, az anyagét, a lélekét, a sors vonaláét,
az intelligenciáét, a kedélyét, a képességekét. Ezért a horoszkóp
a világhelyzetet egész mélységében és nagyságában kimondja.
Ezért a horoszkóp mandala: világrejtvény, örök kép, abszolút értelem.
Nincs szükség arra, hogy a hatvanfokos, kilencvenfokos, száznyolcvan
fokos viszonylatokat itt az ember részleteiben tárgyalja. Vannak
kézikönyvek, amelyek ezt megteszik, néha egész helyes érzékkel,
nem is gépies, szcientifikus-determinációs értelmezésben. Azokról
az újkori értelmezésekről, amelyek „jó” és „rossz” kapcsolatok
leírásában merülnek ki, persze nincsen szó – az ilyen asztrológia
merő kuruzslás, csupán babonás csillagjóslás. A horoszkóp jón és
rosszon messze túl van: túl kellemes életen, szerencsén, jóléten,
hírnéven, amit mond, az az ember örök sorsa és örök arca – az egyetlen,
megismételhetetlen, oszthatatlan és eltörölhetetlen lény.
6. Analógia és mágia
Aki csak egyszer vett kezébe asztrológiai könyvet és csak futólagosan
pillantott bele, megütközve láthatta a bolygók megfeleléseinek
hosszú sorát, miképpen áll a bolygó vonatkozásban színnel, fémmel,
napszakkal, geometriai ábrával, számmal, a hét egyik napjával,
szövet anyagával, drágakővel, bizonyos állattal, bizonyos hellyel
és környezettel. Megütközött rajta és babonának tartotta, mert
nem értette, hogy mi ezeknek az analógiáknak az értelme. Az analógiák
magyarázatát természetesen az újkori asztrológusok a legritkább
esetben tudják, s ezért szükséges, hogy az ember az analógiákat
ezen a ponton is felfedje.
Az archaikus őskorban a papság egy részének hivatása volt, hogy
az Atyákkal való kapcsolatot fenntartsa. Az Atyák – Indiában a
pitrik, Iránban a fravasik, Kínában az Ősök – tartózkodási helye
az asztrális világkör: az, ahová az elköltözött lélek is kerül.
Ebből a körből az elköltözöttek és az Atyák szellemei bizonyos
szertartásokkal megidézhetők, és velük kapcsolat tartható fenn.
Akár jóslat, akár tanácsadás, akár tanítás, akár gyógyítás, akár
egyéb célból az Atyákat tevékenységre lehet kérni, ennek a kérésnek
azonban törvényes, hallatlanul szigorú rituális rendje van. Ez
a rend az analógián nyugszik.
A papnak, aki az Atyák szellemét vagy az elköltözöttek közül bárkit
megidézni kíván, először is meg kell választania a helyet és az
időt. Ha a hely arra alkalmas, hogy a szertartást szerdai napon
végezze el, és a környezet is ezt hangsúlyozza, tudnia kell, hogy
a szerdai nap a Merkúr jegyében áll. A Merkúr vagy a korai, vagy
a kései órákat kedveli, a napkelte körül vagy a késő délutáni időket.
A Merkúr színe a sárga, szövetanyaga az egészen könnyű gyolcs,
féme a higany. Merkúri ruhába kell öltöznie és olyan gyűrűt kell
ujjára húznia, amelyben merkúri kő, krizolit vagy krizofráz csillog,
merkúri madár tollából készült díszt kell viselnie és merkúri állat
bőréből készült szőnyegre kell lépnie. Más szövetet, fémet, drágakövet,
virágot, állatbőrt kell választania vasárnap, a Nap napján, mást
hétfőn, a Hold napján. Hogy mi az összefüggés e színek, napok,
helyek, fémek, drágakövek között, azt csak az tudja, aki választ
tud adni arra, hogy az analógia mit jelent. „A mindenség gyökerében
az analógia áll, a rejtett, titkos összefüggés a dolgok között.
Az analógia a mágia alapja is.”
Abbé Constant a múlt században a hagyomány emlékei alapján megkísérelte,
hogy Tianai Apollónioszt megidézze. E mágikus megidézés külsőségeit
és lefolyását részletesen megírta, hogy milyen különös gonddal
kellett megválasztania a helyet, a szertartás öltözetét, az állatbőrt,
a virágkoszorút, az ékszert – a megfelelés törvényei szerint a
napot, a napszakot, az órát, a fémet. Közben nem győzi eleget hangsúlyozni,
hogy e mágikus szertartásban a legkisebb hiba a szertartást végzőre
milyen végzetes lehet, hiszen a megidézett asztrális lény olyan
hatalom fölött rendelkezik, amely az anyagi természetben élő ember
erejének sok százszorosa. A mágikus tevékenységnek, holott az őskor
szabályait mind megtartotta, még így is csaknem megsemmisítő hatása
volt.
Ez a példa elég ahhoz, hogy az ember megértse: az asztrológiai
könyvekben megjelölt analógia a fémek, a virágok, a szövetek, a
színek, a napok, a számok között nem játék, még kevésbé babona.
Az asztrológia az archaikus ember számára nemcsak horoszkópia volt,
hanem mágikus gyakorlat is. És ezt a gyakorlatot éppen úgy, mint
a jövőbelátást, az események kiszámítását, az emberi jellemeknek
és tehetségeknek leolvasását, mint a történeti események megértését,
az analógia irányította.
