(részlet a Scientia Sacra 1. második kötetéből)
1.
A misztikus hegyibeszéd
A Corpus Hermeticum XIII. fejezetének címe: „Misztikus Hegyibeszéd”.
Hegyibeszédnek azért hívják, mert bár hegyről szó sincs, a hagyomány
a tanítvány beavatását általában a Szent Hegyre való felkapaszkodás
jelképével fejezi ki. „Epi tész tou orousz metabaszeósz.” A hegy
Görögországban az Olümposz, keleten a Szinai, Tabor, Iránban az
Albordj, Indiában a Meru. Európai, tibeti, amerikai indián Szent
Hegyek neve általánosan ismert.
A dialógusnak két szereplője van: Toth
és Hermész. Az előbbi a tanítvány, az utóbbi a mester. Hermész ősegyiptomi
név hellenizált alakja. Erről a személyről csak annyit kell megjegyezni,
hogy amint az őskorban mondották, Szet nemzetségéből származott.
Szet Ádám és Éva harmadik fia, az első emberiség harmadik sarja.
Káin a földi ember, az alulról felébredt lény, mint később a
gnosztikusok tanították: az elromlott egyház. Egyház (ekklészia) alatt
nem számbeli sokaságot értettek, hanem a kiválasztottak spirituális
közösségét. A régiek kifejezései csaknem kivétel nélkül minden
esetben spirituális esszenciákra vonatkoztak, mint például a politeia is:
nem államot jelentett, hanem mai kifejezéssel kollektív pszichét.
Káin a földies, anyagi ember megromlott spiritualitásának jelképe,
akinek áldozati füstje a föld felé hajlik. Ábel a felülről jött
ember, az égi egyház jelképe. Káin gyilkossága az ősidőkben,
a primér emberiségben elkövetett eseményre mutat, amikor az anyagi
ember az égi embert legyőzte. Szet, a harmadik fiú sem az alulról,
sem a felülről jött, hanem az igazi ember, sem ördög, sem angyal,
hanem az ember, a középlény, a humánum jelképe. Szetben, bár
az anyag az uralkodó, de él a szellemvilágból hozott nagy misztériumok
emléke. Szet nemzedéke nem rendelkezik Ábel égi természetével,
de nincs meg benne Káin nehéz anyagiassága, mohó és sötét hús-vér
szenvedélye. Szet utódai visszanyúlnak Adam Kadmon világába.
Ők az emberiség tanítói és felébresztői. Próféták, törvényhozók,
főpapok, pátriárkák. Az őskor legismertebb Szet utóda Hénok,
az apokaliptikus látnok. Szet nemzedéke a Fény ösvényén a vezető;
„ezen az úton nem a tanítás maga a fontos, hanem a tanítás által
felébresztett kiszámíthatatlan belső átalakulás”. Szet rendelkezik
egyedül azzal a tudással, amely „megszámlálhatatlan tetten, jelen,
képen, jelképen át az Egységbe visszavezet, s amely érezni tudja,
hogy az ember mit veszt, ha az Egységen kívül él”.
Káin, Ábel, Szet neveken nem szabad személyeket, még kevésbé történeti
személyeket érteni. A nevek éppen úgy, mint a szavak, csaknem kivétel
nélkül spirituális esszenciákat jelöltek meg. Manu a hinduknál,
Buddha, Bodhiszattva, Tulku Indiában és Tibetben, Zarathusztra
Iránban, Toth és Hermész Egyiptomban spirituális esszencia volt,
nem pedig történeti emberi Én. A történeti ember ezeket az esszenciákat
csak megszemélyesítette. Az esszenciák az emberekben inkarnálódtak.
Káin, Ábel, Szet inkarnációi pedig nem jelentették azt, hogy Ádám
és Éva gyermekeinek személyes, individuális Énjei újra megszülettek,
hanem azt, hogy ősi és örök szellemi esszencia valamely emberi
lényben ismét földi alakot öltött.
Hermész, mint a nagyon régi egyiptomi hagyomány tanítja, Szet nemzedékéből
származott, és az özönvíz után ő volt az, aki a kozmikus katasztrófa
előtti tudást átmentette és először tanítani kezdte. Hermész azóta
éppen olyan spirituális esszencia jelképe lett, mint amilyen Szet:
a beavatott, aki az ősi hermészi tanítást továbbadta, abban Hermész
inkarnálódott, az Hermész volt.
