1. Az őskori közösség hierarchiája. Hierarchia és osztály
Az őskorról szólva a történeti korral, az újkorral és a
jelenkorral való összehasonlítást az ember bármennyire kerülje is, vannak
esetek, amikor nem mellőzheti. Ha az összehasonlítást megteszi, könnyen
szemrehányást vált ki. Az összehasonlítás úgy hangzik, mint a
vád a történeti emberiség ellen. Erről persze nem lehet szó. A történeti
emberiség itt nem mint értékben több vagy kevesebb szerepel,
hanem mint számunkra ismerős alap, amelyen az archaikus közösség rajza
megjelenhet. Az összehasonlítás tehát nem értékelés, hanem módszertani
fogás. Mert ha valaki minden összehasonlítás nélkül az archaikus közösségről
azt mondaná, hogy az őskori emberiség hierarchiában élt, aztán magyarázatba
fogna, a hierarchia analógiáiba és elemzésébe, az újkori ember
nem értené meg. A helyzet azonnal más, ha azzal kezdi, hogy az újkori
közösség alapjait feltárja. Ha a materiális alapokon nyugvó természet-,
illetve társadalomtudomány gyökereit, a politikai, a jogi, a törvénykezési
törekvést megmutatná, rövidesen kiderülne, hogy mind egyetlenegy
alapon áll: a természeten. Így aztán, ha a természetre épített közösséget
sikerült néhány alapvető vonallal felvázolnia, és az elválasztó
vonalat meghúzni, az is kiderülne, hogy az archaikus közösség alapja
nem a természet, hanem a szellemi hierarchia.
Az újkori ember ilyen körülmények között kénytelen tudomásul venni
nemcsak azt, hogy voltak közösségek, amelyeknek életrendje, egészen
más volt, mint amilyen a jelenkori. Így a hierarchia lényegét is
megértené, sőt talán még azt is, hogy a hierarchiára épített társadalom
a természetre épített társadalomnál talán magasabb rendű.
A jelenkori közösséget osztályokra szokták tagolni. Az osztályok:
a paraszt, a munkás, az iparos, a polgár, az intellektuális középosztály,
a születési és pénzarisztokrácia: az uralkodó osztály. Ezeknek
az osztályoknak szellemi értékrendje nincs. A tagozódás, mint mondják,
természettől alakult így és természetes. Ami csak más kifejezés
arra, hogy az anyagi természet életrendjének, amelyet az újkori
ember követ és helyesnek tart, megfelel. Ezzel az osztályozással
az újkori ember a természet rendjét maga fölött elismeri, és hallgatólagosan
a természetnek azt a törvényét fogadja el, hogy a sorrendet és
az értékfokozatokat mindig az erősebb dönti el. Amíg az arisztokrata
az erősebb, az az uralkodó osztály; ha a polgár, akkor az; ha a
paraszt vagy a munkás az erősebb, akkor az az uralkodó. Az erősebb néha
egyszersmind a számosabb. Ez a természet rendjére épített közösség.
A hierarchikus közösség eredetét nem alulról veszi, rendjét nem
alulról építi és létét nem az anyagi természetre alapítja. A hierarchikus
közösség kozmikus és metafizikai értékeken, emberen kívül álló
magasabb szellemi valóságokon nem felépül, hanem azoktól függ és
azoknak megfelelően tagozódik. A közösségnek nem alapja van, hanem
feltétele, és nem az a fontos, ami alul van, hanem ami felül, s
nem az, amin nyugszik, hanem amitől függ, s aminek megnyilatkozása.
Az értékekről az archaikus metafizika tanítása szól. Az értékeknek
szellemi, minden vonatkozástól független jelképei a számok. Ezért ha
valaki arra a kérdésre, hogy az őskori közösség milyen rendre épült fel,
egzakt módon válaszolni akar, azt kell felelnie: a számok rendjére.
