2013. május 22., szerda

Az ősök nagy csarnoka IV. - Megjelent!

Megjelent a Hamvas Béla életműsorozat 22. kötete, Az ősök nagy csarnoka IV. Megrendelhető közvetlenül a kiadótól: www.mediokiado.hu

Darabos Pál: Hamvas Béla psychologia vera-ja

A világról való igaz tudáshoz Hamvas nélkülözhetetlennek tartja a lélekről alkotott helyes tudást, a "valódi, igaz pszichológia" kialakítását, mivel a lezuhant lélek a világot is magával rántja. A "belső ember" megismeréséhez pszichológiai kultúrára lenne szükség. Az igen elterjedt pszichológiai műveletlenség okát Hamvas a vallástalanságban, a metafizikai alap hiányában látja, mert nem úgy általában a pszichológiával van baj, hanem az "igaz pszichológia" ismeretének hiányával. 

Psychologia Sacra - Hamvas Béla a szakrális lélek-ismeretről 

Hamvas Béla lélekszemléletének két fókuszpontja közül az egyiket az a Jakob Böhme (1575–1624) alapozza meg, aki egyike a valaha élt legkiválóbb német szellemeknek, neve pedig egyike azon nyolc-tíz névnek, akiket Hamvas a műveiben és a leveleiben a leggyakrabban idéz. 1946–1947 folyamán Hamvas lefordítja Böhme Psychologia vera oder Vierzig Frage von der Seele című munkáját (1620). A német teozófushoz való kötődésének általános jellemzésére elegendő annyit megemlíteni, hogy Böhme az egyedüli olyan szerző az újkori Európában, akinek a művét lefordította, és éppen akkor, amikor a saját sorsa a legrosszabbra fordult. Budapest ostroma után és a kezdődő kommunista lelki, szellemi és anyagi elnyomás éveiben, amikor már minden földi javát, könyveit, kéziratait lakásával egyetemben elvesztvén kellett még hátralévő és nem sok jóval biztató életére felkészülnie. E mű lefordításával egyik célja éppen az volt, hogy támaszt és segítséget találjon válságos helyzetében, amelybe azután – élete külső körülményeit tekintve – a következő két évtizedben egyre jobban belesüllyedt.


Böhme művének lefordítására másodsorban azért vállalkozhatott ekkor, mert néhány évvel korábban, még a háború éveiben, 1943–1944 folyamán végleg tisztázta magában élete fő gondolatának, a hagyománynak a jelentőségét. Ennek nagy ívűen megfogalmazott lényegét hatalmas műben, a Scientia Sacra első részében ("Az őskori emberiség szellemi hagyománya") rögzítette, és kiadásra is előkészítette. Kiadására azonban élete végéig már nem nyílt lehetősége, sem a világháború utolsó évében, sem utána, a hatalomra került kommunista diktatúra korában.


A Scientia Sacra rendezett-rendszerezett, gondolatilag hallatlanul logikusan felépített mű. Az a tény pedig, hogy Böhmére történő hivatkozásai és idézetei leghangsúlyozottabban a mű első, A hagyomány címet viselő fejezetében-könyvében fordulnak elő, Hamvasnak két, egymással egyenrangú megfontolására utal. Az egyik az, hogy erre az időre Böhmét már a hagyomány egyik maradéktalanul hiteles forrásának tekinti, a másik pedig az, hogy Böhme – és más idézett keresztény szerzők – révén a kereszténységet az archaikus hagyomány minden más forrásával egyenrangúnak, sőt azok betetőzőjének tartja. Ezt a tényt azután tizenöt évvel később, a Scientia Sacra II. részében, a kereszténységgel és más kérdésekkel foglalkozó, és csak részben, a tervezett mű mintegy harmadában megírt fejezeteiben fogja majd egyértelműen kifejteni.



I.

A most itt leegyszerűsítetten két forrásként említett archaikus szellemi hagyománynak és a Jakob Böhme képviselte szellemi hagyománynak a lélekkel, lélektannal, vagyis a "pszichológiával" összefüggő gondolatainak kiérlelése előtt Hamvas hosszú utat járt be. Lélektannal, a lelki jelenségek kérdéseivel elméletként először gimnáziumi tanulmányai során találkozott, ahol a "pszichológia és a logika elemei" címet viselő tantárgyat tanulta a nyolcadik osztályban, mint "philosophiai propedeutikát". Itt szerzett ismereteit hamarosan a gyakorlatban kamatoztathatta, amikor tizenkilenc évesen, egyéves előképzés után önkéntes hadapródként 1916-ban az orosz frontra került, éppen a hírhedt Bruszilov-offenzíva idején. Az átélt lelki, szellemi és testi megpróbáltatások nyomán súlyos idegbetegség támadta meg, amit szüleihez írt egyik levelében, az orvosok közlése alapján, "neurosa hysterica"-ként nevezett meg. A betegség jelentkező tüneteit pedig a következőképpen fogalmazta meg: "Tudja Isten, mi van velem, de azt érzem, hogy apatikus vagyok teljesen és járni alig bírok, úgy reszketnek a lábaim. Aludni csak jó adag brómtól tudok, és csak még jobban kimerít az alvás." Orvosi források szerint ez a betegség-megnevezés "organikus ok nélküli fizikai gyöngeséget" jelenti. E súlyos betegségéből több hónapos kórházi kezelés után felgyógyulva ismét visszakerült a hadsereghez, és 1917 májusában menetszázaddal az olasz frontra indult. Azonban nem került ki sohasem, mert a front közelében vonatukat légitámadás érte, őt pedig ennek során súlyos légnyomás sújtotta, amiből már a háború végéig sem gyógyult fel teljesen, hadirokkant maradt. Lábadozóként érte meg a Felvidéken, pozsonyi lakásukban a csehszlovák rendszerváltozást. Édesapját a "hűségnyilatkozat" megtagadása miatt családjával együtt a csehszlovák hatóságok kiutasították az utódállamból. Hamvas Béla így az 1914-ben megszakított tanulmányait a budapesti tudományegyetem bölcsészkarára kerülve folytatta, ahol a magyar–német nyelvszakon végzett.


Az egyetem után, a kezdődő trianoni korszakra jellemző általános hazai állástalanság kényszere alatt újságíróként kezdte keresni kenyerét a Budapesti Hírlapnál. Napi rendszerességgel írta különféle műfajú hírlapi cikkeit, melyek nagy részében a trianoni traumát szellemi, lelki és anyagi téren egyaránt megélt magyarság helyzetéről beszélt különböző összefüggésben. Ezen írások egyikében, vélhetőleg saját tapasztalatait felelevenítve, arra figyelmeztet, hogy sokan azt hiszik, elvekkel meg lehet váltani az emberiséget, holott annak nem új lelki ruhákra, hanem új lélekre lenne szüksége. Hiszen ha "azzal jönne valaki, hogy olyan kabátot talált föl, ami meggyógyíthatja a tüdővészt, senki se hinne neki. Azt mondanák: Mi köze a kabátnak a tüdőhöz? Meggyógyíthatja a kabát a tüdőt? Mi köze az elveknek az emberekhez? Van-e olyan elv, amelynek viselése meggyógyíthatja az emberiséget?"1 Ehhez azt is hozzáfűzi még, hogy a "Nyugat a nagy lelki ruhagyáros". És ott most "új ruhatípus divatozik, általános lefegyverzés, örök béke" stb., ami csak "új ruha", de nem új lélek megjelenését jelzi.


