Dúl Antallal budapesti otthonában Sütő Zsolt beszélget
(2007)
Egyik interjúban említetted, hogy kultúránkban Hamvas Béla olyan
szerepet tölt be, amely nem legális, majdhogynem nem létezik. Dúl Antalnak,
aki a Hamvas-életmű feldolgozója, aki e pozíció helyreállítására is
tör munkájával, előadóként is, milyen szerepe, sajátos pozíciója van
itt és most, van-e itt helye a munkádnak?
- A „Hamvas-kérdést” szabad a legnagyobb perspektívából látni. Nézd,
Jézus azt mondta, hogy az én országom nem ebből a világból való.
Valahogy így értettem Hamvas „törvényen kívüliségét”, hiszen Jézus
ezzel valami hasonlót mondott: a történeti kor kezdetétől ebben
a világban semmi sincs a helyén ebben a világban. Európában, a
nyugati civilizációban évezredekig központi szerepet töltött be
a vallás, de hiába vannak még ma is intézmények, egyházak, iskolák,
pártok, kolostorok, kardinálisok, püspökök, Jézusnak ma sincs „hová
lehajtania a fejét”. A piramis csúcsán álló embereknek egyébként más
kultúrákban sincs helyük, mert a világ szövetébe sehol sem illenek bele.
Abban a korábbi interjúban is említettem a piramismodellt, amely négy
nagy tudás-ágra osztja fel a szellemi orientációt: vallásra, filozófiára,
művészetre és tudományra. Ezek valamelyikébe az emberek besorolódnak,
aszerint, hogy milyen szerepet vállalnak benne. Egyik azt mondja, „mikrobiológus
vagyok”, és abba a sarokba helyezi magát. Vagy: „én absztrakt szobrokat
készítek”, „én pontos gondolatokat fogalmazok meg”, „én színész vagyok”,
„én miniszter”, „koldus”, „vallásalapító”. Hamvas Béla viszont sohasem
állítaná magáról, hogy ő író, de azt sem, hogy spirituális tanító, és
a legkevésbé azt, hogy mester. (Ne nevezzetek mesternek, az ember
fia vagyok). Mi Jézusból megváltót, paraklétoszt, közvetítőt,
ítélő bírát, mindenféle túlvilági lényt csináltunk, csak saját választott
szerepét hagytuk nem hagytuk meg a számára: az ember fia.
Hamvas is ezt mondja: Más rangot, mint ember, nem vagyok hajlandó
elfogadni. Ehhez képest bölcs, szent vagy hős – számomra nem
kielégítő kategóriák. A Karneválban viccesen úgy fogalmaz: ha
te kardinális vagy, te Nobel-díjas főtudós, te meg a világot vezető
főhatalom, az amerikai elnök vagy, akkor én a Szentháromság titkára
vagyok. A Szentháromság titkárának viszont ebben a világban hol a helye.
De milyen világban van, ha ebben nincs?
- Valahol ott, ahol a felébredtek vannak, Maharishi, Buddha, Csuang-Ce,
Eckhard. Az egységtudat ország nélküli királyai. Ez a világ számukra
illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed. Buddha
azt mondja, a vágyak és őrületek sodorják az életet kényszerpályára,
minden cselekedetünket átjárja a félelem, az üres remény, a gyűlölet.
Hamvas azt mondja: ez a korrupt realitás. Nem a dharma (rend),
hanem az adharma világa. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem ebből
a világból való, nem a sötét vagy világos részt, hanem a kettő
közös végső forrását, az egészet választja. Aki a szabadság, az elfogadás,
a látás pozícióján
áll, nincs szüksége rá, hogy magára rangokat és címeket aggasson.
Másfelől figyeld meg, milyen furcsa, ha az embereket megkérded
az utcán, hogy „ki vagy?”, alig tudnak valami lényegeset mondani
magukról. A többség a nevét mondja, legfeljebb a szakmáját említi.
Amikor Buddhát kérdezték, azt válaszolta: ébren vagyok. A hivatalokban
ügyfelek, kérelmezők, alperesek, választópolgárok, a felnőtt lakósság
valahány százaléka vagyunk. Ez az antropológiai mélypont, mert minden
embert csak a sorsfeladata felől lehet, szabad, kell megismerni.
Ezekre gondoltam, amikor arra utaltam, hogy csakis tágabb perspektívából
tudom értelmezni Hamvast. Ráadásul ennek egy további vonzata is
van, amit nemigen szoktunk említeni: az igazi közösség egyre inkább
a társadalmon kívül van, ahogy azt már a 30-as években megírta Hamvas.
Az éberek közössége („az Egyház”) egyre kevésbé tud a világ „hivatalos”
szövetébe beilleszkedni. Ezek az emberek rendre kimaradnak az egyetemek
tanári karából, az akadémiákról, a kulturális centrumokból, a politikumból.
Azon a szinten találkoznak, ahol nincsenek jelen a „legális” intézmények. Társadalmon kívül című
írásában már a 30-as években nagyon pontosan leírja, hogy tulajdonképpen
ő egyedül van a társadalmon belül, és a többi sok millió van kívül.
Miért? Mert képvisel valamit, (az egységtudatot: az Egyházat),
ami ezekben a „Gesellschaftokban” nem jelenhet meg. Hogyan fogalmaz Hérakleitosz?
A közös álomra gondolsz?
- Éppen ellenkezőleg. A közös alapra. „Az éberek világa egy és közös,
álomvilága mindenkinek egyéni”. Vagyis az egyetlen éberség áll
szemben hatmilliárd álomvilággal.
Ugyanakkor ma már a többé-kevésbé közös világban élők sem választják
az én-mentes, közös együttállást. Lehetetlen nem ápolgatnunk szinte
reflex-szerűen az individuális énünket, annak minden hiúságával,
hírvágyával, nyomorúságával együtt. Te csinálsz valamit
az interneten,
a Zoli csinál valami egyebet,
én is csinálok valami mást – egymás erőtlen támogatásával dolgozunk,
szinte csak valamiféle szimpátia tart össze bennünket, miközben
valamennyien nélkülözzük a hivatalos háttértámogatást.
Kiadói munkáddal mégis ennek a társadalomnak kínálod fel a könyveket.
- Inkább néhány ezer embernek. A kiadót hál’ istennek teljesen saját
erőből működtetjük. Csináljuk, rászántuk az életünket („nem kell
különös előnyét látni annak, amire az ember ráteszi az életét” figyelmeztet
Hamvas), és mindegy, hogy a világ nem mozdul rá.
Illetve nagyon kevesen. Biztosan van rálátásod sajátos helyzetedre.
- A Hamvas-hagyatékra gondolsz? Valami rálátásom talán van. Hamvas Béla
úgy fogalmazott, hogy azért nem olvas újságot, mert akkor nem tudja,
hogy mi történik ténylegesen a világban. Amikor újságot olvasott,
túlságosan lekötötte figyelmét a felület, ettől nem látott a mélyre.
Az egészet csukott szemmel lehet a legtisztábban látni, ez egyfajta
keleti távlat. Fiatal korában az ember nagyon sok ismeretre vágyik és
nagyon sok kapcsolatot épít, társul emberekkel - később ezt már egyre
kevésbé teszi. Természetszerűleg az öregkor a remetekor, a világtól való
elfordulás ideje – a hindu hagyományban a négy életkor közül az utolsó.
Te fiatalember vagy, még a brahmacsárja (tanuló) korában vagy, de majd
fogod tapasztalni, hogy eljön egy idő, amikor a világnak minden bölcsessége,
sőt akár a vagyona, az anyagi erőforrása is egyszer csak hozzád kerül.
El sem tudod képzelni most. Azt hiszed, hogy örök életedre egy ilyen
nincstelen, üres-zsebű fickó leszel, aki csak úgy kódorog a világban
– pedig nem így lesz: egyszer majd fél Marosvásárhelyről gondoskodnod
kell, a fél város a tiéd lesz. Ugye, nem hiszed? Pedig húsz év múlva
látni fogod, hogy egy bizonyos részét ennek a világnak meg fogod kapni.
És ez semmi individuális előnyt nem jelent! Elérkezik majd az idő, amikor
a hatalmak elég érettnek gondolnak téged arra, hogy átvedd a világot.
Ezt most hogy értsem?
-Ez törvényszerű. Az asztrológiában például azt mondják, hogy amikor
az ember a jupiteri korszakba lép, egyszer csak legális lesz számára
mind a szellemi, mind az anyagi lét. A középkorúak a téridő birtokosai.
Csak ezután jön a szaturnuszi korszak, az öregség, az erdei magányos
remete korszaka. Nehogy azt hidd, hogy ezt meg lehet úszni. Esetleg
nem lesz tiéd a főtér, de lehet, hogy egy kolostor lesz rád bízva,
az pont olyan vagyon, és éppen olyan felelősség: így bízzák az emberre
a maradékot, a világ hagyatékát. Így van rám osztva ez a Hamvas-hagyaték
is: elértem abba az életszakaszba, amikor megörököltem, mert Kemény
Katalin remeteségbe vonult. A megörökölt világ – elég nehéz probléma
ez.
Nagyon sajátos örökség. Akkor fogalmazhatok így: rádszakadt? Rengeteg
anyag, elég csak végignézni itt a polcokon. És nemcsak fel kell dolgoznod,
hanem a bizalmat is megkaptad.
- A távozni készülő Katalin ezt a végrendeletében megírta. Együtt dolgoztunk
harminchat évig, így alkalmasnak talált a folytatásra. De ez is
sok szálon fut: a munkának csak az egyik része az, hogy az ember
piszmog a betűkkel. A másik része a kapcsolat tartás lenne, néhány fontos
emberrel. Fontos emberek,
idézőjelben: inkább az elkötelezett emberekre gondolok. Mindenki
„kiválasztódik” egy munkára. Aki egy kicsit mitikusan akar fogalmazni,
azt mondja, hogy Hamvas az egyik embert kiválasztotta erre, a másikat
meg amarra, és erejéhez mérten még egy kicsit gondoskodott is róluk,
ellátta őket idővel, figyelemmel, sőt anyagilag is. Így semmi nem
sürget senkit, nincs hajsza és időpánik. Azt mondják, az időpánik maga
a pokol. Aki azt mondja, nincs időm,
azt a pokol örvénye magába rántotta. A fontos dolgokra mindig van
idő, és főként mindig van idő arra, hogy éber légy, más nem számít.
Az álomvilágban hisztéria van, pánik, határidő. A mi világunk, a nyugati
civilizáció kisgyermekkortól kezdve időpánikba helyezi az embereket:
határidő, vizsga, terminus, beadás, leadás... Hajszoljuk önmagunkat,
hajszolunk másokat.
Ráadásul túlerőltetve.