Püthagorasz és Orpheusz ebben a tekintetben ugyanazt vallja, mint
a beavatott egyiptomi papság, az iráni közösség alapja éppen úgy
a tíz Amsaszpand, mint a palesztinai közösségé a tíz Szefirot,
a hindu közösségé a tíz Pradzsápati. Ami nem jelenti azt, hogy
a közösség alapszáma a tízes. A tízes szám az Egész-Minden-Teljes
képe. Ennek a jelnek anyagi megnyilatkozása: a világ. A világnak
emberi megnyilatkozása pedig: a közösség. A közösség alapszáma,
a három: az Egész, a négy: a Teljes, a hét: a Teremtés és a tíz:
a Minden. De a közösségben valamennyi szám megvan és él. És természetesen
megvan és él a szám első megfogható alakjában, mint: idea. Platón szerint
a közösség alapja az idea, s a közösség nem is egyéb, mint az ideák alkalmazása.
A lélektan, az antropológia, a metafizika, az asztrológia, a geometria,
az alkímia ezeknek az alaplényegeknek a lét különböző köreiben
való alkalmazása. Az alaplényegek azonban természetüket minden
körben megtartják. Ezért van a lét különböző körei között analógia. Analógia
van a lélektan és a társadalomtan és az asztrológia és az alkímia
között. A metafizika úgy hívja, hogy szattva – ez a kiegyenlített, a
szenvedélyek fölött álló megnyugvás. A szattva megfelel a lélekben a
buddhinak, az emberi értelem legmagasabb fokának, a fémek között megfelel
az aranynak, a bolygók közül a Napnak, a közösségben megfelel a szellemi
kasztnak: a brahmannak. A metafizika úgy hívja, hogy radzsasz – ez a
szenvedélyes tevékenység, a létnek másra vissza nem vezethető minősége,
a radzsasz megfelel az Énnek, a fémek között az alkímia sulphurának,
a kozmikus erők között a Marsnak, a közösségben a kormányzó, a tevékeny,
a harcos lovagi kasztnak, a ksátrijának.
A hierarchiák világtényeknek felelnek meg: létköröknek, asztrális
szellemeknek, fémeknek. A kaszt eredetileg hierarchia volt, de
amikor metafizikai kapcsolatait elvesztette, a rokon létkörökkel
való viszonya megszűnt, s ezért az analógia elhomályosult. Most
úgy tűnt, mintha természeti lenne. Az újkori osztálytagozódásról
tévesen hiszik, hogy az merőben a természet rendjén nyugszik és
a természetből nőtt ki. Az újkori osztálytagozódás sok tekintetben
nem egyéb, mint olyan hierarchia, amelyben az eredeti értékfokozatokra
már senki sem emlékszik.
2. A brahman, a ksátrija és a vaisja
A hierarchikus közösségben nem az alap a fontos, hanem az őskép,
amelynek megnyilatkozása. Az őskép és az idea, amelynek jelképe
a szám, a lét minden körében megnyilatkozik. Ezért van a közösség
életrendje és a bolygók közt levő kozmikus rend és a lélek rendje
és a fémek rendje között megfelelés, vagyis analógia.
Ha a közösségben a vezető a szellemi ember, és a szellemi emberé
az uralom, ez pontosan megfelel annak, hogy az egyes ember életében
és sorsában az irányító hatalom és tulajdonság a világos értelem.
Ha a közösségben a vezető a tevékeny ember, ez megfelel annak,
hogy az egyes ember életében az irányító hatalom és tulajdonság
a tevékeny szenvedély. Ha a közösségben az uralom a gazdasági rendé,
ez megfelel annak, hogy az egyes ember életében az irányító hatalom
a haszon, a szerzés, az anyag túlbecsülése. Ha a közösségben az
uralom a szolgaságé, ez megfelel annak, hogy az egyes emberben
az irányító hatalom a tudattalan.
Ha a szellemi osztály uralkodik, az egyes ember sorsát a világos
értelem kormányozza, az állam formája a királyság; a rend megfelel
a metafizikai rendnek, a moralitás az abszolút értékeken nyugszik,
a tagozódás hierarchikus. Ha a tevékeny osztály uralkodik, a tevékenység
szenvedélye viszi az államot is, és ez a hódító állam; a morál
a lovagi morál, a tagozódást a lovagi erények fogják megszabni.