A lélek megújításának kérdései, egyelőre csak újságcikkekben megjelenő formában, sokat foglalkoztatták ezekben az években, de közben felkészült egy másik, szellemi pályára, a szó legszélesebb értelmében vett "írói" pályára. Válaszokat akart találni az égető kor- és sorsproblémákra, a válságban levő emberiség, e válságtól beteg európai és magyar ember és lélek kérdéseire. Közben pályát váltva és könyvtárosként a Fővárosi Könyvtárban dolgozva számos európai és néhány keleti nyelven olvasva, és sok jeles szellemi társra találva folytatta a válság mibenlétének felderítését célzó búvárkodásait. Mindezt olyan hatalmas lendülettel, hogy évtizedekkel később ezekről az évekről írja egyik barátjának: "megszoktam, hogy nem könyveket, hanem irodalmakat olvasok el hónapok alatt".


A húszas évekbeli elmélyült felkészüléséről már 1930-tól folyóiratokban sűrű egymásutánban megjelenő közleményei adnak számot. Éppen 1930-ban ismerteti a Nyugat-ban Siegmund Freud akkor megjelent könyvét (Das Unbehagen in der Kultur),2 amelyben Freud felfedi azt a tényt, hogy nemcsak egyes emberek lehetnek neurotikusok (mint Hamvas is volt 1916-ban), hanem egyes kultúrkorok, egész kultúrák is. Ezzel a módszerrel vizsgálva – mondja Hamvas – eddig ismeretlen történelmi rejtélyek is magyarázatot nyerhetnének. E program kereteibe illesztve a már korábban, az elvek és a lélek kapcsolatát fejtegető karcolatában érintett tárgyat emeli szélesebb összefüggésrendszerbe: "azt hiszem, az elv a modern városi, úgynevezett civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián vagy a néger számára a fétis. Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell őriznie valahol, és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe... Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán."3


A lélek a harmincas években a három világelem egyikét jelentette számára, a szellem és a természet mellett. Lélekfelfogása később a hagyomány gondolatának asszimilálása révén tejesedett ki. Ennek a három világelemnek a harmonizálását hangsúlyozta folyamatosan; és úgynevezett görög-korszakában, a klasszikus görögség szellemi és kulturális hagyományát mindenek elé helyező álláspontjának korszakában is erre alapozta a görögséggel szemben hangoztatott kritikájának egyik elemét. Eszerint a klasszikus ókori, tehát görög-római világ a harmónia megteremtésére törekedve a lélek kihagyásával érte ezt el, a szellem és a természet összekötése révén. Ennek a törekvésnek a következményét látta az "agonális élet" uralkodóvá válásában, ahol "az extrovertált életvitel" a lelket elsikkasztva a két személytelen világelem szövetségéből kihagyta a szubjektív, a személyes világot, a szeretet világát. E szemléleten alapuló lélekfelfogásának irodalmi-képi megfogalmazása az ekkortájt keletkezett kisebb írásainak összeállításából kialakított A babérligetkönyv egyik elbeszélése: az Álom, amelynek öreg lélek-méhésze a méhek formájában elgondolt lelkeket gondozza. Miután a lelkek a nehéz földi út után visszatérnek a titokzatos kasokba, eredeti világukba, "a másik világba", itt megpihenvén és megtisztulván indulnak vissza ismét az életbe.




II.



Ebben az időben írt tanulmányai, beleértve a lélektani, pszichológiai tárgyúakat is, mind belesimulnak szellemi útja egyik állomásának, a világválságnak a témakörébe; ezekben egyrészt a világválság mibenlétét tárja fel, másrészt pedig a belőle kivezető utat keresi. Ez az elgondolás vezeti őt a lélektan szerteágazó kérdéseivel kapcsolatban is. A világválság egyetemes kérdéskomplexumát összefoglaló, A világválság című bevezető tanulmányt és közel ezer mű rövid ismertetését felsorakoztató bibliográfiájában (1937) külön fejezetet szentelt a pszichológia válságos helyzetét és annak bírálatát tükröző világirodalomnak. De ezen túllépve maga is kritikusan szemlélte az úgynevezett szcientifikus, a 19. századi materializmus emlőin nevelkedett pszichológiát, mondván, hogy "a pszichológia mindig és minden körülmények között másodrendű, csak az tűnik ki belőle, hogy mit csinál az ember, az sohasem, hogy miért csinálja. Aki csak önáltatást keres, azt itt megtalálja."4 Ettől kezdve a pszichológiát, a lelki és más jelenségek pusztán pszichológiai magyarázatát másodrendű, elégtelen és hiányos eljárásnak tekinti. Sőt a huszadik század egyik veszélyének, amely, mint mondja, az analízissel "a mafla zseniálisból", a neurotikus emberből kianalizálta a saját külön őrületébe beleőrült "felfokozott aktivitású idiótát", levettetve vele addigi gátlásait. "Pszichologisták"- nak nevezi azokat a pszichológusokat, akik szerint a legfőbb feladat "lélektani gátlásaink alól felszabadulni, őszintén és spontánul élni, magunkat teljesen önmagunkra bízni". Ezt nevezi "pszichológiai gátlástalanságnak", mert a pszichológusok azokat, "akik gátlásaik alól nem szabadulnak fel, ideg- és elmebajjal fenyegetik meg".5


Hamvast személyesen átélt tapasztalata is arra tanította, hogy ne fogadja el a pszichológia magyarázatait, éppen "elégtelen, hiányos és veszélyes" voltuk miatt: 1944-ben, élete "sötét esztendejében", amint erről fentebb már szó volt, válsághelyzetbe került, és helyzetére akkor nem talált magyarázatot. Öt évvel később jutott magyarázathoz, amikor könyvtári állásából már eltávolítva, önkéntes szentendrei száműzetésében, szerzetesi magányban élve, keresni kezdte az 1944-es történések értelmét. Ekkor világosodott meg előtte az akkori helyzet, az, hogy ennek az állapotnak a neve a "lélek sötét éjszakája", amibe az kerül, akiben a "Nagy Lény képe elhomályosul". A következőket írta erről: "A sötét esztendő pontos leírását öt évvel később a misztikusoknál most megtaláltam. Ezt így és ilyen szavakkal, ha exakt akarok lenni, be kell ismernem, és semmi okom sincs arra, hogy ne legyek az. A misztikusoknál találtam meg, és pedig nem azért, mert esetleg másutt is megtalálhattam volna, de nem kerestem, hanem egyesegyedül azért, mert csak itt volt megtalálható. Keresztes Szent Jánosnál és Böhménél, főként és elsősorban, nem pedig a pszichológiában. Nem vagyok vallásos. De különösképpen életem minden döntő nagy tapasztalata vallásos volt. Ez is. Az állapot nevét megtaláltam, pontos leírását felismertem és ellenőriztem, igen, ez volt az a táj, ahol öt esztendővel ezelőtt jártam, ez volt az, és így van ez ott, azon a vidéken."6