- Erőn fölül. S ez meglátszik a munkán is. Lehet, hogy jó a teljesítmény,
a gép, a terv, a mű, de az aurája nem sugároz örömet, nyugalmat,
derűt. A rideg pontosságot csak az ember ismeri. Csak úgy árad
belőle a neurózis, a depresszió, a pánik: állandó nyomás alatt élünk.
Állandó nekifeszülés a másodpercekért.
Tavaly tavasszal, a szentendrei Hamvas-fórum találkozóján
együtt néztük meg azt a dokumentumfilmet,
amelyet Lázár Ervin Járkáló És Farkas Jenő 10 évvel ezelőtt készítettek: egyszerre
láttunk téged közöttünk, és a képernyőn - 10 év különbséggel. Tíz évvel
azelőtti énedhez képest nyugodtabbnak, teltebb embernek tűntél– csak
az ing volt
azonos rajtad.
Ami voltam vagyok, de ami lettem, nem voltam mindig – mondja
Hamvas az Unikornisban. Vannak képességek, amelyek mint a rügyből
a levél, ki tudnak bontakozni. Fizikailag nem lehet nem megöregedni,
miközben az ember lélekben ugyanott tart, mint hároméves korában. A gyermeki
lényét mindenki őrzi, de ahhoz, hogy ezt a szellemi érzékenységet élni
is tudja, éles szemű, jó vezetők kellenek. Mindent azoknak köszönhetünk,
akik a fásultságot letépik rólunk!
Neked tehát voltak, vagy vannak ilyen mestereid?.
- Vannak. Legfőképpen Hamvas, de ő csak az utolsó láncszem. De ott van
Hérakleitosz, akit az előbb idéztem: nála frissebb szemű ébresztő
nincs. Vagy Csuang-Ce. Közhely, hogy az ember fizikai családja
a földi alapot adja, de sokkal fontosabb a szellemi család, amibe másodszor
születik bele. Van egy vérszerinti apád és mamád, aki testi létedben
elindított, és – ideális esetben ‑ valameddig a szellemi utadon is elkísért,
támogatott. Fontosabb azonban a második születésed. Ott már Platón
a nagybácsikád, az unokatestvéred pedig vagy Lao-Ce, vagy Böhme – és
ez az eredeti család. Ki a szellemi édesapád? A vérségi vonalnál melyik
a mélyebb, fontosabb családi köteléked?
Ez így nagyon radikális.
- Erről beszélt Jézus. Amikor üzenték neki, hogy kint az édesanyja,
a testvérei várják, így szólt: Ki az én anyám? Kik a testvéreim? Egyszerűen
félresöpörte a fizikai kötelékeit.
Nem is lehet ezt konvencionális tudattal megérteni.
- Nem.
Jézus szuperbuddhista, és amit mond szuperhagyomány – csak nem vesszük
észre. Azt hittük, köré kell építeni egy szakrális mitológiát, nehogy
még egyszer, nekünk is keresztre kelljen feszítenünk őt. Kivétellé tettük
és ezáltal megtagadtuk. Előbb úgy, hogy Jézus ott, egyszer, Galileában
testet öltött, elvégezte a megváltást, és helyreállította a kibillent
világ egyensúlyát – ezzel árultuk el őt először. Másodszor azzal, hogy
őt tőlünk eltérő, különleges lényként kezeltük, aki az Atya egyszülött
fia. Pedig Jézus nem győzte eleget ismételni, hogy ti és én egyek
vagyunk. Egy percig sem engedte meg azt a kettőséget, hogy ő más
lenne, mint mi. Éppen, hogy cseppet sem vagyok más – hanem az
Atya, én és ti egyek vagyunk, és ezt háromszögszerűen körbe zárta. Az
éberek világa egy és ugyanaz, ahogy az előbb idézett Hérakleitosz
megfogalmazta.
Hamvas sokat ír a hagyományokról. A te életedben hogyan jelenik
meg a hagyomány mint realizációs lehetőség? Hamvas számára az írás
jelentette a módszert, úgy tűnik, és ő nem gyakorolt például zazent
vagy ilyesmit – neked mi a módszered?
- A legtöbb ismerősöm számára a hagyomány csak studiomot jelent, a szentkönyvek
és a kommentárok olvasgatását, legfeljebb elmélkedést. Pedig a
szentkönyvek mindegyike a realizációs utak valamelyikét ajánlja:
kontemplációt, meditációt, belső elcsendesülést. Meditáció valamelyik
formája kihagyhatatlan. Jóga, zen, vipasszana, kontempláció. De nem árt
tudni, hogy az embernek azért kell meditálnia, hogy egyszer majd ne meditáljon
többet. Pontosabban, hogy ne kellejen követnie már semmilyen meditációs
technikát. Azért kell leülnöd, hogy egyszer majd ne kelljen leülnöd többet.
Paradox helyzet – de a meditációs technikák valamelyikét nem lehet megspórolni.
A legtöbben mégis megspórolják.
- A legtöbben azt mondják: egyetértünk. Mégsem teszik. Vagy
a meditációt agytornának, koncentrációs gyakorlatnak gondolják.
Az, aki bejárta az utat ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem
indult. Csakhogy az a két ember nem ugyanaz a két ember. Az
egyik hazatalált, a másik ezt csak a túlvilágon reméli. Ez az út
önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj
ökör a megfékezése jelenti. Elkapni, megragadni a gyeplőt, és keményen
hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zenhagyományban. Ezt az
utat nem lehet stúdiumokkal, gondolkodással helyettesíteni. Aki nem indul
el ezen az úton, az a bozótban tévelyeg, mint az ökör, amelyiket még
nem kutatta föl a pásztora.
Tehát te rendszeresen gyakorolod a meditációt.
- Folyamatosan meditálok, de mondom: a meditációnak van olyan formája,
amelyik már nem feltétlenül kötődik rítushoz vagy ülőgyakorlatokhoz.
Ezt elég gyorsan sokan elérni vélik, de aztán mégsem tudnak kitartani
mellette. Talán hallottad már a zen-mondást: miután megvilágosodtam,
még húsz évig kellett gyakorolnom, hogy megvilágosodjam. Ez nagyon
igaz. Mert a megvilágosodás csupán ígéret a hazaérkezésre. De nincs
még otthon az ökör. Az ökör hazavezetése a nagy munka. Gondold
el a fokozatokat. Az első képen a pásztor még csak nem is sejti, hogy
hol van az ökre, csak a nyomait látja, s ezek a nyomok jelentik azokat
a szellemi vezetőket, akiket mi, ifjú korunkban keresünk. A szellemi
vezetők pedig el fognak vezetni arra a pontra, ahol rátalálsz a problémára,
az ökörre. Ettől kezdve magadra maradsz. A heroikus munka csak ezután
kezdődik. Ki kell hozni a lápból, az iszapból – ez iszonyú nehéz, elbánni
vele, a szeszélyeivel, a vágyaival. Én ezt szeretem, ezt nem szeretem,
ez jó nekem, ez nem jó… Mindenki vélekedik és válogat, elfogad és
elutasít. Ebben élünk – és a különlegesség varázslatában, káprázatában.
Mindenki rendkívüli egyéniséggé akar válni. Ezt az ökröt kell úgy
hazavinni, hogy az eredeti helyére visszakerüljön. Ahogy a mesterek mondják,
később már akkor is meditálsz, amikor a buszmegállóban állsz, akkor is,
ha fát vágsz, akkor is, ha a vécén ülsz. A fizikai munka egyáltalán nem
zárja ki a meditációt. Egyetlen zen-mesternek sem kell leülnie többet
meditálni: irgalomból ül le, a többiekért. Buddhának sem kellett leülnie
– de tanítania kellett,
sok-sok évtizedig. Mint mondta: vannak közöttünk kevésbé koszosak,
akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Tehát fáradhatatlanul
tanított.
Azt akarom mondani ezekkel a fokozatokkal, hogy ha le is ülök, szinte
passzióból teszem, mert jópofa dolog, jólesik kikapcsolni, ott tisztultabb
is, rendezettebb a légkör, de nem kell leülnöm, elég
régen tudom már, hogy nincs különösebb jelentősége, ha valaki mereven
ül napi tizennégy órát, például.
Voltak ilyen időszakok?
- Voltak, sok évig. A kilencvenes években volt egy ilyen nagyon kemény
szakasz, hat év. Szessinek, rohatszuk, meg jártam Willigis Jager-hez,
voltam Japánban is, nagyon kemény, katonás fegyelmű kolostorban.
Persze az is tele volt rituális trükkökkel. Harada Roshi,
a japán kolostor apátja rájött, hogy ha nem dolgozza meg a kolostorban
időző amerikai fickókat, ha látja el őket reggeli négytől este
tízig programokkal, akkor azok csak a lányokat hajkurásszák, vagy
borozgatnak. Ezért aztán kidolgozott egy nagyon kemény napirendet.
Fél négykor kelés, négyre be a templomba szútrákat recitálni, öttől
hétig személyes beszélgetés a mesterrel, aztán reggeli, majd kemény meditációs
munka (samu). Délben ebéd, egy óra pihenés, többnyire alvás – ilyenkor
mindenki, ahol van, eldől, annyira fáradt. Aztán folytatódik ugyanígy,
este kilencig. Ülni mozdulatlanul, egy pontra koncentrálni, ez a világ
legnehezebb dolga. Fát vágni vagy követ törni könnyebb.
Meg a legőrültebb is.
-Igen. Ahogy a kívülállóktól oly sokszor hallottam: nemhogy segítenének
a betegeken, a rászorulókon, vagy pénzt keresnének a családjuknak,
tétlenkednek. A belül lévők viszont tudják, hogy ebben a nagy semmit
tevésben a világ tényleg gyógyul. Aki kívülről nézi, soha sem fogja
megérteni. Azáltal, hogy a dharma benned rendeződik és kristályosodni
kezd, párhuzamosan a világ is rendeződni kezd. Nem azért ülsz le, hogy
bárkin is segíts, de azon a valakin, aki rászorul, mégis segíteni fogsz.
Nem azért kell meditálni, hogy megmentsük az elöregedett civilizációt
vagy a beteg Földet. Leülni, (járkálni, dolgozni, szeretni, aludni, töprengeni,
bort inni, veszekedni) csakis azért kell, hogy felébredj. Az éberséget
viszont nem olyasvalami, amit ki lehetne ülni. Nincs garancia rá,
hogy valaki sok meditációval elérhetné. A meditáció mindössze arra való,
hogy a felébredéshez vezető út akadályait elhárítsa – ez történik ülés
közben. Az érzéki benyomásokat, a gondolatokat, minden egyéni megragadottságot
megpróbál elengedni, kizárni. Ha látomásai vannak, azokat, ha fantáziaképei,
azokat, mindent elengedni. Kitakarítani, kipucolni tabula rasát
teremteni. És, akkor még mindig nem világosodik meg. Ez bizony nagy gond.
