2015. december 20., vasárnap

Baranyai Béla: Álarcaink – Hamvas Béla Ördöngösök című regényéről

Hamvas Béla életműkiadása immár a 28. kötetéhez érkezett. A sorozat legutolsó darabja az Ördöngösök című, 1928–29 táján keletkezett regény, mely mindeddig nem jelent meg nyomtatásban. Hamvas ebben az időszakban több szatirikus elbeszélést is írt. A magyar Hüperionban, 1936-ban így emlékezett vissza az Ördöngösök születésére: 

Meg akartam ismételni azt a remek időt, amit a Szent János éjszakájának írása közben éltem, jól akartam mulatni. Több mint sikerült. Soha annyit nem nevettem, mint az alatt a hat hét alatt, amíg ez a mű elkészült.

A regény története tulajdonképpen rendkívül egyszerű. Borbély-Kanavász Antalné levelet ír bátyjának, Andrea ezredesnek: azonnal jöjjön el hozzá, és segítsen rendet tenni a házában, ahol az utóbbi időben teljesen eluralkodott a zűrzavar. Az ezredes megérkezik, ám a fogadására érkezők nem őt, hanem a rá legkevésbé sem hasonlító Benjamint kísérik haza. Bár végül Andrea ezredes is eljut Kanavászékhoz, a helyzeten ő sem tud változtatni. A következőkben bepillantást nyerünk a ház lakóinak életébe, akikről hamar kiderül, mindegyiküknek van valamilyen sajátos hóbortja, mely alapvetően meghatározza viselkedésüket és a többiekhez, valamint a világhoz való viszonyukat.

Hamvas Béla, könyv, Medio Kiadó, Ördöngösök, regény, esszé, Baranyai Béla

Például Kanavász Antal vásárlásmániás és hipochonder, míg a felesége a feljelentgetésekben leli örömét. Szerafitánál a jó és a rossz mindig egyensúlyban áll, vagy­is ha elkövet valami kifogásolhatót, azonnal kiigazítja egy jótettel – és persze fordítva is, a jót gonoszkodással „hozza helyre”. Szerelme a sintér, amúgy önjelölt költő, aki bármiről képes igen hosszú és borzalmas verset írni. Soka mindenért lelkiismeret-furdalást érez, míg Benjamin egy szellemi korcsma megnyitásáról ábrándozik. Csóka tolvaj, Kárász rendőrbíró pedig folyamatosan képzelt bűnügyek után nyomoz a házban, melyek elkövetőjét legtöbbször Paradicsomban, az örök bűnbakban véli felfedezni. De akad itt misztikus és aszkéta is – Jónás és Kleofás személyében.

A különféle rögeszmék ütközése természetesen számtalan komikus helyzetet teremt. Bartolomeus (aki a tudományra esküszik) és Áron (aki mindenütt a szellem munkálkodását látja) vitájában hangzanak el a következő érvek: „Az ember ne menjen a meleg forrás közelébe, mert a szellemek ott főzik a kamulit.” „Nem szabad házon kívül a talpról a havat levakarni, mert akkor vihar lesz.” Egyszer Jónás és az ifjabb Kanavász – aki huszonkét éves létére úgy viselkedik, mint egy elemi iskolás – véletlenül felrobbantja magát. Sértetlenül, de kissé megpörkölve támolyognak ki a szobából. Bartolomeus a robbanás hatásfokát és a körülményeket tudományosan elemzi, majd a társaság nem kis megrökönyödésére kijelenti, hogy az előttük ácsorgó Jónás meghalt, és ezt kisvártatva matematikailag is bizonyítja.

A regény végén elszabadulnak a sintér kutyái, és jól megkergetik a ház összes lakóját. Andrea ezredes kudarcát látva Kanavászné nénjéhez, Brigittához fordul segítségért, ám róla is azonnal kiderül, legalább annyira őrült, mint a többiek.

*

A húszas években Hamvas úgy látta, hogy az irónia vagy a szatíra az egyetlen lehetőség arra, hogy a világ állapotát leírjuk: „Ádám óta nem élt senki, akin ne lehetett volna nevetni.” Ez a műfaj azonban – főleg akkor, ha a mű rendezőelvének választjuk – azt is magával hozza, hogy az ábrázolt helyzetből nincs kivezető út. Az Ördöngösökben sincs megoldás, a regény statikus, valójában nem tart sehonnan sehova. A szereplők nem fejlődnek, megmaradnak a maguk rögeszméjében, egyszer és mindenkorra.

Az Ördöngösök értelmezésének alapszavai az álarc és a maszk, amelyet Hamvas Béla máshol sorsdémonnak nevezett. Ez semmiképpen nem tévesztendő össze a pszichológia által használt személyiségjegy-fogalommal. De az élethazugság megnevezés sem illik rá, mert itt nem lehet egyik pillanatról a másikra ráébredni az igazságra, nincs lehetőség arra, hogy egyszerűen levegyük a maszkot, és így megmutassuk igazi énünket a külvilágnak. Bár a sorsdémon egyrészt azt jelenti, hogy elveinkkel, foglalkozásunkkal azonosítjuk magunkat, ezektől megszabadulni elsőre nemigen lehet. A regényben Bartolomeus egy alkalommal a normális létről kifejti, hogy „a dolgokat és az embereket a maguk teljes valódiságában kell nézni, nem szélsőséges elméletek, légből kapott hóbortok alapján”. A normális pedig az, „ha levetjük azt az őrületet, ami bennünk van”. Elmélet, vélemény, világnézet és erkölcsi elv csak álarc, „így itt a világ nem egyéb, mint elv-álarcok farsangja”. Helyben vagyunk, gondolhatnánk, íme, az egyik szereplő végre magához tért, és kristálytisztán látja, mi okozza a házban – és a létezésben – a zűrzavart. Mindez persze csak látszat, mert Bartolomeus a következőkben ismét visszazuhan a hóbortjába. Ezek a sorok nyújtják ugyanakkor a regény értelmezésének kulcsát.

Az eredeti gépiratban a mű fejezetei Robert Schumann Karneváljának tételcímeit viselték. Ez is arra mutat, hogy Hamvas Béla 1951-ben elkészült Karnevál című regénye és az Ördöngösök szoros kapcsolatban vannak egymással. Valóban, az alapfigurák a Karneválban is megjelennek: Benjamin és Gambrinus; Áron és Ágoston atya; Bartolomeus és Barnabás Maximus; Szerafita és Améline szinte ugyanazt az álarcot viselik, csak a nevük különbözik. Tehát azok a gondolatok, melyek az Ördöngösökben csak felvillantak, a Karneválban bontakoznak ki a maguk teljességében. A különbség ugyan­akkor nagyon fontos. Előbbiben ugyanis nincs megoldás, míg a Karneválból – egy szinttel feljebb lépve – azt is kihámozhatjuk, hogyan szálljunk szembe a magunk sorsdémonával.

Ha még közelebb szeretnénk kerülni a regény világához, akkor érdemes elővenni Hamvas egy másik művét is, a Mágia szútrát. Ez a száz pontból álló, a szent szövegek stílusát megidéző írás azoknak a felismeréseknek a kifejtése, melyeknek csíráit az Ördöngösökben is megtaláljuk. Ez a mű a Karnevállal egy időben született, ezért is alkalmas arra, hogy vezetőnek válasszuk.

A Mágia szútra kiindulópontja a „rongált létezés”, mely mindannyiunknak alaptapasztalata. A szellemtől közelítve ez a bűn, a lélek oldaláról az őrület, testi vonatkozása pedig a betegség. A helyreállítás egyszerre esztétikai (testi), logikai (lelki) és morális (szellemi) feladat. E három elem összefügg, vagyis csak úgy érhetünk el eredményt, ha megtaláljuk azt a közös nevezőt, mely mindegyikre hat. Ennek eszköze a hamvasi gondolkodásban az imagináció.

Az imagináció azzal a képpel függ össze, melyet élettervünk közepébe helyezünk. Jó esetben ennek a tervnek a célja az üdvösség, ezért üdvtervnek is nevezhető. Amikor nem a megfelelő képet helyeztük a középpontba, akkor következett be a zavar. (Máshol Hamvas azt írja, hogy azért nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi a bűnbeesés, mert már nem tudjuk elkövetni.) De nem csak ez a probléma. Az ember ehhez a zavart létezéshez ragaszkodik, attól szabadulni nem tud, ebben az értelemben pedig a bűn valóban eredendő, vagyis senki nem tudja magát teljesen kivonni alóla.

Amit az ember az imaginációjába helyez, azzá alakul.” 

Legtöbbször persze mindenki csak álalakzatot vesz fel. Visszatérve az Ördöngösökre, ott azt láthatjuk, hogy a szereplőket magával ragadja valamilyen szenvedély, ebből pedig kialakul a rögeszméjük. Mindegyikük csak a többiek maszkjával találkozik, mindenkire jellemző, hogy a világ egy részének – legyen az akár a tudomány, a vallás, a filozófia vagy a művészet – olyan jelentőséget tulajdonít, mintha az az egész lenne.

De vajon van-e valaki az álarc mögött? A regény szereplői érdekes módon felismerik, hogy a másik megszállott, ám önmagukon ezt nem veszik észre. Mindez sejteti azért, hogy Hamvas már az Ördöngösök megírása idején is úgy látta, lehetséges valami módon megszabadulni a maszkoktól. Ennek részletes leírását is a Mágia szútrában találjuk. Az ember (homo humanus) ezek szerint nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz, ennek megfelelően az a feladata, hogy a létező összes lehetőséget birtokba vegye, mert csak „az egész az igaz”. Ebben pedig a kereszténység, közelebbről az evangéliumok irányjelző szerepet játszanak: „A kinyilatkoztatás az, amely az eredeti és ép létezést számunkra jelenvalóvá teszi, leírja, ábrázolja, megmutatja, fenntartja, sőt azt az utat, amelyen ez az eredeti és ép létezés számunkra elérhető, feltárja és megnyitja.” Visszafelé, vagyis a paradicsomi kezdethez azonban már nem vezet út, csak a megváltás irányában kereshetjük a megzavarodott létezés helyreállítását: „A megváltás embere nem Ádámhoz tér vissza, hanem Krisztushoz megy előre.” Mivel a megváltás értelmezését így csak a kereszténységben találjuk meg, ezért „a kereszténységen kívül más vallás fenntartásának már nincs jelentősége”.