Ha a gazdasági osztály uralkodik, az egyes ember sorsát a gazdagodás
és a vagyonszerzés kormányozza, az állam formája a polgárság; az
uralkodó morál, hogy a gazdag embernek igaza van, a szegény embernek
nincs igaza. Ha a szolgaság uralkodik, az emberi sors ki van szolgáltatva
a tudattalan erőknek, s az embert ezek az erők önkényesen befolyásolják,
az állam formája az önkényuralom; az uralkodó morál a gyűlölet
minden egyéni kiemelkedés ellen.
Teljesen ki van zárva, hogy az emberi közösség polgári életrendben
éljen, és ugyanakkor az ember sorsát a világos értelem,vezethesse;
ahogy teljesen ki van zárva az is, hogy az államforma az önkényuralom
legyen és a közösségben a szellemi moralitás uralkodhasson. Kivételesen,
egyes emberi egyéneknek az egyetemes törvényszerűséget sikerülhet
megtörni, de ha szóhoz jutnak, sohasem cselekszenek és beszélnek
a közösséggel összhangzásban. Ha a közösségben a szolgaság uralkodik,
abban a pillanatban az egyes emberek sorsa fölött a vezetést a
vak tudattalan vette át, s abban a pillanatban az értelmes szó
úgy hangzik el, mintha a közösség egységének megbontása lenne,
forradalminak hangzik minden elszánt cselekvés, csakis azért, mert
az életrend tudattalanná vált, és a tudattalan nem tűr meg semmit,
csak ami homályos és ösztönszerű. Ha a közösségben a szolgaság
uralkodik, az emberiség az értékek rendjén kívül áll; léte olyan,
mint a meg nem születettség egy neme: visszasüllyed az anyag elfeledettségébe
és sötétségébe. Ilyen körülmények között a közösség teljes egészén
elárad az anyag elfeledettsége: a tudattalan. Az egyes embernek
legnagyobb erőfeszítésébe kerül világosan gondolkozni. Ami a hierarchikus
közösségben természetes és magától értetődő: az értelem, az itt
most kivételes lesz. Az értelmes ember itt a közösséggel szemben
áll, mert a közösség homályban él, az értelem világosságát nem
fogja fel, csak érzi, hogy más, mint ő, s ezért gyűlöli s üldözi.
A szolgaságnak a lélek tudattalan állapota felel meg, s ha a szolgaság
uralomra jut, a lélek tudattalansága sorshatalommá lesz.
A hierarchia nem egyéb, mint az archaikus metafizikára alapított
tudás alkalmazása az emberi közösségre. Az, hogy az egyes emberi
jellegek uralmának az egyes kasztok uralma felel meg. Az emberiség
pedig nem akkor boldog és nyugodt, ha szenvedélyek tépdesik, ha
anyagiassá válik, nem akkor rendezett, arányos, kiegyensúlyozott,
ha a tudattalan erők marcangolják, hanem akkor, ha a világos értelem
kormányozza. Éppen ezért józan dolog az értelemre hallgatni: az
értelmes ember vegye át a vezetést, a tevékeny ember kormányozzon,
a gazdasági ember maradjon a gazdaságnál és gyarapodjon, a szolgaság
pedig szolgáljon. Ez így megfelel a világ egyetemes rendjének,
nemcsak a közösségben, hanem az egyéni ember sorsában, a lélekben,
a morálban, az államban, a fémek között és az ideák világában.
A közösség rendje a világ meg nem változtatható értékrendjén nyugszik:
Ez a hierarchia.
3. Hierarchiát helyreállító törekvések a történeti kor határán
A hierarchia nem önkényes emberi értéksor, hanem a lét szakrális
értékeinek rendje. Időszámításunk előtt a hatszázas év körül a
lét e szakrális értékeinek rendjében zavar támadt. Konfu-ce szavai
szerint a szakrális rend az, hogy „a király legyen király, a szolga
legyen szolga”. A rend az, hogy mindenki legyen az, aki, azon a
helyen, ahol van. A zavar abban támadt, hogy a király elkezdett
nem király és a szolga nem szolga lenni. Az ember egyszerre elkezdett
más lenni, mint aki, más helyen, mint ahol állt. A hierarchia kezdett
megbomlani.