A dialógusban Hermész, a tanítvány Tothot felvezeti az iniciáció
szent hegyére. A tanítás magja: az újjászületés. A párbeszéd természetesen
a beavatásnak csak egyetlen fokozata. Az előbbi fokozatokat: az
elmélyedésről, a morális tisztaságról szóló beszédeket feltételezi.
Ezúttal döntő mozzanatról van szó: a tanítvány a misztériumra felkészülten
most először kell hogy szemét befelé fordítsa. Ez a metanoia fordulata.
Az elmélyedésnek, a rítusoknak, az önmegtartóztatásnak, a szigorú
morális fegyelemnek önértéke tulajdonképpen nincs. Mindez csak
arra való, hogy az embert a metathesziszre, az átlépésre,
az anyagi világból a szellemvilágba való áthelyezésre alkalmassá
tegye.
A megvilágosodás az emberi lény takaróinak tisztaságától függ:
a kosának és a májának átlátszónak kell lennie. Ezért kell morálisan
tisztán élni. Porphüriosz azt mondja: az istenek addig nem jelennek
meg, amíg a lélek nem tiszta, vagyis amíg a démonokat az ember
nem űzte el. A morális fogadalom, a tisztaság, a szüzesség, az
aszkézis arra való, hogy az ember és az anyagi természet kapcsolatát
meglazítsa és a természetfölötti tapasztalatra érzékennyé tegye.
A cél: az érzékenység. Ezért mondja Pál apostol a Zsidókhoz
írt levelében: a hit által elragadva. A hit szó mai alakjában
alapvető félreértésre ad alkalmat, s ez századokig visszamenően
az egész vallást fenekéig felkavarta. A hit nem intellektuális
vagy érzelmi vagy bármilyen emberi szellemi vagy lelki tevékenység:
hanem természetfölötti tapasztalat és emberfölötti érzékenység.
„A hit nem áll szemben a tudással, szól Saint-Martin, a hit mágikus
aktus, nem tudás.” A hit természetfölötti hangoltság és érzékenység
és nyíltság és képesség arra, hogy az ember az anyagi természeten
túl fekvő világokban tájékozódjék. S ezért a görög pisztiszt
a hit szó nemhogy rosszul, de egyáltalában nem fejezi ki. Pál apostolnak
tanítása a hitről, amely üdvözít, a természetfölötti hangoltságra
vonatkozik, nem a vak elhivésre. A hit az a magasabb tapasztalat,
amely az embert a metanoiára, a nagy megfordulásra, a metathesziszre,
a nagy átlépésre alkalmassá teszi. Ezért mondja Saint-Martin a
hitet mágiának. A hívőben rejtett, mély, de döntő eltolódás következik,
mert „az embernek, aki útját Isten felé vette, a fizikai sejtekig
menően tökéletesen meg kell változnia”.
2. Széth-hagyomány. A dialógus
Az iniciáció nagy fordulata: a befelé való megnyílás. Ennek intellektuális
előkészítése: az Egységélmény. Az Egységből érti meg a tanítvány
a változatlan és megváltozhatatlan, örök, halhatatlan valóságot.
Azok a mondatok, amelyek ebben az értekezésben az Egy halhatatlan,
örök voltáról szólanak, behelyettesíthetők lennének a Védának az atmanról,
a Ji kingnek a Jiről, a Tao te kingnek a taóról, a Kabalának
az Egyről vagy az Alefről szóló részeibe. Ha
az egységélmény elég erős, a tanítványban halvány fény kezd derengeni
arról, hogy a testi szemével látott érzéki sokaság merő varázslat.
A valóság: az Egy. Ebben a pillanatban felkiált: „Atyám, látom
a mindenséget, látom önmagamat a láthatatlanban.” Mire Hermész
így szól: „Ez, fiam, az újjászületés.”
Az iniciáció nem ezzel az értekezéssel kezdődik és nem ezzel végződik.
A befelé fordulás a legnagyobb lépés – a döntő küszöb. De ahogy
nem az első, az utolsó sem. Itt a tulajdonképpeni lét kezdődik.
