2016. március 11., péntek

Minden úgy van, ahogy nincs


MINDEN ÚGY VAN, AHOGY NINCS
Hamvas Béla szatirikus írásai

Azt mondják, a komorság
az ördög arca.

Difficile est saturam non scribere – nehéz szatírát nem írni, mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem gondolta másként. Azonban az „elfelejtett nagy angyal”, a Nevetés Angyalának hangja elváltozott, és a középkor végével, miként Hamvas mondja, az „elfogulatlan és tiszta derű kora” lezárult: „Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Molière-é egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás.” 

Ez a „csaknem búskomor őrületből” fakadó könnyes és megkínzott hang szövi át, mégpedig minden könnyedsége és felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla által 1929-31 közötti időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény darabjait is. Hangsúlyai azonban nem pusztán a kritika és a játékosan is maró gúny köré gyűlnek. A puszta oppozíció, amelyet később a „tükörkonstrukciók” egy fajának is nevezett, Hamvas számára sohasem volt kielégítő, s már ebben a korai időszakban világosan látta, hogy a merő elutasítás és kritika, legyen az mégoly diadalmaskodó és találó, nem egyéb, mint a „legyőzött” fogságában maradni. A külső kritika jogosultságának egyedüli mértéke Hamvas számára az aranykori tekintet szabadsága, s tudta, fölégetni mindent csak ennek a tekintetnek a termékenyítő tüzében lehet. 

Valójában ez a tűz lobogja keresztül a szatírák kölcsönösen egymásba nyíló rétegeit is: a felszínen a „nevetés, játék, marás”, alatta a „búskomor őrület”, a „düh, az undor, a méreg és vicsorgás”, ismét ezalatt pedig az ellenerők megidézésének, az elfogulatlan látás szabadságának már mindig is működő és jelenlevő tüze, valósága és otthona: „az aranykor örök valósága, amelyben a kövek és a növények és az emberek együtt élnek a tűzzel és az erőkkel és a hatalmakkal és az angyalokkal és a zenével. Ez az aranykor állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben. Miért? Mert ez a legfőbb és legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.” Közvetlenül vagy közvetve ennek a realitásnak a tükrében lesz csupán a hamvasi szatíra, annak valamennyi elemével, a karakterektől kezdve a legkülönfélébb viszonylatok kifordultságának megjelenítési eszközein át azzá, ami, s ez az „állandóan és megmásíthatatlanul igaz” képes csupán ellenpontozni és magasabb feszültségbe állítani a valódi gyökereiről leszakadt és széttöredezett külső és belső valóság sajátosan torzult diszharmonikus darabjait.

A Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében szereplő, eredetileg különálló írásokat Hamvas Béla csak később rendezte egységbe és sorolta közös cím alá. Az összeállításban szereplő írások közül A magyar Hüperión (1936) második részében cím szerint is megnevezve, bár nem kifejezetten szatírái közé sorolva két írásáról, A káposztáskertről és az Oidipuszról szólva a következőképp emlékezik meg: 

„Aztán itt a Káposztáskert. Házasságom komédiája. Mint öreg nyugdíjas tábornok házasságra lépek az idillikus káposztáskerttel. Akármelyik művemet piszkálod meg, azonnal az aranykor fog alóla kiaranylani. Mind aranykorból készült. Igen, házasságra lépek és várom az idillt. Micsoda csúfság. Micsoda mulatság. Micsoda keserűség. Micsoda nevetés, ó! A házvezetőnő őrült, aki állandóan félrebeszél, az egyik kertész folyton keres, a másikra időnkint rájön a civódás-düh, a harmadik pedig, igen, a harmadik: nem hisz Istenben! Így, ahogy mondom, nem hisz Istenben, vagyis érthetőbben: nincs transzcendentális ösztöne. Hogy mi lesz ebből az idillből, könnyen kitalálható, könnyebben mindenesetre, mint amilyen könnyen élhető volt. De nevettem. 

Az Oedipus a legigazibb emberi történelem. Ahogy csak egy igazi történetfilozófiai művet ismerek, Anatole France Pingvinek szigetét, és csak egy százszázalékos szociológiát, Swift Gulliverjét, történelem is csak egy van: az Oedipus. Az előbbi kettő együtt kimerítő történetfilozófia és szociológia akar lenni, és az is. Meghatározza a következő fogalmakat: mi a fejlődés, a haladás, mi az okság, a kapcsolat, a viszony, az osztály, a vagyon, szóval pontosan leírja a Véletlent. Azt hiszem, az Oedipus után emberi történettel foglalkozni anakronizmus.”