Az első rohatszukon mindig ez volt a szomorú tapasztalatom.
Elkezdtük hétfőn, és a közepén, szerdán este úgy álltam fel, hogy na,
ezt a napot is megette a fene, ma sem világosodtam meg. S ezt mindennap
ki kellett újra és újra mondanom. Ma sem világosodtam meg. Ma
sem. Elég sok időbe tellett, míg megértettem, hogy a stréberség
itt semmit sem számít, és ezt nem lehet kierőszakolni. Ha nem történik
meg, hát nem történik meg. Nincs lényegtelenebb dolog, mint a megvilágosodás.
Leülni nagyon fontos. A leülés a világ rendjének a helyreállítása. Ha
valaki reggel leül, azzal egész napra tartást kap. A legtöbb ember este
szeret meditálni, és ez érthető, hiszen reggel a gyerek üvölt, sor áll
a fürdőszoba előtt, rohanni kell a munkába. Pedig reggel a legjobb leülni,
korán, felkelés után, ez ad igazi energiát, ami egész napra elég.
Ehhez képest az emberek többsége reggel azzal kezdi a napot, hogy
bekapcsolja pl. a tévét vagy az internetet, bármit.
- Igen, én is bekapcsolom a rádiót, és szinte minden reggel bekapcsolom
a kávéfőzőt.
A rádió, az kevésbé agresszív: az csak hang.
- Ó, már megtanultuk, hogy a tévét is félszemmel nézzük. Közben mosakodás,
kapkodás, ruha, uzsonna. – És az egész világon, mindenütt ugyanazt
kapjuk, Budapesten, Pekingben, Marosvásárhelyen, Kongóban.
S mi a helyzet az internettel? Tavaly, mikor a hamvasbela.org kapcsán
a tévében voltál, említetted, hogy az internetről lejönni olyan
volt, mint a cigarettáról leszokni.
- Van egy függőség. Az internet a mája tipikus szupermegjelenése, egy
sajátosan középtelen rendszer. Mi a mája? Háló. Különböző szövetek
sűrű egymásba-olvadása. Azt jelenti, hogy vakon szövöd magad a
végtelenségig, hálóba, és hamis centrumok alakulnak ki itt-ott benne
– ezek a szerverek. Az internet egy olyan végtelen szövet, aminek nincsen
közepe – tipikus mája. Se eleje, se vége, és nem találod az atmant benne.
Az mindig túl van rajta: az atman nem sző semmit.
De kétségtelen, hogy van egy szófia-állapot is itt… Szófia,
az istenbe szellemülő, az a maja, aki fölismeri, valamilyen módon ráébred
önmagára, és a megváltásba áll be, és a megváltásnak a folyamatában,
ahogy azt szolgálja erejével magából az istent – ezzel magát váltja meg.
Az internetnek van egy ilyen sansza. Arra, hogy magát váltja meg, azáltal,
hogy áldozatba helyezi magát. De ezt nagyon jól kell érteni. Akkor nincs
benne áldozat, amikor láncfűrésszel vagdossák egymást darabokra a gyerekek
a játékban – amikor benne vagy ebben a kápráztató állapotban. Tehát az
internet valami igazabb állapot felé terelhet.
Het.
- Het. Ez a szófia-állapota az internetnek. Szófia az a mája-lény, aki
felismerte az Atyát, és felajánlja neki az életét. Az atyába szerelmes
asszony, aki odaadja neki az egész életét. Ez a házassági modell
a hinduknál is kialakult: meghal a férfi, és a nő önként megy a
máglyára, nincs több dolga a világban. Ezt az asszonyt, ha az internet
meg tudja fogni, jeleníteni, akkor eljuthat egy ilyen szófia-állapotba.
És, ezt tapasztaljuk is, mert igazi kapcsolódásra nincs már más módunk
– és, így, egy ilyen fizikai úton kapcsolódunk.
Kezdetben nem kellett kommunikálni, szavakkal, hanem egy olyan szavakon
túli térben volt az ember, ahol átment a tudás. A mester és tanítvány
között ma is így megy át. Nem kell megbeszélniük, hanem átmegy. Veszi,
érzi. Amikor ez elsápadt, akkor kezdődött a tanítás. Akkor le kellett
ülni, mint az Upanisádokban, (Upanisádok azt jelenti: odaülni mellé),
és a fülébe súgni, mert már nem értette a direkt átadást. Aztán a szó
is elsápadt, mert hülyeségeket kezdtünk el beszélni – két ember találkozik,
és megbeszéljük, hogy milyen idő volt, igen, kicsit hűvös van, holnap
esni fog a hó, stb. – ezért kár kinyitni a száját egy embernek. A nyugati
civilizáció így beszélget. Annyira rejtőzködünk, hogy nem lehet csak
lényegtelen dolgokban tartózkodni.
Amikor meg elsápadt a szó, akkor le kellett írni. Ez a Buddha kora,
a szútrák kora, az Upanisádok, a Védák kora. Hérakleitosz kora. Rögzíteni
kell, mert különben nem marad meg. Mert szóban már nem jön át. Ez is
lejárt, és elkezdődött az elektronikus korszak. Szilícium, memória, mágnesesség,
bináris kódrendszer. A számítógép alapmechanizmusa is (a bináris számrendszer: van információ
– nincs információ) a mája tipikus megjelenési formája. Igen-nem,
yin és yang, és ezeknek az egymásba való forgása – ez a káprázat. Gondold
meg: van töltöttség egy cellában, vagy nincs, és ehhez képest látod te
azt, hogy a Fujijamán felhők úsznak a monitoron – na ez a káprázat.
Izgalmas volt az imént leülni: pont a zendo középen ültem, s a jobb
oldali ablakban egy rigó énekelt, a másikban egy quad zúgott - én meg
középen a kettő között. Tipikus helyzet.
- A quad nagyon agresszív. A rigó is vérengző állat – de sokkal kevésbé
agresszív, éneke pedig beleilleszkedik, belesimul a világszövetbe,
a természetbe.
Minden lehet jó eszköz, ha az ember uralni tudja. Vagyis nem a technikával
van a baj, hanem hogy nem tudjuk azt uralni. Én is használok időnként
fűnyírót. A technikát uralni annyit tesz, mint azt az áldozati rendbe
beállítani. Internetet, autót, quadot, telefont – mindent.
Az internet önmagában nem rossz vagy jó, hanem egy tipikus maja megnyilvánulás.
A látszólagos információk özönlenek feléd, megállás nélkül. Egyetlen
dolgot tud igazán az internet: szőni, szőni, szőni a hálót – ameddig
csak lehet.
De, emberi hálózatokat is.
- S akkor megjelenik a második szintű internet, majd a harmadik, majd
a negyedik – és teleszövi a világot. Az a baj, hogy igazi kommunikáció,
az interneten is, nagyon ritkán zajlik.
A hamvasbela.org levelezőlistája is, ha be van állítva egy jó vonalra,
ha az áldozati rendbe be van állítva, akkor az embereknek az egy út-lehetőség,
legalábbis útjelzőket tud adni – így bizonyos értelme lehet a dolognak.
Csak túl sok sallanggal adja ezeket az útjelzőket, és rabolja az időt.
Egy mester-tanítványi relációban mindez százezerszer nagyobb energiával
megy át. A chat-program pedig vagy a levelezőlista, az nagyon sok füsttel
meg homállyal jár.
Gondold meg, Hamvas Béla vajon mihez kezdett volna az internettel? Chattelt
volna talán? Valamilyen szinten biztosan belement volna. De az a módszer,
hogy reggeltől estig ott ülök, este meg vérmes szemekkel bezuhanok az
ágyba, egész nap a különböző szinteket kontrolláltam meg beavatkoztam,
meg küldtem, fogadtam, beszéltem meg vélekedtem…
Mit üzennél a levelezőlistánk tagjainak?
- Légy lényeges. Légy célratörő. Fogalmazz szűkszavúan. Csak akkor írj
levelet a listára, ha úgy érzed, hogy különben belehalnál, ha azt
nem írod le. Légy koncentrált, mert nincs vesztegetni való időnk.
Ez egy nehéz feladat.
- Nehéz. S ha ezt megcsináljátok, ugyanazt a funkciót láthatná el, mint
a könyv: az is betűkből, sorokból szőtt szövet. Olyan kifogásom
lenne evvel is, mint a könyvvel. Itt is a könyveimnek a négy-ötödét
ki lehetne dobni, soha többet nem fogom őket kézbevenni. Lom. Voltak
idők, amikor a könyvekbe kellett beletenni a szellemi energiákat – és
nem a netbe.
Danyi Zoli, Délvidékről úgy került veled kapcsolatba (és vált később
a Medio-nál munkatársaddá), hogy egy Hamvas-kiadvány szerkesztése alkalmából
megkeresett téged, és interjút kért. Hasonló módon kerültünk mi (Vivarte
Alapítvány - Kolozsvár) is képbe, a hamvasbela.org kapcsán,
Erdélyből. Az alaptörténet mintha ugyanaz lenne.
- Furcsamód a környező, külső országoknak (Szerbia, Románia) nagyabb
az aktivitásuk mint a belső Magyarországé. Nagyon vicces. Ez
valamit jelent. Csak a magyarok nem fogják fel. Hogy milyen egészséges
szellemi gyökereink vannak – és hol. Itt bent nagy baj van.
Amíg itt éltem, azt hittem velem van a baj. Próbáltam átvenni az
itteni szemléletet, de nem sikerült. Szerencsére aztán feladtam, s
hazamentem. Most már látom, hogy nem velem van a baj, vagy nem csak velem.
- Igen, az ember fiatalkorban nem tudja, hogy ő a hülye vagy a többiek.
Aztán rájön, hogy lehet, nem is ő a hülye.
Hány nyelvet bírsz?
-
A lengyellel kezdtem – sokat jártam Lengyelországba, stoppal. Élő
nyelvek közül német, francia, angol. A teológián tanultam héberül, latinul,
görögül. Egy keveset tanultam szanszkritül és kínaiul is.
Magyarországon, de főleg Budapesten, gyakran tartsz előadásokat,
például a Szintézis
Szabadegyetemen vagy
a Hamvas Collegiumban. Kik a hallgatóid, mi érdekli őket, mi
a motivációjuk?
- Nagyon vegyes társaság, életkorban is, foglalkozásban is, tudatszintben
is. Amikor az ember az első lépéseket teszi, vagyis amikor a spirituális
érzékenység benne kialakul, tele van lila okkultizmussal. Az ezoterizmus egy
nagyon lejáratott fogalom – mindenféle zagyva moslék belekeverődött.