A „hit”. A természetfölötti érzékenység most ébred fel. A tanítvány
csak most törte át a zárt életet és lépett a nyílt létbe.
A beavatás mágikus technikájának első lépése az, hogy a tanítvány
egész figyelmét világon kívül levő pontra irányítsa. Ennek az extramundális
pontra való koncentrációnak hatása az, hogy ha az emberi tudat
az egyre nagyobb feszültség és szándékos fegyelmezés hatása alatt
az érzéki valóságtól egy pillanatban végre elszakad, legyen mibe
kapaszkodnia. A világon kívül levő pontra szükség van, mert az
érzékek világából az embert csak az ragadhatja ki, ami ténylegesen
az érzékek világán kívül fekszik. „Csak ami az Éntől teljesen és
tökéletesen különbözik, az szabadíthat meg és szabadíthat fel.”
A pillanat jelentősége hallatlan, a lélek egész sorsára kihatóan
mély, döntő és alapvető. Mert az emberben nem valami új és eddig
nem ismert tudás nyílik meg, hanem megnyílik a „lélekbe írt legelső
tudás” – az a bizonyos tudás, amit Hermész Triszmegisztosz „az
éterbe írt”. A lélek ebben a tudásban feleszmél lényének eredetére
és igazi valóságára. Felébred arra, hogy „az ember csak másolat,
az eredeti: Isten”. Ez a szent tudás és ez a szent tudomány. Ez
minden beavatás eleje és vége és tulajdonképpeni értelme. Ez az,
amit Indiában Adhjatma vidjának neveznek. Manu azt mondja:
„Aki ezt a tudást nem ismeri, annak minden tette és gondolata belül
üres... Csak aki ezt a tudást ismeri, az vezethet eredményesen
hadsereget, az mondhat ítéletet igazságosan, az uralkodhat dicsőségesen.”
A jelen percben erről csak ennyit: az önfegyelem, a lemondás, a
böjt, az aszketikus gyakorlat, az ima, a meditáció és a beavatást
előkészítő egyéb eljárás az, amit az alkimisták tűznek hívnak;
szanszkrit nyelven: tapasz, önmegtagadó lángolás. Az aszketikus
élet nem egyéb, mint az emberi lélekben a tűz kozmogóniai elemének
felkeltése. A tűz az, ami a világegyetemben a dolgokat „teremti”.
A tűz, Hérakleitosz és Jakob Böhme tüze, illetve a logosz, a világokat
teremtő elem.
Az aszkéta magában a tüzet fellobbantja, s az emészteni kezdi.
Közben egész erejét a világtól független pontra irányítja. A pont
elementáris őskép. Ilyen őskép Thalész vize Anaximandrosz apeironja,
Püthagorasz száma, Konfu-ce Közepe, Lao-ce taója.
A filozófiatörténet ezeket az extramundális ősképeket princípiumoknak
nevezi. Princípiumról szó sincs. Az ősképek nem elvek, hanem értelmek.
Az értelmek pedig nem állnak külön: „Minden értelem magában tartja
az összes többit” (Saint-Martin). Az elementáris ősképek logoszok,
vagy ahogy a hinduk mondják: maha vakjanok, az örök bölcsesség
nagy szavai, teremtő elemek, hieroi logoi, mint a püthagoreusok
tartották. „Szent tűz”– gondolatok. Nem princípiumok, mert nem
állnak egymástól elkülönítve, függetlenül, és nincs egyedülálló
jellegük. Értelmük csak együttesen, a „dolgok teljességében” (pléróma) van,
mert a dolgok teljessége az, ahol a világ minden ideája, az intelligibilis
kozmosz minden archetípusa együtt él.
3. Mágikus technika
Az aszketikus tűz és a világon kívül levő pontra való koncentráció
az emberi lelket lassan az érzéki világról lefejti. A nagy lépés,
amikor a leolvadás olyan mérvet ölt, hogy a lélek az anyagi természetről
leszakad. Ebben a percben a lélek az anyagi világot, amelyet az
egyetlen valóságnak tartott, lába alól elveszti. Az iniciáció első
és legnehezebb pillanata ez: a vákuum. A lelket az anyagi világból
kitépték. Az érzéki világból kilép. A tudatnak nincs mibe kapaszkodnia.