Ugyancsak 1936-ban „emlékezik meg” Hamvas – jóllehet ezúttal közvetett, de a korai írások szellemének későbbi jelenléte tekintetében annál hangsúlyosabb módon – immár egy személyes, Molnár Antalnak írott levél keretei között a Nehéz nem szatírát írni egy másik „fejezetéről”, mégpedig A nagy ember, avagy a hírnév elveszti a hőst címének csaknem szó szerinti megismétlésével és a mű alapgondolatának kifejtésével: 

„Divattal szembenállni annyi, mint kockáztatni a hírt. Ez nagyon nehéz, és csak egy módon lehetséges: ha az ember belátja, hogy mi a viszony ma a hír és a hős között. Egészséges világban a hír a hős járuléka, minden hír mögött hős van, s minden hősnek van híre. Beteg világban nem az a baj, hogy a hős elveszti a hírt, hanem hogy a hír elveszti a hőst. Az előbbi csak egyéni sorsokat tör össze, nem oly nagy baj. Az utóbbi egész népeket zavar meg, téveszt meg. A hős elveszett, hír nélkül áll. Ez a magány. A modern hős ezért magányos. De a hír is magában áll, nincs mögötte hős, itt lép fel a hős-szurrogátum: a sztár. A mai világban hős és hír között fordított viszony van. Aki hírt akar, annak éppen a hősiességről kell lemondani – hős alatt értem az „istenség által formált embert”. Aki híres akar lenni, éppen nem szabad hősnek lenni, hanem sztárnak. Ezért kell annak, ki hírre szomjazik, a divattal járnia, s ezért kell annak, aki a nagyot akarja, okvetlenül a magányt választania. Ez az alternatíva mindnyájunk előtt állandóan ott áll, minden munkánknál, minden gondolatunknál, minden tettünknél felmerül, és mindig újra, minden esetben külön döntést követel. Végleges megoldása nincs: a hős mindig meg fogja kísérelni, hogy meghódítsa a hírt, ami az övé – de végül is mindig van, amit a hős jobban akar, s ez a saját hősiessége. Mégis csak az istenek között van az ember a legjobb társaságban.”

Nemcsak a „hüperioni korszak”, hanem a kései nagy művek végsőkig érlelt és letisztult világa felől is pontosan kirajzolódik, hogy a korai írások tapasztalatai később megannyi szálon bomlanak ki és térnek vissza egyfajta állandóan variált, új és mégis azonos zenei téma módjára. Többek között éppen ilyen, az életmű egészén végighúzódó „témának” mutatkozik a létezés látszólag személytől független kezdeti kisiklásának és a „legelső indítóok” keresésének az Oidipuszban megformált témája is, láthatóvá téve, miként hajlik át ugyanez a gondolat immár a szellemi hagyományok keretei között az időskori összegző művek lapjain a „romlott és hazug zűrzavar” kezdőpontjának, a „sötét pont”, az „első hazugság, a próton pszeudosz” helyének felismerésébe.

Bárhogy is legyen az egyes írások tényleges keletkezési idejét és helyét illetően, a Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében szereplő írások Hamvas általi elrendezése semmiképp sem esetleges: a Juregiától az Oidipuszig úgyszólván a „külsőtől a benső felé” ívelő mozgás képe rajzolódik ki, és a hét írás együttesen olyan utat jár be, amely analogikusan az életmű egészében az ember „önmagához vezető útjának és megérkezésének” képét anticipálja. 

