2018. augusztus 10., péntek

Hamvas-szókincstár

Hamvas Béla, Szakács Gábor, Hamvas Szótár, könyv, ajándék,

Hamvas-szókincstár

„…a szó megnevez és megszólít, életre kelt”

Szakács Gábor szerkesztésében

Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri, meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg
órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15. o.)

Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az ember itt az őskori és keleti szentkönyvek alapszavait megértse. Ezek az alapszavak – a többiről ezúttal nem beszélve – elsősorban az ember számára elérhető legmagasabb állapot kifejezői. Ez a szánkhjában a Purusa-Prakriti, a Védántában az Átman és a nirvána, a jógában a nivritti, Buddha beszédeiben a súnjata, a taoban a vu-vei… Az őskori szentkönyvek alapszavai számunkra nem akkor érthetők, ha a tevékenység, hanem ha az életmű gondolatából közelítjük meg. A vu-vej szó fordítása hűen nem nem-tevékenység vagy nem-cselekvés, hanem az egyéni életmű építésétől való tartózkodás. A jógában a nivritti nem a maradéktalanul pacifikált és passzív tudatot jelenti, hanem az olyan tudat nyugtalanságának elsimítását, amit az ember az életmű építésével kelt önmagában. A nirvána nem nem-létet, ürességet és a semmit jelenti, hanem az individuális életmű leépítésének végső tiszta és átlátszó állapotát. Mert az életmű megsemmisítése a lény abszolút megmaradása. Az életmű mindig objektum marad, ha pedig objektum, a világhoz tartozik, mulandó, változó, káprázat; ha nem objektiválódik, lény marad az abszolút létezésben. (Patmosz II., 196. o.)

Elégedjünk meg azzal, hogy a szavak sem fix pontok, és minden végleges megfogalmazás, és így a →definíció is komikus. (Karnevál I. 131. o.)

"Szeretném megosztani veletek Hamvas-szókincstáramat. Sok évnyi munkával eddig jutottam vele (remélem, Czakó Gábor nem veszi rossz néven, hogy más is vállalkozott a megírására). Tavaly befejeztem a kiadói pályafutásomat, úgyhogy nem lesz könyv belőle. Persze ebben a formában nem is lenne az, hiszen még van csiszolnivaló rajta. Nyersanyag, de azt hiszem, így is használható.

Abban a reményben adom most közre, hogy a kezdő Hamvas olvasónak segít egy kicsit eligazodni Hamvas világában, és talán a régieknek is tud új támpontokat adni.

Az oldalszámok nem jelölik minden esetben a pontos helyet, mert az utánnyomások tördelése eltérhet az előzőekétől, de a téma és az idézet azon a tájon keresendő." - vallja a szerző.

Innen tölthetitek le: https://goo.gl/R3ijdS (pdf formátum)


Szakács Gábor: harmincadik esztendeje foglalkozik Hamvassal, tizenhat évig volt a Hamvas Béla életművet megjelentető Medio Kiadó munkatársa, az utolsó években vezetője. Rendszeresen tart Hamvassal kapcsolatos előadásokat és meditációt az Élet és Tudat sorozatban az
Onkológia Intézetben, de a budapesti Hamvas Béla Kör és A Vértes Agorája (Tatabánya) meghívottjai között is megtaláljuk.

2018. június 24., vasárnap

AZ EMBER ISTEN KERTJÉBEN ÉL – FOTÓPÁLYÁZAT



A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár és az Ars et Vita Alapítvány 

Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából fotópályázatot hirdet.

A pályázat témája: A kert

Mottó: „Az ember Isten kertjében él” (Hamvas Béla)

A pályázat szellemiségét Hamvas Béla gondolatai alapján kívánjuk meghatározni, amely szerint „A természetben levő kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát keressük. Ennek a mozzanatnak az igazi természettel milyen kapcsolata van?” (Hamvas Béla: Antik és modern tájkép)

A pályamunkák beküldési határideje: 2018. október 21.

A szakmai zsűri által sikeresnek ítélt pályamunkákat díjazzuk és kiállítjuk a Hamvas Béla Könyvtárban.

Az eredményhirdetés a 2018. november 7-én, Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából megrendezendő ünnepségen lesz.

Technikai részletek: Az érvényes pályázat .jpg formátumú, 3000X2000 képpont minimális felbontású, digitális képeket tartalmaz.
Pályázónként maximum 3 fotót lehet beküldeni.
A fotókat a kreativpalyazat@pmk.hu email címre kérjük elküldeni. Fontos, hogy a fájlnévben szerepeljen az alkotó neve és a kép címe a következő formátumban: PályázóErvin_IstenKertjébenVirág.jpg
Kérjük a pályázókat, hogy az emailben tüntessék fel nevüket, telefonszámukat, e-mail címüket, a kép címét, valamint a technikát, amellyel készült.
Az email tárgya: Hamvas fotópályázat
A pályázaton bármilyen digitális eszközzel elkészített fotóval részt lehet venni.