A külső tapasztalat megáll. Ez a tudatszakadás pillanata.
Most, hogy a tudat folytonossága megszakadt, a résen át szóhoz
jut benne az, ami a tudatnál elemibb. Európában ezt a mozzanatot
tévesen értelmezték s ezt helyre kell igazítani. Úgy tüntették
fel, mintha itt a tudatalatti világ törne be – de mindenesetre
a „tudattalan”. A hiba az, hogy a tudattal szemben csak annak tükörkonstrukcióját,
a tudattalant vették fel. A tudat az anyagi világhoz tartozó szerv.
A tudattalan legnagyobb része azonban szintén az. Ez a tudatalatti
Én. Ez a szamszára-Én, a Vándorló, a Tévelygő – ez éppen az, akitől
a beavatás alkalmával az aszkéta meg akar szabadulni. A tudat folytonosságának
megszakadásakor nemcsak a tudatalatti, hanem a tudatfölötti Én
is betör. A tudaton kívül ugyanis van valami, ami fölötte, és van
valami, ami alatta van. A könnyebbség kedvéért ezeket a valamiket
Éneknek is lehet nevezni. A tudatos, testi, nappali, tapasztalati,
individuális Én alatt levőt tudatalatti, kollektív Énnek kell mondani;
ez az, amit a modern pszichológia ismer. Az individuális Én fölött
levő: az univerzális Én; ezt a modern pszichológia nem ismeri.
Amit a modern pszichológia nem tud s ami fölött nem uralkodik,
amit az őskor mesterei ellenben nagyon is tudtak: a vákuum pillanatában
az iniciáltban nem a tudatalatti, hanem a tudatfölötti Ént kell
szóhoz juttatni. Az extramundális pontra azért van szükség, hogy
amikor az emberben a vákuum megnyílik s amikor maga alól a talajt
elveszti, ez a világon kívül fekvő abszolút pont magához rántsa.
Ilyen pont híján a tudat folytonosságának megszakadása beláthatatlan
veszély lenne. Az őskori mester mágikus technikája tudja ezt; ismeri
a módszert, amellyel az emberben a tudatfölötti, a szubjektív Ént,
a felsőbbrendű Ént, a pratjagatmát, az „isten”-t fel lehet
ébreszteni. Ha a tudatalatti Én tör elő ez a legtöbb esetben végzetes;
ha a tudatfölötti Én tör elő: ez az újjászületés. A tudatfölötti
Én pedig a szubjektív szellem. Mert amit az iniciáció céloz, az,
hogy az emberi lelket az anyagi természet zárt kötelékéből, a szamszárából,
a szükségből kiszabadítsa és az egyetemes létet számára megnyissa.
Ez a kaivaljam, az ős Egy realizálása, a világegyetem egységébe
való beleolvadás.
Az egyetemes létbe csak a szubjektív tudatfölötti Én léphet. Ez
az Én az univerzális szellem hordozója, a mindentudó, az éber,
a világosság – az „isteni”. Ez az Én nem tapad az anyag sötét képeihez
és az ismétlés emlékeihez, a tévelygéshez, mint a tudatalatti.
A hindu hagyomány megkülönböztetése ezen a helyen a következő:
a bheda-buddhi a sokaságban él és a sokaságot látja; az abheda-buddhi a
sokaságon túl az Egyben él és az Egységet látja. Ez az intellektuális
intuíció két fajtája. Az abheda-buddhi az elsődleges. Ez az őslátás. Hen
panta einai, mondja Hérakleitosz. Ez a beavatott látása, ez
az isteni látás, a természetfölötti, a valóságos, az abszolút,
az igaz, az örök, az éber, a szakrális látás. Ezt a szakrális abszolút
látást hívja az archaikus görög nyelv teóriának. Ez a bölcsesség,
a tisztánlátás, az istenlátás. Az ember látja és elolvassa a titkot,
amit Hermész Triszmegisztosz az éterbe írt. Ez a ta-va, a misztikus
mélylátás, amint a tibetiek mondják.
Az Én a világon kívüli pontra való koncentráció útján az anyagi
természetből kirepül és a világon kívül fekvő ponton megnyugszik.
