2014. március 2., vasárnap

Bevezetés a beavatásba

Hamvas Béla, Szentendre, kiállítás
Hamvas Béla életéről, műveiről nyílt kiállítás Szentendrén


Lám, Béla bácsi ott is cigizik, ahol nem szabad. Most épp a szentély oltárképén. Mondom, nagyon meglepődne, ha ezt a kiállítást látná. De ez nem neki szól. Hanem kinek?

Valószínűleg Hamvas Béla lenne leginkább meglepve a róla készült, vele foglalkozó, jelenleg a Szentendrei Képtárban látható kiállítást végignézve. Vajon mi volt a kiállítók célja? Mit, és kiket szerettek volna elérni? Miért? A Főtérről a kiállítótérbe lépve a városhoz erősen kötődő Hamvas világa elevenedik meg, vagy éppen fagy márványba – attól függ, hogy honnan nézzük.

A három terem közül az első mindenképpen a legszebb, a leginkább átgondolt. A mennyezeten megmaradt freskók csak ráerősítenek a hatásra: érezzük, hogy szakrális térbe léptünk be. Rövid életrajz, pár fotó, a szemközti falon a betűkből összeálló idézet. Balról tarot faliszőnyeg, rajta az Arlequin, mellyel kétségtelenül azonosította magát a szerző. Szemben pedig Hamvas Béla egész alakos fotója a tiszapalkonyai időszakból, munkásruhában, micisapkában. Előtte lelógó csőpostában Hamvas-idézetek, amelyekből minden látogató húzhat egyet. A legfontosabb pedig a padlón a kerek labirintus. Személyessé vagy szentélyszerűvé teszi mindez a teret? Egyszerre mindkét hatás érvényesülhetne. A fotó, amely központi helyre került, csak részlet, a teljes képen jól látszik, hogy ki van írva: „Tilos a dohányzás!" Hamvas pedig háta mögött tartja kezét, amiben valószínűleg épp egy cigaretta ég. A kép tehát poén. Lám, Béla bácsi ott is cigizik, ahol nem szabad.

Hamvas Béla, Szentendre, kiállítás

Most épp a szentély oltárképén. Mondom, nagyon meglepődne, ha ezt a kiállítást látná. De nem neki szól a kiállítás. Hanem kinek? Szentendre lakóinak? Hamvas Béla rajongóinak? Hamvas Béla olvasóinak? (Rajongók és olvasók csak ritkán ugyanazok.) Esetleg iskolásoknak? Mert, ha tovább megyünk a második terembe, ott négy dologra lehetünk figyelmesek. Az egyik, hogy a Karneválpróbál vizuális térben megjelenni, mely összetett és átgondolt koncepció ez esetben egyébként a feladat nehézségét figyelemreméltó könnyedséggel hidalta át. A másik az asztal, amiben Hamvas Béla néhány személyes tárgya látható. Óra, gyufásdobozok és cigarettapapír, tollhegyek és ceruzák, öngyújtó és tinták. Nem vagyok tárgyfetisiszta, de valahogy még ez a kis asztalnyi maradék árul el a legtöbbet arról, és ez ad hozzá nekem mindahhoz valamit, amit eddig olvastam. Apró dolgok, kedvesek. A kicsiben meglátni a nagyot, alighanem ez a szerző igen fontos tulajdonsága volt. Agyonhegyezett ceruzák, fém ceruzavégek. Üveglap alatt. Az asztal mellett egyik oldalról a szerző által a könyveinek készített faláda, másik oldalról az elmúlt évtizedekben magyarul és más nyelven kiadott könyvei. Kétségtelen, hogy Dúl Antal és Margescu Marika életének igen fontos és elismerésre méltó tette, hogy lehetőségeikhez mérten mindent megpróbáltak megtenni Hamvas Béla műveinek kiadására. Jól? Rosszul? Bírálni csak azt lehet, ami van. Hogy mindezt lehetne folytatni, magasabb és alaposabb szintre emelni, már a jövő zenéje.

Hamvas Béla, Szentendre, kiállítás
A kiállítás rosszabb pillanataimban panoptikum, jobb perceimben inkább elengedés. Bevezetés a beavatásba. Kicsit, olyan mint egy bölcsészkari kurzus, középiskolai magyaróra – mindkettőre ajánlom a tárlatot –, de kicsit sem mámoros beszélgetés filozófiáról és poézisről, életről és halálról egy lugasban. Éppen ezért a harmadik terem tartalma számomra a legkevésbé értékelhető. Kiragadott gondolatok, terminológia. Miközben ők maguk is idézik: „Mindenképpen a legnehezebb utat választottam. Autoritás és terminológia nélkül. Autoritás nélkül élni annyi, mint védelem nélkül, hivatkozás nélkül, apa nélkül élni. Terminológia nélkül élni annyi, mint meghatározások nélkül, azonos értelemben vett szavak nélkül, elvek, tételek, világnézet nélkül élni." – Hogy aztán felépítette a saját terminológiáját? Na és? A lényeg az életmű, ami kerek egész, amit lehet olvasni. Valóban, nyitni kell, nyitni lehet az új olvasók felé is. Kérdés, hogy ez a jó út? Egy tárlat, ami a harmadik teremben tankönyvlapok, kiemelések, meghatározások közé zár. A harmadik termet egyébként számomra a falon lévő festmények mentik meg, különösen Vajda Lajos képe. De ez – és ezt hangsúlyozom – csak az én érzékenységem, gyöngeségem. Lehet, sokan lesznek, akiknek tetszeni fog, hogy no lám, végre ennyire átlátható a Hamvas, most már tudjuk, miről beszél. Mindent értünk. Persze ez illúzió. Hamvas – mint minden nagy szerző – minden élethelyzetben mást mond. Legnagyobb erőssége egyben legnagyobb gyengéje is, konkrétan az, hogy nagyon jó író. Az ember annyira elhiszi, annyira érteni véli, hogy úgy érzi, tudja is. Mindent tud. Pedig csak ezután jönne a kritika, a kutatás, a személyes megvalósítás. Vagy épp ellenkezőleg, annyira be tud szólni, annyira fel tudja ébreszteni a sokakban alvó lelkiismeretet, hogy kényelmetlen. Kétségtelen, hogy éppen ezért kényelmetlen sokaknak még ma is. Kérdés, hogy nekünk kell-e foglalkozni ezzel? Nem elég olvasni, beszélgetni róla, szeretni?

Ha a kiállítás célja az volt, hogy a közönséget Hamvas Béla olvasására hívja, hogy párbeszédet kezdeményezzen műveiről, hogy megszerettesse vele az író személyét, akkor jó. Ha az, hogy szentté avassa, akkor alig valamit, vagy inkább semmit sem ért az egész életműből, hiába minden. Azt hiszem, közelebb van az igazsághoz egyetlen tollhegy, mint bármilyen kiragadott idézet, bármilyen terminológia, bármilyen autoritás. Csak ne lenne ott az az üveglap, és csak ne lopnák olyan nagyon azokat a tollhegyeket.

Hamvas Béla, Szentendre, kiállítás