Forrás: pmk.hu

2018. március 18., vasárnap

Karneváli humor és világszemlélet Hamvas Béla és Rejtő Jenő regényeiben - Mihály István írása


Háromszor futottam neki a Karneválnak, és háromszor hőköltem vissza. A próbálkozások között napok–hetek teltek el. Aki először Hamvas esszéit olvassa, azok bűvkörébe kerülve óhatatlanul kialakul egy elváráshorizontja. A Patmosz II., a Scientia Sacra vagy az Öt géniusz után a Karnevál olyan, mint egy arculcsapás. Nem is: inkább olyan, mintha az utolsó ítélet (rendetlen feltámadás) napján megjelenne az Úr méltóságteljesen, komoly ábrázattal, arkangyalok seregétől övezve, s aztán – barackot nyomna az ember fejére: Eredj játszani!

Aztán – három plusz egy a magyar igazság (elinflálódott) – negyedik nekifutásra szinte percek alatt ráéreztem az ízére-zamatára, hangulatára elő­ször, világképére, szervezőelvére, mindenére pár órával később. Biztosra veszem, hogy sokan ugyanígy jártak vele. S ettől kezdve nincs menekvés: az ezeroldalas mű karneváli végtelenje magába szippant, a részévé válsz, a részeddé válik: valamilyen mértékben méltóvá lettél a beavatásra.


E nagyregénynek – valószerűtlenül nagy regénynek – mind az „egysze­rű olvasók”, mind pedig a magyar irodalmi, irodalomtudományi elit általi recepciója hasonló „erőtérben”, hasonló szélsőségek közt mozog; vergődik; mondhatnám, az elutasítás és elfogadás néha kritikus, néha kritikátlan indulatai több mint három évtized múltán sem csillapodtak kellőképpen. 


Persze, ha angol (német, francia, spanyol... vagy akár svéd) szerző mű­véről lenne szó, már rég lefordították volna legalább huszonöt nyelvre (magyarra is), s ott lenne a rangsorban, ahol a helye: Joyce, Proust, Virginia Woolf és Faulkner regényei mellett. S akkor magyar nyelvterületen is egységesen elfogadó-értékelő kritikát kapott volna, hiszen a kialakult (pláne világirodalmi, nagyhatalmi) kánon már csak ilyen: felülírja, sőt gyakran megszületni sem engedi az egyéni értékítéletet. De hát Hamvas magyar volt, s a magyar irodalomban is meglehetősen magányos óriásfenyő, s egy olyan kaliberű nagyregényt, mint amilyen a Karnevál, nehezen tud befogadni, tolerálni, „elhinni” a szakma. És itt nyilván nemcsak a kommunista éráról van szó, amikor Hamvast ideológiai okokból, Lukács György elvtárs közbenjárására raktárossá „léptették elő”, s 1968-ban bekövetkezett haláláig B-listán volt, és művei a hetvenes évek szabadabb légkörében sem jelenhettek meg. A Karnevál először 1985-ben látott nyomdafestéket.


Szóval az én szerencsém az volt, hogy negyedszer is nekifutottam.
Színes-szűntelen zűrzavar, karneváli forgatag, kaotikus zsibvásár. Ám ha megszűnik a viszonyítási kényszer, ha az ember elfelejti a (magyar irodalomban páratlanul magas színvonalú, az evidencia, az axiómák erejével ható) veretes Hamvas-esszéket, akkor tud sodródni a műben, a művel. Az első spontán értékítélet: ez a legmélyebb humor magasiskolája. Milyen mint? Csak egy körömfeketényi Jókai és Mikszáth, egy icipici Karinthy és Heltai Jenő, pár kalaplengetésnyi Hasek és Ionesco; szóval „jópajtásnyira” ők és sokan mások, na de ki az a szellemi és „vérrokon”, akinek az említett szer­zőknél sokkal erőteljesebb jelenlétét mindinkább érzem?


Aztán az első száz oldal után beugrik, az evidencia erejével: te jó Isten, Rejtő Jenő! Micsoda rokonok! A Karnevál és a Piszkos Fred, a kapitány, például. És leginkább. De persze a Menni és meghalni, A láthatatlan légió, Az ellopott cirkáló és a Csontbrigád. És az Elátkozott part. De még mennyire! És kerettörténetnek Az utolsó szó jogán. „Humorisztikai” alapállás és világkép szempontjából, és sok más szempontból. 


Az ezeroldalas Karneválban legalább hét-nyolc Rejtő (kis)regény bújik meg szemérmesen (vagy szemérmetlenül), Hamvas nagyregénye sok karneváli szálon rezonál Rejtő művei­vel, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Hamvasnál az egyes részek közötti, már-már posztmodernül relativizáló, értelmező, felülíró, jelentéseket idéző- és zárójelbe tevő „függönybeszélgetések” (is) olyan többlettartalmat és értéket teremtenek, amely Rejtőnél hiányzik.