Innen, erről a pontról a léleknek most már világos és kigyulladt
betekintése van önmagába és a világba. Megszabadult. Mindazt, ami
történik, megjelenik, van, ellenőrizni tudja. Van mértéke. Van
logosza. – Mert a logosz az archaikus görög nyelvén mértéket is
jelent. A világon kívül áll és nincs érdekelve többé. Független
távlata van, és biztos mértéke. Ezt jelenti a tao, a Közép, a logosz,
a víz, az apeiron. A lélek önmagáról az anyagi természetet lefejtette
s az anyagból önmagát kiemelte.
4. Befelé és kifelé
Nemcsak Hermész Triszmegisztosz értekezése, hanem a hagyomány
minden irata, amikor emberről szól és az ember szót kiejti, soha;
egyetlenegyszer sem beszél az individuális Énről. Az ember mindig
az ember, éspedig nem az általános ember, a mindenki, hanem az
egyetemes ember, a homo aeternus, akinek az individuális
Én csak részleges megjelenése éppen úgy, ahogy megjelenése ennek
a történeti korok emberisége, a sok nemzet, nép és faj. Ezt a tényt
nem szabad elfelejteni. Az ember szó nem azt jelenti, hogy ez általában
és kivétel nélkül mindenkire, hanem azt, hogy az örök emberre vonatkozik.
Az őskori antropológia nem az adott és a történeti időben élő embert (dzsiva) látja,
hanem a homo aeternust.
A második megjegyzés szintén fontos. A befelé fordulás nem azt
jelenti, hogy a kifelével ellenkező irányba. Az extramundális pontról
szóló kép a megértést megkönnyíti. A lélek az érzéki természettől
elfordul: elkezd azon túl látni – úgy, ahogy az értelem túllát
az egyes dolgokon és összefüggéseket tud megállapítani – úgy, ahogy
az intuíció, amely villámszerűen világösszefüggéseket lát meg.
Elkezd alá és fölé és belélátni. Mert az emberfölötti Én, az örök
Ember, a halhatatlan lélek; az emberben élő isteni Én nem belül
van, hanem belül, felül, kívül. Ez a mag, a rejtett lény. A belső
nem a külső tükörkonstrukciója, hanem az érzék- és természetfölötti
világ.
Ha most valaki a lélek elfordulásával az örök embert, az univerzális
Ént magában fölfedezi és önmagában realizálni kezdi, a kozmikus
tudat benne földereng. Ez a tudat nem a tudatalatti és tudatfölötti,
hanem az „isteni ember”, vágy a „felsőbbrendű ember” lappangó lehetősége.
A tudat földerengése nemcsak szemléletet jelent, hanem magatartást
is, példát is, ideát is, ösztönzést is, világosságot is. A kozmikus
tudat az emberi élet színvonalát fölemeli úgy, hogy az anyagi természetből
kitépi és a létbe átviszi. Az autonóm anyagi ember a természetben,
az életben egocentrikus; a beavatás után az ember a szellemi világban
teocentrikus; ez a teonóm, az örök ember.
Így jut el az ember a nagy lépéshez, amit a hermetikus értekezések müsztérion
megának neveznek. A beavatás első foka a tanulás; a második
fok: a látomás, az örök ember víziója; a harmadik fok: a részesedés.
Az individuális Én az örök emberrel egybeolvad. Ez a vákuum negatív
megrázkódtatása után a pléróma – a lét teltségének pozitív élménye.
Csak akiben a kozmikus tudat éberen él, jut el ide, ahol a sors
megoldódik és feloldódik – lüszisz tész heimarmenész.
Ez a beavatás nagy eredménye.
A tanítványnak első lépésekor választania kellett a földi gyönyörök
útja (pravritti-marga) és a szent út (nivritti-marga) között.
A szent utat választotta. A gyönyörről le kellett mondania. A földi
Énnek az aszkézis tüzében, a tapaszban, az önmegtagadásban el kellett
égnie. Most a szent út megnyílt. Az anyagi természethez ragadt
sors róla leolvadt. Ez az élmény olyan intenzív, hogy minden utána
következő mozzanat ebből indul ki. Ez az újjászületés. Ez a müsztérion
mega, a misztériumok legnagyobbika. Ez a szellemi ember életének
kezdete. Ez a megrázkódtatás, amiről Platón azt mondja, hogy a
filozófia kezdete: mert a thaumadzein szó ezt a megrendült felébredést
jelenti, nem pedig, mint az újkori tudomány hiszi, az egyszerű
„csodálkozást”.