Az Ördöngösök első olvasásra csak egy szatirikus regény. Ám ha az életmű teljességébe helyezzük, kiderül, hogy ez is egy foka annak „az örök emberi” felé vezető lépcsősornak, melyet Hamvas Béla átvilágított élettapasztalatai alapján felépített.

Forrás: Új Ember 

2015. november 30., hétfő

Hamvas Béla: LITAI


(részlet)

Van a tűznek szüksége borra?
Kell annak ópium, aki mindig álmodik?
Mert a hattyúra már nem fér több fehér.
Mégis mindig, mikor találkoztunk, mindig
külön meg kellett szoknom, hogy idegen vagy.
Nem tudtam soká, hajad milyen s szemed,
nem tudtam látni rajtad semmit.
Megfogni? Ó, – hiszen megfoghatatlan
s amit először láttam, az a láthatatlan.
Az ismerős. De nem tegnapról, nem régről;
ismertelek mindig, mikor találkoztunk,
mindig, egész a legelejéről, mikor még

én voltam te s te én.

2015. november 29., vasárnap

Palkovics Tibor: Tájak, ahová menni lehet

Hamvas Béla Litaija

„A realitás az igazságtól való elhagyatottság.”

Hamvas Béla Litai (Imádságok) című „könyvecskéje” a kéziratos hagyatéknak kétségtelenül egyik legkülönösebb darabja. Nemcsak hangvétele és formája okán, hanem már keletkezésének körülményei és külalakjának gondos megformálása folytán is – mert valóban egy kis, Hamvas által könyvszerűen elkészített írásról van szó, melyet külön lapokból hajtogatva, saját kezűleg bekötve és védőborítóval ellátva állított össze. Különlegességét emeli, hogy azon ritka kéziratok közé tartozik, amelyek a Remetehegy oldalában fekvő otthonukat 1945-ben ért, könyvtárát és addigi kéziratait egyaránt megsemmisítő bombatalálat előtti időkből megmaradtak.

Az életműben elfoglalt helyét tekintve – a korai verseken kívül, mint a Milezoszi leányok vagy Az elhagyott kert – hangvétele szerint rokonának talán az 1963-ban, német nyelven írott – bár tematikailag eltérő – Bruchstück (Töredék) című írása tekinthető, leginkább azonban A magyar Hüperión levélformában írott, költői ihletésű és sodrású ritmikus prózájának néhány olyan szakasza, melyeknek első, 1936-os változata még őrizte verses tagolású szövegformáját – sorai pedig minden bizonnyal a legszebbek közé tartoznak, amelyeket magyar nyelven valaha leírtak. 

Az 1939-ben keletkezett Litai valójában egy személyes konfliktus szülötte. Az említett párhuzamoktól eltérően írását Hamvas Béla itt a személyes megszólítás és tisztázás szándékával fogalmazta meg, mégpedig második feleségéhez, Kemény Katalinhoz fordulva, a kettejük közt támadt feszültség és távolság oldására. Azonban, ahogy Hamvas életének minden egyéb mozzanata, ez a konfliktus is a lét-teljesség tapasztalatának anamnetikus forrásai köré kristályosodik. Számára csupán ennek a magasabb mértéknek a terében nyílik mód arra, hogy a „Szó Hatalmának” invokációjával és világosságával, a létezés és a valóság hívható és hívhatatlan nagy Neveinek megszólításával és kimondásával, vagy épp az előttük megálló hallgatással e feszültség megszabaduljon „sötét hatalmától”, hogy magasabb alakba, mintegy felsőbb oktávra lépjen – hogy lehetőséggé legyen. A Litai utolsó sorait lezáró kérdőjelek már ennek a magasabb lehetőségnek a „kapujában” állnak, odaátról hallatszó meghívásai és ígéretei felé nyílnak. – Néhány évvel később, Héloïse és Abélard című esszéjében írja le ezt a kapun túli „tájat”, ekkor fogalmazza meg, hogy ami – az immár alapvetően másnak látott – férfi és női léleknek a Hatalmak által megszentelt egybeolvadásában megvalósul, az nem az emberi személyiség ősi és eredendő integritásának és formájának helyreállítása, „nem reintegráció, hanem divináció. Nem az egység helyreállítása, hanem istenülés.” Éppen a benső, láthatatlan valóság kivetülésének a Litaiban megjelenő és szóhoz jutó alapvető megrendültsége lesz itt úttá – mégpedig az önfeladás és önmeghaladás lehetőségének a „Más”, a „Kint”, az „Idegen” megszokhatatlan jelenlétén keresztül vezető útjává. 

Mert „ahhoz, hogy az istenülés megtörténhessék, van a másik nem. Van a tökéletesen és teljesen más és különböző lény és világ. Ebbe kell átlépni és magát ott kell hagyni és a másik őselemben el kell merülni.” És akit ebben az alámerülésben és maradéktalan önátadásban visszakapok, „már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. A misztériumban csak két egymásban megsemmisült lény istenülhet.”

A Litaiban megfogalmazódó gondolatok később, az idézett Héloïse és Abélard mellett olyan írásaiban térnek vissza újra, mint A láthatatlan történet gyűjteményének másik esszéje, A barátság, de éppúgy jelen vannak a Karnevál vagy a kései regények lapjain is, miként a Scientia sacra első részének antropológiájában vagy a két évtizeddel később írott második rész Androgünosz-fejezetében.

Jelen kiadás hűen követi az eredeti kézirat formátumát és a kézírásos oldalak szövegképét – éppen úgy, ahogyan azt Hamvas Béla papírra vetette.


2015. október 26., hétfő

Hamvas Béla Emléknap 2015, Szentendre

Hamvas Béla, emléknap, Szentendre, Ars et Vita Alapítvány, Marghescu Mária, Dr. Thiel Katalin, fotópályázat, Bartók Béla, Fák
Részletekért kattints a képre!

Bödőcs Tibor: A szalonnáról (Hamvas-paródia)

„Hermesz ktaioi umpataio!”
„Ez nem paródia, PARÓDIA!”
„Apa odaégette a szalonnáját.  Én nem. Aztán cseréltünk. Odaégett a szalonnám.”
(Svéd gyerekvers) 

„Felkereste a tanítvány a Mestert, és megkérdezte: – Ehetek én szalonnát, Mester? – Mi az a szalonna? Egy másik alkalommal ezt akarta megtudni: – Mikor jó a tűz? – Ha nem tudod, ne kérdezd!  Majd a röhögéstől megfulladt. (Délkelet-kínai kóanok) 

Elég a mottókból!”  (Balzac)

Szalonnázni annyi, mint szalonnázni. És több. A görögök, Szókratészig, tudták ezt. Igaz, rosszul. Abban minden szent irat megegyezik, hogy az Aranykorban nem volt halászlékocka. Legalábbis ritkán használták.

A hagyomány szerint a misztika a sült paprikával kezdődik, csak erről gyakran elfeledkezünk!

A bűntudatnak nem a szalonnaszezon kellős közepén van itt az ideje, az örökkévalóságot nem érintik a szívkoszorúér-problémák. A koleszterin elleni harc: szánalmas vegetáriánus-ressentiment. Könyörtelen, korlátolt, kapzsi, kukacoskodó, katakomba kuckótojás! A pokolban csak bolti szalonna van, rozskenyérrel. Jézus mondta a tanítványoknak a halpucolásról szóló példabeszédben: „Sajnálom őket, kiknek nincsen tokájuk!” Emlékszünk még, mit vágott Arisztotelész Platón fejéhez: „Szeretem az igazságot, de a szaftot jobban!” „A jó szalonna böjt idején is fogyasztható, csak nem kell hangoztatni” – írja már Szent Pál is a denverieknek szóló, százhatvanadik levélben.

Hérakleitosz szerint a lélek széle zsíros. („Fatai, maika, limpio!”) Ez egyszerűbb, mint az egyszeregy, mégsem látja a modern ember az erdőtől a gyújtóst. Freud semmit sem tud a szalonnapörcről, de Jung sem! Kizárólag a női seggről szabadna írni!

Madárdal, barackillat, pipadohány. Ülök a meggyfa alatt, és a szalonnáról gondolkodom. Vagy a szalonna gondolkodik rólam. Vagy én vagyok a meggyfa. Nem mindegy? Pacsirta, alkony, ribizlibor, szarka-marka.

Szalonnát sütni július 13-án, 21:14-kor kell. A régiek ezt tették. Minden más: lélekrontás, teremtésrombolás, hagyománytiprás, létpusztítás: „carpulga e carpulgalus”! (Coitus Hipercampus, 4/34, A kicsinyes kis trákokról) Vagy van otthon szalonnád, vagy nincs. Mindenesetre az aszkéta vágjon vékonyabb szeletet. Aki pedig abálni akar, abáljon, abálhat.

2600 éve történt valami a szalonnázás körül, azóta a süllyedés: folyamatos.

Van, aki nem tesz rá hagymát. Lelke rajta. Számunkra az ilyen elveszettnek tekinthető.

Van, aki Mája fátylától nem látja a bürkét. Ezzel sincs dolgunk.
A salátában nincs morál! Szubsztanciával még senki nem lakott jól.
Aki szerint a szalonnán kívül más is létezik: káprázatok foglya. Hiszen a bölcs tudja, hogy ahol angyalok szalonnáznak, nem veszhet kárba egyetlen zsírcsepp sem. A bölcsesség nem kimondható, ideális parázs nem létezik.

Ha este szalonnát sütsz, s előtte délben nem ettél halat: rohadj meg!
Anus Palimpex Turbo Diesel írja a hekatalai töredékekben: gondozzátok köszvényeiteket! Ha ezt nem érted, menj vissza human resources managernek, és add vissza a bicskám!

A zsírcsepegést nem nem akarni: ugyanaz, mint akarni, hogy ne. („Carlavial mundi!”)

Az archaikus ember nem a szalonnáért szalonnázott. („Wirgháoio pirlipoioa!”). Az individuális, újkori ember alszik: soha nem fog jó nyársat találni. („Niarsin limba, niarsun lai.”) Szent Clitoris története erről szól: szeresd a gyűlölködőket gyűlölőket!