A megjelenített világ mindkettőjüknél karneváli káosz, zűrzavar. A Karneválban és Rejtő regényeiben (maradjunk most a Piszkos Frednél mint emblematikus P. Howard-műnél) ez a bábeli zűrzavar a lét ontológiai alapállapotaként tételeződik. Az alkotói hozzáállásban közös alapvonás mindenféle merev társadalmi, politikai rend és rendszer, hierarchia elutasítása, lefokozása, „kiforgatása”, legtöbbször szatirikus, parodisztikus formában; a magasztosság, a pátosz nevetségessé tétele.


Olvasóim közt szinte biztosan akad, aki ezen a ponton szentségtöréssel vádol: hogy lehet Hamvast és Rejtőt egy napon és lapon emlegetni? Válaszom: nemcsak lehet, kell. Muszáj. Hamvas számomra vitán felül a magyar irodalom író-óriása, esszé kategóriában verhetetlen. Az ideológiailag hosszú ideig, esztétikailag pedig még tovább mélységesen alábecsült Rejtő életműve pedig sokkal több és magasabb rangú a színvonalas lektűrnél (amint azt jeles esztéták többször megállapították, főleg 1990 után, Erdélyben például a transzközép irányzat illusztris tagjai). Nade: Hamvas és Rejtő?


Olvassuk el figyelmesen a következő két regényrészletet, az első a Piszkos Fredből, a második a Karneválból való:

I.
„– Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.
– Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek.
– Az volt az első fűtő!
– Mit tudja ezt egy likőrösállvány?
– És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!
– Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.
– Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.
– Hát ki tette?
– Én.
– Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném... Jó napot.
– Várjon! (…) Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.
– Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével… Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott...
– Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.
– Rendben van.
– Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok... No, jöjjön!”

II.
„A sziklák mögé rejtőztünk. Jó marokba illő követ kerestem, és azt szorongattam. Tíz perc múlva jött a két csendőr. Eléje ugrottam, jobb kézzel torkon fogtam, és a kővel halántékon vágtam, aztán rátérdeltem, és nyakát szorítottam.
– Már jó lesz – mondta Melius. – A két csendőrt a sziklák mögé cipeltük.
– Ön ezzel az emberrel elég szigorúan bánt.
– Hogyhogy?
– Azt hiszem, kimúlt.
– Csak nem? – Melius saját csendőre fölé hajolt és nézte. – Hm – szólt egy idő múlva. – Ennek is vége. Tudja, én papi családban nevelkedtem.
– Ezt is ott tanulta?
– Nem. Csak. Mindig meg vagyok illetődve, mikor valaki idő előtt költözik el.
Félóra múlva csendőr-egyenruhában a város felé ballagtunk.
– Ha bármi történik, én rákiáltok önre: Hehele-hijja! Villámló szemekkel és mintha a belét akarnám kitépni. Érti? Hehele-hijja!
Ön erre nem ijed meg, hanem feszes vigyázzba áll, tiszteleg, és amilyen dühösen csak tudja, rám rivall: Burramoro!
– Ez az egész?
– Majd meglátja. Biztos hatás. Még senkit sem ismertem, aki ellen tudott volna állni.”


A „rokoni vonások” mellbevágók. S tucatjával sorjázhatnánk, állíthatnánk párhuzamba a hasonló (a fentieknél esetenként jóval reprezentatívabb, hosszabb) idézeteket. Az elemző megközelítés-értelmezés alacsonyabb fokán legelőször is azt állapíthatjuk meg, hogy mindkét szerző hasonlóan mulatságos, abszurd figurákkal népesíti be világát. De ennél tovább kell mennünk. Ez a karneváli mulatságosság, illetve abszurd nem öncélú, mint a popoláris regiszteren túl nem lépő olcsó bohózatokban. És nem is propagandisztikusan tendenciózus, vagyis nem a társadalom perifériájára szorult, szorított alakokról van szó (ahogy a marxista irodalomkriktika kimondta Rejtő kapcsán, mikor ’56 után újra megjelenhettek művei), hanem olyan pikareszk (anti)hősökről, akik önként vállalják, mint „autentikus” szerepet a társadalmon kívüliséget, a marginalizáltságot mint szabadságuk, sőt identitásuk sine qua nonját. Persze paradox szabadság ez, amelynek talán legközelebbi rokona valamiféle elveszettség. 


Fontos, mondhatni az egyik leglényegesebb ponthoz érkeztünk: sem Hamvasnál, sem Rejtőnél nem a „klasszikusan modern” értelemben vett (multiplex, disszociatív) identitásról van szó, hanem maszkokról. Mindkét szerzőnél a szubjektum rögzítetlenségével és az identitás (no meg a descartes-i „cogito”) ironikus (és önironikus) dekonstruálásával talákozunk. A Karnevál hőse, Bormester Mihály két részre szakad, két külön karekterré, akik egyszerre indulnak el mint katonák az első világháború északi és déli frontjára. De nemcsak ő „duplex” vagy „multiplex” személyiség, szinte minden szereplő új és új maszkokat ölt, „már senki sem a régi”. (Tudjuk: „A lélek a tízezer bőrű tűz gyermeke… Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen” – írja Hamvas az Egy csepp a kárhozatból című esszéjében.)