Ahogy egyre jobban elmélyedt a hagyomány lélekfelfogásának gondolataiban, egyre élesebb bírálatokat fogalmazott meg a pszichológia tudományával szemben. Hosszan lehetne sorolni erre vonatkozó gondolatait: a pszichológia öncsalás, és vele párhuzamosan a szociológia pedig világcsalás – "a külső eszközökben való kritikátlan hit csúcsa a pszichológia" – "értelemmentes, de magasabb értelem látszatát keltő eljárás" – "a támolygás megértésének permanens megkerülése" – "amivel itt foglalkoznak, a léleknek köze nincs" – "a pszichológia szisztematikus önámítás diszciplínája" – "a modern pszichológia... nem egyéb, mint elvont tulajdonságokból szerkesztett racionális rendszer, és az élő emberhez semmi köze".7 A pszichológia, mondja máshol, a sérült szubjektumok területe, de nem vezet normalitáshoz, és "pszeudoexisztens hazugságrendszer" marad. A pszichológiát gyakorló pszichológus, mondja, ugyanannyira sérült, mint betege, sőt annál is betegebb, és a betegbe vetíti saját esetét, ezért "Nietzsche azt mondaná, hogy a pszichológus a legkisebb ember". Még élesebben fogalmaz a Scientia Sacra első részében, ahol kimondja, hogy a pszichológia éppen a nevében megnevezett entitással, a lélekkel nem foglalkozik: "Az európai lélektan középpontjában nem a lélek áll, hanem az Én. Nem lélekismeret ez, hanem Énismeret. A lélek ebben az ismeretben nem egyéb, mint az Én funkciójának állandóan zavaró ismeretlenje. A helyzet persze éppen fordított: az Én nem egyéb, mint a lélek funkciója. Ez a hiba forrása. Ezért kell az újkori európainak minden lelki jelenséget félreértenie, s ezért érti félre a jógát is"8 A pszichológiát keletkezése idején hazugságoldó eljárásként szerették volna használni, írja, de mivel "nem autentikus egzisztencia gyakorolta", visszájára fordult, és "homályosító és elrejtő eljárássá" változott.


A pszichológia jövőjével kapcsolatban még pesszimistább következtetésekre jut Aldous Huxley vizsgálódásai nyomán, és a következőket mondja: "A kormányzatoknak abban az időben ugyanannyi lélekbúvárt, parapszichológust, ideggyógyászt, gyógyszerészt, szociológust és hatha jógit kell majd foglalkoztatnia, mint amennyi vegyészt és fizikust és mérnököt mainapság. Pszichikus energiabizottságok működnek majd kolosszális laboratóriumokban, s ezek majd eltörlik a mi divatjamúlt tömegmészárló kormányzati módszereinket, és az ember végleges domesztikálását és leigázását megvalósítják... Volt már vallási forradalmunk, politikai, ipari, gazdasági, nemzeti forradalmunk. De utódaink meg fogják állapítani, hogy mindaz, ami volt, habfodor a maradiság óceánján a pszichológiai forradalomhoz képest, amely felé olyan rohamosan haladunk. Ez lesz aztán a forradalom! És ha túl leszünk rajta, az emberiségnek igazán nem lesznek többé nehézségei."9


De az előbb említett pszichológia Én-ismeretként sem állja meg a helyét, mert nem ismeri fel az Én valódi természetét. Hamvas a világban megjelenő bajok, egyenetlenségek, ellentétek, háborúságok okát abban találja meg, hogy az ember nem személyiség, nem tud személyiséggé válni, egyrészt önmaga gyengesége folytán, másrészt a világ kényszere miatt. Hamvas személyiség-felfogásának alapja a következőkben fogalmazható meg: befelé énem tartalma sokaság, kifelé azonban egységnek tűnik. Ezért az ember feladata az, hogy a tényleges egységet, a belső egységet megvalósítsa, vagyis a sokaságot egységbe integrálja. Ha ez nem sikerül, akkor az ember Énje valamelyik önállósult elemének hatalma alá kerül. Ez az önállósult elem hatalmi helyzetbe kerül, és a teljes személyt leigázza. Az ilyen önállósult elemet démonnak nevezi, tehát túlvilági, és ami ezzel együtt jár, ellenőrizhetetlen és mágikus lénynek, amely felett az értelemnek hatalma nincs, mert a pszichológia világa a "túlvilág". Éppen ezért az ilyen démonok a hatalmukba került embert megszállják, saját kedvük szerint irányítják, ami miatt kifelé a megszállt személy monomániássá, karakterben megrögzött, jellemben álarcot viselő lénnyé válik, írja az Unicornisban. Ez az Énben rejtőző sokaság a "tízezerbőrű lélek" "tízezer bőre", amelyektől, mint "mániáktól", "démonoktól", tudatos átvilágítás során mindegyiküket levetve, "vedlés", "démonűzés" révén szabadulhat meg az ember. Ez a tisztulási folyamat "purgatóriumi" tevékenység, és ezt a purgatóriumi állapotot és folyamatot jeleníti meg a Karnevál (1948–1951) című regénye több száz szereplőjének ábrázolásával, akik tulajdonképpen mind egyetlenegy személy, Bormester Mihály énjét képezik, az ő lelki "sokaságának" kivetült megszemélyesítői, és áttételesen természetesen Hamvas Béláéi is.


Az emberismeret és pszichológia így egyet jelent a szó legszélesebb értelmében vett démonológiával. A regényben ábrázolt folyamat felismerésének elméleti megalapozását a vele majdnem egyidejűleg írt és már említett Unicornis című esszéjében végezte el, ahol a következőket írja erről:


"– Emberismeretem első lépése volt felismerni, hogy azért, ami történt, nem az embert kell felelősségre vonni, hanem meg kell keresni démonát. Háború, tévedés, félreértés, gyűlölet, irigység, hízelgés, erőszak, áltatás, féltékenység nem az emberek dolga, hanem a démonoké.

– Az első stádium: amikor az ember a sorsdémon megszállottja s erről sejtelme sincs. Karakter. Jellem. Egyéniség, individuum, sors, létért való küzdelem, háború, zavar, gyűlölködés, verseny, féltékenység, harag, tehetségek, félelem, védekezés, irigység, Upanishadok: szamszára; Böhme: Angstrad, Orpheusz: ananké.

– Aki ezt felismeri, a megszabadulást megkísérelheti. Következik a második stádium. Az összes démonokat, akik benne laknak, akiknek szállást adott, az úgynevezett tulajdonságokat, mind, vagy legalábbis annyit, amennyit csak tud, felidézi. Rendkívüli veszélyek. Mágikus stádium. Leszállás az alvilágba. Úgynevezett önismeret. Tulajdonképpen démonológia (pszichológia).

– Harmadik stádium: az exorcizmus. A démonok leleplezése, átvilágítása és kiűzetése. Aszketikus fokozat. Moralitás. Éthosz. A kufárok kiűzése a templomból. A kísértések ideje. Kritika. Önfegyelem. Ha ez sikerül, az ember eléri az ősállapotot.