Egyszer láttam egy marxistát szalonnázni: brrrrrrr!

Mit igyak a szalonnához? – kértem tanácsot magamtól végül, míg egy pillangó szállt le a térdemre.

Borozás közben az ember: isteni, ha Isten borozik: emberi.
Ahány női mell, annyi rizling. A tramini kacagó pincérlány, kinek jól áll, ha molett, de azért kevesebb rúzs több lenne. A krimi az irodalom rozéfröccse. A chardonnay cisz-moll egy hamis zongorán. A furmint moll, az aszú dúr. Megkülönböztetek allegro és adagio ivást. Ismerem a wagneri és a sanzon típusú másnapot.
Igyál, amit akarsz! – s a pillangó elröppent.

A jó szalonnához nem kell sok, csak még pár jó tanács. („Ne kövessetek!”)

Sütés közben tarts a zsebedben két szem fügét, de ne egyél belőle!
A tálalásnál nem kell perzsául énekelni, de ajánlott!
Ha nem mész el minden nap egy egresbokor mellett, nem élsz!
Hajnalban lucernát kell rágni, nincs más út!
Elköltözni Tibetbe, és 40 évig a petrezselyemre gondolni: az élet helyett: lét!

Bödőcs Tibor (Zalaegerszeg, 1982) Karinthy-gyűrűs humorista. Állítása szerint Szókratész, Jézus és ő: nem ír. Ez mostantól nem igaz.



humor, Hamvas Béla, Bödőcs Tibor, szalonna, Hamvas-paródia,

2015. október 25., vasárnap

Egy alig ismert szellemóriás

Az öt géniusz a Nemzeti Könyvtárban

Hamvas Béla a magyar irodalomnak, a magyar szellem történetének magányos cédrusa.

Nem annyira magányos, társtalan és meg nem értett, mint Csontváry – de saját korában reménytelenül idegen lángelme. Nem olyan drámai, mint Ady vagy Füst Milán, nem olyan irodalmi kóborlovag, mint Márai, nem olyan lírai, mint Krúdy, nem olyan intellektuális világfi, mint Szentkuthy Miklós. De mindezek magányossága rokon az övével, és Bartók egyetemessége és asztrális egyedülléte, kozmikus érzékenysége és ébersége is. Mennyi monumentalitás, mennyi zordon nagyság – a Himalájának nincs ennyi csúcsa…

És ha hozzávesszük mindezekhez Kerényi csillogását, Weöres álarcok mögötti időtlen metafizikáját s még megannyi sziporkázó értéket, okos tanítást vagy világot értelmező bölcsességet, nem is értjük, hogy a magyar szellemnek ebben az arany századában miért is kellett Hamvasnak ismeretlenként, szinte észrevétlenül sírba szállnia. Ha jól tudom, egy rövid, szemérmes, neki dedikált vers (az Új Emberben, Hoványi János akkoriban sem ismert és ma sem nagyon számon tartott költőtől): ez volt az egyetlen nekrológ, amellyel a nemzet búcsúztatta.

Hova lettek a barátok, a társak és a társtalan szellemi testvérek és mindazok, akiket mindezek tanítottak – van-e értelme a kultúrának, ha csak ilyen utókort képes nevelni magának? Van-e még értelme dédelgetnünk azt az illúziót, hogy minden remekművel: verssel, regénnyel, festménnyel, zongoraversennyel, filmmel nemesedik a világ, gazdagabb lesz a nemzet, tökéletesebb lesz az emberi nem – hogy egyre több okosabb, bölcsebb és igazságosabb utód lép az elődök nyomába – hogy igenis, megy a könyvek által elébb a világ…

Hamvas egyébként ennek épp az ellenkezőjét gondolta – azt, hogy az emberiség egyre lebutítottabb állapotba kerül. Nemigen hitt a haladásban és nemigen hitt a fejlődésben, főleg pedig a két fogalom összeköthetőségében nem, és a krízist a modern emberiség állandó létállapotának tekintette. Ennek mintegy cáfolataként utolérhetetlen életművet hozott létre. Mint gondolkodó, mint regényíró és mint esszéíró. E kötet az utóbbiakból nyújt válogatást. Azért az esszére esett a választásom, mert azon talán lehet vitatkozni, hogy mondjuk kinek köszönhetjük a legnagyobb magyar regényeket – de hogy Hamvasnál lefegyverzőbb eleganciával, nála meggyőzőbben, veretesebben és magával ragadóbb sodrással, a francia és angol klasszikus elődök méltóbb utódaként senki nem írt esszét magyarul, ez meggyőződésem; és remélem, e véleményemet igen sokan fogják osztani jelen kötet olvasói közül.

Hamvas elsőrendű fényességű állócsillag szellemi égboltomon tizenéves korom óta, amikor is – még a hetvenes évek elején – szerény eszközeimmel Hamvas rehabilitációjának szolgálatába szegődtem. Azóta nem kevés csillag, bolygó és üstökös fénye elfakult szemem előtt ezen az égbolton, Hamvast azonban folyamatosan ott érzékelem a legfényesebb égitestek között.
Hogy e válogatásnak hány olvasót sikerül bevonnia a tudás és az írás minőségének e magasiskolájába – e pillanatban erről aligha lehet fogalmam. De tudom, hogy ennél fontosabb könyvet aligha bocsáthattunk útjára.

Szőcs Géza



Hamvas Béla, könyv, Szőcs Géza, Nemzeti Könyvtár, az öt géniusz,

2015. október 5., hétfő

A budapesti Hamvas Béla Kör őszi összejövetelei

A budapesti HAMVAS BÉLA KÖR következő összejövetelének az időpontjai: 

(28. évfolyam) 2015 október 13. (kedd) 17.30 óra 

Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.) 

Témája: Beszélgetések Hamvas Bélával

A beszélgetést bevezeti: Csáji Attila

---

(28. évfolyam) 2015 november 17. (kedd) 17.30 óra

Helye: Budapesti Eötvös József Gimnázium (Bp. V. ker. Reáltanoda u. 5-7.) 

Témája: Erdélyi György

A beszélgetést bevezeti: Szabados György

Érdeklődő barátaival együtt szeretettel várják a Kör szervezői.

2015. szeptember 6., vasárnap

Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok

"Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki. Egyáltalában nincs így. Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. Sőt, nem is én, hanem valaki, aki könnyebb, világosabb, nyugodtabb, mint az Én, aki nyugodtan és szabadon lebeg a világban."



Hamvas Béla, idézet, Észak és Dél, Reggeli feljegyzés,

2015. augusztus 16., vasárnap

Feltárni a Te hiányából fakadó közönyt

„És e földön az életet az dönti el, hogy ki fedi el a Te hiányából fakadó közönyt, és ki az, aki feltárja. Mert a haza az a nagy és szent hazugság, ami az egészet elfedi. Igen, ők a haza nagy fiai. Haza csak ott fontos, ahol nincsen közösség, a nemzet csak ott lobog, ahol eltakarják, hogy nemzetről szó sem lehet, nincsen sem haza, sem nemzet, sem nép. Ez a nagy áltatás, amiben részt kell venni, különben feleszmélnének egyedüllétükre. És mi lenne akkor? Mi lenne akkor, ha felébrednének arra, hogy hazátlanok és néptelenek és nemzettelenek vagyunk. Ami közösnek látszik, az a közösségtelenség eltagadásából keletkezett nagy szólamok özöne. Így kell magát áthidalnia, hogy ha már nincs, legyen meg annak legalább látszata. Csak közösségben lehet élni, és ha nincs, a közöny fölé nemzetet és népet és hazát kell hazudni. Ez a szellem jelentősége itt; az irodalomé, a művészeté. Ezért van jelentősége csak a hazának, a közös áltatásnak, amiben mindenki megegyezik, hogy van, mert nincs. Ezért olyan borzasztóan fontos a nemzet becsülete és a hazaszeretet, amivel mindig ki lehetett állni és szavalni, ez az, ami még felejtetni tud.” 

(Hamvas Béla: A magyar Hüperion 

2015. augusztus 3., hétfő

Csontváry nagy cédrusa

(a Patmosz című kötetből)

Hamvas Béla, Patmosz, esszé, Csontváry, művészet, A magányos cédrus

There's a tree of many one, mondja wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint, ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a  személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.

Az abszolút szellem mindig készen volt és készen van és teljes, és az ember készen kapja, és ez benne a nagy. A személyiséget az embernek magának kell megcsinálnia, mert az sehol azelőtt nem volt, és azt nem kapja sehonnan, és ez benne a nagy. De ez így nem is jó. Mert, amit készen kapok és ami végleges, az nagysággal nem mérhető. A nagyság annak a mértéke, amit nekem kell megcsinálnom. az abszolút szellem van. A személyiség nagy.

A létezés mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt, ma a személyiség. A személy az abszolút szellemhez képest excentrikus és egzotikus, efemer és momentán, álom és káprázat. Mégis a személyiség nagy, és nem azért, mert az abszolút szellemre utal, hanem mert az eredetre. Nem rendszer, hanem kép. Nem architektúra, hanem hang. Nem a teremtésre hivatkozik, hanem a teremtőre. Az európai nem az abszolút szellem, hanem a nagy személyiség jegyében áll.

A kettő közül melyik a több, azért állapítható meg nehezen, mert ha ismerünk is olyan abszolút szellemet, amely a személyiség jegyében, és olyan személyt, aki az abszolút szellem jegyében áll, és ha értjük is, nem tudjuk követni. Úgy látszik, mindig kevésbé. Egyre személyesebbek és egyre egyetlenebbek leszünk, és találkozásaink egyre inkább az egyetlen és személyes körben történnek meg, ott, ahol mindenki különbözik, nem pedig ott, ahol mindenki azonos. Az ember nem azáltal válik emberré, hogy van egyetlen azonosság, hanem, hogy nincs belőle kettő.