Az ezotéria eredetileg nagyon tiszta dolog volt, és azt jelenti,
hogy belül
van. Ezo aki érti, és exo aki nem. Azt tapasztalom,
nagyon sok összetört ember keres valamiféle orientációt. A hallgatóság
egyharmada férfi, a többi meg nő. Egy időben kicsit pejoratívan
neveztem őket frusztrált háziasszonyoknak. De ez így nem helyes:
olyan korban jönnek ezek a nők, amikor az első lendület megtörik.
Megszülték a gyereket, unalmassá vált a házasságuk, a gyerek már kamasz,
nem kell neki a mama háttere vagy közvetlen kapcsolata, és egy vákuumba
került az anyaságával meg az életével. Fogódzót keres, és van benne valami
pozitív érzékenység. Régebben kicsit negatívan mondtam, hogy megyek
frusztrált háziasszonyoknak előadást tartani.
Olyan nők is megjelennek, akikről az ember nem is hinné: például manikűrösök,
fodrászok. Úgy érzem magam, mintha Alexandriában lennék. Aranyszájú Szent
János írja, hogy nem lehet már bemenni a fodrászhoz sem, mert mielőtt
az embert megnyírnák, előbb meg kell beszélni a szentháromság titkát,
a fodrász csak azután hajlandó hozzáfogni – Alexandriában ilyen világ
volt akkor. S ma is ilyen világ van: bemegyek a fodrászhoz, és előbb
meg kell beszélnünk valami ezoterikus dolgot, mielőtt lenyírna. Ettől
persze nem mélyül a dolog, ez egy nagyon felületes spiritualitás, és
nagyon kevesen jutnak túl ezen. Olyan, mint a nyelvtanulás: nagyon kevesen
jutnak el a középfokig. De mindig akad egy-egy ember, akiről érzem, hogy
ráhangolódott, s tudja, miről van szó, és kap valamit, tehát fontos neki.
Ha mindig akad valaki, akkor van értelme.
- Van, igen. Száz emberből öt érti – s 95 azt hiszi, hogy érti. Ott
van a tölcséres-típus, például: azt várja, hogy töltögessék belé a
tudást, mert nem akar meditálni, a kemény utat, amit neki végig
kell járni, azt nem akarja.
Ilyen a mai ezotéria többsége: kiszolgálják ezt az igényt.
- Ilyen. Sokszor úgy is érzem, hogy ilyen okkult szolgáltatóipart végzek
tulajdonképpen. Például elmesélem nekik, hogy milyen a zen-élet,
és azzal megnyugodnak, mondván, hogy akkor most már tudják milyen.
A temperamentumod is olyan, hogy akár keményen vagy agresszíven
rá is tudsz szólni az emberre. Akár egy előadáson is.
- Igen, előfordul. Például, volt nemrég egy béke-meditáció a Margit-szigeten,
a Föld megmentéséért. Kétezer ember ült a fűben, mi meg a pulpituson.
Ott volt egy zsidó rabbi, egy jezsuita szerzetes, egy buddhista
tanító, meg én. Mindenki elmondta előttem a magáét, a buddhista
Buddha útjáról beszélt, a rabbi Talmud-történetet mondott, a jezsuita
Máriáról beszélt, a meditáció vezetője pedig a Föld végtelenül rossz
állapotáról beszélt, amit mi a meditációnkkal tudjuk meggyógyítani, a
pszi-mezőbe átvinni. Én meg elmondtam, hogy ezért egy percet
nem szabad meditálni. A Földet nem kell megmenteni. Bajban van az Univerzum?
Nem kell ettől félni: ez egy világfolyamat része, ha az egyik bolygó
eltűnik, jön a másik.
Csakis azért szabad leülni, hogy te világos tudatra ébredj. Az gyógyítja
a földet. De csak az. És, azért sem kell leülni, hogy a különféle vallások
csapdáiban maradjunk… A zsidó felejtse el Mózest, Ábrahámot, Dávidot,
a keresztény felejtse el Jézust, Máriát, a szeneteket, az apostolokat,
a buddhista felejtse el Buddhát, Lin Csit, a Dalai Lámát. Azért meditálni
nem szabad, hogy még jobban beleragadj ebbe a szövetbe. Neked mindent
el kell tudnod engedni, hogy tabula rasa állapotba juss. Utólag
azt hallottam vissza, hogy nagyon negatív voltam… Pedig én voltam az
egyedüli pozitív.
Örök dilemma a Hamvast olvasók-sejtők között a kapcsolat Hamvas
és Kemény Katalin között, Hamvas és Darabos Pál között, vagy Kemény
Katalin és Darabos között. Meg a kapcsolat és a törés Darabos meg közted,
a könyv (Egy életmű fiziognómiája) kapcsán is. A köztetek
akkor kialakult helyzetet le tudnád írni, pl. archetipikusan?
- Archetipikusan nem. Kétségtelen, hogy Kemény Katalin megosztó személyiség
volt. Nagyon kevés embert fogadott el. Darabost például nem fogadta
el soha, őrá azt mondta, hogy durva az egészhez és érzéketlen.
Engem éppen Katalin ajánlott be Daraboshoz, aki az Akadémiai Könyvtárban
dolgozott csoportvezetőként – onnan kezdve pedig Darabos a főnököm lett.
Pokoli volt. Egy tipikus bürokratikus rossz főnök volt – s ezt
neki is tudnia kellene, de ő nem akarja tudni. Aki be akarja hajtani
a munkaidőt, betartani a munkafegyelmet – persze, ezt egy főnöknek mindig
gyakorolnia kell valamilyen szinten, de nem volt minőségi ízlése-érzéke.
Az emberekkel másként kell bánni. Ennek ellenére én elég jól berendezkedtem
ott, és eljártam kétórákat ebédelni, de mégis állandóan szorongtam –
pedig az nem egy szövőgyár volt.
Darabos szerette volna a Hamvas-kéziratokat feldolgozni – de Katalin
azt mondta, hogy Darabos erre a feladatra alkalmatlan. Mert a szöveget
csak a betű szerinti szinten tudta elfogadni. Mikor például Katalin egy
kicsit változtatott a szövegen (mondjuk beírt egy névelőt), késremenő
harcot kellett ezért vívnia Darabossal. Katalin mondta: mikor mentem
Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal bíztatott, hogy
javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni
a szöveget. Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas
módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű
meditációs eszköz.
Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és
lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.
Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását
így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának
gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai
tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította,
és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen
olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt
oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom,
de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette,
és ez jót tett a szövegnek.
Darabos ebbe nem ment bele, ezért aztán Katalin azt javasolta, nekem,
titokban, hogy beszéljük rá Darabost: ő inkább írjon egy monográfiát,
a kéziratok helyett.
Így született a szóban forgó monográfia?
- Így született az a három kötet. De aztán visszahullott a fejére, mert
olyasmit ír a Darabos, ami nem igaz. Hamvasból például strébert
csinált, aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik
és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja, előre,
fejlődni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest
róla. Nem ilyen volt Hamvas.
Ha jól tudom, sokan követik ezt a képet, a mai napig.
- Ezt a könyvet tekintik forrásnak, sajnos. Katalin lesújtónak nevezte.
Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes
képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber. Ez volt a Katalin konfliktusa
Darabossal.
Hamvas sem foglalkozott Darabossal soha, és nem is vette őt komolyan.
Archetipikus alatt arra gondoltam, amikor egyszercsak felbukkan
egy új tanítvány, és ő kapja meg a mestertől az örökséget, nem a fő-tanítvány.
Te csak fél évig ismerted Hamvast – Darabos viszont már régebbről.
- Az időnek ebben az esetben nincs jelentősége. A házmestere 35 éven
át ismerte Hamvast, és nem jött ki belőle semmi.
Nem az időnek akarok jelentőséget tulajdonítani ezzel, hanem az
ő sértődöttségét vagy megbántódottságát próbálom értelmezni. Hiszen
én legfeljebb elképzelni tudom milyen volt akkor, ott, nektek.
- Egy biztos: Hamvas Darabos Pált nem tekintette tanítványának.
Mondhatod, hogy téged viszont igen?
- Későn kapcsolódtam be, de baromi intenzíven.
*
Dúl Antal (szül. 1945): teológus végzettségű, ám szellemi
irányultságát tekintve spirituális szabadságot hirdető, egyházi dogmatikától
mentes, nagy műveltségű, széles horizontú tanító. „Másként-gondolkozását”
1968-ban, Hamvas Bélával történt személyes találkozása és az író haláláig
tartó kapcsolata alapozta meg, amely az évtizedek alatt a hamvasi életmű
kiváló ismerőjévé és interpretátorává tette. Az 1990-es évek elejétől
kezdve rendszeres előadóként találkozhatunk vele a metafizikai, ezoterikus
bölcselettel foglalkozó körökben. (pl. Szintézis Szabadegyetem, Hamvas
Kollégium, stb.) Ugyancsak a 90-es évek óta saját alapítású könyvkiadóját
működteti Medio Kiadó néven, amely Hamvas Béla műveinek közreadására
jött létre, és amely az életműből eddig húsz kötetet publikált.
*
Megjelent az Irodalmi Jelen 2008. márciusi számában.
„Lehet koncentráltan élni” - Weiner Sennyey Tibor beszélget Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából
„Tapasztalatból tudom: a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.” - 2010. szeptember elején került a könyvesboltokba Hamvas Béla naplóinak kétkötetes kiadása. Ez alkalomból a megjelenés előtti napokban megkerestük Dúl Antalt, a Hamvas-hagyaték gondozóját.
Forrás: Irodalmi Jelen Online„Lehet koncentráltan élni”
Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók
megjelenése alkalmából
WST: Te vagy a Hamvas-hagyaték őrzője,
gondozója; sokan megkérdezték már, mégis jobb innen kezdeni: hogyan
kerültek hozzád Hamvas Béla szövegei?
Dúl
Antal: 1967-ben olvastam egy közkézen forgó szamizdatot, a Scientia
sacrát, amit ronggyá olvasva adtunk kézről kézre. Én harmadéves
teológushallgatóként a mélypontra jutottam az egész teológiával, mint
valami teljesen fölösleges racionális-dogmatikus légvárral, amelynek már
alig van köze a kereszten kivérzett Krisztushoz. Arra gondoltam, a
komoly munka az, ha valaki szenet lapátol vagy a szövőgyárban dolgozik,
mi pedig valami megfoghatatlan, finom álomfátylat szövögetünk. A
Scientia Sacra kézirata megmutatta, hogy a szellemhez létezik más
perspektíva is, s éppen a gondolat ereje az, ami a szövőgyárat vagy a
szénlapátolást is meghatározza.
WST: Ezt olvasva érett meg az elhatározás benned, hogy találkoznod kell a szerzővel?