– Ez a negyedik stádium. Az üresség, a nirvána. A démonok eltűntek. Elmenekültek a világosságból. Sikerült valamennyit kifüstölni. Tulajdonság nélkül. Tehetség nélkül. Minőségtelenség. Minősítetlenség. A semmi. A neutron. A nulladik elem. Keats: negative capability. Egyéniségtelenség. Jellem- és jellegtelenség. Karakter nélkül, sors nélkül, vágyak nélkül, célok nélkül: Ataraxia. Tao.

– A nemlegesség nem az utolsó. Az a passzivitás. A várakozás. A megnyílt semmi. Ezen a fokon túl az ember saját erejéből nem juthat. A várakozó semlegesség az ötödik stádium. Esetleg nagyon sokáig tart. Esetleg az ember sohasem lép ki belőle. Ez az állapot, amikor az embert már megteremtették, de az élő szót még nem lehelték bele. Az emberiség állapota a kereszténység előtt.

– A hatodik stádium, amikor az ember a beléje lehelt szót megkapja. A minőségtelenség elnyeri alapminőségét. A semmi valamivé, a senki valakivé lesz. Megszületik a cél. A teljes és a kész ember."


Bár Hamvas a pszichológia tudományát félrevezetőnek, sok tekintetben káros diszciplínának, sőt mint tudományos rendszert pszeudológiának, vagyis elvetendő hazugságrendszernek nevezi, mégis nélkülözhetetlennek minősíti, amikor végső mérlegre helyezi. Alapos és gyökerekig ható elemzés után a pszichológia negatívumait hasznosítandó a következőket mondja: "Néhány különösen korszerű változatában újabb zavarok felidézésében és a régebbiek módszeres elnemintézésében az ember segítségére siet annyira, hogy up to date támolygás, különösen magas színvonalon, a pszichológia által teremtett többvetületű félrevezetés nélkül el se képzelhető. Éppen ezért a pszichológia által nyújtott anyag nélkül tájékozódni lehetetlen, és holtbiztos, hogy e diszciplína elől elzárkózni, ahogy azt Bertrand Russel teszi, több mint hibás."10



III.


Ezzel a hamis, mégis bizonyos tekintetben nélkülözhetetlen "számszára-diszciplínával" állítja szembe az igazi lélekismeretet, az igazi "lélektant", amit stúdiumai során először nem a szakpszichológusoknál, nem a pozitivista lélektanban, a "Fechner-Wundt féle tudományban", hanem a 19. század regényíróinál "Balzac–Thackeray–Dosztojevszkij analitikus regényében" talált meg. Alapvető ösztönzést kapott az általa írásaiban csak "J. D."-nek nevezett mesterétől, Jakabfalvi Dénestől is személyes kapcsolatuk idején, a harmincas-negyvenes évek fordulóján. Jakabfalvi a háború után Nyugatra távozott, és alakja elveszett az idők homályában, de Hamvas közel húsz évvel később, a Patmosz esszéi közül egyet neki szentelt, és ebben megemlékezik Jakabfalvi és a pszichológia kapcsolatáról. Elmondja, hogy Jakabfalvi az őskori hagyományból a számunkra megközelíthető skolasztikus tudást, a tantrát összekapcsolta a jungi mélylélektan eredményeivel, és a tantra alapfogalmait "a modern pszichológia nyelvére fordította le". Megfordítva pedig "az archetípusokat a tantra fogalmával párhuzamba állította", és a modern lélektannal ellentétben levonta a végső következtetéseket is. Műveleteit a "lélek feltárásának" vagy a "lélek átvilágításának" nevezte. Ezzel teljesen elutasította az "európai leleplező pszichológiát", és műveleteiben "fensőbb erőt" jelenített meg, "amely az archetípusokat átvilágítja". A továbbiakban Hamvas az archetípusok valódi természetére vet fényt: "Az archetípus nem kép, nem hang, nem szubsztancia, de még csak nem is erőközpont. Valószínűleg nincs rá más kifejezés, mint az, hogy logosz. Vagyis értelem. Elképzelhetetlen erővel és szívóssággal jelen levő értelem, más szóval érzékelhető láthatatlan. Az archetípus, J. D. tapasztalata szerint a tantrából és a mélylélektanból egyszerre nézve, a lélek világában ugyanaz az állandó, ami a szellem világában az idea."11


Hamvas késői megemlékezése Jakabfalviról nem a véletlen műve volt, hanem annak a ténynek a folyománya, hogy ő maga is az őskori hagyomány és saját kora "modern" világa összekapcsolásának műveletét végezte a harmincas évek végétől kezdve. Tapasztalta, hogy a modern lélektan is megingatta a pragmatikus ész uralmába vetett hitet, egyben pedig jelezte, hogy "más tudatstruktúrák és tudatszínvonalak is vannak", amelyeket az ész nem irányít. Így nem az ész a legfőbb irányító, vagyis a racionalizmus segítségével a létnek csak egészen szűk sávja érthető. A teljes létnek a megértéséhez a tudatot át kell szervezni, vagyis ki kell tágítani. Ehhez a művelethez, mondja, Európában módszer nincs, ezért azt kölcsön kell venni a hagyományból, a kínaiaktól, hinduktól, görögöktől, héberektől, egyiptomiaktól, a középkori európaiaktól stb. Ezeket a tudattágító módszereket nevezi "beavatásoknak".


A második világháború első éveire Hamvas már készen állt a szintézisre, mindannak megírására, amit a lélekről és a hagyományról tudott. A maga műveiben először az 1940–1941 folyamán írt, de csak 1943-ban megjelent A láthatatlan történet esszéiben mutatta be a lélek külső és belső helyzetét. Egybefűzte a teremtett lélek történetét az Első, a természetbe zuhant primordiális "zöld" Lélektől az "Utolsó Lélekig": a szenvedő és önfeláldozó emberig, aki a lélek utolsó fokán akarja magát megvalósítani. Ez a "megvalósítás" az áldozat, ami az "ünnepen" történik meg, és ami az utolsó időben megvalósítja az emberiség még sosem volt igazi közösségét. A léleknek ez az útja nem más, mondja, mint a "tízezerbőrű lélek" útja a zuhanástól a felébredt és Istenben önmagára ismert lélekig. Ebben a könyvében pedig már megjelenik Jakob Böhme neve is a lélek gondolatkörével kapcsolatban. Bár egyelőre még csak két rövid utalás formájában, de ezzel is jelezve tökéletes jártasságát a Böhme-kérdésekben, és készenlétét arra, hogy egységben lássa őt a hagyomány valamennyi képviselőjével. Ez a szintézis meg is történt az 1943–1944. év folyamán megírt Scientia Sacrában, és mindezek azt jelzik, hogy eddigre Hamvas lélek-képe, "pszichológiája" már teljessé vált, bár – mint erről már szó volt – a Böhme-mű fordítását csak 1946–1947 folyamán készítette el, és Böhme lélekfelfogását összefüggő egységben külön csak ekkor fogalmazta meg.