Szintén ennek a mozgásnak az ívéhez tartozik – ismét csak nem keletkezési idejének, sokkal inkább témájának, hangvételének és benső mozgásának tekintetében – az 1930-ban született Beszélgetés az Akropoliszon című munkája, amely szintén helyet kapott A magyar Hüperión visszaemlékezései között: „Aztán van egy mű, szatíra is, nem is, dráma is, nem is, költemény, tanulmány. Minden esetre a szégyentől félőrült ember írta. Címe: Beszélgetés az Akropoliszon. Ebben a műben seregestől vannak mondatok, amelyek a legközelebb állanak minden magyarul írott mű közül Homéroszhoz és a nagy keleti szent könyvekhez, szóval olyan szövegekhez, amelyeket nem is egy ember írt, hanem egy egész nép, és nem egy-két év alatt keletkeztek, hanem egész generációkra, sőt évszázadokra volt szükség, hogy a szavak olyan masszív anyaggá összeforrjanak, s ilyen formát nyerjenek. Ezekben a mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a tulajdonsága, hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti azt, hogy az ember már látja is őket. Anélkül, hogy csábítanak, mert ezt nem teszik, egyáltalán nem ereszkednek odáig, hogy engedményeket tegyenek, pláne, hogy az emberrel foglalkoznak, éppen annyira nem, ahogy a tenger vagy az erdő vagy a sivatag nem csábít, mégis örök látvány, s bár egyáltalán nem látványos, sőt egyszerű, csaknem közönséges, mégis kimeríthetetlen. E mondatok mindig vannak, hogy úgy mondjam, minden időben ugyanezt jelentik, és ugyanazt adják. Talán még abban is ugyanazok és megváltozhatatlanok, hogy minden pillanatban mások és újak. Mert a középpontban állnak, és a világ körülöttük forog. […] Valósággal élettani rejtély, ahogy itt valaki saját életét faképnél tudja hagyni és vissza tud nézni önmagára.”

Amellett, hogy a Beszélgetésben vannak részek, amelyek az átvilágítás erejében, szenvedélyességében és szépségében az életműnek is csupán kivételes helyeihez mérhetőek, itt olyan kérdések törnek felszínre, amelyek egy életen át tartó benső küzdelem részei lesznek. Ezek között az egyik legfontosabb a hallgatni vagy beszélni, az írni vagy lenni, s egyáltalán, az íráshoz való elemi kötődésének kérdései, amelyek a 60-as évek műveiben és személyes hangvételű levelezésében is ugyanilyen intenzitással, a maguk átfogó jellegével és erejével jelennek meg, elsősorban a szellemi realizáció személyes lehetőségének kérdéseihez kapcsolódva. 

A kötet utolsó írása, az 1956-57 között keletkezett Nem mind arany, ami réz Hamvas Béla egyetlen vígjátéka. Ez a darab azonban, amely Németh Antal színházi rendező felkérésére született, nemcsak műfaja okán áll önmagában, hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan nagyobb lélegzetű műve, amelyet ennyire világos, csaknem meseszerűen könnyű levegő járna át, s amely ennyire zökkenőmentes lefutással haladna a maga harmonikus záróakkordja felé. A könnyed és világos vonalvezetés azonban itt mintha csupán azért engedne a vígjáték, a komédia sajátos műfaji követelményeinek, hogy tiszta és világos egyszerűségével ellenpontozza egy olyan időszak légkörét, amelyben a „nem írás nagyobb mű, mint az írás”, s amelyben „az egyetlen tanúság hallgatni.” Mintha a mű egésze és sajátos könnyedsége csupán az éppen művét író szerző képével együtt nyerné el értelmének teljességét és láthatatlan súlyait.

Mégis, csaknem nehézkedés nélkül merülnek fel benne a hűség, az igazság, a szerelem nagy képei, és főként „a hatalom mindenkori sajátsága”, amely „nem annak hisz, aki hozzá ragaszkodik, hanem annak, aki jól demonstrál.” Ennek a demonstrációnak külön a korszakra jellemző típusa, a „kor igazi érdekessége” is felvillan itt, amelyet már egy jó évtizeddel korábban, az Óda a XX. századhoz lapjain a „fürge huncut” alakjában rajzolt meg: „Nem szégyellem bevallani, hogy korunk minden nagy realitása közül a fürge huncutot csodálom a legjobban […] ahogy az egyik percben szorgalmatos hangya, a következőben keselyű, amely szemedet kivájja. […] Ő a fürge huncut, ez az elvetemült, pimasz, tolakodó nagyszájú hazug és becstelen esküszegő, a huszonhatszoros hazaáruló, a politique macabre fejezetében kifejtett kétfedelű morál virtuóza. […] A legnagyobb izgalom számomra ezt a tetűt megfogni, élettanát vizsgálni, tenyészetének feltételeit kutatni, hogy kikísérletezzem azt, ami belőle következhet. Nem, igazán ne kívánják tőlem, hogy a rosszat becsüljem, annyira, hogy gyűlöljem és harcoljak ellene. Sajnos belőlem a rossz iránt való ilyen mérvű tisztelet tökéletesen hiányzik. Nem vagyok hajlandó annyira becsülni, hogy harcoljak ellene. A rossz nem ellenfél. A rossz valami, amit a legjobb elkerülni. Magára hagyni, hogy ellenállás hiányában elpusztuljon.”