Dúl Antal: Igen. Meg is kerestem, találkoztunk, és
leveleztünk is – főként csak arról, hogy mikor találkozzunk újra. Már
az első találkozás után kéziratokat is kaptam gépelésre, Az ősök nagy
csarnokának egy-egy részletét. Ez tartott ’68 nyaráig, amikor Hamvas
Béla elment Füredre a Szívkórházba, ahonnan nagyon legyengülve, még
betegebben jött vissza. Ha valaki beteg akar lenni, menjen
szanatóriumba, mondta. A legtöbbet a szobatársaitól szenvedett. Szokol
rádiókból a jobb oldalán „cselédzene szólt”, ahogy a hatvanas évekbeli
tánczenét nevezte, miközben a bal oldalán cigányzene nyekergett.
Októberig jártam hozzá, amikor a következő találkozó előtt hallottam,
hogy agyvérzést kapott. Bevitték az Uzsoki Kórházba, ahol néhány óra
alatt beszéd- és mozgásképtelenné vált, és három napra rá meghalt.
Amint Az ősök nagy csarnokának másolásába kezdtem,
úgy éreztem, megkaptam az életfeladatot. Elhatároztam, hogy ezeket a
szövegeket olyan állapotba fogom hozni, hogy publikálhatóak legyenek,
bár nyilvánosan még Hamvas nevét sem volt szabad kiejteni. Így kezdtem
járni Kemény Katalinhoz, akivel harminchat évig dolgoztunk a szövegeken.
WST: Mit jelentett az pontosan, hogy „dolgoztatok a szövegeken”?
Dúl Antal: Elsősorban a kéziratok leírását és a
szövegek nyomdai előkészítését. Ez részben valóban csak a leírást,
részben azonban elég erős szerkesztői munkát is jelentett, mert Hamvas
írásaiból számos szövegvariáns és szamizdat készült. – De, például, A
magyar Hüperiont Hamvas Béla maga is évtizedenként átdolgozta, a
Regényelméleti fragmentumot ötször írta át és rövidítgette. És persze
rendezni kellett az iratokat, dobozolni, katalogizálni. Időközben
botcsinálta könyvtáros lettem, s Katalinnak ez kapóra jött. Pedig nem
voltam igazi könyvtáros, ehhez túl hanyag és felületes vagyok, nem
„aratószűz”-precíz típus, aki mindent a helyére tesz, és rendben tart. A
Hamvas távozását követő harminc év isteni nyugalomban telt, mert nem
szorongatott bennünket a határidő. Amióta elkezdtük kiadni a könyveket,
tapasztalom, hogy mennyivel rosszabb a helyzet ma, amikor rendre
megjelent az életünkben a hajsza, a nyomdai leadások napja, az
ösztöndíjak, pályázatok terminusai, és nem utolsósorban az olvasók
sürgetése.
WST: Hányadik kötet lesz a Naplók? Egy vagy két kötet? Huszonharmadik és huszonnegyedik kötet.
Dúl Antal: Két kötet, és így is nagyon megcsonkított szöveg.
WST: Mit jelent a „megcsonkított”?
Dúl Antal: Sok szövegrészt már leírása előtt ki
kellett hagynunk. Egyébként a kéziratok leírásával Danyi Zoltánt bíztam
meg, és már az elején láttuk, hogy a teljes anyag nem közölhető.
WST: Mennyi ideig csinálta ő ezt?
Dúl
Antal: Három évig. Nem főállásban, hiszen eközben saját írásait is
„gondoznia” kellett. Nagyon jól beletanult a kéziratok kibetűzgetésébe,
rendezésébe. Már kezdetben szelektáltuk a szöveget, és a németül,
franciául, angolul készült naplórészleteket eleve elhagytuk. Ugyancsak
elhagytuk sok tucat könyv kijegyzetelését, noha ezekbe értékes
kommentárok vannak belefűzve. De elhagytuk azokat is, amelyek az olvasók
többségének abszolút enigmatikusnak tűnhetnek, és úgy ítéltük, ezeket
csak néhány Hamvas-kutató értené. Az összkiadás más, mint a kritikai
kiadás, ez válogatott és szerkesztett publikációt jelent. A kritikai
kiadásban kutya kötelessége a közreadónak szóról szóra mindent közölni –
ez Hamvas naplóinál ezerötszáz oldalt jelentett volna a most kiadott
hétszázzal szemben.
WST: Hogy néznek ki ezek a naplók? Hamvas minden évben egységes füzeteket vezetett?
Dúl Antal: Raktáros korszakában 1950 és 1964
között nagy papírhiányban szenvedett. A hőerőmű használt papírjaira írt,
tervrajzok, hivatalos iratok hátuljára. A5-ös formára vágatta őket, és
két kemény tábla között egy zsineggel átkötötte, s évről évre beletette
egy durva deszkából ácsolt faládába. Nem mintha a publikálásukra gondolt
volna. Műterveihez szolgáltak volna segédanyagként, de nem hiszem, hogy
később gyakran elővette volna őket. Harminc kötet került így a ládába,
és én még annak idején Kemény Katalinnak megfogadtam, hogy rendbe
teszem, és amit lehet, kiadok belőlük. De egyre halogattam a munkát.
Ezért jött jól Danyi Zolinak a segítsége, mert ő hűségesen begépelte az
egyáltalán nem könnyen olvasható kézírást.
Ezt követően alaposan meghúztam, válogattam, itt-ott meg is szerkesztettem az anyagot.
Volt olyan is, hogy szögletes zárójelezni vagy
lábjegyzetelni kellett néhány mondatot. Úgy véltem, nem szabad
rázúdítani egy rejtvényszöveget az olvasóra. Így is kétes, hogy az
ifjabb olvasóknak van-e fogalmuk arról, mit jelent a totális
diktatúrában, az ÁVO és ÁVH által cenzúrázott világban élni, és mit
jelentett Hamvas életében Inota vagy Tiszapalkonya.
WST: De – ha szabad megjegyeznem – nyilván nem
a Naplókkal kezdi az olvasó Hamvas Béla műveit, akik pedig már eljutnak
a Naplókig, azok általában tudják, mit jelent Hamvas életében
Tiszapalkonya vagy Inota.
Dúl Antal: Nem így van. Sok olyan visszajelzést
kaptam ifjú emberektől, hogy a Rákosi-érában nem is lehetett olyan nehéz
az élet, és egyébként is Hamvas saját merevségének köszönhette sorsát,
mert némi megalkuvás árán békén hagyták volna. Aki „belül” van – ahogy
te, mint irodalmár belül vagy –, az tud róla, mert tájékozódott a
korszakról. A hatvanas évek közepe felé saját munkatársnője is arról ír,
hogy milyen békés napokat töltöttek együtt egy blokkház irodájában, és
az életrajzírók alaptalanul sötét mitológiába költik a szenvedő Hamvas
raktáros életét. E szemtanú a puha diktatúra viszonyait vetíti vissza az
ötvenes évekre, és elfelejti, hogy más feltétek között éltünk ötvenhat
előtt és után. Tapasztalatból tudom:
a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még
vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.
WST: És ezek a könyvek tisztázhatják e helyzetet?
Dúl Antal: Ellenkezőleg. Az előítéleteket
nyilvánvalóan a nem Hamvas-olvasók hangoztatják. Azok pedig, akik
„ráhangolódtak”, értetlenül hallgatják a fanyalgók kifogásait. Azt
hiszem,
a naplók csak még tovább mélyítik e megosztottság szakadékát.
És itt valamit azért el kell mondanom: ezt a
naplót nem lett volna szabad most kiadni. Egyáltalán nem a nyilvánosság
számára készült.
WST: Mégis kiadtátok.
Dúl Antal: Igen, valamiféle tehetetlenség folytán.
Kaptunk rá némi határidős ösztöndíjat, meg hát Danyi Zoli leírta, és ha
már leírta, szerkesztette, és persze én is tovább szerkesztettem…
szóval kiadtuk. Most, utólag úgy gondolom, hogy a Hamvas-életmű utolsó
két kötete lehetett volna. A teljes gyűjtemény talán harminchárom műből
áll majd: a megjelent cikkek a két háború között – nagyon kemény, jó
írások, két kötetben; művészeti írások egy könyvben; levelek egy vagy
két kötetben; a szatirikus és korai írások egy-egy kötetben, s
szeretnénk a végére egy ún. tudományos segédanyagot illeszteni,
indexeket, mutatókat, életrajzi jegyzeteket, személyneveket,
szómagyarázatokat, fotókat összegyűjteni.
WST: Jó esetben megéljük az utolsó kötetet is.
Dúl Antal: Te talán, de, remélem még számomra sem egészen lehetetlen.
WST: Régebben azt mondtad: Hamvas mindig megteremti a következő kötetek fedezetét. Ma is igaz ez?
Dúl Antal: Már egyre kevésbé. E két könyv ugyan a
nyomdában van, de előlegben, és most kell elgondolni, honnan tudom
összekoldulni a kiadáshoz még hiányzó hárommilliót. Pedig már
klasszikusaink egyikéről van szó, mert
Hamvas Béla észrevétlenül bekerül a klasszikusok közé.
Olyan, mintha Kosztolányit vagy József Attilát
kellene valakinek kiadni privát ügyként, szűkös magánerőből – az ám,
hazám. Persze Hamvas más, mint a gimnáziumi tankönyvek számon tartott,
de nem olvasott szerzői. Az ő helye inkább az „egyetemes emberiség”
gimnáziumának tankönyvében lehet.
WST: Kicsit beszéljünk még arról, hogy mi a baj a Naplókkal. Rossz a szöveg, vagy nem szeretted?
Dúl
Antal: Ez nem a szeretem–nem szeretem kérdése. Úgy gondolom, nagyon
benne kell lenni Hamvas gondolatvilágában ahhoz, hogy az ő
magánhasználatra lejegyzett slágvortjait valaki követni tudja. Mondok
egy példát. Egy helyen azt mondja, hogy: megbeszélni a verbalitás
kérdését – Határ Győző. Mit mond ez az olvasónak? Aki ismeri e szavak
hátterét, tudja, hogy Határ Győző szinte naponta látogatta Hamvast a
’40-es évek végéig. A Tristram Shandy fordításához is tőle kapott
ösztönzést. Utána a viszonyuk kicsit megromlott, mert Hamvas nyíltan
megmondta Határnak, hogy üres szófüzéreket gyárt, és barokkos
szóvirágaival meghamisítja Sterne-t. Határ nyelvzsonglőr, de nélkülözi
az elmélyültséget. A hiteles logosznak teremtő ereje van. Ha a szó a
helyén van, vagy ahogy Patandzsali mondja, „ha az ember a nem hazudást
megvalósítja, akkor szavai valósággá válnak”. Így érthető a jánosi
mondat, hogy kezdetben volt a szó, és a szó Istennél volt. (János
evangéliuma 1, 1–3.) És e szóból robbant ki a világ. Ezt minden korban
csak a nagyon tudatos emberek értették; a logosz a dolgok eszmei
struktúrája, a finom teste, amelyre az egész világ szövete ráépül. Ezért
jelent kivételes felelősséget írni. A sértett Határ későbbi írásaiban
igyekszik lealacsonyítani korábbi mesterét, de a mesterre kimondott
becsmérlő szavak a tanítványra rendre visszahullanak. Nos, vajon mindez a
„verbalitás” megjegyzésből kiolvasható? Nyilvánvaló, hogy e szavakat
Hamvas saját maga emlékeztetésére jegyezte föl.