Ehhez a lefordított műhöz, a Psychologia Verához készített bevezetőjében írja, hogy Böhme könyve olyan pszichológiai mű, amely szemben áll a modern pszichológiával, mert Böhme nem a természetet tekinti az ember alapjának, hanem éppen fordítva: az embert tartja a természet alapjának. Böhme gondolkodása – mondja – megegyezik a hagyomány nagy szent könyveivel, de azoktól eltérően nála a kezdet és a vég egyaránt az Evangéliumokban található. Morál, pszichológia, fizika és spiritualitás – kivétel nélkül mindegyik művében elválaszthatatlan. A "világirodalom legnehezebb szerzőjének" nevezi, akinek megértését azonban nem nehézsége okozza, hanem éppen "páratlan egyszerűsége", az, hogy szemléletének alapja a "szellemben koldus ember", aki azonban éppen ezért szellemre éhes! Ezt nevezi Böhme "antropológiai alapállásának", és hangsúlyozza, hogy Böhme lélekfelfogásais megegyezik a hagyomány más képviselőiével, elsősorban a legteljesebben kidolgozott Shankaracsárjáéval, a négy Védán alapuló Védanta gondolatrendszer nagy hindu kommentátorának álláspontjával, amely szerint az emberi lélek (átman) azonos az Egyetemes Lélekkel, Brahmannal. Ezt az azonosságot kell felismernie az embernek, ez az egyén életének valódi célja. A felismerés, mondja Hamvas, egyetlen belátás ténye, ez a legkönnyebb, de egyúttal a legnehezebb is.


A lélek eredete Böhménél Isten szeme, ezért alapállása a tűz, a "sóvárgó, önemésztő hideg tűz", amiből ki kell lépnie a szeretet szelíd és meleg tüzébe. Mivel a lélek a tűzből lépett ki, természete tűzszemcse, amely minden irányba lát – ellentétben a már földre zuhant lélekkel, amely csak kifelé, lefelé és hátrafelé lát –, és a látás ezért nem passzív, hanem aktív és teremtő, ahogy Hamvas nevezi: imaginatív látás. A természettudomány azonban csak a földre zuhant lelket tartja reálisnak, és róla a következő megállapításokat teszi, amit Hamvas mítosznak nevez: az ember eredete állati – a szellem az idegrendszer terméke –, az élet vége a halál. Ezeket a "szcientifista" megállapításokat Hamvas teljes egészében elveti.


A léleknek több alapvető ismérvét sorolja fel Böhme nyomán: először is a lélek nem nő-jellegű, nem anima, ahogy ezt Európában hirdetik, de nem is hím-jellegű, tehát Jung kifejezésével nem animus, hanem ősnemű, vagyis görög kifejezéssel androgün – és ez Böhme lélektanának lényege! A modern európai lélektan ezt nem érti meg, ezért több betegséget okoz – mondja –, mint amennyit meggyógyít, mert gyógyítani csak a teljes lélekkép ismeretében és annak helyreállításával lehetséges. Másodszor a lélek nem mikrokozmosz, nem kis világmindenség, hanem mikroteosz, vagyis kis istenség – eredeténél fogva. Harmadszor az eredeti lélek nincs alávetve az idő törvényének, mert öröklétű. Ezeket az alaptulajdonságokat az ember a bukásakor eljátszotta, és két féllénnyé vált, férfivé és nővé, mikroteoszból a kozmosz rabszolgája lett, és öröklét helyett megismerte a halált. A halál fejti le a lélekről a turbá-t (Böhme kifejezése a létezésnek a bukás utáni rongáltságára, őrületszerű megzavarodására), és ennek nyomán az ismét visszatérhet. eredeti állapotába. Megjegyzendő még, hogy a bukás után az ősi egység a természetet képező négy elemre (föld, levegő, víz és tűz), valamint a lelket alkotó négy temperamentumra (melankolikus, flegmatikus, szangvinikus, kolerikus) esett szét. Ezeket mind integrálni kell az ötödik, összefoglaló elembe, a quinta essentia-ba, hogy az eredeti egységes állapot helyreálljon, mert "a lélek az egész gyermeke, ahogy Böhme mondja: hasonmása mindannak, ami van".


Hamvas arról is beszél, hogy a lélek első alakjában nem szubsztancia, mert az első alak az élet, és ebben az első alakban a lélek éppen sóvárgás a szubsztanciára. Ebbe a szubsztanciátlan állapotba azonban nem szabad belenyugodni, hanem fel kell szabadítani az ember és a természet létének középpontját, a lelket, ezt a keringő középpontot a teljes szabadság és teljes önrendelkezés jegyében. A lélek eredeti alakjában azonban szubsztancia, az egyetlen szubsztancia, ezért, mivel nincs tulajdonsága, nem is állítható róla közvetlenül semmi, legfeljebb az, hogy létező, az egyetlenegy létező, és hogy érzékeny. Ez az érzékenysége az éberségben nyilvánul meg: "a lélek nem tevékeny, nem alkot, nem mozdul, nem változik, hanem éber".


A lélekről való helyes ismeretet, a "valódi, igaz pszichológia", a psychologia vera kialakítását Hamvas alapvető feladatnak tekinti, mert a világról való helyes ismeret csak ennek birtokában lehetséges, mivel a lezuhant lélek a világot is magával rántotta. A "latens belső ember" megismeréséhez pszichológiai kultúra szükséges, de "az emberismeret csak annyi, hogy az együtt élőkkel törődünk, és komolyan vesszük és igyekszünk megérteni". Az igen elterjedt pszichológiai műveletlenség okát a vallástalanságban, a metafizikai alap hiányában látja, mert nem a pszichológiával van baj, hanem az "igazi pszichológia" ismeretének hiányával.


Az imént említett éberségnek két feladata van: az egyik az emberi léleknek önmaga valódi lényére való felébresztése az evilágon, a másik pedig a lélek túlvilági szerepének betöltése. Ez utóbbi azért fontos, mert az emberi lélek a túlvilágra csak éberségét viheti át, és ha ez erős, akkor könnyen átléphet evilágról oda. Hamvas azt mondja, hogy a túlvilágon a léleknek nem szabad megrettennie az őt fogadó "irtózatos fénytől", mert ha megretten, akkor visszazuhan a szamszárába, a kába képek világába. Az őt fogadó "irtózatos" fényben pedig fel kell ismernie azt, hogy "ez a fény nem egyéb, mint az emberi éberség isteni ősképe, az örökkévaló éberség."


Az éberségnek két formája létezik: az egyik a pszichológiai éberség, a másik a metafizikai éberség. A metafizikai éberség az élet intenzív érzékenysége, az isteni Én legfontosabb tulajdonsága és lényege. Ennek a metafizikai éberségnek a megnevezésére Hamvas az iráni Aveszta kifejezését, a csiszti-t használja, amelynek a birtokában a lélek könnyen átlépi az élet–halál határt. A csisztiről azt mondja, hogy szó szerint a látás képességét jelenti, de a látás átvitt értelemben éberséget jelent, az éberség pedig szintén átvitt értelemben metafizikai érzékenység.