A beavatott előtt végül megnyílik az anyagi természet zűrzavaros
és felületes, nyelveken, fajokon, nemzeteken nyugvó közössége fölött
az új egyetemes emberi közösség. A hermetikus hagyomány ezt az
új, „az isteni szellemben találkozó” közösséget logosz-fajnak nevezi.
A logosz-faj emberei Tothok és Hermészek és Bodhiszattvák és tulkuk
– Szet utódai. Számukra a közösség alapja nem faj, nyelv, nemzet,
vér, hanem mind ennél mélyebb és elsődlegesebb: együtt vannak kezdettől
fogva az isteni szellemben, összekötve az örök szálaival, megszentelve
a logosz misztériumában. Az emberi közösségek felbomlanak, nemcsak
a halálban, hanem az időben is. Mulandó közösségek ezek, nem valódi
egységek, csak az Egy tökéletlen másolatai. A nagy közösség, a
logosz-faj közössége: az egység az örök szellemben. Ez az abszolút,
a valóságos, a meg- és feloldhatatlan: az ekklészia.
5. Részletes magyarázatok
A részletekre vonatkozó magyarázatok a következők: A Triszmegisztosz
elnevezés az első Hermészre vonatkozott, aki a vízözön előtti őstudást
átmentette és a vízözön utáni-emberiségnek először tanította. Ugyanakkor
azonban a Triszmegisztosz beavatási fok, éspedig a beavatási fokok
legmagasabbika.
Az „anyag, amely az érzékeken túl van” a primér természet, a még
nem elanyagiasodott természet.
Az Isten fia kifejezése valószínűleg gnosztikus eredetű. Keleten
a Világ fia, a Világegyetem fia alakjában használatos.
„E fajnak tanítása nincs, de ha ő akarja, Isten emlékezetét helyreállítja.”
A logosz-fajról van szó. A logoszt nem lehet tanítani. A beavatás
nem tanítás. Amit az ember megtanulhat, csak anyagi tudás, szanszkrit
nyelven vidnya, tibeti nyelven rtogszpa. A beavatás viszont felébreszt;
az éberség szanszkrit nyelven vidja, tibeti nyelven rtogszpa. A
tudás könyvből meríthető, szobában, asztal mellett elsajátítható.
Az éberség nehéz és veszélyes aszketikus eljárások útján csak vezető
– Hermész, guru – segítségével szerezhető meg.
„Olyan testté változom, amely nem halhat meg soha.” – Ezt a halhatatlan
testet hívják Egyiptomban száhunak. A Kabala szerint az emberi
testben a gerinc közepén elpusztíthatatlan kis csont van, ez a
halhatatlan test csírája, s a test feltámadásakor ebből sarjad
ki.
„Álmodik alva, de álomtalan” – célzás a tudat magasabb állapotára.
Ez az, amit később sokszorosan eksztázisnak hívtak. Az ember olyan,
mintha álmodna, mert az anyagi valóság számára elveszett, de nem
álmodik, hanem: lát.
A Véda-szmriti három gunája: a tamasz, a radzsasz és
a szattva tulajdonképpen három beavatási fokozat. Amikor
az ember elmerül a sötét, sűrű anyagban, a tamasz uralkodik rajta;
mikor a tűz benne kigyullad, a radzsasz szenvedélye ég; mikor átlépett
a misztériumok legnagyobbikán, ez a szattva állapota.
Püthagorasz fokozatai: az első az előkészület – a gondolkozás átszellemítése;
a második a megtisztulás – ez a morális fegyelem, a tapasz,
az aszkézis; a harmadik a tökéletesség – ez már ezoterikus fok;
a negyedik a theophania az isteni erők realizálása: a megvalósulás.
A befelé fordulás értelmezéséhez: az egyéni törekvés, az individuális
becsvágy, ha tanulásban, alkotásban, cselekvésben nyilatkozik meg,
mindig az anyagi ember szintjén marad, legfeljebb a többi embert
megelőzi. Művészek, államférfiak, gondolkozók fejthetnek ki olyan
tevékenységet, amellyel minden élőlényt maguk mögött hagynak, s
így, mint mondják, korukat megelőzik. Az utána következő nemzedékek
azonban elérik. Miért? Mert az individuális tevékenység soha az
anyagi és történeti szintről fölemelkedni nem tud.