Ennek a „magára hagyásnak” egyik arca maga a nevetés, az a hatalom, „hogy sorsomból bármikor kiléphessek, és egy kicsit kifújjam magam, akár egy padon, akár a fűben”; de a nevetésnek és a vele megnyíló szabadságnak is van arca, mégpedig a szeretet: mert bármilyen esendőnek, homályosnak és szűkösnek is tekinti a kort és az embert Hamvas Béla ezeken lapokon, bármennyire is „gúnyolja vagdalja, kineveti – de mindenekfölött szereti.” 

Forrás: Medio Kiadó 

2016. március 8., kedd

Hamvas a nőkről



"Ahhoz, hogy szép legyél, járj minden nap tíz percig meztelenül, ha lehet férfitükör előtt." Hamvas Béla

Muzsika nőkről és nőktől, nemcsak nőknek: 


2016. március 3., csütörtök

Hamvas Béla: Íróasztalkultúra

 A szép stílus adomány, amit nem lehet megszerezni. Az emberrel együtt születik, és az illető talán nem is tud róla. Van úgy, hogy méltatlan hozzá. Tudunk arról, hogy szép stílusa volt egy iszákosnak, egy rablógyilkosnak és egy félig idiótának. Szépen írhat az ember csomagolópapírra, az újság szélére vagy papírszalvétára, kölcsönkért ceruzával vagy a postahivatalból lopott tollal. Mindez nem fontos, mert a stílus szép.

  Amit mindenki megszerezhet, az a választékos stílus. A választékos stílus első feltétele pedig a nemes papiros és íróeszköz.

A babérligetkönyv, Hamvas Béla, esszé, íróasztal,
  Lehet, hogy nem részesültem a szép stílus adományából, de mindig súlyt helyeztem az emberileg elérhető legmagasabb fok, a választékosság előfeltételeire. Az írás külsőségeire gyakran komikus gonddal ügyelek. Kedves foglalkozásom a papírkereskedések kirakatai előtt álldogálni, lelkiismerettel az újabb írószerek fölött szemlét tartani. A civilizáció előzékenysége számos esetben boldog percekben részesített. Ha újfajta ceruzavédőt, tollszárat, hordozható tintatartót láttam, főként ha ízléses volt, ki kellett próbálnom. Az új papírminőségekről nem is szólva. Hogy a dosszié gyengém volt, az természetes. De nem kevésbé a tinta, s mindaz, ami az íróasztalon helyet találhat.

  Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az írással foglalkozók nagy részének eziránt érzéke nincs. Ismerek olyanokat, akik számottevő szellemi képesség fölött rendelkeznek, és rotációs papírra firkálták műveiket pocsékul kihegyezett harmadrendű gyártmányú ceruzacsutakkal. Hogy aztán a szellem megnyilatkozása kétes lett, vagyis a stílus minden inkább volt, mint választékos, azon cseppet sem csodálkoztam. Azon csodálkoztam volna, ha nem lett volna így. Rotációs papírra csak az firkálhat, akinek stílusa kezdettől fogva szép, s így nem szorul a papír ihletére, és az, akinél az egész dolog semmit sem jelent, vagyis aki irodalmilag jelentéktelen. Közönséges ember, akinek becsvágya van, s aki a választékosság fokát el akarja érni, annak ilyesmit elkövetni nem szabad.

