2014. március 25., kedd

Hamvas Béla és Kemény Katalin kapcsolatáról

Hamvas Béla és Kemémy Katalin kapcsolatáról
A 27 éves Kemény Katalin 1936 decemberében azért ment be a Fővárosi Könyvtárba, hogy személyesen mondja meg véleményét kritikusának, aki ízekre szedte nem sokkal korábban megjelent Rabelais-fordítását. Pedig a 39 éves Hamvas Béla nem is volt olyan szigorú, mint szokása volt. Kritikája szerint a fordítás olyan pontos volt, amilyet csak női kéz tud csinálni, és ebben felette áll a német és angol fordításoknak, ugyanakkor nem hozza vissza az eredeti mű könnyedségét. Ez a félig elismerő kritika annyira felbosszantotta a fiatal nőt, hogy bement a könyvtárosként dolgozó ismeretlen kritikus munkahelyére. Elmondta a férfinak, miért nincs igaza, aki újra elmagyarázta, mi volt a baja a középkori szöveg fordításával. A beszélgetés sokáig tartott, és másnap újra folytatták. Pár hónapos ismeretség után összeházasodtak.

Hamvas Béla a találkozás előtt alkotói és magánéleti szempontból is válságos időszakot élt meg. Kerényi Károllyal közösen indított folyóiratuk, a Sziget, érdeklődés hiányában megszűnt, házassága pedig zátonyra futott. Fiatalkora óta határozott elképzelése volt róla, milyen társ mellett akarja leélni az életét. Olyan partnert keresett, aki kellőképpen intelligens ahhoz, hogy szellemi partnere legyen, ugyanakkor nem túlságosan olvasott és kiművelt, hogy ő vezethesse be a tudás rejtelmeibe. Első felesége, Angyal Ilona nem felelt meg ennek a vágynak, egyáltalán nem érdekelte az a szellemi út, amit Hamvas ez idő tájt bejárt. Olyan szerelmi házasság volt ez, amelyben a felek közös ketrecbe zárt, egymásnak ugrani kész tigrishez hasonlítanak, – fogalmazott később Hamvas. Az feleség élete végéig nem értette meg, miért költözött el tőle 1935-ben a férje, akinek válásuk után is tovább viselte a nevét. „Nagyon boldogan éltünk, nem volt még két olyan boldog ember a világon, mint mi. Nyolc év után elváltunk, (...) de én nem tudtam őt elfelejteni, az ő felesége maradtam és maradok halálomig”, – nyilatkozta 1980-ban az idős Angyal Ilona. Hamvas úgy érezte ő felelős a válásért, és képtelen lesz társat találni.

Arra vágyott, hogy nyugodtan, kötöttségek nélkül írhasson, egy hasonló életcélt követő partnrrel az oldalán. Ekkor jelent meg az életében a francia tanár végzettségű Kemény Katalin. Hamvas az első könyvtári beszélgetések után megérezte, hogy Katalin lehet az áhított egyenrangú alkotótárs az életében. Egyikük családja sem örült az egymásra találásának. Hamvas jobboldali, evangélikus lelkész-tanár apja és menyasszonya Erdélyből menekült, meggyőződéses kommunista apja gyanakodva nézték egymás családját. De nem csak ez volt a baj. Amikor Katalin bemutatta a szüleinek, Hamvas a vacsoránál kijelentette: „Milyen kár, hogy az ember negyvenéves korában nem mehet nyugdíjba, úgy, mint Svájcban.” Az anyósjelölt erre őszintén meglepődött: „Egy nyugdíjashoz fogsz férjhez menni?” Hamvas a konfliktusokat elkerülendő saját szüleinek csak utólag árulta el, hogy megnősült. Katalin apja aggódva írta egy barátjának: „H.B. Nagyon tanult, de nagyon reakciós gondolkodású ember, és pedig saját sorsa és saját érdekei ellenére is. (…) A jövő mutatja meg, hogyan tud összeharmonizálódni ez a két más-más fából faragott lélek.”