WST: Korábban folyóiratokban olvastam
összegfüggő naplórészeket is. Szétválnak a naplóban a követhető és
nehezen követhető részek?
Dúl Antal: A naplók egyetlen sora sem reflektál az
olvasóra. Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne szerkesszem túl a
töredék mondatokat, és ne próbáljam folyamatos „értelmes” szöveggé
gyúrni. Ez persze odáig nem ment, hogy bármit is átírtam volna. Nem
nyúltam bele a mondatokba, csak olyan módon, hogy a hiányzó névelőket
kitettem, gondolván, hogy ezáltal kicsit epikussá, olvashatóbbá válik a
szöveg...
WST: Hogy érted, hogy „nem nyúltál bele a mondatokba”?
Dúl Antal: Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de
előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a
szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat. Danyi
Zolival ölre menő harcot vívtunk a betoldások megengedhetőségéről, ami
elég sok feszültséget teremtett köztünk, de végül nagyon pozitív lett,
mert ő az advocatus diaboli szerepét játszotta, és engem gyakran
visszalépésre késztetett. A szerkesztés napjaiban folyamatosan fölmerült
közöttünk a verbális és a személyes hitelesség konfliktusa. Ilyen
konfliktusokkal terhes lehetett az ókori vallások szent szövegeinek sok
évszázados kanonizációja, hiszen se Buddha, se Jézus nem írt le egyetlen
szót sem.
WST: Szöveghű közlést szeretett volna Danyi Zoli?
Dúl Antal: Így van. „Ragaszkodjunk a töredékes
materiális alaphoz, az objektív szöveghűséghez. Nem kellenek szögletes
zárójelek.” Ezzel a szemlélettel ma minden tudományos kutató mélységesen
egyetért. Én nem. Mit is mondott Origenész? A Szentírásnak sok rétege
van. Minden szövegnek van testisége – a betűk maguk, de van pszichikuma,
azaz mítoszvilága is, és van pneumatikus szintje, szellemisége is. Az
archaikus kor pedig csak erre a szellemi hitelességre figyelt, és a
verbalitást rendre, folyamatosan változtatgatta. Ezért tér el egymástól
mind a négy evangélium szövege, holott szellemileg mind hiteles.
WST: De ezt a naplót mégis csak Hamvas Béla írta. Te a feladatodnak érezted, hogy értelmezd ezeket a szövegeket?
Dúl Antal: Kétségtelen, hogy tettem néhány szövegépséget nem sértő gesztust az olvasó felé.
WST: Azt gondolod, hogy az olvasó nem tudja értelmezni a szövegeket?
Dúl Antal: Egészen biztosan nem. Ha együtt
dolgozott volna Kemény Katalinnal harminchat évig, akkor talán sejtene
valamit, mert némely mondat hátterét homályosan ismerné.
WST: Visszatérve ehhez a problémához,
szerintem érdekes kérdés a Naplókkal kapcsolatban, s talán az olvasók
számára is, hogy két egészen más elmélettel vagy felfogással
közelítettek a Hamvas-hagyatékhoz, és ha jól értem, a műhelyeteken belül
is. Mert végül is ez egy műhely, amit te létrehoztál Hamvas körül, és
valamilyen megosztottságot teremtett; hogy te nem egy, a szövegekhez
ragaszkodó közlést próbáltál felépíteni, hanem már egy értelmezettet.
Erről van szó?
Dúl
Antal: Egyáltalán nem. A szöveg szó szerint hűséges. Csupán a
kihagyásokért, a szögletes zárójelekért és a lábjegyzetekért folyt a
harc. Talán már unalmas, hogy ismételni kell, de ez a szöveg nem olyan,
mint a Márai-napló, vagy egy úgynevezett „irodalmi napló”, vagy egy
irodalmi levél, egy episztola, amely eleve reflektál az olvasóra. Márai
műgonddal, szépen formált mondatokba fogalmazza a napok történéseit,
mint aki tudja, hogy azt egyszer olvasni fogják. Fél szemmel midig az
olvasóra figyel.
Hamvas nem gondolta soha, hogy tiszapalkonyai magánfeljegyzéseit valaha is közreadják.
Ezért is érzem magam rosszul, hogy kinyomtattuk, hiszen műhelymunkát adtunk ki.
WST: Gondolom, hogy Hamvas többi művének az
olvasásához, tehát ha időrendbe mellé helyezik, ez a most megjelent két
kötet azért adhat valamit.
Dúl Antal: Talán csak a szakértőknek. E kötetek
megjelenését nagy várakozás előzte meg, mert a naplók mindig izgalmasak.
Beleshetünk az író magánéletébe, intim gondolataiba és műhelytitkaiba.
WST: Gondolod, hogy Hamvas nem tudta, hogy meg fognak jelenni a munkái?
Dúl Antal: Azt, hogy a munkái megjelennek,
valószínűleg feltételezte, és azt is, hogy előbb-utóbb lesz egy világ,
amelyik befogadja. De nem érdekelte igazából – mondjuk úgy, ez számára
merőben másodrendű kérdés volt. A realizációs úthoz tartozó eszköze volt
az írás, mert koncentrált állapotba hozta, és lelassítva az
asszociációk végtelen seregét, rendet teremtett a gondolatrengetegben.
Más szabadon asszociálni, és más a gondolatokat koherens szöveggé
munkálni.
WST: Beszéltünk a
szerkesztésről a Naplók kapcsán, beszéljünk egy kicsit a tartalomról.
Mondtad, hogy „schlagwortok”-at kapunk, ezeket letisztáztuk; mondtad,
hogy „szerkesztés” – erről is beszéltünk. Jellemző Hamvas más szövegeire
egyfajta társadalomkritika, filozófiakritika vagy tudománykritika is.
Mennyire tartják ezt a kritikai hozzáállást a Naplók?
Dúl
Antal: Minden naplóban a személyes élet mozzanatai kapnak hangsúlyt. De
a Hamvas naplóit olvasóknak lehetetlen nem észrevenniük, hogy a háborús
megpróbáltatás, a hányattatás, az éhezés, a terror és a fenyegetettség
napi gondját minden élethelyzetben háttérbe szorítja írói programja.
Egyetlen pillanatra sem felejti, hogy mi a vállalása. Az is kitűnik,
hogy nagyon magas moralitást követel meg önmagával szemben.
A szellemi embert onnan lehet felismerni,
mondja, hogy mindazt a követelményt, amit másokkal szemben megfogalmaz,
először magán kéri számon.
Vajon én beváltottam a mások iránt támasztott követeléseimet?
Éppen ezért a szellemi ember kifelé nem követel. Nem csapkod, nem hadakozik, nem sértődik, nem gyűlölködik; mindent visszafordít önmagára. Ha valaki nem a rendtörvény szabályai szerint él, maga vonja önmagát ítélet alá. A tudatosság ott kezdődik, amikor az ember önmagára reflektál. Ez azonban még nem éberség. Kierkegaard óta tudjuk, hogy az önreflexió az individualitás alapmozdulata. A vallásos stádium a merő önreflexiót meghaladva két kérdést mérlegel: mit teszek a magam, és mit a mások üdvéért. De a legmagasabb emberi stádium, amiről Kierkegaard már nem tud – a „negyedik” –, a vallásos stádiumot is meghaladja. Hamvas is e két birodalom határán mozog: az egyik a vallásosság, az exotéria, a másik – mondjuk így – az egységtudat ébersége, az ezotéria. Ez az intellektuális „skizofrénia” a naplókban nagyon megmutatkozik. Nagyon keskeny ösvényen halad. Ha egy picit az egyik irányba elmozdul, belezuhan abba a rajongó-önmarcangoló gyerekkori vallásosságba, amit otthonról hozott az evangélikus lelkész fia, aki nagyon alapos biblikus-vallásos kiképzést kapott; de vele együtt egy exoterikus látásmódot, amelyben a tőlünk független totális különlét, a mindenség fölött uralkodó Isten trónol. Ez a vallásosság különösen a negyvenes évek végéig keríti hatalmába, olyan esetekben, mint például az ostrom idején, amikor a kiscelli múzeum pincéjében majdnem éhen haltak. A másik énje az ezoterikus, aki tudja, hogy minden megnyilvánuló lét „legközepe” Isten, aki vallja, hogy nincs két valóság, és kívül csak egy káprázatvilág üres fantáziaképei kísértenek. Az évek múlásával ez az egységtudat egyre tisztul és egyszerűsödik.
Egy
példa: az ostrom idején ünnepként élték meg, ha egy-egy marék babot
sikerült szerezniük. A háború múltán Kemény Katalinnal kijöttek az
óvóhelyről, nagy nehezen találtak egy gazdag embert, aki mosogatásért,
kertgondozásért kevés koszttal fizetett nekik. 45’ tavaszáig az oroszok
szállták meg a villát, és olyan mennyiségű koszos edényt, evőeszközt
hagytak maguk után, hogy a konyha rendbetétele hetekbe tellett. E
villában Hamvast komoly lelkiismereti válságba sodorta az önuralom
hiánya, mert amikor már nem bírta az éhezést, belopózott a spájzba, s
egy-egy darab szalonnát elcsent. Ettől viszont kínzó
lelkiismeret-furdalása támadt: Úristen, már megint vétkeztem, már megint
bűnt követtem el – hogy tehetek ilyet éppen én? De már másnap megint
ott találta magát a spájzban.
WST: Ezek a „sztorik” benne vannak akkor…
Dúl Antal: Igen, de a szövegek egy része csak
annak nyílik meg, aki ismeri a szavak hátterét. Megírhattam volna hosszú
lábjegyzetben, hogy egyik-másik mondatnak mi a háttere, hogy Hamvas
formálisan az éhhalál küszöbére érkezett, csont-bőrre lefogyott, és a
gazdáját meglopta. Az olvasó ezzel szemben csak annyit lát: édes
Istenem, már megint vétkeztem, drága Jézusom, szabadíts meg engemet a
bűntől!
WST: Mettől meddig kísérjük nyomon ezeket a naplókat?
Dúl Antal: ’42-től, a háborús időktől halála
évéig, 1968-ig. Az első bejegyzések az orosz alföldön készültek, ahová
repülőtisztként került (pedig soha nem ült repülőgépen!).