A Rejtő-regény (félig-meddig narrátor-)hősét, Fülig Jimmyt már a mű legelején kettős szerepben, álarcban, maszkban látjuk, hiszen egyszerre sze­gődik el fűtőnek és pincérnek a hajóra, egyidejűleg veszi fel a két, általa péppé vert és kórházba juttatott reális, létező személy identitását (és fizetését). Később pedig a herceg, az uralkodó (Saint Antonio) szerepét vállalja magára. De miféle „vállalás” ez? Akárcsak Hamvas hősei, Fülig Jimmy is gúnyt űz maszkjaiból-szerepeiből, egyiket sem veszi komolyan, egyikkel sem azonosul. Részletesebb elemzéssel, amire itt nincs lehetőségem, nagyszerűen ki lehetne mutatni, fel lehetne térképezni ennek a szerep- és identitás-mátrixnak az ideológiai és metafizikai mélyszerkezetét. Nincs semmi bebetonozva, az átjárhatatlan is átjárható, oda-vissza és keresztül-kasul. Fülig Jimmy, a csavargó kaszton kívüliből először a kétkezi munkás (sudra a keleti, indiai kasztrendszerben) rangjára emelkedik (s itt rögtön meg is ket­tőződik), aztán egy hirtelen ugrással – ez már egyfajta beavatási szertartásnak felel meg – arisztokrata (bráhmin) lesz. Pontosabban lényegében nem lesz, mert akárcsak Hamvas figurái, ő is valamiféle univerzális karnevál „szabados” törvényeinek erőterében „értelmezi” és éli meg ezeket a szerepeket, identitásokat.


És itt kell szólnunk legalább röviden M. M. Bahtyin orosz esztéta karnevál-elméletéről, melynek értelmében a karneváli groteszk egy átfogó élet- és világszemlélet, amely évezredes hagyományokkal rendelkezik, és amit pár száz éve az elit kultúra háttérbe szorított. A középkori, feudális társadalomban a hivatalos, komoly kultúrát mintegy ellensúlyozta a mulattató szertartások, a bohócok, bolondok, törpék és óriások karneváli kultúrája. Ebben az értelmezésben a legkülönfélébb mulattató formák egységes világképet, stílust képviselnek, melynek összefoglaló neve: karneváli kultúra. Mindennek megvolt a maga fonákja, paródiája, amely megóvta az embereket a dogmatizmusba, a merevségbe süllyedéstől. A karneváli időszakban minden a feje tetejére áll, a társadalom tagjai nem szakadnak szét játszókra és közönségre, nézőkre, a karnevált mindenki éli is, nem csak nézi.
Hamvassal szólva: „a pácban mindenki benne van”.


Megkockáztatom a kijelentést, miszerint Hamvas és Rejtő figurái folyamatos karneválban élnek, mintegy az újjászületést, a „végső” beavatást várva (hiszen a középkori karneválnak ez, illetve ennek szimbolikus megélése volt a célja). 


Fülig Jimmy és a Rejtő-hősök sokasága, Bormester Mihály és a Hamvas-figurák tucatjai valamennyien karneváli szatirikus-parodisztikus „torzfigurák”, akik nem hajlandók elfogadni sem a merev társadalmi hierarchiát, s ennek járulékos elemét, a túlzott komolyságot és pátoszt, sem az időnként megbomló rend groteszk félelmetességét, hanem csupán az ironikus szerepjátékot, s ennek kapcsán a karneváli groteszket, amelynek erőterében mind a magasztos és fenséges, mind pedig az ijesztő, a borzalmas és a félelmetes mulatságossá vagy kisszerűvé, nevetségessé válik. Nincs szent, csak álszent, nincs pátosz, csak irónia.


Hadd illusztráljam a könnyebb érthetőség kedvéért mondandóm lényegét ismét két regényrészlettel.


Piszkos Fred, a kapitány:


„néhány slukk útán eldoptam a cigarettát és ahogy jól nevelt hejen illik rátapostam, mert a trónus szőnyege nem jól bírná a parást”.
Karnevál:
„… az árnyékos fák alatt, középen ül ő, emelvényen, tökéletesen csupaszon.
Mikor jobban odanézek, látom, hogy hordozható árnyékszék, azon ül, mondom, teljesen ruha nélkül, mereven és túlzott komolysággal, mellette négy néger pálmalevéllel legyezi, és a legyeket hajtja róla, előtte félvér komornyikja a Timest olvassa fel… Az árnyékszék hátsó felén két néger. Ezek a megfigyelők, akiknek kötelessége, hogy az árnyékszékben történt eseményeket azonnal hírül adják. Köröskörül néger nők, mintegy harmincan, közben táncolnak és énekelnek, az egyik fa alatt zenekar, síp, lant, fuvola, dob. (…) Távolabb feszes vigyázzállásban a hadsereg, százhúsz főnyi katonaság, aztán zárt rendben a közönségesebb nép, munkások és szolgák. (…)
(…) ott ül klozett-trónusán, a néger nők körben táncolnak, a zenekar szól, és a komornyik a Timest olvassa fel. A vezércikket? Főként azt, de a háborús híreket is. (…) A megfigyelők szüntelenül nézik, hogy bent mi történik. Ha Mr. Ecqutre ereszt, azt azonnal a nyilvánosság tudomására hozzák.
A kürtös riadót fúj, a hírnök pedig nagy fennszóval ezt hirdeti: His Royal Highness’ enunciation, Őfelsége, a király kinyilatkoztatása. (…)
A nép a himnuszt énekli, ágakat lobogtatnak.”