Az éberség másik formája, a pszichológiai érzékenység, a metafizikai éberséggel szemben az ember éber lelkiállapota. Ezt az állapotot Hamvas nagyon gondosan elkülöníti a tudattól, mert nem cserélhetők fel egymással. Az éberség az életet megnyitja, a tudat viszont lezárja. A lezárt és elmerült éberséget tudattalannak nevezik, de a történeti ember fordítva él: éberségével lefelé. Az éberséget lefelé és befelé fordítja, ezért vált az éberség tudattalanná. Következtetése ezért az, hogy "a tudat tulajdonképpen a kábaság szerve". A tudattal ellentétben a tudattalan kapcsolatban áll a "természetfeletti léttel", és ezért "a tudattalan a történeti ember ébersége". Ez a tudattalan tart azután ítéletet az emberi ész munkája felett! A tudattalan által megkövetelt életrend különbözik a tudat életrendjétől. Vallási jellegű, mert Istenhez való hasonlósága van, sőt isteni – isten. "A tudat – mondja Hamvas – a nemlétező érzéki világra irányul", szanszkrit kifejezéssel a "májá-világra", és ez az érzékenysége. Vele ellentétben az éberség "a létező ideavilágra, a valóságra, a nyílt világra vonatkozó és irányuló érzékenység".


Hamvas itt megjegyzi, hogy a tudat a májá-világban gyönyörködik: "A gyönyörködést nevezhetik művészetnek, érzéki élvezetnek, becsvágynak, tudománynak, mindegy. Akárminek nevezzék is, semmi egyéb, mint a varázslatban való elmerülés." Ehhez még hozzáfűzendő az, hogy "a gyönyör és varázs világa tulajdonképpen az aiszthészisz világa", és "ebben él a művész, a tudós, a hérosz, a filozófus". A tudattal szemben "az éberség a varázslatban nem gyönyörködik, hanem azon keresztüllát", és a tudatot "mint életzavart" felszámolja.



IV.


Az előzőekben a lélekre, mint szubsztanciára, már történt utalás, de annak mibenlétéről nem esett szó. Annál is inkább nem, mert hiszen a szubsztanciáról közvetlenül nem is állítható semmi, legfeljebb – ahogy Hamvas mondja – az, hogy létező, az egyetlen létező. Ezért a lélekről csak mint manifesztálódott emberi lélekről lehet beszélni, amely lélek éppen hogy szomjas a szubsztanciára, tehát eredeti állapotára. Ebben a relációban lehet csak szó meghatározásairól, tulajdonságairól, formáiról, szerkezetéről, helyzetéről, megfeleléseiről, beavatásáról, megjelenési területeiről, túlvilági sorsáról. Ilyen összefüggésben úgy határozza meg a lelket, hogy nincs két valóság, csak egy, és ez a valóság a lélek, a szubjektum, a természet pedig csak ennek káprázata. Ezt a káprázatot segít eloszlatni az éberség. De, teszi hozzá mindehhez, ez a lélek nem az egyéni, alvó lélek (átmá), amely "mindegyik saját külön börtönében", vagyis világában ül, hanem az éber Átman-lélek, az egyetemes isteni lélek. Erről a tanításról mondja Hamvas, hogy ez a metafizika, a metafizika pedig a Véda, az egyetlen, amely ezt a struktúrát teljes egészében látja. Végső megállapítása erről az, hogy a kinyilatkoztatás csak a lélekről és a lélek varázslatairól szól, és hogy minden egyéb erre vonatkozó tanítás már nem a kinyilatkoztatás része, nem sruti, hanem csak "emlékezetes hagyomány" (szmriti), és ezért másodrendű. A lélekről szóló tanításnak van még egy nagy titka, ez pedig az, hogy a lélek az egyetlen valóság, de a belőle keletkező, változó, mulandó varázslat, a májá, a "valami", a "nem-lélek" teremtése és keletkezése megmagyarázhatatlan titok.


A léleknek tehát két alapvető állapota, formája van. Az egyik az említett meg nem nyilvánult és soha nem változó egyetemes lélek, a másik a megnyilvánult egyéni, személyes lélek. Az egyetemes lélek, az örök lélek, a világlélek, az Átman, a halhatatlan isteni én, a nagy Én, az egyetlen szubsztancia, az ember igazi énje. Őt a kis én, az átmá azonban csak akkor éri el, ha a káprázatból, a májából aszkézis és meditáció, de legfőképpen éberség révén felismeri, hogy az egyetemes Én és az egyéni én nem kettő, hanem Egy. Ennek az örök léleknek a káprázata, kivetítése a világ. Az egyetemes lélekkel szemben az egyéni lélek folyamatában nézve a természetbe zuhant és teremtett első lélektől az utolsó lélekig folyton változó és sokféle formában él. Itt éppen csak megemlíthető néhány változata: az egyéni lélek az elsődleges; előbb létezett, mint a közösségi, a kollektív lélek, mivel a lélek alaptulajdonsága az, hogy Egy. A kollektív lélek további változata a nemzeti lélek, amit Hamvas nagyon gondosan körülírt: "a nemzetben a lényeges nem a nagyság, hanem az arculat. Nem az, hogy kimagasló, hanem az, hogy lélek. S amit róla tudnom kell, és amit róla tudni akarok, nem az, hogy milyen térfogata van, milyen magas, hány centiméter, vagy kilométer, hanem hogy mi benne a végső arculat és természet és karakter".12 Magyar vonatkozásban ezt a "végső arculatot és természetet és karaktert" mutatta be Az öt géniusz című művében (1959), hiszen a kollektív lélek, a közösséglélek fő megnyilvánulási területe a géniuszok világa, elsősorban a nemzeti géniuszok világa.


Az egyéni lélek más megnyilvánulási formáiról bőven eshetne még szó, amelyeknek itt éppen csak felsorolására nyílik lehetőség: Ilyen az eksztatikus lélek, a heroikus (hősies lélek), a mikropsziché, az őslélek, a pótlélek és még sok más, amelyek mind a lélek határtalan átalakulási képességének egy-egy formáját jelentik. A léleknek erről a képességéről, az imaginációról mondja a hagyomány alapján, hogy "a lélek azzá alakul át, amit megkíván. De nemcsak azzá, amit megkíván, azzá is át tud alakulni, amit megcsodál, azzá is, amitől fél, azzá is, amit szeret, azzá is, amitől irtózik, amit gyűlöl, amitől menekül, amire sóvárog, amit remél, amiben hisz, ami ellen tiltakozik. Mainapság a lélek e félelmetes metamorfózisával ismét sokat foglalkoznak, és azt mondják, életünket nem is az intelligens akarat irányítja, hanem az imagináció. Bennünket nem az értelmes elhatározás kormányoz, hanem a látomás. Az a látomás, amelynek bűvöletében a lélek éppen él. Sorsunkat nem az ész dönti el, hanem a varázslat."13 E képesség mögött pedig a lélek határtalan szabadsága húzódik meg: "a lélek teljesen, korlátlanul, végzetesen szabad, és azt teszi magával, amit akar, és az történik vele, amit elhatároz".