Az abszolút szellem személyfölötti. Amit mond, kinyilatkoztatás. Amiről felismerem, hogy mozdulatlan és megmozdíthatatlan. Nem csinál semmit„ hanem van. Itt vannak a hierarchia felső fokán álló kerubok és szeráfok, mint az egyiptomi szobrok, mint a Buddhák, mint a bizánci mozaikok, mint az ikonok. Ez a mozdulatlanság ritkán valósítható meg. Tudjuk, hogy tudatunk nyugalma csak évtizedek gyakorlatával és hallatlan erőfeszítéssel érhető el. A kínai tao és a hindu jóga tanít meg arra, hogy ezt a biológiai mechanizmust miképpen lehet meglassítani, és néha, legfeljebb napokra, megállítani. De aki nem tanulta, már csak tehetetlenségénél fogva is, folytonosan, még alvás közben is mozog, mert álmodik. Nem tud megállni. Ahol az ember megáll, már nem élet, hanem lét. A mozdulatlanságot itt nem tudjuk realizálni. Valamilyen, inkább negatív sejtelmünk van arról, ami történettelen és időtlen, ami túl van korszakon és örök jelen, ami bizonyosság és abszolútum és tudás. Mi magunk fejünk búbjáig az időben vagyunk, a viszonylagosságban és a pillanatban, cselekszünk és mozgunk, nem tudunk, csupán csak ismerünk, nem érünk el, csak kutatunk. Az abszolút szellem formálja azt a létet, amelynek mi csupán függvényei vagyunk. Formálja, anélkül, hogy megmozdulna, mi pedig azok vagyunk, akiket formálnak, és változunk.

Az abszolút szellem nem aktív. Az abszolút szellem lát. És ezt a látást sugározza. A héber hagyomány azt a világot, amely mindent lát és ezt a látást sugározza olam ha-aziluth-nak nevezi. Ez az emanációk világa. A szellem, minél közelebb van ahhoz, hogy mozdulatlan legyen és lásson és a mindenlátást sugározza, annál közelebb van az abszolútumhoz. Ami örök és tudás és bizonyosság.

Íme a cédrus. Itt áll mozdulatlanul, mint a kerub az olam ha-aziluth-ban, és mindent lát és sugárzik. Olyan, mint a tao, és a jóga végső célja, már nem hullámzik, hanem kisimul, és nincs rajta egyetlen rezdület, sem fodor. Már nem álmodik. Ez nem az élet, hanem a lét. Mint az egyiptomi szobrok és a bizánci mozaik. Itt áll, mint az arkangyal, aki nem csinál semmit, hanem van. nietzsche írja, a legtöbb, ha azt mondom: akarom. Ami még ennél is több, ha azt mondom: vagyok. Jahve így szól: eheje aser eheje — voltam, aki voltam, leszek, aki leszek, vagyok, aki vagyok.

A személyiség is abszolutizálja magát, de azzal, hogy önmagát mindenről és mindenkitől leválasztja. Absolutized by isolation, mint huxley írja. A személy cselekszik és mozog és dolgozik és realizál. Mindegy, hogy miképpen. Végeredményben csak egyet csinál, saját szakrális egyéniségét valósítja meg. A tökéletes személy az, aki senkihez sem hasonlít semmiben. Az abszolút szellem analógiákban gondolkozik, mert számára minden összefügg, és nincsen semmi, ami ne felelne meg valami másnak. A személyiség különbözésekben gondolkozik és mindig azt választja, amit csak ő választhat, senki más.

Ami az abszolút szellemnek az analógia, az a személynek a dharma. A dharma az ember személyes sorsában a megszentelt megismételhetetlenség törvénye. A hinduk azt mondják, hogy a nyomorék koldus, ha élettörvényét teljesíti, több, mint bármely bölcs, hatalmas és gazdag király, aki azt nem teljesíti. A személy, megdicsőült individualitásában a sok közül egy. Kiszámíthatatlan útjaiban és az örök időben és a pillanatban, saját helyén, itt, a térben és a világban, most, a népben és a vallásban és a nyelvben, és a hűségben a földhöz és végzetéhez.

Íme a cédrus. Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs belőle kettő. Elszigetelt egyetlenségében abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját helye, itt áll, beágyazva a világba, népébe és vallásába, hűségben földjéhez és végzetéhez, szakrális egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az egész egyszerre, csupán egyetlen perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg, folyton dolgozik önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg és káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak ő.

Van Gogh szalmaszéke is az egyetlen az abszolútumban, és az abszolútum az egyetlenben. De a szalmaszék a cédrusnál humánusabb és szociálisabb és megszólíthatóbb. A cédrushoz hiába beszélek, mint ahogy a kerubhoz hiába. Hallja, de nem mozdul. A szalmaszék akar, a cédrus van. A szalmaszék álmodik és szenved, a cédrus lát. A szalmaszék az életben áll, a cédrus a létben. A szalmaszék megrendít, szeretnék hozzámenni és segíteni rajta, legalább megérinteni, vagy megvigasztalni, vagy megfogni a kezét. A cédrus megközelíthetetlen magasságban mered fölöttem, félelmetes nyugalmában, mintha Isten és a világ leszakadt volna róla, és egyedül állna a Libanon csúcsán.


Hamvas Béla, Patmosz, esszé, Csontváry, művészet, A magányos cédrus

2015. augusztus 1., szombat

Hamvas Béla: Ördöngösök

Hamvas Béla, Ördöngösök, könyv, Medio Kiadó, Palkovics Tibor, regény,
A héten jelent meg Hamvas Béla eddig kiadatlan regénye, az Ördöngösök a Medio Kiadónál, a mű az író-filozófus korai korszakából való. Ő maga így írt a regényről: „Meg akartam ismételni azt a remek időt, amit a Szent János éjszakájának írása közben éltem, jól akartam mulatni. Több mint sikerült. Soha annyit nem nevettem, mint az alatt a hat hét alatt, amíg ez a mű elkészült.”

Az Ördöngösök című regény az író pályafutásának korai időszakában keletkezett, akkoriban, amikor abbahagyta az újságírást, és elkezdődött az a négy év, amit a „lángoló eredménytelenség korszakának” nevezett. Olyan külső és belső fordulatot jelentő események történtek életében ebben a négy évben, 1926 és 1930 között, mint szakítása az újságírással, első feleségével kötött házassága és húszéves könyvtárosi szolgálatának kezdete.

A „tudatosan megtisztított magasabb életterv megvalósításának első időszaka is ez, mint mondja: »daimónom megismerésének« ideje, amely mindazonáltal bensőleg korántsem mondható csendesnek. Feldühödve »szennyen, alacsonyságon, becstelenségen« ekkor fogalmazza meg először a nevetés »divinális attitűdjével« azokat a meglátásait, amelyeket a »megzavart, rongált létezés sajátosságaiként azonosít«” – fogalmazott a kiadó vezetője, Palkovics Tibor a mű utószavában.

Másfél hónap alatt született meg a mű, amelynek címe egyértelműen Dosztojevszkij Ördögök című regényének eredeti címére utal. Az erős filozófiai indíttatású író ebben a korai művében áthallások érezhetők a huszadik század legnagyobbjának tartott  Karnevál című regénnyel, visszatérő alakok  és szinte egyazon alapfelvetés. Az Ördöngösök víziója is a maszkok mögötti emberek forgataga, az egymás fel nem ismerése, az összetévesztés. Hamvas Béla szerint olyan mélyen gyökerezik ez az emberben, hogy nem képes belőle kikeveredni. Az Ördöngösökben is a megszállottság különböző formáit látjuk.

Mint a kiadó vezetője lapunknak elmondta, az eredeti kézirat konkrét utalásokat tartalmazott Schumann Karneváljára, de ezeket az író később törölte. Az új kiadványban most felsorakoztatják ezeket a hivatkozásokat.

„Az Ördöngösök alaphangja is éppen ez a hangoltság nélküli megzavarodás, az öröktől való meg nem érintettség, ahol kivétel nélkül mindenből, a legmagasabb dolgokból is mániákus megszállottság lesz. Ez a szövevény az, ahol a szakadatlan összetévesztés által minden csak a homályt növeszti, s ahol mindenki elérhetetlen a másik számára” – fogalmazott az utószóban Palkovics Tibor.

Hamvas Béla visszatekintve így fogalmazott a műről: „Nos ez a pokoli nyavalya az, aminek e mű az arcába nevet. Valójában ez a nevetés itt ennek az örvénylésnek az egyetlen ellenpólusa és világossága, de ez a hang az, amelyről minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban.”

Hamvas Béla kéziratainak gondozója a Magyar Hírlapnak azt is elmondta, hogy a szerző szépírói munkásságából még három művet terveznek kiadni: az 1929-ben íródott Nehéz nem szatírát írni címűt, a Beszélgetés az Akropoliszont, valamint a Nem mind arany ami réz című 1956-ban született vígjátékát. 

2015. július 28., kedd

Orcsik Roland: A magány politikája (tanulmány)