Talán egyetért velem az Olvasó abban, hogy a groteszk az az esztétikai minőség, amely a fenti regényrészleteket elsősorban jellemzi, méghozzá a groteszknek a karneváli fajtája, amely hadat üzen a félelemnek és a szorongásnak; a kiélezett, megdöbbentően mulatságos helyzetkomikum pedig a burleszk műfaját idézi. Ez a modalitás gyakorlatilag mindkét regényben domináns, s nagyon gyakran az abszurdig fokozódik. A különbség csak abban áll, hogy Hamvasnál néha tragikomikusba csap át a felhőtlennek tűnő könnyedség. Ez Rejtőnél jóval ritkább transzmutáció.


Mindketten tudják azt, amit Hamvas így fogalmaz meg a humorral kapcsolatban: „az egyetlen sav, ami a realitást oldja; a személy és a szabadság ismertetőjele”... „az utolsó maszk, a tragédiánál mélyebb, az infinitezimális szubjektum magatartása a rongáltsággal szemben.” (Karnevál III. 223. Medio Kiadó, 1999.)


Rejtő ugyanúgy gúnyolódik – a paródia és a szatíra „szintjén”, eszköztárával – a szerepekkel, maszkokkal, mint Hamvas. 
Mindkettőjüknél bár­ki(ből) lehet bárki, mindketten parodizálják a történelmet, a politikát, a tudományt, az ideológiákat, sőt a művészetet és a filozófiát, metafizikát, végső soron a modernitás paradigmáját. Hamvas még egyik saját fő művéből, a Scientia Sacrából is „gúnyt űz”, mintegy annak karneváli ellenpontját teremti meg a nagyregényben. 

Fontos még megjegyezni, hogy a mellékszereplők, (és) a társadalmon belüli figurák is többnyire úgy viselkednek, mintha társadalmon kívüliek volnának, sőt maga a végletekig vitt ráció vagy a polgári és kispolgári létmód, konformizmus is abszurddá válik.

Stílusparódia szempontjából is van rokonítási lehetőségünk, a Piszkos Fredből kiragadott fenti naplórészlettel például elég jól rezonálnak a Karnevál következő sorai (egy „névtelen feljelentésről” van szó):
„gyanussak mert ő mindig rossz volt abban a házban mektanulta a rosszat és férjét is kinoza mert ő volt a handlé megölte én tudom csak menyenek oda hozá és vigyék a börtönbe őtet még rám is pletykázik fojton és mongya hogy roszul bánok a lakókal és ő volt a handle megölte Bölérné a Moli az a szeméj”. 


Az egyes szám első személyben „elkövetett” stilisztikai inkoherencia, a helyesírási hibák tovább fokozzák a „humorisztikai” ábrázolás, alapállás hatásosságát.


A nyelvi humor kapcsán külön elemezhetnénk az elferdített és kitalált szavak szerepét, rokonságát, ilyenek mindkét regényben akadnak bőven, íme egy-egy gyöngyszem:
„Én városi lakos vagyok, ha nem is bejelentett, ami csak egy üres formalinság.” (Rejtő)
„A difficilizmus csak konszisztens reperkusszióknál hatásos.” (Hamvas)
S ha már a szójátéknál tartunk, befejezésül játsszunk a szavakkal, nevekkel, a két szerző rokonsági fokozatát megvilágítandó: Hamvas a rejtőz­ködő bohóc, Rejtő pedig a „hamvas” filozófus, metafizikus, világértelme­ző. Nem hinném, hogy Rejtő olvasta Hamvast, s kétlem, hogy Hamvas túl sok Rejtőt olvasott volna. Mégis, szövegeik ismeretlen ismerősök, bennük – a humor maszkja mögött – felfedezetlen karneváli sorsközösségü(n)k melankolikus derűje sejlik fel. 