Az őskor határán álló Kínában a hierarchia helyreállítását ketten
kísérelték meg: Lao-ce és Konfu-ce. Ez volt az az idő, amikor az
Út, a tao elveszett, s az emberiség léte elkezdett merő élet lenni.
Az élet az, ami az anyagi természetből fakad, csakis biológiai
jelenség, semmi más. „Ha nincs tao, jön az élet” – mondja Lao-ce.
De a dolgok itt nem álltak meg. Kezdődik a visszafejlődés, az elkorcsosulás,
a szellemtelenedés, a primitivizálódás. Az élet is elkezd fogyni.
„Ha nincs élet, jön a szeretet.” Tovább: „Ha nincs szeretet, jön
az erkölcs.” –”Az erkölcs nem egyéb, mint kényszer. Az ember kényszerből
hisz és kényszerből hű.” Az Út merő látszat; a szellem csak maszk.
„A világ a szellem látszatából indul ki, s itt kezdődik a felfordulás.”
Lao-ce azt mondta, hogy az értékek rendjét a nemcselekvéssel kell
helyreállítani. Nem irányítani, nem beleavatkozni, hanem hagyni,
hogy a dolgok maguktól ismét megtalálják magukat és helyüket. „A
magas életnek nincs szándéka és nem cselekszik.” Annak, hogy az
élet ismét lét legyen, annak, hogy az, ami zárt, ismét kinyíljon,
virágozzon, megnyugodjon és olyan rendezett legyen, mint az Ég
örök rendje, egyetlen módja van csak: hagyni, hogy a magas erők
az életet ismét szabadon áthassák. „A tao nem cselekszik, de semmi
sem marad megtétetlenül.” –”Ha a király és a herceg használni tudná,
minden dolog önmagától irányulna.” Szenvedélytelennek, vágytalannak,
kívánság nélkülinek kell lenni; nem szabad beleavatkozni, nem szabad
tevékenykedni. „A világ szellem, amivel nem lehet cselekedni; aki
cselekszi, elrontja.” –”Amiért a világ elromlott, azért van, mert
az uralkodók túl sokat cselekszenek.”
Konfu-ce a tevékenységet választotta. Sokat tanult, tanítványokat
gyűjtött, állást vállalt, miniszter volt – beszélt, tanított, dolgozott.
Uralkodói házaknál járt, és a királyokat igyekezett meggyőzni,
hogy az államkormányzás lényege az erkölcs. Azt mondta, hogy a
rendet csak a Csün-ce, a tevékeny, nemes és bölcs ember tudja helyreállítani,
aki önmegtagadással magát teljesen a közösségnek szenteli. Kung
és Lao után a kínai hagyomány kettészakadt. Kung tanítványai a
tao híveit babonás metafizikusoknak és irreális fantasztáknak nevezték.
A reális követelmény: a tett, a beavatkozás, a tevékenység, mert
elvégre a jóérzésű ember a romlást nem nézheti tétlenül. Lao hívei
Konfu-ce tanítványait kigúnyolták. Csuang-ce Kung mestert így leckézteti
meg: „Mondd csak, Kiu, igazán nem vagy képes kihívó viselkedésedről
leszokni, hogy végre tisztességes ember légy? Arra sem vagy képes,
hogy egyetlen nemzedék szenvedését hordozzad, és szüntelenül ezer
nemzedék gondjával törődsz... Eszedet vesztetted? Gondolkozni tanítasz?
Minden gondolkozás baj forrása; minden tevékenység zavar forrása.
A bölcs ember csak akkor cselekszik, ha muszáj, de akkor sem törődik
vele, sikerül-e, vagy sem. Tetteire csak a kevély és önhitt ember
helyez súlyt.”