WST: A korábbiak valószínűleg azért nincsenek meg, mert eltalálta a házukat egy bomba.
Dúl Antal: Nem csak ezért. Még a háború alatt az
orosz fronton írt egy háborús naplót, de amikor az összeomlás
bekövetkezett és megindultak hazafelé, felettesének, egy Poly (Póli?)
nevű ezredesnek ezeket a füzeteket átadta, hogy őrizze meg. Ő nem
követte csapatát Németországba, és katonaszökevényként kezelték. Ez a
Póli ezredes pedig egészen Argentínáig (Brazíliáig?) meg sem állt, és
magával vitte a hadinaplót. Valahol talán megvan még.
WST: És mik az utolsó bejegyzések?
Dúl Antal: Az utolsó bejegyzések ’68 júliusában készültek. A napló utolsó mondata:
„Bármit inkább, csak ezt ne, a XX. századot ne, a nagyvárost ne.”
WST: A következő kötetek akkor a két háború közti tanulmányok lesznek?
Dúl Antal: Nem. A Levelek következnek, de én szeretném előtte Az ősök nagy csarnoka befejező részét lehozni. Ez a negyedik kötet, amiben Mexikótól az európai keresztény misztikáig sok írás benne lesz, többek között Böhme Psychologia verája, amely évek óta lektorálásra vár.
WST: Mi a baj a Böhme-szöveggel?
Dúl
Antal: Böhme nagyon sajátos, egyéni terminológiával, „szaturnuszi”,
szikár nyelven fogalmaz, s éppen ezért úgy látom, hogy eddig szinte
minden magyar fordítás hiányosan adja vissza az eredeti szöveget – de a
Hamvasé is rossz. Vannak szerzők, akiknek műveiből szinte lehetetlen jó
fordítást készíteni, mert az eredetiben átsugárzik valami, ami a
fordításban nem. Minden fordítás elhangol.
WST: És a "susztert" volt a legnehezebb lefordítani?
Dúl Antal: Böhme nem követi, hiszen nem is ismeri a
XVII. sz.-i európai iskolafilozófia terminológiáját, ami fölött a kor
egyházi emberei nem győznek botránkozni, de ami helyzetünket is
rendkívül megnehezíti. Nem azt mondja, substantia vagy accidens, hanem,
hogy Gotteszorn, „Isten haragja”, és süsse Freudenquell: „édes
örömforrás”. A fordítás másik nehézsége, hogy Hamvas Böhme sok részét
útközben fordította, vonaton, várótermekben ülve, sok hibával,
sortévesztéssel, félreértéssel. Holott Böhménél elég egy umlautot
félrenézni, hogy az egész mondat irányt tévesszen.
WST: Te feladatodnak érzed „értékelni” mondjuk Hamvas Böhme-fordítását?
Dúl Antal: Ez „ki lett szabva” rám, Kemény Katalin
a lelkemre kötötte, hogy ezt így ki ne adjam. Impurum, mondta, amely
lektorálást kíván. Egyébként minden fordítást lektorálni kell, mert egy
friss, idegen szem sok lényeges dolgot észrevesz.
WST: Ez egy nagyon érdekes kérdés, de most
mégis továbblépnék. Nagyon sok Hamvas-kézirat az előző rendszerben
elterjedt, kéziratként másolták, beépítették vagy nem építették be
szövegekbe, mindenesetre biztos, hogy előtte is, most is nagyon nagy
hatással volt a magyar irodalom egy részére. Ugyanakkor kimaradt az
egyetemi irodalomtudomány és a filozófia érdeklődési köréből. Miért?
Dúl Antal: Hamvas – annak ellenére, hogy több
regényt írt – az irodalom újkori konvencióival szembefordult. Már a
negyvenes évek végén úgy beszél az „irodalmiság”-ról, mint merő
„logoszparazitizmus”-ról. Az irodalomnak a 19. században társadalmi
funkciója volt: a néppel tűzön-vízen át. A vátesz-költők. A 20.
században ez tulajdonképpen kihunyt, Adyban még megvan, de a Nyugat
második generációjában már elolvad ez a fajta megváltói szerep, és
felerősödik az úgynevezett alanyiság.
Hamvas szerint az irodalom egyre inkább
narcisztikus önmutogatássá, vagy a másik végletében szórakoztatóipari
tömegtermékké válik.
A szó olyan, mint a holdra mutató ujj. Le lehet
írni a holdra mutató ujjat, mint a nouveau roman teszi, el lehet
mesélni, hogy milyen a kéz színe, milyen redők barázdálják, borítja-e
szőrzet, de ha elfelejti megemlíteni, hogy hová mutat, és miért teszi,
hiába való esztétizálás. A szó – a kéz –– egyetlen értelmét a holdra
mutatás adja. Ez a „labirintusi egzisztenciák számára” (ahogy a modern
értelmiséget nevezi) provokatív és irritáló.
WST: …hogy a tengelyhez mérhessük?
Dúl Antal: Igen, hogy a rongált létét tisztítsa és
segítse. Hogy „léttisztító” erőket ébresszen, és tudattisztító erőket
mozgósítson.
WST: Mit remélsz a Naplók kiadásától?
Dúl Antal: Az hiszem, nem sokak számára jelent
majd revelatív szöveget. De azt mindenki fogja látni, hogy lehet
koncentráltan élni, és szellemi módon, tartással helytállni. Már az,
ahogy elbukik, de nyomban utána talpra áll, és magát rendezi, az is egy
fantasztikus élmény.
WST: Látsz-e egy kis esélyt arra, hogy egyszer majd egy magyar egyetemen kritikai Hamvas-kiadás készüljön?
Dúl Antal: Ma már nemigen adnak ki kritikai
kiadásokat, hiszen rövidesen könyvet sem. Kit adnak ki kritikai
kiadásban ma? Utoljára Marx Mega-köteteit láttam az NDK-ban.
WST: Én tudok kritikai Babits-kiadásról, amit
komoly emberek készítettek, most jelent meg az utóbbi pár évben,
Vörösmarty kritikai kiadás is volt…
Dúl Antal: Mindegyik heroikus vállalkozás, mert a
könyvkiadást az eladhatóság szabályozza. A kritikai kiadás szakmai
belügy, nem az embereknek szól, hanem pár kutatónak, írónak, tanárnak.
Csak állami megbízással és támogatással készülhet el.
WST: Máshogy kérdezem: Szerinted van-e esély arra, hogy Hamvas Bélát a magyar irodalom részeként tanítsák?
Dúl
Antal: Én is sokszor felpanaszoltam, hogy nincs helyén az irodalomban,
de aztán arra gondoltam: ez talán nem is baj. Brahman-tudatú tanárnak
kell lennie annak, aki a gimnáziumban Hamvast interpretálja. Van néhány
ilyen is! Az irodalomtanítás egyébként az agónia állapotát éli, mert a
szellemi közlés egy végleg lezárult korszakát, a profán írásbeliséget
oktatja, alapvetően esztétikai szempontok alapján. A ma irodalma pedig
egyre inkább vállalja a lényegtelenséget, a lektűr nívót, amely egy
bizonyos derűs vagy fanyar és kesernyés tartást ugyan felmutathat az
olvasónak, mint Esterházy, egyfajta sztoikus túlélni tudást, de az
emberi lét báziskérdéseit nem óhajtja megérinti.
WST: Említetted Esterházyt. Én úgy tudom, hogy ő a ’80-as években erősen hozzányúlt Hamvashoz, akárcsak az ő generációja is.
Dúl Antal: Abszolút; novellákat írt úgy, hogy a szövegét Hamvas mondataival átszőtte. Volt egy novellája, Síró-nevető,
amelyben egy tucat mondatot épített be a Mágia szútrából. Amikor Kemény
Katalin kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy: „ez egy kollázs-technika¸
ebben nem kell az idézőjelekhez ragaszkodni. Engem egyébként is csak
Hamvas mondatai ragadnak meg, és nem foglalkozom azzal, amit mond”.
Individuális tudatszinten, ahol a nyugati civilizáció embere ma még
tart, minden leírt szó személyes vállalást követel. Ahogy Kemény Katalin
mondta: „Elmúlt az az idő, amikor száll az ének szájról szájra…”
WST: De ez már egy másik problémakör, másik téma.
Dúl Antal: Hamvas egyébként olyan mértékben benne
van a profán közéletben is, hogy már a politikai vagy közgazdasági
szövegekben is megjelennek a szavai: a mi alapállásunk az…, nyilatkozta
egyszer már nem is tudom, melyik politikus, talán Gyurcsány Ferenc…
(nevetés)
WST: Valószínű, hogy ez számára nem lenne meglepő.
Dúl Antal: Nem; de a brahmani tudatszint, a
szellemi magatartás ott kezdődik, mondja [Hamvas], hogy az ember az
önérzettel, a hiúsággal, az egójával szembenéz és leszámol velük. Nem
kell az önérzet, nem kell, hogy: ezt én mondtam, nekem jár érte a
vállveregetés, és teljesen érdektelen, hogy ki mondta ki a meglelt
igazságot.
Csak az számít, hogy tud-e alázatos eszközévé válni a mélyből feltörő logosznak,
és átengedi-e magán (a maszkon) annak fényét.
WST: Ugyanakkor szerinted lehetséges-e
egészséges hozzáállás a hamvasi hagyományhoz? Ez egy jelentős életmű,
nem megkerülhető szerintem egy magyar író vagy filozófus számára.
Valamilyen jó értelemben vett kritikai relációt ki kell alakítani. Nem
biztos, hogy a teljes tagadás, a lekicsinylés vagy a lopás egészséges.
Szerinted mi lenne ez az egészséges viszony? Gondolok itt elsősorban a
fiatal és az elkövetkező írónemzedékre.
Dúl Antal: Hamvas kategorikus imperatívusza a végtelen önkritika.
Nagyon sok ifjú Hamvas-epigon küld nekem
írásokat, és nagyon lelkesen, de valamiféle giccses, lapos
aláfogalmazással felmondják a hamvasi leckét.
Szigor és az egó rendbetétele nélkül lehetetlen az
ő útját követni. Ezért kap nála olyan fontos hangsúlyt a realizáció. Az
élet és a kimondott szó összhangja. Hamvas után lehetetlen nem tudni,
hogy az „áttetsző egzisztencia” messze megelőzi az alkotómunkát. Minden
kezdő (és haladó) író tegye fel magának naponta a kérdést: miért kell
nekem művet alkotni, és milyen táplálékot adok vele a többi éhező
nyomorgónak, szóval kell-e nekem egyáltalán a nyilvánosság elé lépni? Az
írói libidót naponta reflektorfénybe állítani. Mit jelent a becsvágy, a
karrier, a hírnév, az érvényesülés. (–)
Hamvas nagy varázsló, akit megérint, könnyen epigonjává teszi.