Mihály István írása

Forrás: Látó.ro

2018. február 7., szerda

A HAMVAS BÉLA KÖR következő összejövetelei Budapesten


2018. (30. évfolyam) február 13. (kedd) 17 óra 30 perc
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: Emlékezés Miklóssy Endrére.
A megemlékezést tartja: Baka Györgyi, Kolundzsija Gábor, László Ruth, Miklóssy László, Szathmári Botond

2018. (30. évfolyam) március 13. (kedd) 17 óra 30 perc
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: Mindnyájan a Titanic utasai vagyunk.
A beszélgetést bevezeti: Szécsi András
                               
2018. (30. évfolyam) április 17. (kedd) 17 óra 30 perc
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: Hamvas kereszténység-koncepciójának kialakulása a negyvenes évek végén.
A beszélgetést bevezeti: Palkovics Tibor

2018. (30. évfolyam) május 15. (kedd) 17 óra 30 perc
Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.)
Témája: Hamvas Béla Arany Jánosról.
A beszélgetést bevezeti: Dr. Szörényi László

Forrás: a Hamvas Béla Kör hírlevele.

2018. január 10., szerda

Szakács Gábor: A Karnevál mágiája


( 2017 november 14-én elhangzott előadása a Hamvas Körben)

„Új és nagy mérték: ki milyen mértékben (milyen módon, mélyen, alapon, mennyiben, milyen teljesen) realizált?”  

 – írja Hamvas Béla naplójában 1949 őszén. Ez az időszak, a kényszernyugdíjazása utáni néhány év talán legtermékenyebb írói korszaka: több írásán dolgozik, néha párhuzamosan, többek között a Karneválon, a Mágia szutrán, a Tabula smaragdinán, a Silentiumon, a Titkos jegyzőkönyvön. Ezekben a művekben már egészen más hangon szólal meg, mint a háború előttiekben, túl a Hüperion-korszak gőgjén és számtalan veszteségen. Az 1945-ben házukat elpusztító bombatalálat megszabadítja attól az egytől, amiről azt írja, hogy saját erejéből soha nem tudott volna róla lemondani: a művektől. „A könyvtárszoba pusztulása és az élő ember megjelenése.” Már nem aggódik – „koldusnak lenni jó” –, ahogy sok helyen írja, a gondviselésre bízza magát. Többször készít mérleget életéről, a naplók Pokol listájában, vagy az Apokaliptikus monológban: „Elődöknek láttam őket és apáknak, letörlesztett inkarnációknak, idő előtt elhalt önmagamnak alakjait, idegeneket, akik iránt már bizalmatlan voltam.” Számba veszi műveit is, „A szeptemberi Bubán-hét programja: az eddigi művek analízise, különösen 45 óta” – olvashatjuk egy 1949-es naplójegyzetben.

Hamvas a megpróbáltatásokra nem úgy tekint, mint a sors szeszélyeire, mindennek keresi az értelmét. A tudomány segítségével azonban nem tudja az átélteket értelmezni. Válaszokat kérdéseire a negyvenes évek végén a misztikusoknál, főként Böhménél talál, akivel 1944-ben, még Szokolyán kezd el intenzíven foglalkozni. Egy levélben úgy ír erről az időszakról, hogy számára eddig elképzelhetetlen mélységű válságba került, mély depresszióval, látomásokkal, és a sötétségnek olyan intenzív megnyilvánulásával, amit eddig nem tapasztalt, és amit valószínűleg Böhme olvasása váltott ki belőle. „Aki azt hiszi, hogy a sötétség hatalmai az ember megvalósulását szívesen és türelemmel nézik, téved.” Böhméről később egy tanulmányban azt írja, hogy a világirodalom legnehezebb szerzője. Ehhez képest négy évre rá naplójában már azt jegyzi fel, hogy „Böhme végleges megértése (1948. május–június)”. Egy másik bejegyzésben is ennek az iránynak a fontosságát hangsúlyozza: „a Nietzschén túl vezető Böhme–Baader-i (Saint Martin-i) szemlélet–cselekvés, és soha többé nem szabad abban a nietzschei hellenisztikus–tradicionális (absztrakt) formában gondolkozni.” „– Nietzsche végleges elhagyása... a szövevényességben hagyni és abban látni.” Így válik meg sorban az összes eddigi maszktól, inkarnációtól: a keleti halhatatlanságtól, a pogányosodástól, a nevezetes névtelentől, az ágyrajárótól, és lesz számára egyre fontosabb a normális ember és annak realizálása. Sok száz maszkot vesz számba később a Karneválban, felismerve mindegyikben önmagát, majd továbblépve eljut az élő emberig, az arcig. „Adósa vagyok annak, akit segíthettem, mert általa tudom, hogy élek, és ez a legtöbb, amit egyáltalán tudhatok.”