Hamvas Béla: A magyar Hüperion
Üvölteni akartam, és néma lettem;
a vallásom egy illat volt.
(Pasolini: Korom vallása, Csehy Zoltán fordítása)
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, foszló papírtekercs maradványai. Egy valami azonban mélyebb nyomott hagy: a művek atmoszférája. Ez az atmoszféra nem elsősorban a szavak jelentésétől, hanem megírásuk lendületétől, a szenvedély fokozatától függ. Az újraolvasás során sohasem ugyanazzal a könyvvel találkozom, átalakult az elvárási horizontom, s olyan részletek erősödnek fel, melyeket korábban tán észre sem vettem. Ám a könyv atmoszférája nem lett más: az intenzitása lett sűrűbb, töményebb.
Hamvas Béla A magyar Hüperion című művéből második újraolvasásra is sötét, mégis meleg hangulat árad. Máskor meg ködös, nyálkás hideg terjedt szét, mely már a következő oldalon egy erős fényjelenség hatására felszívódott. Majd ez a fény kilobbant a klausztrofóbia szorításától. Nehéz Hamvasról írni: úgy tűnik, egyszerűek a gondolatai, könnyen olvashatóak a mondatai, néha pedig az, hogy csuklóból megkérdőjelezhetőek az állításai. Ám, ha a szerző mondatait a maguk rétegzettségében próbálom felfejteni, akkor akadályokba, zsákutcákba, hirtelen magaslatokba, hasadékokba ütközöm, s elfog a szorongás, mintha valami fenséges zenei térpolifónia venne körül, melyet képtelenség megragadni, csak elveszni lehet benne. Elveszni a magány dinamikájában. Mert amikor elviselhetetlenné válik a bizonytalanság, amikor minden közösséget fenntartó tényező felbomlik, akkor Hamvas elbeszélője a magányt választja. Sem család, sem barátság, sem állam – mindegyikből hiányzik a másikra, a Te-re való odafigyelés, emiatt lehetetlen és hamis az alapja. A közösségnek ezt a meghatározását Hamvas többek között a magyar felvilágosodás és a magyar irodalmi nyelv úttörőjének, Bessenyei Györgynek a politikai és filozófiai nézeteire alapozza. Hamvas a magyar irodalomtörténetből egyedül a visszavonult, betiltott Bessenyeit érzi közel magához. Ám míg Bessenyeinél a közboldogulás a felvilágosodás eszméinek nyomán a többségi nemzet nyelvén népszerűsített tudományok művelése által, addig Hamvasnál ez az önistenülés magányos útján valósítható meg. Továbbá közel áll Hamvas gondolkodásához Bessenyei rendi hierarchián alapuló felvilágosodás-felfogása. Hamvasnál ez nem keresztény tétel, de nem is racionalista vagy materialista filozófia. A személyiség divinizációjának gondolata a reflektált görögség-szemléletéből fakad, melyet A magyar Hüperionban többek között Hérakleitosz, Platón, Hölderlin, Nietzsche és Heidegger műveiből alkot meg (erről bővebben Szántó F. István értekezik A hüperioni hang című tanulmánykötetében). Hamvas „álomnépnek” nevezi a görögöket, olyan vágyképnek, amelybe kétezer éven át – vele együtt – mindenki belevetítette saját utópiáit. Mégis Hamvas számára ez a görögség-idea az önismeret keretét is jelenti, ahol az isteni én a daimón, aki vagy ami mintegy felülről szemléli az egyén sorsát. Ez a gondolat fogalmazódik meg Julius Ceasarral összefüggésben: „Gyakran csodálom Caesart, aki sohasem beszél önmagáról első személyben. Megírja, mit tett Galliában és a polgárháború alatt, és mindig úgy ír magáról, mint egy idegenről. Nézi a sorsot, amelyben él. Megrendül a rejtély fölött, ami benne életre kelt, s alig érinti a daimónt, akit magában hord. A daimón nem ő. Ezért nem mondja, hogy én. Ő az, aki néz, s aki a sorsot megírja. Ő a másik daimón. A hadvezetés és az államférfi és a hódító más lény.” (Második rész, Második levél, 93.) 
Nehezen tudnám meghatározni A magyar Hüperion műfaját, ugyanis korántsem egyszerű beazonosítani az elbeszélő identitását. Megkockáztatom a levélregény megnevezést. Ez egyrészt a mottók szerzőinek kora (André Chénier, Friedrich Hölderlin, John Keats), valamint Bessenyei, vagyis a klasszicizmus, a preromantika és a romantika időszakának is az egyik kedvelt irodalmi műfaja volt (az antik minta nyomán). Másrészt érdemes figyelembe venni, hogy a választott műfaj, a levél feltételez egy párbeszédet: a másikhoz való viszonyt. 
Hamvas levelei azonban a másik válaszát nélkülözik. Ez a levélregény így a monológ helyzetében mutatja meg az elbeszélőt, s mint ilyen a kommunikációs hiány, a másiktól (szerelem, barátság, állam) való elidegenedés egzisztencialista problémáját veti fel. Mégis ki a levelek megszólítottja? Konfesszionális jellegű munka ez, ám nem teljes egészében: „Amit most elmondok, ellenkezője mindannak, amit valaha is vallomásnak neveztek. Nem lehet itt szó bűnökről és bevallásról, nem akar itt senki ezzel a könyvvel semmiféle bíró elé lépni.” (Második rész, Második levél, 93.) A „bíró” egyben az olvasót is jelentheti, s mivel Hamvas elégedetlen az akkori és addigi magyar irodalmi és szellemi horizonttal, annak sem akar megfelelni. Ez persze azt is eredményezi, hogy kicsúszik a kanonizált beszédmódok horizontjából. Talán ezért sem véletlen, hogy Hamvas életműve igazából sehol sem helyezhető el maradéktalanul. Erre a szerző is reflektál: „Majd megtalálod, hogy amit írtam, hová illik, és különben is, mi baj lesz abból, ha nem illik sehova?” (Második rész, Tizenegyedik levél, 116.)
Visszatérve a levélregény megnevezéshez, azért is tartom működőképesnek a „regény” meghatározást, mert beidéződik Hamvas életrajzának néhány mozzanata, másrészt Bessenyei Tariménesének használatával, valamint a görög titán hős, a Hüperion szerepeltetésével felerősödik a fikciós szál is, az általános kérdésekről való elmélkedésekkel pedig a mű esszéisztikus oldala tűnik ki. Darabos Pál így írja körül: „Ez a műforma egyszerre lehet lírai és objektív, szubjektív és elbeszélői próza, tanulmány és esszé, vagy akár prófécia is; csak egy nem lehet, ez pedig az úgynevezett »kis én« vallomása a maga apró-cseprő, jelentéktelen mindennapi ügyeiről. […] a daimónja által megragadott személyiség számadása életéről.”  A magyar Hüperion elbeszélője egyszerre referenciális és képzelt, vagy talán pontosabb lenne a hamvasi immagináció fogalmat használni rá. A levélregény az elbeszélő transzcendens lényét próbálja az immagináció középpontjába helyezni. Ám ez az immagináció nem lesz steril, minduntalan belekeveredik az esetlen egoizmus is, a nagyzási hóbort, a sértettség retorikája, amire a szerző is utal. Ugyanakkor Hamvasnál a nárcizmus vállalása nem pusztán Nietzsche Ecce homóját idézi. A hibátlanság látszata mesterkélt lenne: „Hiba az, ami más számára kényelmetlen és illúzió rontó. Hiba majdnem annyi, mint bűn. Bűnt elkövetni a művészetben hiba. Visszataszító és kiábrándító. Ez az, ami egy műben a váratlanság, a kiegyenlítettség hiánya és a veszély. Mert csak az esik jól, ami azt a látszatot kelti, hogy nincs itt semmi baj, és nincsenek szakadékok.” (Második rész, Tizenhetedik levél, 135.) A mű kilép a szépirodalom kereteiből, s inkább a vallásos-misztikus irodalom jellegzetességeit tükrözi. Ugyanakkor, mint azt jeleztem, valójában egyik kánonba sem lehet belegyömöszölni. Valahol mindig kilóg a lóláb. Ez a lóláb pedig szétrúg mindent, ami a közelébe kerül. És ezen a ponton problematikus néhány helyen az elbeszélői hangnem: a probléma számára mindig a másik, legyen az a szerelem, a közösség vagy absztrakt módon a haza vagy az állam én-je. Paradox, hogy Hamvas elbeszélője nem reflektálja kellőképpen, hogy míg a Te sokszor, ha utalás formájában is, de konkrét személyekre vonatkozik (s ezek legtöbbször referenciálisak: a szerző szerelmi csalódásai, a Sziget-kör szereplői, különösen Kerényi Károly), addig az én legtöbbször a megfoghatatlanság ködébe burkolózik. A másik daimónját nem látja, a másik mindig pusztán csak „én”. Ennek elemzése viszont már átcsapna a pszichológia területére, Hamvast pedig az akkori tudományos diszciplínák közül a pozitivista filológia mellett a pszichoanalitikus pszichológia idegesítette talán a legjobban. Hamvasnak írás közben nem volt elég a racionális magyarázat, az esztétika tökéletesség-illúziója, az egészet akarta, a maga rútságával, tökéletlenségével egyetemben: „Sohasem volt bátorságom ahhoz, hogy magamon változtassak – így jobb: javítsak. Sohasem leltem örömömet a faricskálásban, nem kerestem körmönfont szavakat, nem verejtékeztem a hatás eszközei fölött. A hiba, ami megmaradt, annak maradt, ami volt: a mű hasadékának, veszélyének, szándékosságának, göröngyösségének. Tele van mérgekkel, tüskékkel, horgokkal, amik az ember húsát feltépik, és gennyező sebeket vágnak. Nem kényelmes utazás ilyen művet olvasni. […] Az ember nem normális lény, egy mű még kevésbé az. […] Nem óhajtja a civilizáltságának látszatát kelteni. Az elemek nem jártak iskolába, nem polgárok és főként nem keresztények. És nem is óhajtják elhitetni, hogy szerzőjük elsőrendű honpolgár és felebarát. […] Ostoba vagy. Nem rokokó parkban sétálsz, hanem ember-hegységben, úttalan szirtek között. Igazán mondom, semmi sem megbízható itt –, sőt éppen ellenkezőleg.” (Második rész, Tizenhetedik levél, 136.) Így azonban A magyar Hüperion elbeszélője helyenként óhatatlanul az önigazolás és a kivetítés önismétlő monológjait tárja elénk. Olykor ez a gőgös kiválasztottság-tudat jegyében fogalmazódik meg: „Nyugodt vagyok, nem