Lao-ce a hierarchia legmagasabb pontjáról beszél. A tao a nemcselekvés,
amely tevékenység nélkül hat. Ez a lét intenzitása, a nyílt lét
ereje. De az idő akkor már elmúlt, hogy a nyílt lét hatását a közösségben
kibonthassa; ez a történet kezdete, az élet kora, a zárt s az egyre
jobban lezáruló lété. Konfu-ce tevékenysége pedig a kormányzói
rend cselekvő szenvedélyének megnyilatkozása. A kormányzó, a Csün-ce,
a görög arisztosz, a hindu ksátrija az életet nem tudja másként
elképzelni, csak mint szüntelen tevékenységet. Lao-ce taójában
az őskori királyság útja jelentkezik még egyszer, ahogy a föld
túlsó oldalán, Püthagorasznál még egyszer fellobban az orpheuszi
ősi szellemi uralom hagyománya: a kormányzat nem a tevékenységen,
hanem egyedül a szellemi hatáson múlik.
Konfu-ce tanításában és tevékenységében már a ksátrija jelentkezik,
mint a föld túlsó oldalán Platónnál: a szenvedélyes kívánság, hogy
a közösség rendjét cselekvéssel helyreállítsa. Lao-ce taójának
el kellett veszni, mert a közösség már nem értette, s az idő megváltozott.
Konfu-ce tanítása pedig, mint Platóné, eleve hibás volt: soha a
lovagi rend a közösséget vezetni nem tudta, mert erre nem is alkalmas.
Aki a közösséget vezetni tudta volna, azt az idő már nem fogadta
el, akit pedig az idő szólított, az a közösség vezetésére természeténél
fogva mindig alkalmatlan volt és az is maradt.
Ez az adott helyzet pontosan jelzi, hogy a közösség életében a
hierarchia mit jelent: törvényszerű, transzcendens eredetű értékek
rendjét, amelyet ha a közösség megtagad, saját létének törvényét
tagadja meg, de amelyet ha elveszít, semminemű erőfeszítéssel és
tevékenységgel visszaszerezni nem tudja.
4. Hármas és négyes hierarchia
Az inka hagyományban Vicsama isten a teremtéskor három tojást dobott
a földre: egy aranyat, egy ezüstöt és egy vasat. Az aranyból keltek
ki a szellemi rend tagjai, az ezüstből a lovagi rend tagjai, a
vasból a gazdasági rend tagjai. A három tojás pontosan megfelel
a hindu hagyomány három gunájának: a meggondolt szellemnek (szattva),
a tüzes tevékenységnek (radzsasz) és az anyagi termékenységnek
(tamasz). Ez a közösség létének három köre: a szakrális, a kulturális
és a naturális; ez a morál három fokozata: a dharma, a káma és
az artha, az egyetemes törvényen alapuló morál, az élvezet morálja
és a haszon morálja; ez az alkímia három eleme: a sal, a sulphur
és a merkur –, röviden: ez a lét visszavezethetetlen és primér
három értéke és minősége, amin a hierarchia, a közösség életének
rendje nyugszik.
A szellemi rend életének értelme a világtörvény megragadása. Ez
az első rend, mert a világtörvény, a dharma tudása nélkül az emberi
közösség nem emberi, hanem gyülevész csőcselék. A szellemi rend
az igazság őre, a szellemi rend őrzi a hagyományt, a szellemi rend
teszi alkalmassá az emberiséget arra, hogy életével az isteni létben
részesüljön. A brahman az áldozó; aki az istenséggel való kapcsolat
folytonosságát fenntartja, aki az embert Isten előtt, s az Istent
az ember előtt képviseli.
A ksátrija nem a dharmát, hanem a kámát jelenti, az örömet, az
élet mozgékonyságát, színeit, érzéseit, szenvedélyeit. A lovag
nem a szellem, hanem a heroikus lélek. A lélek, amikor a földtől
elszakad, első elváltozásában hősiessé válik. Ez a sulphur, a tűz,
ez a szabad és égő lobogás, a ksátrija. Ha a lovagi rend a brahmantól
eloldódik, sudrává, szolgává lesz. A lovag hierarchikus léte kizárja
a despotizmust. Földi eszközökkel ő szerez érvényt a világtörvénynek,
amely mindig szellemi. A lovag jelképe: a kard; a kard nem más,
mint a logosz, a szó, a cselekvő ige, a szellem megnyilatkozása,
de a tevékenység világában, mert a kard az abszolút aktivitás jelképe.