A Mágia szutra és a Karnevál egyik kulcsfogalma az imagináció. A szót Hamvas Böhmétől kölcsönzi. Az imagináció nem képzelet, nem álom, nem fantázia, „az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt magára veszi, és maga a látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember az imaginációjába helyez, azzá alakul.” „Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az  vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.” Az inkarnációk sora mind egy-egy olyan kép, amit magának szánt és amire magát méltónak találta. De később mindről kiderült, hogy maszk, ezért mindegyiktől megvált, míg eljutott az alapállásig, a normális emberig. Ezt a varázslatot látjuk kibomlani a Karneválban. Ebben a varázsvilágban azonban nehéz tájékozódni, ezért hangsúlyozza a látás fontosságát Márkus mester. Az ember könnyen összetéveszt, álalakzatokat, maszkokat valóságosnak gondol. Márkus ezekkel a szavakkal bocsátja útjára Bormester Mihályt a túlvilági utazásra: „Nem féltem önt. Eleinte zavarban lesz, és egy hangot sem fog érteni. Nem fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása, ez az átlátszó valóság.” Az egyetlen fontos ebben a helyzetben a lélekjelenlét, nincs recept. Az előzmény és a következmény pedig a szabadság. Hamvas mégis megpróbál a realizáláshoz egyfajta „használati utasítást” adni a Mágia szutrában. „A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors alakítása. – De nem a háttérből a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni.”

A szutra kiindulópontja, hogy az ember beteg, őrült és bűnös – ez a Karnevál első része, a megszólíthatatlan, saját mániájukba zárt emberek katalógusa. „Ameline csak ment, és nem tudta, hogy mit csinál.” De nemcsak Ameline, egyetlen szereplő sem tudja, hogy mit csinál. (Vajon tudjuk, hogy mit csinálunk?) Az őrület, a betegségek és a bűnök azonban csak tünetek, tünetei annak, hogy az ember rossz képet imaginál. Az egyetlen kép, amelynek az imaginációban helye van, a szentkönyvekben – szűkebben véve az Evangéliumban – van adva számunkra, ez pedig a normális ember. Ez a mérték, amiről mindenki tud, és amely mindenki számára minden pillanatban elérhető. 

Az ember azzá válik, ami látomásának gyújtópontjában áll. Ez a kép üdvlátványként, többnyire nőalakban jelenik meg, helyesen élt élet esetén szűzleány vagy angyal.  De ha nem a mérték szerint élünk, a szenny elcsúfíthatja az angyali lényt, ilyenkor öregasszony vagy egyenesen boszorkány. Példa erre Antennis a túlvilági utazás során a Karneválban. Az imagináció a legtöbb embernél tudattalan; az egyik legnehezebb feladat a tudat és a tudattalan határára emelni azt, hogy a képekre, impulzusokra minden irányba érzékennyé váljon, az ember lásson. A második legnehezebb feladat az imaginációban levő képet felismerni, kiemelni, és az egyetlen oda valót belehelyezni. Ez később rendszerint válságokat idéz elő, hiszen ezzel elindul életünk átalakulása. Ezért tartom rendkívül fontosnak Hamavas szokolyai élményeit, miután elkezd intenzívebben foglalkozni Böhmével

Az ember sem akaratában, sem gondolkozásában, sem cselekvésében nem szabad, csak életképzeletében, abban, hogy mit imaginál. A Mágia szutrában Hamvas erről így ír: „Az ősképet a kinyilatkoztatás szava mondja ki, de a szót az életképzeletbe az embernek kell helyeznie. Ezt a sokak által annyira félreértett (nem értett) helyzetet Pál apostol (Róm. 9:11.) a következőképpen fogalmazza meg: hogy Istennek szabad választáson alapuló előre elrendelése fennmaradjon, nem a tett, hanem a hívó szó döntése folytán.”  Ezzel elindul az egész-ség visszaszerzése, a normális ember helyreállítása, aki egészséges, bűntelen és éber.

Hamvas nem győzi hangsúlyozni, hogy az üdv megszerzéséhez a tehetség privilégiumára nincs szükség. Az a fontos, amit mindenki egyenlő eséllyel elér. A tehetséggel és főként a zsenialitással egyébként is nagyon bizalmatlan. A tehetség önmagában nem érték, mert minden azon múlik, hogy ki milyen – nem világi értelemben vett – hatalom szolgálatában áll. Így lehetnek pozitív tulajdonságok, tehetségek negatívummal fermentálva negatív szolgálatban. Lásd Ábsalom doktort a Karneválban, amikor Tristant egész éjszaka próbálja lebeszélni az öngyilkosságról, ezzel ténylegesen öngyilkosságba kergetve őt, vagy Pataj, aki embert öl, de mégis alapvetően pozitív szereplő.

Tudásban mindenki realizáltsága arányában részesül – amennyire nem hazudja el életét, amennyire nyílt, amennyire teszi magát transzparenssé (aléthész), olyan mértékben nyílnak meg számára a dolgok. A szó-gondolat-tett egysége, a látás tisztultsága, a hiteles élet összefügg. 

Szó-szó-szó – írja Hamvas a Karneválban. Jézus szavai, a Hegyibeszéd építi fel a mennyországot, az Úr szava a legfőbb táplálék, János beszéde pedig olyan volt, „mint a távoli mennydörgés”. Márkus mester „meséi” is szavak, ezek a szavak azonban mágikusak, megnyitják Bormester Mihály számára a túlvilágot, az utat a valódi származás tisztázására. Nem véletlenül mondják a Karnevált beavató regénynek. Hamvas a Karneválban írott szóban ugyan, de az írásbeliség előtti szóbeli, közvetlen tanítást és a beavatást „imitálja”. Szavai hitelesek és személyünkben érintenek. 