A befelé fordulás, helyesebben: a természetfölötti világ felé fordulás
iránya nem a történeti úttal párhuzamos, hanem arra merőleges.
Ez az univerzális törekvés, amely vertikális kiemelkedést jelent.
A logosz-faj emberei történetfölötti lények, akik az időből vertikálisan
kitörnek és a természetfölötti világ egységében élnek. Ez az ekklészia.
A Corpus hermeticumnak a tizenkét hóhérról (a beavatás
tizenkét akadályáról – tudatlanság, csüggedés, mértéktelenség,
érzékiség, igaztalanság, bujaság, csalás, irigység, álnokság, harag,
elhamarkodottság, gonoszság) szóló képe betekintést nyújt a beavatás
belső munkájának határtalan bonyolultságába és nehézségébe.
Az individuáció tulajdonképpen nem egyéb, mint hogy: az embernek
sok időre van szüksége. Annyira, hogy bármennyi fölött rendelkezzék
is, mindig kevés, s ez mindig „idő előtt” elfogy. A beavatás az
időt meghosszabbítja, a léleknek megmutatja, hogy lénye időfölötti,
örök és halhatatlan. E pillanattól kezdve a lélek nem fullad többé
ki abban a reménytelen sietségben, hogy önmagát utolérje. Nem áll
többé az egyhelyben sietés szörnyű állapotában. Tudja, hogy nem
késhet el és nem késett el.
A Tizenkettő nem egyéb, mint az anyagi világban élt élet jelképe:
a Zodiákus. A Tíz pedig a természetfölötti világ: Iránban tíz Amsaspand
van, Júdeában tíz Szephirot; Püthagorasz számrendszere tízes. Egyiptomban
tíz a teljesség jelképe. A Tizenkettő és a Tíz egymással olyan
viszonyban áll, mint a világ (az anyagi természet) és a szellem
(abszolútum). Itt a kör négyszögesítésének okkult problémája.
6. Az újjászületés
Az
Ember pásztora, Poimandrész, a hermetikus hagyomány
legjelentékenyebb értekezése, a genezis víziója. Az értekezés XXI.
pontjának passzusa, amely az újjászületéssel kapcsolatban a szülőkről
beszél, részletesebb magyarázatot kíván.
Az őskor antropológiai szemlélete univerzális. Ennek értelme mai
szavakkal az, hogy csak a kábaságban elmerült lényt tekintette
individuális lénynek és Énnek. Akiben az éberség csak egy kevéssé
is felvillant, azt már egyetemes kategóriákban látta s értette
meg. Úgy, mint az örök szellem valamely megnyilatkozását. Az individuális
Én semmiféle szellemnek, semmiféle logosznak, ősvalóságnak nem
megnyilatkozása, csupán szamszára-jelenség, a sokaság tévelygő
zűrzavarából valaki. Az individuális Ént le kell vetni, egyetemessé
kell válni, hogy az ember szellemi lény legyen és lehessen.
Az őskori kaszt sem egyéb, mint az örök szellemiség egy-egy kategóriája.
A kaszti beavatás ezt a kasztok tagjaiban tudatosította. A szellemi-papi
kasztnak; a harcos-kormányzói kasztnak, a gazdasági kasztnak külön
beavatása volt, de mindegyik részesült az egyetemes beavatásban
is – Indiában a Véda tanításában, Júdeában a Biblia és a Kabala
tanításában, Egyiptomban a hermetikus beavatásban. Az archaikus
Görögországban Orpheusz és Püthagorasz megkísérelték, hogy a nagy
őskori beavatási eljárást meghonosítsák. Az első filozófiai teóriák
ennek a törekvésnek a visszhangjai. Platón ebben a sorban az utolsó;
az ő szemében azonban már nem egészen világos, hogy miről is van
szó, és mi az, amit akar, sőt, amit akarnia kellene.
A kasztbeli, foglalkozásbeli, hivatásbeli beavatásoktól különbözik
az, amit Szetnek, logosz-fajnak, Hermésznek, tulkunak, bodhiszattvának
neveztek. Itt a szakrális szubjektum felébresztéséről van szó.