A kard a tevékeny szó eszköze, amit a lovag a szellemi kaszttól
kap mint szakrális eszközt, hogy vele a törvényt megvédje.
A vaisja a gazdasági rend, az artha, a haszon rendje az anyaggal
érintkezik, a földet műveli, az élet eszközeit készíti, kereskedik.
Feladata, hogy az életben az anyagi bőséget és termékenységet fenntartsa.
Ezért a tamasz a sötét és rejtélyes anyagi termékenység hordozója.
A vaisja a kötött rend: köti a tulajdon, a vagyon, a haszon, a
föld. Ez a nehéz, a földszerű, az anyagi kaszt.
Az őskori hagyomány a négyes számra alapított hierarchiát is ismeri.
Ezt az értékrendet a négy juga, a négy világkorszak analógiájával
érti meg. Az aranykornak megfelel a brahman: az isteni léttel való
teljes egység, az abszolút szellemi uralom. Az ezüstkornak megfelel
a ksátrija: amikor fellép az emberi Én külön akarata, a szenvedély.
A rézkornak megfelel a vaisja: amikor az ember már elanyagiasodik,
de még a dharma rendjében él. A vaskornak megfelel a sudra: a szolgaság.
Kínában a királynak négy segédje van: Si Tu, a tanítás mestere,
aki a tavaszt jelenti – Si Ma, a kard mestere, aki a nyarat jelenti
– Si Kan, a földek mestere, aki az őszt jelenti – Si Kung, a munka
mestere, aki a telet jelenti. Mert a szolgaság, a sudra, ahogy
a hindu hagyomány mondja, csak a munka mestere, semmi egyéb.
A négyes számnak felel meg az őskori közösség vertikális rendje,
a négy asrama. A négy asrama az egyes ember életsorsának körén
belül az élet négy alapvető értékfokozata:
Az első fok a tanítvány, a brahmacsarja. Brahmatanítványnak hívják,
mert minden ifjú a tanító pap közvetítésével tulajdonképpen Brahmantól,
a legmagasabb istenségtől tanul.
A második fok a grihaszta, a családfő. Amikor valaki megtanulta
azt, amit az emberi lénynek meg kellett tanulnia, az életet továbbszövi,
családot alapít, az állam kormányzásában részt vesz, aszerint hogy
melyik kaszt tagja, pap, kormányzó, kereskedő, földműves, mesterségét
gyakorolja, tökéletesíti és gyermeket nevel. Az emberek többsége
feljebb sohasem kívánkozik. Az emberi sors itt, a grihaszta fokozatán
is lehet tökéletes, szép és teljes.
Ha azonban magasabb fokozatot óhajt elérni, az erdőbe vonul. Ez
a vanaprasztha, az erdei remete. Idejét szemlélődéssel, további
tanulással és aszketikus gyakorlatokkal tölti.
Ha még feljebb kívánkozik, minden vagyonát elajándékozza, darócruhát
ölt, a vezeklő csészéjét, egyetlen tulajdonát övére akasztja és
vándorol. Az út árkában alszik és könyöradományokból él. Rendesen
még nevét is megváltoztatja. Ez a szannjaszin.
5. A kétszerszületett. A tisztátalan
Az emberi közösségnek
eredetileg három értékfoka volt, s ezek az értékek a világ egyetemes
szakrális rendjének feleltek meg. A legalsó értékfokozat, a vaisja
azonban az idők folyamán kettévált, és így keletkezett a „negyedik
kaszt”, a sudra. A beavatott közösségnek a szolgaság, a sudra nem tagja.