Módszert mindenki maga csinál, olvassuk a Mágia szutrában. Márkus módszere ez: mesél, szavai és egész lénye közvetlen. Avagy őrzője vagyok én az atyámfiának? Nos, kérem, válaszolok. (Bólint.) Őrzője vagyok mindenkinek, aki nálam gyengébb, ahogy engem köteles mindenki őrizni, aki nálam erősebb.” Látjuk, ahogyan a magabiztos Bormester Mihály lassan elveszíti lába alól a talajt, a régi formák lassan felbomlanak, majd a túlvilági utazásban életéhez új távlatot kap –  a mester megtanítja látni. De ez még csak az út fele. A legfontosabb az új és nagy mérték: a realizálás. „Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.“ Márkus útjára bocsátja Bormestert: „Most már világosan lát. Nyugodtan hazamehet. Az én munkám befejeződött. A végtelenségig úgyse maradhat a Népszállóban. Vállaljon munkát, és éljen meg. Három fia van. Egy sereg elintézetlen ügye –“ Vagy ahogy máshol írja Hamvas: amiről beszélek, annak a szőlőkben, az ágyban, az asztalnál kell megvalósulnia.

Naplójában arról ír 1951-ben, hogy rögtön a Karnevál befejezésekor megjelenik benne a Szilveszter képe, amit aztán csak jóval később, 1957-ben ír meg. A regény 1950 Szilveszterekor játszódik – az évszázad fele, évváltás, kiindulpontja a Karnevál V. könyve. A történet ennek az egy pillanatnak, 1950 Szilveszterének egyfajta sűrítménye, rengeteg szereplővel, háborúban. Patmore, a könyv főszereplője kantint nyit a fronton, befogad és meghallgat mindenkit, bármilyen irányból is jöjjön. Ő az egyetlen, aki lát, képes egyben látni a történéseket, belelátni még azok túlvilági vonatkozásait is. A határhelyzetek nagyon fontosak, azok a pillanatok, ahol minőségek átváltanak, a fordulópontok – a regényben ez maga a front, és 1950 Szilvesztere. A centrum Patmore, aki megszólítható, lát, minden irányba érzékeny. Azt hiszem, könnyen ráismerünk a Mágia szutrában és a Karneválban írtakra a látásról és az imaginációról. A Szilveszter alcíme: experimentális imagináció. Kísérlet az imaginációval sok ezer év tudásának megvalósítására a történetbe, a válságba ágyazottan élő emberben, az egyetlen pillanatban.


 1948-49-ben elkészül a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és az Unicornis. A Karnevált és Mágia szutrát majdnem egy időben fejezi be, 1950-ben. Pár száz forintból, szinte nyomorogva él. A rendőr, amint hallottam, egyre gyanúsabbnak találta, mert közveszélyes munkakerülőnek tartotta. De számára a probléma mégsem ez, azt hiszem, nem ezért megy el dolgozni 1951-ben Inotára. A Szareptában így ír erről: „Ötvenegy tavaszán a szentendrei almáskert irodalmi egzisztenciája nem azért vált tarthatatlanná, mert pénzzel nem lehetett fenntartani. Morális alapja nem volt többé. Spirituális tartalékaimat feléltem, de túlságosan alkimizálva voltam ahhoz, hogy meg tudtam volna állni. A források kimerültek, még soha ennyire…A szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl keveset akartam. Aki képességén alul választ, válságba kerül. A világtörténeti bömbölés és a rendszerek brekegése, mint Kierkegaard mondaná, erkölcstelen neuraszténiának bizonyult. Meg kellett ismernem az életet abban az alakjában, ahogy az a megváltatlanok támolygása, tudva, hogy ugyanakkor és ugyanaz az élet a történet minden pillanatában megismételhetetlenül szakrális.” Képességeknek, tehetségeknek nem volt szűkében, ezekkel egyetemi katedra járna neki, gondolhatnánk. Ahogy 56-ban el is mehetett volna külföldre, ahol ezt biztosan megkapta volna, de mégis maradt. A „logoszparadicsom” óriási kísértés volt Hamvas számára. Attól, hogy szinte csak az írásnak éljen, az írás mámorától és a szentendrei élettől nehezen vált meg, de ez az irodalmi egzisztencia kevés volt számára. Nem elégedett meg azzal, hogy „tehetségein élősködik”. A külső kényszereknél nagyobb volt a belső: beváltani azt, amiről beszél. „Nem szabad hűtlennek lenni az időhöz és nem szabad elszakadni az abszolúttól. Az időhöz való hűség ma annyi, mint a válság tudatában lenni, az abszolúttól nem elszakadni annyi, mint hagyomány. A hűség tesz autentikussá, az abszolút nyújtja a tudást. Egyik a másik nélkül érvénytelen.”