(részlet A babérligetkönyv c. esszékötetből)
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre,
sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék
úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra
nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld.
A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos
a nyugati szél.
Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember
színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek,
és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a
tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában
a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg
a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula,
az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy
fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes
lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok,
mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor
huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek
el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék
alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát.
A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével
minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel,
a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben
mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen
és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak.
Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet,
mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani.
Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke
szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez
az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével
és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába
feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával,
szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika,
a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik,
két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő
lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább,
mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok
élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen
és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés
aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben,
a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében
már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja
el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal
megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.
Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben
részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája
akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.
Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul soká tartottak.
Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdők fölött
október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül
énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyő
nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor hazatértem,
a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok,
személyes. Első pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis
elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet
lehetősége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idő, amikor
ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen.
Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezőn sarjút kaszáló
parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem
nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyről úgy éreztem,
hogy jó, ha erről más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna
különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni,
s ezzel más számára eltemetni.
Koradélután kezdődött, odafenn a fenyők alatt. Őszi kikerics nyílott
a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben
zsibongva, boldogan. Eltűnődtem a magányos élmények határtalan
gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet,
vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben
a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás
ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához
képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben
gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős. Ezekben
az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul,
most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig
háborúban éltem.
Mikor az erdőből lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon
nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik.
Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett ősz és június. A
szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a
történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban
csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.
Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük,
és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt
játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban
ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?
Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé
kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező
színben feltűnni.
Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építómővész ajánlkozott:
kínai és görög. A tervet mindkettő elkészítette, s a király mikor
megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat
látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek
és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos,
és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni,
nem pedig a nyilvánosságnak.
A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal.
Ez a magánélet intimitása, mely a görögből s a miénkből hiányzik.
Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem
a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak.
Az agonális élet egyszerűen komolytalan.
A füves domb oldalából gömbölyő szikla bújt ki. Jól esett ráülni.
Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam,
és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt.
Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már
választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem
a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt,
egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.
Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj
erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor
vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény.
Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes,
hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig
a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb,
az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam,
hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy
a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát,
a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért?
Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van.
A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben
magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.
Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség,
amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a
közönségességig, sőt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerűsíteni,
azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja
volt.
Az első: az emberismeretet minden lehető módon, még kellemetlenségek
árán is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretből
fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik
egymást komolyan, akik egymást ismerik.
A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes
válságtermészetét, és az idő khiméra-lényével szembeszállni.
A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja,
vagyis előnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.
Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével,
akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban
el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekről és a
lehetőségekről tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy
hazám határain túl élő eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam,
talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak
programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerűséget illeti,
tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást
illeti, abban, őszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom,
hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni.
Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság
bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt
aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni,
sem őszinte érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban.
Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen
helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi
Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak,
amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az
a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét
elvette.
Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy
itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű, népszerű;
ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűn nem voltam.
Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élő szellemiségre
kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség keletkezhetett
volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna.
Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott
sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem
és kimélyíthettem volna.
Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező lett volna, ott alig,
vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim
idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat
megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok
lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy
egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik
reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem mondhat
kifogástalan véleményt.
Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra
törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom
kell, engem is lesújtott. Később, amikor a becsvágyról, későn ugyan,
de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra,
hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan előnyök
iránt szemem egyszerre kinyilt. Ez volt az az idő, amikor anélkül,
hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan
és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi
volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól!
el a becsvágytól! el a szereptől!
Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek
véléménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik
szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké
mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege.
Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze
itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította,
s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó
tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem
észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította
magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak,
a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem
is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem,
a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás
volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek,
állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.
Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni.
Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem,
vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította
magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot
váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív
és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül,
és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, időszerűtlen, népszerűtlen,
stílszerűtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem.
Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó
felelősségekért a felelősség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba
nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni,
még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett.
Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek
abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív
kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg
és valóban én mondtam.
Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve
outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a
versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a
többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek
hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már
nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság előtt,
aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző
lettem.
De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a sikerért való
mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán
találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb
gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam
megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem.
Így értem meg a nevezetes névtelenségre.
A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan
életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért,
mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja.
Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán
érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal
fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész
nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres,
szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene,
ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny
szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni.
Méltányolniuk kell, hogy érdeklődésem köre egészen más.
A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben
él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen
jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent:
kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert
az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep hatásos eljátszása.
Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas
költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek.
S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes.
Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti,
hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné
az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem is vannak
tapasztalataim. Szörnyő, amikor ég, de még szörnyőbb, amikor elfojtják.
Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha
már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást,
mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet
vége csak kedélybetegség.
De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság
előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy
intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel
ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani.
A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt
való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel:
az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt
való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.
Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett,
a kertekből régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor
eszembe jutott és tűnődtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában
tündöklő hegycsúcs, a langyos erdő, a sarjút kaszáló paraszt, a
pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél
puha érintését kereste.