Az emberi lélekkel kapcsolatban azonban a legfontosabb kérdés a lélek visszavezetése ősállapotába, vagyis a beavatás kérdése, "a lélek eredendő uralmi tudatának, királyi természetének felébresztése". A beavatás hét fokozata pedig az emberi lélek kiszabadítását jelenti a "planetáris sorsból", a hét bolygó köréből. Ez a hét beavatási fokozat egyúttal hétszeres távolságot is jelent az isteni lélektől. Hamvas a számok rendjéből, a "szakrális aritmológiából" ide sorolja a "Teremtő hét lélegzetét", a hangsor hét hangját, a szivárvány hét színét, és az emberi közösségből kivezető út hét lépcsőfokát Indiában. Fontosnak tartja megjegyezni, hogy a beavatás nem tanít, hanem visszavezet az ősállapotba, sőt nem is vezet, mert az ember mindig is ott volt, és nincs is semmiféle változás, út, lépcsőfok, mindössze nem szabad összetéveszteni a lelket a róla alkotott képekkel, és fel kell ismerni benne a halhatatlan lelket, amely eléri a szabadságot és halhatatlanságot, ami mindig is az övé volt. Ezen az "úton" járva a lélek az "istenek útján" (dévajána) jár mind evilágon, mind a túlvilágon, szemben a fel nem ébredt lélekkel, aki a szamszára-világ, a májá-világ körforgásában marad, miután megrekedt az "ősök útján" (pitrijána).


A túlvilágon, a halál után a lélek ugyanazt az utat járja be, mint életében a beavatás során. A lélek útja itt kétféle lehet: vagy katabázis, ami az ember kifelé nézésének következtében az isteni világból, a létegységből való leszállást jelenti a hét kozmikus körön át lefelé a földre, a legsötétebb, legnehezebb és legkülső körbe, az anyagba, vagy pedig anabázis, ami a beavatás segítségével ebből a legkülső körből, az anyagból visszafelé, felfelé vezet a hét kozmikus körön át vissza a bázisba, a létegységbe. Itt annak felismeréséről van szó, hogy a lélek azonos Átmannal (az abszolút Énnel) és Brahmannal (az abszolút princípiummal). A két út, az anabázis és a katabázis lényegében ugyanaz, mert az út lefelé és felfelé ugyanaz. Az előbbiekhez fontos megjegyezni, hogy a lélek nem egyedi, hanem örök és egyetemes énjében emelkedik az abszolút Énhez.


Hamvas életművében többször is megjelenik a lélek túlvilági sorsának gondolata, különböző korszakaiban más-más motivációk alapján. Az első az Olbrin Joachim csodálatos utazása című elbeszélésében (1925), A babérligetkönyv című kötetben, amelyben saját személyiségének eredetére ad metafizikai magyarázatot. A második a Túlvilági kalauz (szintén az említett kötetben), amelyben a "modern ember" túlvilági elképzeléseivel számol le ironikus formában. A lélek túlvilági sorsához fűződő gondolatainak harmadik és legteljesebb leírása a Karnevál címet viselő regénye ötödik könyvében található, amelyben a hagyomány és a keresztény ezoteria szellemében grandiózus vizionárius képek sorában mutatja be Bormester Mihály túlvilági, önmaga igazi megismeréséhez vezető útját, a huszadik századi világirodalomban is párját ritkító teljesítményként. Hamvas számára azonban a lélek kérdéseivel való foglalkozás nem logikai stúdium és nem irodalmi képalkotás volt, hanem, mint mindenki számára, a legszemélyesebb megoldandó feladat, a személyes üdv kimunkálása. Ez volt végleges célja, és erről vallott már halála előtt húsz esztendővel: "Csak végleges dolgokat érdemes írni. Életrajz? – mint amilyet az üdvhadsereg tagjai mondanak az utcasarkon, amikor megtérésük történetét éneklik. Ez az irodalom körébe tartozik. Szeretném az életszentségről szóló tudomány alapjait megvetni. Ez az, amit magamban hieratikának nevezek. Éberségemet szeretném fokozni és soha nem elveszteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését át tudjam élni."14


Hamvas ezt a profán, szcientifikus pszichológián túllépő psychologia sacrá-t, a szakrális lélekismeretet kívánta megalapozni és eredményeit személyesen is átélni.


Jegyzetek:


1. Hamvas B.: Elvek és emberek. Budapesti Hírlap, 1924. szeptember 7.
2. Magyarul: Freud, S.: Rossz közérzet a kultúrában. Budapest, Kossuth, 1992. Továbbá in: Esszék. Budapest, Gondolat, 1982.
3. Hamvas B.: Thoreau. (A kézirat keletkezésének ideje: 1932–1945.) In: A babérligetkönyv. Szentendre, Medio, 1993.
4. Hamvas B.: Schuman. Független Szemle. 1934. 7. sz.
5. Hamvas B.: Karácsony Sándor. (Kézirat, keletkezésének ideje 1948 körül.)
6. Hamvas B.: Egy csepp a kárhozatból. (A kézirat keletkezésének éve: 1949.) In: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unikornis. Budapest, Vigília, 1987.
7. Hamvas B.: Direkt morál és rossz lelkiismeret. (A kézirat keletkezésének ideje: 1958–1964.) In: Patmosz I. Szentendre, Medio, 2004.
8. Hamvas B.: Csuang Ce. A tao virágai. (A kézirat keletkezésének éve: 1944.) In: Az ősök nagy csarnoka II. Kína–Tibet–Japán. Szentendre, Medio, 2003.
9. Hamvas B.: Zöld és lila. In: Patmosz I. Szentendre, Medio, 2004.
10. Hamvas B.: Szarepta. (A kézirat keletkezésének ideje: 1951–1955.) Szentendre, Medio, 1998.
11. Hamvas B.: J. D. vagy a beavatás. In: Patmosz I. Szentendre, Medio, 2004.
12. Hamvas B.: Az ősök útja és az istenek útja. (A kézirat keletkezésének éve: 1943.) In: A magyar Hüperion és más magyar vonatkozású esszék I. Szentendre, 1999, Medio.
13. Hamvas B.: Pert em heru. Az egyiptomi Halottak könyve. (A kézirat keletkezésének ideje: 1945–1948.) In: Az ősök nagy csarnoka III. Szentendre, Medio, 2005.
14. Hamvas B.: Apokalyptikus monológ. (A kézirat keletkezésének ideje: 1948–1949.) In: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unikornis. Budapest, Vigília, 1987.



Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 47–58. o.



2013. május 18., szombat

Hamvas Béla csillagai

A Magyar Írószövetség szeretettel meghívja Önt, kedves családját és barátait 

„Fényes körútjain a végtelennek” című sorozatának következő estjére. 

Téma: HAMVAS BÉLA CSILLAGAI

Hamvas Béla művei az író horoszkópja tükrében

Meghívott: Szathmári Botond filozófus, vallástörténész. Közreműködik: Végh Nóra asztrológus, házigazda: Végh Attila költő, filozófus

Időpont: 2013. május 21. (kedd) 18 óra

Helyszín: a Magyar Írószövetség klubterme (1062 Budapest, Bajza utca 18., I. emelet)

Fenyvesi Félix Lajos: Portré őszvégi fényben - beszélgetés Kemény Katalin íróval

Kis faház, valahol Szentendre szélső domboldalán. A teraszon ülünk és emlékezünk. Az asztalon kávé gőzölög, korondi cseréptálkában vegyes sütemény. A táj alkonyi színei épp most lobbannak ki körülöttünk.