hazudtam. Hogy nem sikerült semmi, annak egy oka van: minden ember, akit ismerek, a lélekgyárban készült az északi sarkon, egyedül engem csinált az öreg kertész délen. Még meglátod a következményeit.” (Második rész, Tizedik levél, 115.) Azzal, hogy Hamvas tisztában van a művében domináns nézőpont hübriszével is: „Úgy látszik, mindaz, amit mondok, utólagos igazolás. Mintha megépíteném védelmét annak, amit tettem, vagy még inkább annak, amit nem tettem. Sőt annak, amit szerettem volna, de nem tudtam megtenni. Mintha sikertelenségeimet magyaráznám.” (Második rész, Hetedik levél, 104.) Ám a levélregény hőse mégsem változtat hozzáállásán, talán ez a titáni, vagyis a rebbelis hüperioni magatartás benne. A keresztény kontextusban a titáni magatartás a lázadó Lucifert juttatja eszünkbe: ahogyan Lucifer a fényt, úgy Hamvas Hüperionja, Héliosz fiaként, az isteneket hozza a magyar „halküoni” tájra: „Isteneim névtelen hatalmak, olyan nagyok, hogy minden név szűk nekik, még nagyon újak és erősek. Elhoztam őket, senkinek sem kellettek, hát élek velük én. Hogy ezzel a föld életében fordulat állott be? Nem tudom. A magasság fia vagyok, és istenhordozó. A többi nem az én dolgom.” (Első rész, Huszonnyolcadik levél, 85.) Kérdés, hogy mennyiben lesz ez megkérdőjelezhetetlen heroizmus, s mennyire pusztán annak vágya, illetve hogy milyen pontokon keveredik a kettő. Akárhogy is, Hamvas nem akarta tökéletesre csiszolni a monológjait. Anélkül, hogy mentegetném a nárcisztikus vonásait, fontos, hogy szembe ment azzal, hogy mások esztétikai és ideológiai elvárásainak megfeleljen. Nem vette fel a rizsparókát a tapsért. Kevés ilyen írót ismerek.
Amennyiben levélregényként olvassuk A magyar Hüperiont, a referenciális vonatkozásoktól függetlenül eltekinthetünk Hamvas személyiségétől. Az elbeszélői én az immaginárius része, nem azonosítható teljesen a szerzői énnel. Talán éppen ez a feszültség, lezárhatatlan én-probléma teszi nagyon is izgalmassá Hamvas művét. A daimón ugyan elkülönül a szubjektum önkonstrukciójától, ám mégsem teljesen, a kettő története bizonyos pontokon összeér. Éppen emiatt sem mindegy, mi keletkezik az írás során: „S így lett, hogy a mű nem az írás és az ember külön. Mind a kettő együtt. A mű hatott az emberre, s az ember a műre. Ahogy egyszer a spanyol közmondást idéztem: az ember a mű gyermeke. És viszont: a mű az emberé. Az állandó kölcsönhatás alatt a kettő eggyé válik, az ember a művekkel készített mű, a művek műve, és a mű az emberibb ember, az emberibb isten.” (Második rész, Tizenkilencedik levél, 141.) Engem mindig is vonzott az, ahogyan Hamvas össze próbálta kötni az életét az irodalmi alkotással, a szellemi megismeréseit a hétköznapjaival. Az írás ilyen értelemben lesz számára etika is egyben. Nem azt állítom, hogy minden egyes alkalommal ez sikerült volna neki, de nem is ez a legfontosabb, hanem a törekvés irányultsága. Hamvas abból a szituációból írt, amit szigorúan vállalt önmagával és másokkal szemben: a felvállalásukkal leszámolni a saját gyengeségeivel, kimaradni a hivatalos történetekből, a hivatalos kánonokból, beleíródni az áltata hitt és elgondolt transzcendens etika kánonjába. Úgy tűnik, Hamvas ebben töretlen volt. Nem mereven töretlen, hanem törékenyen szilárd (pl. a naplóiból kiderül, mennyire szenvedett a munkahelyi körülményei miatt). A magyar Hüperionból is kiolvasható ez a gondolatiság. Hamvas számára az etika nem pusztán absztrakció, hanem itt és most érvényes. Már csak emiatt sem tartozott azok közé az írástudók közé, akik mesterien becsomagolt művirágként képzelték el az erkölcsöt. Hamvas nem volt csak író, nem volt csak filozófus. Ez a magatartás skatulyákat szétfeszítő, felszabadító erővel hat. 
A magyar Hüperion levelei a válasz hiányában a fragmentum hatását keltik. A fragmentum több szempontból is érvényes lehet az egész hamvasi életműre. Azt is mondhatjuk, a szerző életműve fragmentált egységekből áll. Ám ez a fragmentum nem a rész-egész hiányszerkezetét mutatja, hanem azt, hogy önmagában teljes és egész, ahogyan azt a korai német romantikusok elképzelték. A másik fontos tényező a korai német romantika töredék-elvében, hogy a felvilágosodás rendszerelvű gondolkodásával szemben az intuitív, villanásszerű megismerést állítják, amelyben elfér az ellentmondás is. A töredékben pedig az itt és most elve érvényesül, az, hogy milyen a gondolat, az érzelem, az indulat, egyszóval a költészet kisugárzási ereje a megfogalmazott egységben. Ilyen értelemben A magyar Hüperion levelei, noha összefüggnek, önállóan is megálló darabok. Az egész mű öntörvényűsége a fragmentum önállóságával is összefüggésbe hozható. Az ebből fakadó elbeszélői magány viszont nem azonos az elidegenedett szubjektum magányával. Szántó F. István A hüperioni hang című munkájában Hamvas könyvét többek között Nietzsche Zarathustrájához hasonlítja, vagyis nem egy alternatíva nélküli tagadásként értelmezi. Az alternatíva pedig mindkét szerzőnél a magány heroikus vállalása. Ez a magány a műre is érvényes lett, melynek első része 1936-ban, a második feltehetően 1943-ban íródott, a szerző életében viszont csak néhány levél látott napvilágot. A későbbi betiltásának köszönhetően jóval később, a rendszerváltás után jelenhetett meg a teljes anyag könyv alakban. Ilyen szempontból Hamvas műve a belső emigráció levélregényeként is felfogható. Ugyanakkor a levélregény elbeszélője a magány steril szituációjával sem tud teljesen azonosulni: „Nem tudok magányban élni, ezért ott kellett hagynom azt a világot, ahol mindenki csak Én.” (Első rész, Huszonnegyedik levél, 75.) Az elbeszélő a világtól elfordulva az istenhez, saját daimónjához vágyakozik. Ám ebben sem tud teljesen kielégülni: „Szeretném, ha jönnének emberek utánam, akiknek az utat előkészítettem az idill felé, a heroikus idill felé, s most már könnyű feladatuk lesz, csak meg kell tartani az irányt, elég sokat kell fürödni és énekelni és táncolni, és főképpen: nevetni.” (Második rész, Tizenhatodik levél, 132.) Ez a hangütés és elgondolás Nietzsche Zarathusztrájára emlékeztet, főleg a nevetés hangsúlyozásával. Mindebből azonban kitűnik, hogy Hamvas elbeszélője tisztában van a szituációval, amit magának választott, mégis a mások fölötti ítélkezéseivel pillanatokra elveszíti a legfontosabbat: a humorérzéket, az öniróniát. Viszont ennek ilyen leplezetlen felmutatásával Hamvas mégiscsak azzal hiteles, hogy nem kívánja a saját tévedését a racionális álreflexió látszata mögé rejteni. 
Nem véletlen az sem, hogy kiket választ Hamvas a kétrészes könyv mottójául: mind Cheniér, mind Hölderlin, mind Keats figurájában, műveiben megtaláljuk azt a lázadó, a transzcendenciát megkísértő, a társadalmi lapátolásból kieső, magányos titán pozícióját. Mindhárom költőnek a görög kultúra kiemelten fontos a saját létszemléletük, sorsértelmezésük szempontjából. Érzékeny, mégis harcos személyiségek voltak. A magyar Hüperion természet-világa leginkább Keats és Hölderlin idealizált, idilli, aranykort idéző természet-elgondolásával rokon. Hozzátenném még azt, hogy a természet nála az idilli hedonizmus világa. Az ember zavarja meg ezt az idillt, aranykort. Ahogyan a mottó szerzőinél, úgy Hamvas természet-ideája is nélkülözi a morális kategóriákkal értelmezhetetlen, ösztönös brutalitás megjelenítését. Ez más munkáiban, többek között Jacob Böhme létfelfogásának beemelésével kerül a horizontjába. Érdekes, hogy Hamvas az eredeti nyelvű mottókban kisebb hibákat ejt, mintha fejből idézett volna. Kár lenne ezt utólag kijavítva közölni, mert engem az is érdekel, Hamvas hogyan emlékezett a művekre, miben tévedett (ezért is rendkívül káros, hogy az életmű sorozatszerkesztője legutóbb mindenféle kísérő jegyzet nélkül belenyúlt a nemrég kiadott naplókba, levelekbe, illetve hogy javítva akarja közölni a szerző Böhme-fordítását ). A második rész Hölderlin Das Rhein (A Rajna) című költeményét idézi az egyik mottóban, mely többek között a sors, illetve a hüperioni titáni magatartás problémáját járja körül. E költemény szerint az ember hiába lázad, hiába akar isten lenni, legfeljebb isteni lehet – akkor, ha általa nyilvánul meg a transzcendens létező. Ez pedig összecseng azzal, amit Hamvas Hérakleitosz nyomán a daimónjáról állít, s ami beavatás-jellegű lesz A magyar Hüperionban is. Hölderlin költeménye szerint az istenek leginkább a hozzájuk közel állókat sújtják balszerencsével. A boldogság és a szerencse fogalma azonban relatív, miként a mottó is jelzi, Keresztury Dezső szöveghű fordításában: „Mert súlyos teher a balsors, / de súlyosabb még a szerencse.” Ez a gondolat végigvonul Hamvas művében is: a saját sors vállalása nehéz feladat, ám a könnyebbik út a lélek és a létezés számára súlyosabb következményekkel jár. Hamvas emiatt vállalja az istenek által legyőzött titán, Hüperion magányát, ami egyben a sikerről, a karrierről való lemondást is jelenti és jelentette később a szerző életében: „Hüperion titán. Ugyanolyan erős, mint az istenek, csak sötét. Lázadó? Különös dolog ez a lázadással. Az, igen, mert le van győzve. Tudod, hogy van sebem. Minden mondatom ezt mutatja, vagy ezt takarja. De ezt magammal hoztam