A harmónia hamar létrejött. A pár berendezkedett az olvasásnak és írásnak szánt életre. A férj napközben a könyvtárban dolgozott, este pedig hazatért Katalinhoz könyvtárrá alakított Remete-hegyi lakásukba. Felesége szerint 500 évre való feldolgozatlan jegyzetanyag született így. Hamvast a világháború kitörése után háromszor is behívták tartalékos tiszti szolgálatra, az orosz frontot is megjárta. Eközben írta egyik főművét, a Scientia Sacrát. Lelkiismereti okokból kétszer is kockára tette az életét: először akkor, amikor a parancsnoksága alatt álló zsidó munkaszolgálatosokat hazaengedte, másodszor pedig amikor megszökött Németországba vezényelt csapatától, hogy Budapesten ápolhassa betegeskedő feleségét. Nem sokkal később lakásukat bombatalálat érte, elpusztult évtizedek óta gondosan gyűjtött könyvtáruk, valamint több ezer oldal kézirat is. Ezt Hamvas a háborúnál is nagyobb sorscsapásnak fogta fel. „Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. ... Igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó...”
Valóban koldus évek következtek. Az író a háború után egy ideig szerkesztőként dolgozott, s még megjelenhetett feleségével közös műve, a Forradalom a művészetben is, de Lukács György kritikája után állásából felfüggesztették. Földműves-igazolványt váltott ki, és Katalinnal együtt egy kölcsönbe kapott szentendrei házba költözött, ahol a kertet művelte. Más talán száműzetésnek találta volna ezt az életformát, ők azonban boldogok voltak. Hamvas egy levelében „elíziumi”, csodálatos időszaknak nevezte ezeket az éveket, ahol nem remélt békében és termékeny atmoszférában alkothattak. „Ó, ha így élhetnék mindig! Sohase kívánnék meghalni” – írta.

Ebben az időben sokat beszélgettek arról, hogy egyszer talán felépül majd a saját közös otthonuk is. Az író egyszer séta közben, egy mohos kövön ülve le is rajzolta a porba, milyen lesz a házuk, amelyet „cirpelő csend” vesz majd körül. Közös vágyuk jelképeként két csészét vásároltak, amelyekből sosem ittak: „akkora tartogattuk, mikor 'majd a házban'”, – írta később Katalin. A számukra szegényen is idillinek tartott állapot azonban hamar véget ért. Hamvasnak, hogy ne számítson közveszélyes munkakerülőnek, állást kellett vállalnia. Az Erőműberuházó Vállalat vidéki építkezésein lett raktáros, s közben folyamatosan írt, szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított. Munkatársainak fogalma sem volt róla, hogy koruk egyik legműveltebb embere adja ki nekik a szerszámokat minden nap. Ezekben az években csak kéthetente egy-egy hétvégére találkozott Katalinnal, egyébként 13 évig egyedül élt különböző ideiglenes munkásszállásokon.
Hamvas az építkezésről ment nyugdíjba, élete utolsó éveiben a könyvei megjelenésének reménye nélkül, folyamatosan írt. Ebben az időszakban már erőt vett rajta a depresszió. „Melankóliámmal van sok baj, (...) belenyugszom és elviselem, csak környezetem (főleg Kató) szenved tőle. Hatvankilenc évig tűrhető élettárs voltam, de az idén február óta nehéz” – írta. 1968. november 4-én kapott agyvérzést. A kiérkező fiatal orvos rákiabált a félig bénultan ülő íróra: „Na, mi van papa?” Hamvas Béla a feleségére nézett, és többé nem szólalt meg. Elveszítette az eszméletét, és három nappal később a kórházban meghalt. Katalin 2004-ig élt, idős korában költőként talált magára. Szentendrén megépítette a kis házat, amelyről közösen álmodoztak, az építés történetét halott férjéhez címzett lírai esszében írta meg.

Hamvas tanítványai, életrajzírói kétfajta módon írnak az író és felesége viszonyáról. Az egyik olvasat szerint tökéletes társ, értő szellemi partner volt Hamvas mellett. A másik olvasat szerint rossz feleség volt, aki nem gondoskodott férjéről: Hamvast a munkásszállón nem látogatta meg, nem is telefonált, az író tiszta ruha és hazai koszt nélkül, csak könyvekkel tért vissza a hétvégi találkozásokról is. Alkalmasint mind a két olvasat igaz. Kapcsolatuk nem evilági volt, kéziratok lapjain teljesedett ki. „A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz”– írja Hamvas. „A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.” Rajtuk kívül más nem tudhatta, az ő kapcsolatuk a kettő közül melyik volt inkább.

Forrás itt