  Elhatároztam, hogy az olyanok számára, akik szeretnek írni, elbeszélem tapasztalataimat, és ezzel megindítom az íróasztal kultúrájának mozgalmát. Bizonyos tekintetben ettől a stílus megnemesedését várom. Az íróasztal kultúrája, kérem, van olyan fontos, mint az étkezőasztalé. A magam részéről inkább megelégszem egyszerűbb abrosszal, evőeszközzel, sőt nem ragaszkodom a tálakhoz sem különösebben, ha valamely okból csak úgy az edényből merik a levest és a főzeléket. De ha íróasztalomon valami nem tetszik, még meg is haragszom. Ha pedig elmegyek hazulról, akár hosszabb utakra, akár csak néhány napi kirándulásra, ruhát, ételt megelőzi a gondolat: nos jó, hát megyek, de milyen ceruzát, milyen papírt és milyen füzetet vigyek.

  A dolog nem olyan egyszerű, mint általában hiszik. Igaz, hogy eddig még minden esetben olyan túlzott gonddal láttam el önmagam, hogy az útra vitt írószer tizedrészét sem használtam el. Tavaly két hétre nagy köteg papírt vittem, lehetett háromszáz ív, válogatott, vagy ötféle különlegesen fehér, elefántcsontszínű és merített bordás papír, ezenkívül hat vadonatúj ceruza, meg toll, tinta, két jegyzetfüzet, egy nagyobb és egy kisebb, és a napló. Az egész idő alatt nem írtam többet száz sornál, s később ennek felét is eldobtam. De ne higgyék, hogy bántott. Valahányszor szobámba léptem és megláttam a kék faszcikulust a sok drága papírral, amint az erdő szűrt zöld fényében feküdt, a színes ceruzákat, a tintásüveget, a tollat, különös megnyugvás fogott el.

  A lét biztosításának elég primitív foka, tudom, mint minden halmozás, pénz, élelmiszer, ezüst, arany. De a biztosítás fölött volt célom: az írás legnemesebb eszközeivel magamat a választékosság színvonalán tartani. A sok papírt érintetlenül vittem haza, de nem bántam meg, sőt a legközelebb újra így teszek.

  A nyugati embernek a test közvetlen használatára rendelt tárgyai iránt való bántó érzéketlensége, amely abban nyilatkozik meg, hogy súlyt helyez arra, ami maszkszerű, és a nyilvánosság felé néz, ellenben lompos és közömbös az intimitásban, az íróasztal kultúrájában is megnyilatkozik. Csak nézzék meg egy igazgató, egy miniszter, egy bankár íróasztalát. A tintatartó dekoratív pátoszát, a sokféle kelléket, amely nevetségesen pöffeszkedik, mintha gazdájától tanulta volna, mind a hatás kedvéért állították oda, s mintha mind valami nagyot lennének hivatva reprezentálni. De róluk nem beszélek, mert ők nem írnak, csak aláírnak.

  A nyugati embert meg kell tanítani arra, hogy nem én olvasom a könyvet, hanem a könyv olvas engem. S ha így van: nem én írok a tollal, hanem a toll ír velem. Nem én írok a papírra, hanem az ír reám. Ha mindezt jól meggondolja, nagyobb figyelmet fog fordítani tollára és papírjára, nehogy koszos rongy papíron írjon lepattogzott és rozsdás tollszárral, nyikorgó tollal. Egyelőre nem fűzök hozzá elhamarkodott reményeket. Az európainak az eddigieknél sokkal komolyabban kell vennie lényének abszolút intimitását, hogy ezt a fokot el is tudja érni. S ilyesmihez száz év nem sok.

  A művész, a költő, az író asztala más. De amit ilyen helyen láttam, az egy-két kivétellel reménytelen rendetlenség. Azt mondják, hogy bohém. De én tudom, hogy csak barbár. Nem kívánok pedantériát. Ebben a tekintetben az én esetem szélsőség, és korrektségemet senkire se akarom ráerőszakolni. De, kérem, ezek a ronda tollszárak, ez a pocsék papír, ezek a cafatok szerteszét, a félig eltépett ívek, az olcsó ceruza, a rozsdás olló, nem eredményezhet mást, mint maszatos mondatokat, rendetlen, kapkodó gondolkozást. A figyelmetlenség itt fantáziátlanság és a meghittség hiánya és az írás kultuszának nem ismerete.

  Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi, mint emberfölötti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremtő Szó. Mocskos ruhában járó papot megvetünk, s azt, aki reggel az oltárról nem törli le a port, elcsapjuk. De ugyanakkor feltépett levélpapírra írjuk gondolatainkat, és újságpapír alól kotorjuk elő a fontos jegyzetet? Vegyék tudomásul, hogy akinek asztalán hírlapot találok, abban bizalmam végképp megingott. A sajtónak a Logosz oltárán semmi keresnivalója nincs. Ezt komolyan mondom.

  Mikor annyi nemes papírt gyártanak! A halványsárga, bordás, félvastag merített papír a gyengém. De a kékesfehérnek se tudtam soha ellenállni, s így felváltva kell használnom. A fontos, hogy famentes legyen. A vízjelekre különösen ügyelni kell. Ez a papírnak különös szépséget ad. Hogy milyen formára vágassák? A kérdés nagyon nehéz. A kvart, szerintem a tökéletes forma olyan művek számára, melyek már készek. Írni nem szívesen írok ilyen alakra. Próbálkoztam már legalább harmincféle alakkal, de nem tudtam megállapodni egyiknél sem. Sőt bizonyos tekintetben szeretem a változatosságot. Helyesnek azt tartom, ha színes fedőlapokban nyolc-tízféle papírfajta nyolc-tízféle nagyságban ott áll szép rendben az asztalon, vagy a fiókban. Még látványnak is szép.

  A ceruza puha legyen, vagy kemény? Mindenkinek ízlésére bízom, de azt kikötöm, hogy a gyártmány csak elsőrangú lehet. A Kohinoor, a Castell, vagy a Stadler ceruzákat találtam a legjobbaknak, és ezeket igazán tudom ajánlani. Egészen puha tintaceruzával szeretek írni, de ez nem szabály. Írhat, bárki, feketével is. Csak a hegyzésre kell ügyelnie. A figyelmetlen hegyzés kegyetlenség.

  A toll az írás második nagy fejezete. Nemes papírra nemes tollal kell írni. Hosszú tapasztalat alapján a birminghami Hughes-gyár készítményeit ajánlhatom, főként a gömbhegyűeket. Azt hiszem, ezek a világ legjobb tollai. Rézből és acélból készült, két fajta van, én inkább a rezet kedvelem, de szívesen írok acéllal is, mert puha, simán fut és egyenletes.

  A tintafajták közül a legjobbak az igen finom töltőtoll tinták. A kéken maradók és az ibolyák, úgy vettem észre, a legfinomabbak. A hivatalos feketedő kék tintát mellőzni kell, mert közönséges és durva. Van, aki panaszkodik, hogy írótollba a töltőtoll tinta híg. Ezt az észrevételt magam is megtettem. És ha utazom, tintaceruzából készített ibolyaszínű tintát használok, néha otthon is, mert évek óta bevált, ha kellő sűrűségűre tudom oldani.

  A magam részéről elmondhatom, hogy szeretem a színes ceruzákat. Kedvelem, ha az asztalon sok az átlátszó és csillogó üvegtárgy, tál, ceruzatartó, tintatartó, nehezék, kocka. Legyen kéznél radírgumi, olló, papírvágó kés, akárcsak a fiókban. Ez a kultúrához tartozik. Ragasztóról sem szabad megfeledkezni. Az asztalon legyen öt-hat tollszár, mindegyikben másféle toll. Ez önkéntelenül alakult bennem ki, hogy jelezze: az írás minden alkalommal külsőségekben is teljesen új feladat elé állít.

  Más tollszár, más toll, más papír. A megszokás ellen tiltakozom. S eddig elmondhatom, hogy semmiféle szokást nem vettem fel, se jót, se rosszat. Csak egyhez ragaszkodom: az ízléshez és a színvonalhoz. Asztalomon semmiféle elhanyagolást nem tűrök. Miért legyen rendetlenebb, mint az ágyam, holott csaknem ugyanannyi időt töltök vele, s ugyanolyan jelentékenyet.

  Az asztalon kell legyen valami, ami fölösleges. Ami csak vonzó és kedves, de nincs értelme, hogy ott van, s ezért, ha az ember látja, megpihen. Korsó? Fénykép? Virág? Emlék? Szobor? Nem szólok bele. Magánügy, mint az egész íróasztal. Mint a nő toalettasztala, mellyel rokonságot tart, mert kapcsolatban áll a halhatatlansággal.


Forrás: A babérligetkönyv. Életünk Könyvek, 1993