A szolgaságról egyetlen archaikus törvénykönyv sem úgy beszél, hogy az
a közösségnek egyenjogú része. Platón is csak mellékesen említi meg,
mint Manu. A sudra iránt a magasabb kasztok magatartása: a távlat és
a könyörület. A sudra az eszköz, Brahman isten lába, az anyagtól még
nem szakadt el teljesen. Ezt a megkülönböztetést Manu törvénykönyve azzal
teszi meg, hogy azt mondja: a közösség tagja csak a dvidzsa, a kétszer
született ember lehet. Az egyszer született csak az anyagban születik,
és a szakrális közösségnek tagja nem lehet. – Az archaikus közösségnek
alig van ténye, amit a történeti ember kevésbé ért, mint a sudra
kizárását az áldozati rendből. A meg nem értés oka mindenekelőtt
az, hogy a történeti ember a hierarchia iránt eltompult, és nem
tudja, hogy a szakrális életrendnek nem emberi, hanem transzcendens
eredete van. A második ok nem metafizikai, hanem társadalmi és
lélektani természetű. A történeti ember lefokozott éberségében
nem hajlandó és nem is képes megérteni, hogy az apokaliptikus korban
szükségképpen minden emberi közösségnek kell hogy legyen és van
is sudrája, sőt avarnája (kaszton kívülije) és csandalája (tisztátalanja,
kiközösítettje) is. Minden társadalom kivétel nélkül törvényes
és törvénytelen tagokból áll.
A szakrális őskori rend a sudrát csupán eszköznek tartja, amellyel
valamit végrehajt és megtesz. A lovagi közösségben, mint Platónéban
is, a tisztátalanok a rabszolgák, akiknek a közös sors irányításában
szavuk nincs. A polgári-gazdasági közösségben a tisztátalanok az
úgynevezett „szegények”, akiknek nincs módjuk rá, hogy a közösségben
mint a nagy gazdasági vállalkozásban tevékenyen részt vegyenek,
s ezért nincs szavuk. Végül a kevert közösségben a tisztátalanság
változó és meghatározatlan valami, amit néha vallásfelekezethez,
néha nemzetiséghez, néha fajhoz, néha politikai magatartáshoz igyekeznek
kapcsolni. Kiközösített mindig van, akárhogyan is hívják: protestánsnak,
hugenottának, proletárnak, burzsoának, zsidónak vagy másnak. Minden
közösségnek van „tisztátalanja”, csak a nem hierarchikus közösség
a tisztátalanság bélyegét egy bizonyos emberi csoportra nem az
egyetemes rend, hanem a történeti szenvedély értelmében üti rá.
Az őskori közösségben a brahman, a ksátrija, a vaisja a szakrális
rend tagjai, mert e kasztok tagjai nem csupán az anyagban születnek
meg mint test, hanem a beavatás révén még egyszer az isteni értelem
rendjében. Ezért lehet a közösség tagja csak kétszer született:
dvidzsa. Beavatáskor az ember megtudja, hogy nem az alap a fontos,
amin áll, hanem a szellemi szál, amin függ. Megtanulja, hogy –
mint Manu mondja: „Jobb a világra egyáltalában meg se születni,
mint benne alacsonyrendű, vak, ostoba, értelmetlen, zavaros életet
élni, s a nagy igazságok tudásában nem részesülni.”
Beavatáskor az ember megtanulja testét tisztán tartani, az egyszerű
ételeket elkészíteni, az egészség szabályaira ügyelni, a káros
és tápláló ételeket megkülönböztetni, a tiszta erkölcsre vigyázni,
szellemben elmélyedni, meditálni, a komoly szóra hallgatni, az
anyag és az érzékek csábításától óvakodni. Az ember megtanulja,
hogy a testileg tiszta élet összefügg az erkölcsileg tiszta, s
ez a szellemileg tiszta élettel. Megtanul higgadtan és értelmesen
beszélni, mert „minden értelem, eszme, szándék, terv, érzelem,
tudás, mind beszédbe öltözve jelentkezik. Aki a beszédet nem becsüli,
nem tanulja, nem fejezi ki magát röviden, okosan, szépen, egyszerűen,
komolyan, az semmit sem ért és nem is vehet komolyan”.