WST: Mennyire tudod megkülönböztetni Dúl Antal gondolatait Hamvaséitól? Mennyire létezik külön Dúl és Hamvas?
Dúl Antal: Kemény Katalin nagyon egyszerű, tömör
megfogalmazása: minden ember valamilyen. Ez a látszólag semmitmondó, de
abszolút mély gondolat mindenkit arra szólít, hogy vállalja saját
karakterét, egóját, de ismerje annak kozmikus helyét is. Mindenkinek
önmagán kell átszűrnie a megnyilvánulatlant. Ő a maga sajátságai között
segíti a logoszt, hogy testet ölthessen. De a persona itt véget is ér.
Csak arra kell, a közreműködésével átszóljanak rajtunk.
„Ma nem írni több, mint írni”,
olvashatjuk a hatvanas évek eleji naplóban.
Forrás: Irodalmi Jelen Online
(Az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor.
Technikai munkatárs Stenszky Cecília és Jámbor Gyula)
Weiner Sennyey Tibor: Derű és alapállás (Hamvas Béla Levelek című kötete kapcsán)
A Hamvas Béla-életműsorozat legújabb kötete a napokban került a könyvesboltokba. Az életműkiadás szerkesztőjének, Dúl Antalnak és a korábbi, Naplók című kötet szerkesztőjének, Danyi Zoltánnak az utolsó közös munkáját tarthatjuk kezünkben. A huszonötödik Hamvas-könyv érteke óriási – hibái, sajnos, a szokásosak.
Hamvas
naplói két kötetben láttak napvilágot, és megjelenésükkor beszélgetést
készítettem Dúl Antallal, amelynek hatására intenzív vita alakult ki
felelősségről, hozzáértésről, öröklésről, életműről. Nem tisztem a
vitába sem beleszólni, sem értékelni, mindenesetre tény, hogy Dúl Antal a Hamvas-életműből komoly és megkerülhetetlen sorozatot készített az évek során, előadások százait tartotta meg,
Hamvas filozófiáját hirdetve. Biztos az is, hogy Danyi Zoltán több
komoly publikációt tett le az asztalra Hamvas írásai kapcsán, s hogy
éveket szánt életéből arra, hogy fecnikből, szerteszórt füzetekből
olvasható, jól rekonstruálható Naplókat és Leveleket
rakjon össze. Mindkettőjük munkája több évnyi intenzív, áldozatos
tevékenység tehát a XX. századi magyar irodalom egyik legfontosabb
életművének megmentése és kiadása érdekében. Dúl Antal teológus, Danyi
Zoltán rendszeresen és mindig magas színvonalon publikáló költő, író,
egyben az irodalomtudomány doktora – elképzeléseik egy-egy könyvről
nyilván eltértek, de a rájuk bízott, vagy általuk vállalt feladatot
teljesítették. Míg Kemény Katalin – férje, Hamvas Béla műveihez
hasonlóan – rendkívül fontos kötetei csak különböző, nehezen
beszerezhető kiadványokból gyűjthetők jobb esetben össze (hiszen,
például, a Hindu mitológia vagy más esszéi máig nem jelentek
meg), addig Hamvas Béla munkái jórészt elérhetők. Azért csak jórészt,
mert a sorozat – még az Írók Boltjában is – csak 60-70 %-ban kapható,
bár ezt a kiadó folyamatosan próbálja pótolni. Egy könyvesboltos szerint
Hamvas írásait csak nagyon kevesen olvassák magáért a mondanivalóért.
Legtöbben A bor filozófiáját ismerik – s ahogy ez az ismerősöm fogalmazott: “azzal mindent el lehet adni”. Lehet. Nem tudom. Amikor alább kifejtett kritikai észrevételeimet fogalmaztam meg neki Hamvas Béla Naplói és Levelei kapcsán, azt mondta, hogy “azoknak, akik szeretnek Hamvast olvasni, nem ezek a szempontok lesznek fontosak”. Lehetséges.
Miről van szó? Mind a Naplók, mind a Levelek
esetében kínosan hiányzik a kötetekből egy név- és tárgymutató, hogy
kereshetővé és lényegében irodalomtudományi munkára alkalmassá váljanak.
Hiányzik egy bővebb tartalomjegyzék, továbbá – nem ennyire súlyos
hiány, de jó lett volna – néhány rövid életrajz, hogy tudniillik Hamvas
Béla kiknek is írta ezeket a leveleket. Mindez “csak” filológia, de
nincs nagy filozófia legalább némi filológia nélkül. Vagy van, de az
hosszútávon nem érdekes. Jóhiszeműen úgy gondolom, és úgy tekintek erre
az egész Hamvas-kiadásra, hogy célja a szerző népszerűsítése, műveinek
elérhetővé tétele volt. Ez sikerült. Hamvas Béla – bármennyire is utálják ezt hallani más szerzők – Lukács György B-listázásának és filozófiai iskolájának sikere ellenére mára
igenis mérvadó, fontos, ha nem az egyik legfontosabb múltszázadi
filozófusunk, írónk. Kritikai kiadása, filológiailag pontos elhelyezése a
magyar irodalomtörténetben mégis várat magára. Valójában ennek már nem
magánszemélyek szorgalmából kellene megtörténnie. Hamvas Béla vagy
Weöres Sándor szellemi hagyatéka éppen olyan része a magyar világnak,
mint a Hősök Tere vagy a Badacsony. Közös kincsünk. Kutatócsoportokat és
szemináriumok sorát kellene szervezni a magyar egyetemeken, rendezni,
az Interneten kereshetővé, elérhetővé tenni életművüket. Tudom, ez
jelenleg illúzió, de nekem ez a véleményem. Bár a legjobb írói honlapok között tartom számon a www.hamvasbela.org című lapot,
Hamvas naplói és levelei mind irodalmi, mind pedig történeti szempontból
megkerülhetetlenek. Szerintem ezeket a könyveket elsősorban kutatók,
egyetemisták, filoszok és történészek, továbbá szakdolgozók kellene,
hogy forgassák munkáikhoz. Ehhez azonban szükség lett volna a fentebb
említett hiányzó részekre. Ebben a formában is élvezhető, és, hála
Hamvas Béla írói kvalitásának, még olvasmányos is a Levelek. A
szerző egész életét végigkövethetjük az első világháborútól egészen
haláláig. Alázata, szerénysége éppen ezekből a levelekből sokkal jobban
kitűnik, mint a néha a kinyilatkoztatás határát súroló esszéiből. Sok
olvasója egyébként éppen azért fordul el Hamvastól, mert mindent annyira
tud. És a tudás – főleg, ha emberi gyengeségeinkre vet fényt –
nyomasztó lehet. Hamvas erkölcsi fölénye, vagyis az, hogy a legrosszabb
körülmények között is ember és író tudott maradni – éppen ezekből a
naplókból és levelekből válik megkérdőjelezhetetlenné. Mindennapi
küzdelmei – mint, mondjuk, amikor egy hónapra el akar menni
munkahelyéről, és ezért levelet kell írnia a gyár vezetésének –, vagy a
háborús évek alatti nyomor, amit Kemény Katalinnal éltek át, illetve az
50-es évek elképesztő és sötét mellőzése ebben a kötetben teljesen
kézelfoghatóvá válik. Engem leginkább mégis Gulyás Pállal folytatott
levelezése érintett meg, amelyben Hamvas szárnyaló fantáziája, béke- és
aranykor-éhsége a debreceni költő iránt érzett őszinte szeretetében
manifesztálódik. Ezeknek a leveleknek is az egyik legfontosabb üzenete
a derű és az alapállás – mindig és minden időben. Végülis ez a lényeg, a
többi kritikám egy érzékeny filosz hiányérezte csupán, lehet, csak
nekem fontos. De lehet, hogy nem.
Hamvas Béla: Levelek (1916-1968). Medio Kiadó. Az életműkiadást szerkeszti Dúl Antal. A kötetet szerkesztette Danyi Zoltán. 2011.
Forrás: Irodalmi Jelen Online
Hamvas Béla a hatodik fajról (Mysterium - Szemző Tibor és a Gordiuszi Csomó előadásában)
Hamvas Szemzo Mysterium.flv
null
Hamvas Béla: MYSTERIUM (A HARMADIK NAGY MISZTÉRIUM MÉG KÉSIK)
Az egész földön tökéletesen új,
hatodik emberfaj van kialakulóban. Az új emberfaj kialakulása,
keletkezése, kibontakozása érthetetlen nagy misztérium.
Amíg ennek a fajnak a Föld minden táján elszórt
tagjai egyedül állottak, önmaguk előtt is úgy tűnt, hogy abnormis,
lehetetlen lények, akik környezetükkel és világukkal nemcsak hogy nem
tudnak megegyezni, hanem azzal egyetlen lényeges pontban sem
érintkeznek.
Ezek az emberek a Földön elszórva, magukban voltak,
környezetüktől sarokba állítva és mellőzve. Idegenek voltak. Mert
valóban idegenek voltak.
Az új fajból minden valószínűség szerint igen sok
ember el is veszett. Ki tudja hogyan? Egy része öngyilkos lett, egy
része elzüllött, inni kezdett vagy fellázadt, a törvénybe ütközött és
börtönbe került. Egy része kedélybeteg lett vagy megzavarodott.
Végül a faj keletkezésének misztériumához teljesen
hasonló; érthetetlen, újabb nagy misztérium volt, hogy az új faj
képviselőiben lassan kifejlődött a tudat: már nem vagyok egyedül.
Az még titok, hogy a hozzám hasonlóak hol vannak.
De már tudom, hogy vannak, és ha találkozom velük, felismerem őket
anélkül, hogy egyetlen szót is váltanánk.
Amíg valamilyen emberből csak egy van, kivétel, ha
kettő, különös, ha három, már közösség. Egyelőre még csak nyomokban. A
harmadik nagy misztérium, a találkozás és egyesülés, még késik.
Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása (hangjáték)
Előadja: Csomós Mari. A felvételt Rosenmann Péter és Tamás Benedek készítette. Zenei munkatárs: Kakó Gyula. Szerkesztő: Zoltán Gábor. Rendező: Bognár Mónika. (1999)
A felvétel a Magyar Rádió tulajdonát képezi.
Hamvas Béla: A méhesben (hangjáték)
Helyei László színművész közreműködésével, rádióra alkalmazta és rendezte: Dániel Ferenc. A hangfelvételeket vágta: Weigert József. A felvételek a Magyar Rádió tulajdonát képezik.
Beszélgetések Hamvas Béláról (1995 októberében)
Készítette: Farkas Jenő (Nomad Film, Koppenhága) és Lázár Ervin Járkáló (Koppenhága)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)