A szakrális szubjektumnak egészen szorosan kapcsolódnia kellett
a másik szakrális szubjektumhoz. Az őskorban egyéni megnyilatkozások
nem voltak. Minden szellemiség egyetemes volt, ami azt jelenti,
hogy a természetfölötti egységben találkozott a másikkal, egyébként
nem volt értelme.
A tanítvány mesterét nem egyéni Énnek látja, éli, tapasztalja,
hanem gurunak, vezetőnek, Hermésznek, isten-inkarnációnak, az egyetemes
szellem abszolút megnyilatkozásának. Hermész, a vezető pedig nem
tanító, hanem, és ez a fontos: nemző apa. Ő az, aki a tanítvány
igazi lényét a világra hozza. Erről az oldalról Szókratész bábamesterségére
is egészen új fény esik. Szókratész is Hermész-inkarnáció, aki
tanítványainak lelkét a világra segíti, holott ez benne már egyáltalában
nem tudatos. Elég különösen hangzik. De aki a hagyomány irataival
foglalkozik, annak a mainál sokkalta intenzívebb nyelvet meg kell
szoknia.
Indiában, Iránban, Tibetben a guru apa-anya. A tanítvány, amikor
a misztériumok legnagyobbikának küszöbét átlépi: meghal és újjászületik.
Meghal, ami annyit jelent, hogy a természeti sorból kilép. Apja
nem apja többé, anyja nem anyja többé, mert ő már nem az a lény,
aki természeti apa és anya szülötte. Apja a guru, a szellemi vezető.
Hermész. Anyja egyes misztériumokban Szophia. Ezért az újjászületett,
ha Szophia fia: a Szűztől született. Ha Izisz fia, akkor az Istenanyától
született. Az Ízisz-fok egyébként a beavatások sorában egyike a
legmagasabbaknak. Ennek felel meg az archaikus Görögországban az
eleuziszi Démétér fokozat. Indiában az anya Májá vagy Sakti. Tibetben Vadzsrajogini,
az aszkéták védőistennője. A beavatott lélek a nagy anyaistennő,
Magna Mater leánya lesz – görög szóval: Perszephoné. Leánya pedig
azért, mert még a kései középkorban is a lelket menyasszonynak
hívták: várakozónak és vágyakozónak, az égi vőlegény kedvesének.
Ezek mind olyan intenzív képek, amelyek a beavatás élményéből közvetlenül
fakadnak.
Amikor a tanítvány égi és szellemi szülőktől újjászületik, új nevet
is nyer. A névadás jelentősége különösen nagy. Mert valakit elnevezni
annyi, mint „az illetőre hatalmát kiterjeszteni. A megszólítás
ébresztést jelent. Akit nevén hívok, azt fölkeltem, s akit megnevezek,
az az enyém”. „A név által uralkodom rajta.” A név
megválasztása mint a királyoknál és szerzeteseknél, nem önkényes.
A név által az ember az univerzális szellembe kapcsolódik, individuális
Énjéről lemond, és az egyetemes szellemet, amit a név jelent, képviselni,
folytatni és fenntartani kívánja. Ezért veszik fel a szerzetesek
a szentek neveit. Ezért veszik fel a királyok elődeik közül annak
a nevét, akinek szellemében uralkodni akarnak. A beavatott individuális
Énjét teljesen felszívja és átalakítja és fölemeli és megváltoztatja.
A hagyomány a beavatatlant az asszony fiának nevezi, a beavatottat
Isten fiának vagy a Világ fiának. A természeti születéssel szemben
az újjászületést Istentől való születésnek is mondják. Pál apostolnál
ez a különbség a természetes ember és az égi ember között: Az újjászületés
pedig a tulajdonképpeni születés: ousziodész geneszisz.
Amint János apostol mondja: Azt mondom nektek, aki nem született
meg felülről, nem fogja meglátni Isten birodalmát. Ezzel most már
az egész hermetikus értekezésre új fény esik. A hermetikus hagyomány,
Szet nemzedékének tudása: a felülről való születés titkának ismerete.
Ezt tanítja a „Misztikus Hegyibeszéd” is.