Az emberiségnek pedig minden időben van része, amely ezeket a törvényeket
magára kötelezőnek nem ismeri el. Ezt nevezi a hindu hagyomány
csandalának, kaszton kívülinek. Csak az ösztön szavára hallgat,
az illemmel nem törődik, a tisztasággal, az erkölcsi érintetlenséggel
szintén nem, a szokásokat, az udvariasságot nem tiszteli. Elragadtatja
magát, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, s ezért még csak
szégyent sem érez, testi vágyait kiéli, sőt még kérkedik is azzal,
hogy gátlásai nincsenek, szennyes szavakat, durva és bárdolatlan
hangot használ. Ezt az embert nem az értékek rendje ítéli arra,
hogy a szakrális közösségnek tagja ne lehessen. Ez az ember maga
helyezi magát törvényen kívül. Nem azért tisztátalan, mert ezt
valamely törvénykönyv önkényesen így állapította meg, hanem azért,
mert ez az ember a tisztátalanságban van otthon, oda való, ez a
világhelye és ott érzi magát jól. Csak egyszer születik, az anyagban,
s ezzel tökéletesen meg is van elégedve, és a magasabb rendbe való
fölemelkedés vágya benne fel sem ébred. A szellem magasrendűségéről
sejtelme sincs, és ha róla hall, hitetlenül áll, vagy gúnyolódik.
Életének magas célja a bő táplálkozás és a hosszú alvás, mint a
kutyának. Ezért volt az őskorban jelképe a tisztátalan és szégyentelen
állat: a kutya.
A beavatás lényege végül is semmi más, mint az a belátás, hogy
a magasabb rendű élet alapja: az önmegtagadás. Ez a tapasz, az
önmegtagadás avatja az emberi életet szakrálissá. S ez az, amit
a csandala nem ért és nem akar érteni, amit nem hisz és nem tud
elhinni. A csandala az ösztönöket szabadon ki akarja élni. Ezért
válik tisztátalanná. A hierarchikus közösség szava ezért: a törvény;
a csandala szava ezért: a korlátlan kiélés.
Ennek a tömegnek jelenléte a közösség számára állandó veszély,
és a közösséget csak a szakrális rend gondos fenntartása őrzi meg,
hogy a sötét tisztátalanság lent maradjon, lenyomva, fékentartva,
mert ha a tisztátalanság feltör, iszapjában az egész közösség elmerül
és megfullad. A tisztátalanságot az egyes embernek önmagában és
a közösségnek a társadalmi rendben szigorúan féken kell tartania,
mert jaj annak, amelyben a tisztátalan szóhoz jut, és százszor
jaj annak a közösségnek, amelyben a tisztátalan, aki nem ismeri
a szellemet, a függőséget, aki nem látja az értékrendet, vezetővé
válik.
6. A hierarchia és a négy juga
Amikor a Li Ki azt mondja: „A rendezett közösség jele, ha a miniszter
hűséges, a hivatalnok megbízható, a nép őszinte, a munkás egyszerű,
a kereskedő becsületes, a leány szűzies, az asszony alázatos” –
tulajdonképpen hierarchiát mond ki. Amikor Lao-ce a taót, Zarathusztra
az asát, Platón az alétheiát, Püthagorasz a számok örök rendjét,
Manu és a Véda a ritát kimondja, tulajdonképpen mindegyik hierarchiát
mond ki. A hierarchia nincs egyetlen alakhoz kötve. Az egyik a
három gunán épül fel, a másik a négy korszakon, a harmadik a kettes
számon. Egyiptomban a közösség a Tízen nyugodott, mint Iránban
a tíz Amsaszpandon és Palesztinában a tíz Szefiroton.
A hierarchia a Véda-szmriti szerint nem egyszerre alakult ki. Az
aranykorban a lét arany volt, és csak szellemi ember, brahman élt.
Az ezüstkorban született a ksátrija, a lovag. A rézkorban született
a vaisja, a gazdasági kaszt embere. A vaskorban, a kali-jugában,
a sötét korszakban született a sudra. A kasztoknak szerepe éppen
ezért csak a kali-jugában lenne, de a sötét kor éppen a rendetlenség
és az értékek felbomlásának kora, amikor a lelkek nem saját kasztjukba
születnek, és nem ott élnek, ahol természetük szerint helyük lenne.
A korszak végén az egész emberiség kaszttalanná lesz, és a közösség
teljes egészében tisztátalanná válik. Ennek a korszaknak kezdete
volt az időszámításunk előtti hatszázas év.