valahogyan örök sorsomból. Nem ember győzött le, nem kor, nem körülmények, nem ellenfelek. Ez a sötét és nehéz, ez az én sorsom, egy az istenek előtt való időből. Fordítsd le mindazt, amit hallottál: mellőzést, elhallgatást, félreértést, közönyt, ami valaha is irányomban megnyilatkozott, fordítsd le sorsnyelvre, s meg fogod látni, hogy micsoda. Itt vagyok én, félelmetesen tündöklő Éjarcú Hüperion, a Sötétség Napja, az Ősi Csend és a Végtelen Hallgatás, ott állok én, a Fekete Ragyogás, mint a fényuralom örök veszélye, legyőzve. De legyőzhetetlenül. Elvesznek tőlem mindent, amit csak lehet. Hasztalan. Vagyok. Úgy vagyok, mint a határtalan éjszaka, és végül mindent elborítok. Elveszett szerelem, barátság, közösség, nép, királyság, gondolat, mindaz, ami valakit boldoggá tehet. De Hüperion létének anyaga nem a boldogság. […] Daimón Hüperion! Amíg király akartam lenni, vagy bölcs, vagy pap, vagy gondolkozó, emberi sorsra áhítoztam, és míg fájt, hogy mindenütt megbuktam, nem érthettem semmit.” (Második rész, Huszonegyedik levél, 160–161.) Ezt a titáni magatartást idézi meg Hamvas az első rész mottóival, Chénier La Jeune Poésie (Az ifjú Költészet) című bukolikus versének idézett mondatával, miszerint az allegorizált Ifjú Költészet a titánokat leigázó istenekkel lakomázik. Ehhez kapcsolódik Keets programatikus, a klasszicista formakultúrával és a racionális világszemlélettel leszámoló Sleep and poetry [Alvás/Álom és költészet] című poémarészlete: a költő a szakralitás, a gyönyör templomának őrzőjeként manifesztálódik. Hamvas ezt az őrző, az istenek és emberek között közvetítő archetípust tartja követendőnek a költői egzisztencia számára. A három mottó szerzője közül Hamvas mintha Hölderlint idézné föl a legtöbbször, egyrészt már a levélregény címével, másrészt a hölderlini magánmítosz használatával, illetve különböző idézetekkel, parafrázisokkal. Szántó F. István szerint: „Festészeti metaforikával élve, Hamvas Hölderlin művének nem egyszerűen a lehető leghívebb másolását szorgalmazza, s maga se csupán erre törekszik, hanem mintegy a kész remekműre viszi-festi rá a sajátját. S hogy még nehezebb legyen a két »réteg« egymástól való elkülönítése, Hamvas azokkal az anyagokkal és motívumokkal dolgozik, amelyek az eredetit is jellemezték.”  Úgy is fogalmazhatunk, Hamvast ugyanaz érdekli, ami Hölderlint: a saját sorsát tudatosan vállaló hüperioni daimón archetípusa.
Ezzel a daimóni magatartással áll szemben a civilizált, funkcionizált ember-típus, aki sorstalan. Marx az ipari termelésben látta a modern ember elidegenedésének egyik okát. A totalitariánus állam éppen ezért válik képessé arra, hogy a népirtás során sohasem az egyént, hanem a halálüzemekben feldolgozásra csupaszított masszát lássa. Az üzemszerűen működő koncentrációs táborokban emiatt is vált könnyen elvégezhető feladattá „az ember használata” (Aleksandar Tišma). A gépiesített halálüzem elidegeníti a lelkiismeretet: így a legkisebb lelki megrázkódtatás nélkül, gombnyomásra lehet népirtást elkövetni. Kertész Imre a marxi (és Albert Camus-i) elmélet analógiájára megpróbálja definiálni a sorsától megfosztott, „funkcionális embert”: „mindent elvenni az embertől, ami benne örök, megmásíthatatlan, ami benne a törvény, hogy annak láthassák, amivé tenni akarják: a totalitásnak kiszolgáltatott, szubsztanciátlan lénnyé, funkcionális emberré”.  Kertész felől nézve nincs különbség aközött, hogy a „funkcionális ember” a koncentrációs táborban vagy a diktatúrában végzi el a rá szabott feladatát, egyik esetben sem az ember, hanem a funkciója számít a gépezetben. Hamvas életműve is különböző funkcionális értelmezések, néhány esetben politikai kisajátítások része lett. Tábor Ádámnak van egy kiváló cikke arról, hogy milyen „rossz társaságban” szerepeltetik Hamvast: „A Hamvast kiemelten tisztelő legközelebbi író- és művészbarátaim között egyaránt akad konzervatív-fideszes, szabadelvű és újbaloldali szemléletű. Spiró György pedig épp e lap hasábjain írta le, hogy a Karnevál a legjobb magyar regény. Nyilván a jobbikosok között is szép számmal vannak Hamvas-rajongók – ám már a protojobbikos sajtóban több glossza nehezményezte, hogy sajnos »még Hamvas is baloldali volt«. Pedig nem volt az: csupán egy rossz társaságot kerülő szellem és ember.”  
Hamvas pártpolitikai kilúgozásának egyik legfrissebb példája a szélsőséges nézeteiről ismert, a Jobbik párt alapítványa (Gyarapodó Magyarországért Alapítvány) által indított, Hamvas művét torzan idéző, a Magyar Hüperion nevű, háromhavonta megjelentő folyóirat. Első száma 2013-ban jelent meg, a főszerkesztő előszava szerint: „Egyrészt publikációs lehetőséget kíván nyújtani a magyar értelmiség mindazon tagjainak, akik a jobboldaliság ideáját és nemzeti elkötelezettségüket nyíltan felvállalják. Összefogni, összefoglalni és bemutatni akarja a jobboldali beállítottságú nemzeti értelmiség alkotásait, kutatási eredményeit, színvonalasan kidolgozott gondolatait. Másrészt lefektetni kívánja egy jellegzetesen magyar szellemi út alapjait. Ezt részben azon elképzelések mentén teszi, amelyekről – némileg homályos és irodalmi módon – Hamvas Béla írt A magyar Hüperion című könyvében. Olyan magyar útról van szó, amely figyelembe veszi, tiszteli és képviseli a magyarság keresztény és kereszténység előtti hagyományait, de nem zárja magát azok keretei közé.”  Az index.hu már közölt egy kritikai elemzést a lap megjelenéséről és a benne közölt cikkekről.  Ám az elemzés elmulasztja, hogy Hamvas művének szövegkörnyezetében értelmezze a lap irányultságát, s annak összeegyeztethetetlenségét Hamvas szellemi örökségével.
A magyar Hüperion nemzet-karakterológiája szempontjából meglepő, hogy a szélsőséges nemzeti eszmékhez vonzódó politikai párt „elitje” ebben a műben találja meg a maga mintáját. Ugyanis miután Hamvas felszámolja a közösség mindenféle látszatát, odáig jut, hogy bírálja a nemzet és a haza fogalmával való visszaélést: „És e földön az életet az dönti el, hogy ki fedi el a Te hiányából fakadó közönyt, és ki az, aki feltárja. Mert a haza az a nagy és szent hazugság, ami az egészet elfedi. Igen, ők a haza nagy fiai. Haza csak ott fontos, ahol nincsen közösség, a nemzet csak ott lobog, ahol eltakarják, hogy nemzetről szó sem lehet, nincsen sem haza, sem nemzet, sem nép. Ez a nagy áltatás, amiben részt kell venni, különben feleszmélnének egyedüllétükre. És mi lenne akkor? Mi lenne akkor, ha felébrednének arra, hogy hazátlanok és néptelenek és nemzettelenek vagyunk. Ami közösnek látszik, az a közösségtelenség eltagadásából keletkezett nagy szólamok özöne. Így kell magát áthidalnia, hogy ha már nincs, legyen meg annak legalább látszata. Csak közösségben lehet élni, és ha nincs, a közöny fölé nemzetet és népet és hazát kell hazudni. Ez a szellem jelentősége itt; az irodalomé, a művészeté. Ezért van jelentősége csak a hazának, a közös áltatásnak, amiben mindenki megegyezik, hogy van, mert nincs. Ezért olyan borzasztóan fontos a nemzet becsülete és a hazaszeretet, amivel mindig ki lehetett állni és szavalni, ez az, ami még felejtetni tud.” (Első rész, Huszonkettedik levél, 70–71.) Hamvas más írásaiban nem tagadja meg a nemzet fogalmát ilyen radikálisan, ám elsősorban azt a „nemzeti érzést” tartja fontosnak, mely a másik nemzet tiszteletét is magában foglalja (Politika helyett misztika), a magyarság-képe ebből a szempontból azonban legtöbbször lesújtó. A magyar Hüperion a Horthy-korszak kellős közepén születik, vagyis abban az időszakban, amikor a nemzet és a haza fogalma a másikkal szembeni sovinizmusban teljesedik ki (ennek az agymosásnak végül a Szálasi-korszak féktelen brutalitása lesz a betetőzése és következménye). Ebben az időszakban vezetik be, pontosabban a ’20-as évekhez képest radikalizálják Magyarországon az emberjogi korlátozásokat, a romákkal szembeni üldözéseket (Szálasi hatalomátvételéig kevésbé szervezetten) és a zsidótörvényeket. A náci német uralommal lelkesen lepaktáló kormányzó bűnössége vitathatatlan az emberi jogokat durván sértő törvények, továbbá a kamenyec-podolszkiji deportálás kérdésében. Később több embert mentett meg azzal, hogy a tengelyhatalmak külső nyomására leállította az emberekkel zsúfolt, halálgyárakba zakatoló marhavagonokat, ez azonban nem teszi viszonylagossá az előző bűncselekményeket. 
Térjünk azonban e rövid kitérő után vissza Hamvas gondolataira a nemzetről és a hazáról: minden közösség alapja az én és a Te viszonya, ennek hiánya a közösség látszata. A Horthy-korszak szégyenletes kisebbségpolitikája, a romákkal szembeni és az antiszemita intézkedések éppen a másik, a Te kirekesztésén alapulnak, többek között erre épül a Trianon utáni Magyarország nemzet- és hazakonstrukciója. A magyar Hüperion magyarságkritikája sok esetben Ady nemzetbírálatát idézi, valamint a messianizmus szempontjából is párhuzamok vannak. Elég csak Ady Krónikás ének 1918-ból című költeményére gondolnunk, illetve A szétszóródás előtt bátor, pengeéles soraira az első világháború idején:
Hát népét Hadúr is szétszórja:
Szigoruabb istenek ezt így szokták,
Miként egy régi, bánatos, erdélyi
Prédikátor írásba rótta
Keresvén zsidókkal atyafiságunk.
Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,
Volt utonállók új utbanállóknak
S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,
Tunya álmainkat jég verte
S még a Templomot se épitettük föl.
Helyünkön meg nem tudtunk állni
S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk.
Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,
Jöhet a helyünkre akármi:
Megöltük és kibűnöztük magunkat.
És mi nem leszünk majd szétszórva
Árvult, de mégis győzedelmes fajta:
Minket korszakok tűz-dühe nem edzett
S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.
1914. január
A magyar Hüperionban hasonló gondolat cseng vissza: „Nem volt pillanat, és a magyarság mindig elveszett. Elveszett minden sors a közösségtelenségben, kialudt és megfulladt.” (Első rész, Huszonegyedik levél, 68.) Mégis Hamvas több ponton bírálja Ady munkásságát, személyiségét, elsősorban azért, mert a saját züllöttségét költői erénynek állította be. Adynál a züllött személyiség is egy lesz a néppel, Hamvas esetében viszont a személyiségen túli daimón, illetve az én és a Te nyílt viszonya kell, hogy a nép sorsát meghatározza, nem a partikuláris személyiségé, s ha ez semmilyen szinten nem valósul meg, a nép is elveszett. Ez az Ady-kritika viszont ott túloz, hogy nem veszi figyelembe azokat a műveket, ahol – mint pl. az idézett A szétszóratás előttben – Ady nem a bohém költő pózában, vagyis a romlott személyiség hangján, hanem a próféta szerepében nyilvánul meg (a vers általam nem idézett, bibliai mottója is ezt támasztja alá), s a háborús kakaskodás közepette könyörtelenül ostorozza a saját vesztébe rohanó nemzetet. Ebben a versben a közösségi hang nem kíméli a lírai alany bűneit sem. Egy kérdésben viszont érdemes felfigyelni Hamvas irodalomtörténeti kritikájára: milyen mintákat állít fel az ideológiai manipulációktól nem mentes irodalomtörténet? Olyat, ahol az én és a Te viszonyának minősége nem számít, hanem ezzel szemben a nemzeti vagy más eszme (nép)képviselete lesz fontosabb, s a zseni pózait kritikátlan ováció kíséri. Hamvas egy írásában a Bessenyei utáni irodalmi időszakot már egyöntetűen pártpolitikai jellegűnek tartja: „Az írói személyeket és irodalmi műveket a politikai áramlatok tartották; amíg az áramlat élt, addig a mű is hatott; mihelyt megbukott, a mű is elveszett, és csupán kortörténeti érdekesség lett. Az irodalmi műnek más célja volt, nem az, hogy az igazat megmondja. Szolgált. Irányt, pártot, elvet, politikai személyt.” (Politika helyett misztika, 246.) 
Természetesen egyéni, elszigetelt ellenpéldát mindig lehet találni, Hamvas elsősorban az irodalomtörténet-írás manipulatív konstrukcióira hívja fel a figyelmet. Az irodalomtörténet-kritikájára azonban Hamvas idejében nem lehetett nyíltan reagálni. Erre majd csak a rendszerváltás után kerül sor, mindmáig kétséges eredményekkel. Hamvas elgondolásának is vannak korlátai, ami miatt pl. Ady egész életművét elveti, leegyszerűsíti az által elgondolt etika kritériumára. Ám ez abból is fakad, hogy Hamvas nem volt hajlandó engedni az esztétika és a zseni csábításának: hogy azt az egyéniségtől, a közösség viszonyaitól függetlenül értelmezzük. Innen tekintve nem csoda, hogy Hamvas megtette azt, amit saját korában valóban kevesen az értelmiségiek közül. Számára a zseni sem jelentett sokat, ha egy picit is engedett a hatalom obszcenitásának az irodalomtörténeti elismerésért, karrierért cserébe. Ugyanakkor ezzel az a gond, hogy Hamvas nem lát árnyalatokat (pl. az általa bírált Weöres gyárakat dicsőítő gyerekverse s Déry Tibor pártpolitikai függősége között igen nagy a különbség): nála minden vagy fekete, vagy fehér. Vajon az egész életműveket érvénytelennek kell tekintenünk attól, hogy a szerzők kokettáltak a hatalommal vagy nem voltak erkölcsi lovagok? Számos olyan szerzőt lehet említeni, akik politikai és magánéleti szempontból igazi szörnyetegek voltak, pl. Céline, Milorad Pavić, Kosztolányi Dezső, Balassi Bálint, továbbá a Hamvas által is nagyra tartott Heidegger, Knut Hamsun, mégis nagy műveket írtak. Attól még valaki lehet jó asztalos, hogy kirekesztő eszmékhez vonzódik vagy szoknyavadász tolvaj. S miután az irodalmi alkotás ugyanúgy mesterség, ott is érvényes ez az elv. Kérdés azonban, hogy a szerzők politikai ideológiája valóban érintetlenül hagyja-e a műveket? A gond ott kezdődik, amikor a művek alapján automatikusan kiépül a szerző kultusza. Így lesz az íróból a pártpolitikai stricik kurvája: ha tejelnek, extrákkal is szolgál. Amikor pedig felelősségre vonják, a félelemtől húgyszagú esztétikára hivatkozik. Az esztétika nem menti föl a kangörcsöt előidéző orált, a morál pedig nem teheti vonzóvá a silány pártműveket. Árnyalatok és különbségek pedig vannak. Különben is, aligha van visszataszítóbb a hit higiénikus lovagjainál. Kierkegaard sem ette gumikesztyűs kézzel a szalonnát. 
Hamvas kijelentéseit nem tekintem mások számára kötelező parancsolatoknak. Nála azonban nem az „ők” és a „mi”, hanem „ők” és az „én” feszül egymással szembe. Közhelyesen fogalmazva: Hamvas kánonja Hamvas önmegvalósításának feltétele, s leginkább Hamvas gondolkodásáról, ízléséről tanúskodik, kevésbé a sokszor túlzóan elmarasztalt szerzőkről, művekről. Ehhez ne lett volna joga? Melyik magyar író, irodalomtörténet működött másként? Melyikük hibátlan? Montaigne egy helyütt azt írja, hogy csak azokat a könyveket olvassa, amelyektől jól érzi magát. Hamvas hasonló gondolkodói autonómiát élvez, ahonnan megfogalmazódott a korban ritka irodalomtörténet ideológia-kritikája is.
Amikor a pártalapon szerveződő Magyar Hüperionban a jobboldaliság skatulyájába tuszkolják Hamvas életművét, akkor felmerül a kérdés, egyáltalán a szerkesztők és a pártvezetők (ami szinte ugyanaz) beleolvastak Hamvas levélregényébe? Vagy pusztán a Hüperion előtti jelző számított, illetve a tény, hogy Hamvast a kommunizmus idején betiltották? Korábban is volt rá példa, hogy politikai kényszerzubbonyban szerették volna látni Hamvast, s mivel ez nem működött, fanyalgás lett a vége: „A Scientia sacra legcsodálatosabb könyve »A király és a nép«, főleg a »A kocsihajtó« fejezet. Mondjuk úgy, hogy a jobboldali tradicionalitás szempontjából alig behozhatóan paradigmatikus súlyú és érvényű ez a könyv. A legtisztább tradicionális jobboldaliságot tükrözi. […] Ugyanakkor ezt hogy egyeztessük össze Hamvas azon kijelentésével, hogy ő tulajdonképpen rokonszenvezett a tanácsköztársasággal. […] Valaki vagy a »Király és a nép« című részletét írja a Scientia sacrának, vagy a kommunizmus híve, de a kettő együtt elfogadhatatlan. Hamvas írásainak különben is egy nagy baja, hogy mérhetetlen szuggesztivitással és rendíthetetlen szigorral kimond valamit. A következő könyvében egy ezzel kibékíthetetlen dolgot ugyanolyan rendíthetetlenül és szuggesztíven mond ki. Utána kimond valamit ugyanígy, ami ellentmond a kettőnek. Ezért követhetetlen.”  A hitleri nemzetiszocializmus eszmerendszerével kokettáló szerző  itt abba a hibába esik, mint a legtöbb Hamvast elutasító olvasó: kifogásolják a szerző rendíthetetlen szigorát, majd ugyanolyan rendíthetetlen szigorral bánnak az életművével. Ebből is kitűnik, hogy a tradicionalizmus szellemi irányzatának alapvetően két ágazata bontakozott ki Magyarországon: az egyik a politikai demagógián alapuló, ultrajobbos László Andrásé, a másik pedig a tradicionalizmust is kritikusan fogadó Hamvasé. Ez a kritika eredményezi azt, hogy Hamvas sokszor reflektáltan ellentmondásos, nem lehet rá sem politikai, sem életvezetési tanácsadást alapozni, emiatt ennek követelése szűklátókörűségre vall. Hamvas életműve saját korszakának magányos állócsillaga. Követője nincs, mert nem is lehet. A magyar Hüperion világosan megfogalmazza ezt az alapállást: „Teljesen kívül állok. Nem fog elérni soha senki. Ezért ha lesz bármi, háború, forradalom, úgynevezett megújhodás, reám nem hivatkozhat majd. Nem vagyok semmiféle irány senkinek, nincs bennem jelszó, mert nincsen csalás.” (Második rész, Huszonkettedik levél, 152.) 
Hiába részegülnek meg egyesek az ellentmondást nem tűrő, kinyilatkoztató hangnemtől, nem lehet azt egyértelműen állítani, hogy Hamvas ilyen vagy olyan ideológia híve és gyártója lett volna. A szerző mindenféle rendszert provokáló attitűdje pedig zavarba ejtően hat. Az akut pártfüggőségben szenvedők épp ezért sohasem tudnának megfogalmazni egy ilyen atmoszférájú Hamvas-mondatot: „Olyan előkelő voltam, mint egy mosoly.” (Második rész, Harmadik levél, 95.) 
Hamvas A magyar Hüperionban több ízben is szatirikusan gúnyolja a csürhehizlaló népvezéreket. Ha nem tesszük szóvá, hogy bizonyos politikai kuruzslók a szerző szellemi örökségét azzal ellentétes célokra kívánják felhasználni, akkor a passzív kívülállásunkkal a megszólalástól való félelmet gerjesztjük, s a szélsőséges megnyilvánulások cinkosai leszünk. Nem engedhetjük meg, hogy az aktuális Hamvas-diskurzus egy politikai párt zsákmánya legyen. Jelenleg azonban ezt a torzító olvasási módszert kapja örökül a fiatal generáció. Hallgatni? Csak nehogy késő legyen, amikor már szólni valóban kockázatos, s legfeljebb a népirtások kukkolói lehetünk a technikailag bravúrosan működő képernyők előtt.