     Kemény Katalint, esszék, szépirodalmi művek szerzőjét, szándékosan itt kerestem föl, mivel tudomásom szerint ez a kisváros férjével, Hamvas Bélával második otthonuk volt.

     – Valóban, ha nem is otthonunk, de harminc éven keresztül valami zarándokhely – feleli mosolyogva. – A környék erdős dombjai, gyümölcsösei, s nem utolsósorban az akkoriban még idegenforgalomtól mentes meghitt atmoszféra némiképp pótolta szülőhazánkat, Bélának a Felvidéket, nekem a Mezőséget.

     – Azóta, hogy Hamvas Béla ezerkilencszázhatvannyolcban eltávozott, egyedül tartózkodik Szentendrén?

     – Nem egyedül. Férjem jelenléte ebben a kertben számomra épp olyan élő, mint fizikai együttlétünk idejében. Igaz, erő és anyagiak híján nem tudtam úgy ápolni, amint azt együtt műveltük, sőt, idegenek szemében ma már inkább romkertnek látszik. Viszont számomra ott van Béla a korhadó cseresznyefán, a maga építette kőlépcsőn… amikor a rozzant kapun belépek, más ember vagyok, pontosabban én magam vagyok. A világért sem válnék meg ettől a helytől, ahol nem cseng a telefon, a rigók a lugas sűrűjében bátran csipegetik a szőlőt, s napnyugtával felcirpel a tücsökkoncert.

     – Milyen munkában telnek a nappalai?

     – Nem szeretem a munka szót. Számomra a kétféle tevékenység, Béla kéziratainak gondozása és a magam írásai nem munkát jelentenek, hanem életformát, ritmust, és tekintve agg koromat, alig remélhetem, hogy megnyugtató pontot tehetek teendőim végére. Minden megoldás újabb kérdést, újabb feladatot nyit fel.

     – Hogyan őrizte meg szellemi frissességét, és tiltakozása ellenére nem tudom másképp mondani, munkaképességét?

     – Más a szellemi frissesség és más a munkaképesség. A szellem nem fiatal és nem öreg. A fiatalság látszatát az kelti, hogy szüntelen születése számára nyitva vagyunk-e, vagy bezárkózunk a szellem elől, ami nem más, mint a lét fogyhatatlan esszenciája. Esendőségünk tragikuma pedig épp az, hogy a biológiai erő, nevezzük munkaképességnek, fogyásával a szellem kimondására, legyen az szó, hang, kép, elfogy az erő – a természet a szellem ellensége – és a végső szó kimondatlan marad. Vigasztaló, hogy a végső tudás, azaz végső azonosságunk túl van a kimondhatón, másrészt, ha e kimondhatatlannak szele egyszer megérintett, állandó centrumként világít bennünk, és ez az, amin nem fog az idő.

     – Helyesen következtetek arra, hogy intenzíven a múltban él?

     – Világosabb leszek: abban, ami centrumként, létünk magvaként tárul fel, nincs múlt-jövő, csak szüntelen jelenlét, s ha időnek a múlt jövőbe áramlását nevezzük, akkor erre a jelenlétre más szót kellene találni. Jobb híján teljes pillanatnak nevezném. Lehet, ez az oka, hogy az úgynevezett időérzékem hiányzott, s következésképpen ez időélet lehetőségeit könnyű szívvel elhanyagoltam.

     – Gyerekkorából milyen emlékeket őriz?

     – Ha azt mondom, hogy gyerekkorom élményekben gazdag volt, azt hiszem, ez valamennyiünk gyerekkorának jelzője lehet. A világ csodája a még el nem homályosodott szem előtt a maga káprázatos valóságában tárul fel, míg az elkerülhetetlen kamaszkori válság – az ártatlan és megrontott világ összeütközése – el nem homályosítja az elsőt. Valójában itt kezdődik az, amit életküzdelemnek neveznek. Bizonyos, hogy a mai napig első tíz évem kincsesházából táplálkozom. Meghatározó volt az utolsó békeéveit élő idillikus kisváros atmoszférája, szüleim puritán jelleme, a fáradhatatlan anyai gondoskodás, apám gyermekien tiszta, játékos kedélye. Fárasztó közéleti tevékenysége, odaadó tanári működése közepette mindig volt ideje mesére, mókázásra. Hároméves voltam, amikor apám a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Szüleim engem is magukkal vittek Párizsba. Ma is élénken emlékszem, amint vállain lovagoltatva vitt a Louxembourg-kert játszóterére, de a tordai templomkertben az aranybarna vadgesztenyék gurigázása sem volt kisebb mulatság… A háborús csapások persze bennünket is sújtottak, két nagybátyám maradt a harctéren és apám nem egy tanítványa, akik szinte fiaiként voltak mindennaposak vendégszerető házunkban. A gyerekparadicsom aranykorának hatéves koromban öcsém halála vetett véget. Akárha ma hozná nekem nevetve apró kezében a szárukról szakított százszorszépeket. És ez csak e pillanatban tudatosodik bennem: valószínűleg az ő Murillo-angyal alakja jelenik meg egy hosszabb elbeszélő művemben, a Nagy Folyóban, valamint a Feltámadás című novellámban. De hagyjuk az életrajzot, egy riport kereteit amúgy is szétfeszítené apám román fogsága, s azzal egy időben a család kiutasítása Erdélyből, a majd egyesztendei vagonlakás, a húszas, harmincas évek hányattatásainak elbeszélése.

     – Mikor kezdett írni?

     – Erre az a mondás talál, mióta az eszemet tudom. Jóval az első elemi előtt versben írtam levelet szüleimnek. Nincs ebben semmi különös. Sok gyermeknél tapasztaltam a kezdeti ritmikus beszédet. A nyelv eredetében ritmikus. A költészet előbb való, mint a tárgyiasított beszéd, és költő az, aki a nyelv forrásához visszatalál. No, de az iskola ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. Unalmas volt számomra az ábécé kántálása. Sokat adnék érte, ha a viszontagságok folyamán elkallódott kis pepitafüzetem meglenne, amibe gyerekgondolataimat naplószerűen jegyeztem. „Két fontos dolog van a világon: az önzés és a halál” – írtam tízéves koromban, és bevallom, ma sem tudok ennél többet. A felnőtt évek arra valók, hogy megértsük, amit gyerekkorunkban tudtunk. Egy-két pajtásommal „szerkesztettük” a Kis Lapot. Rigmusaink a világ eseményeire való naív, tehát természetes reflexióként jelentek meg benne… Emlékezem a fekete kalapra. Egy kislány nem érti, miért visel anyja fekete kalapot. Végül megtudja, hogy elesett férjét gyászolja.

     – Mielőtt Hamvas Bélával megismerkedett, már magyar-francia tanári és filozófiai doktori diplomát szerzett, erdélyi és hazai lapokban jelent meg. Miként történt megismerkedésük?

     – Az ezerkilencszázharminchatban megjelent Rabelais-fordításom és tanulmányom jelentős romanisztikai teljesítménynek számított. Szerkesztői tanács ellenére senkinek se vittem ismertetési példányt, mindamellett irodalmároktól, filológusoktól szép méltatásokat kaptam. Különösen örültem nagyon kedves barátom, Radnóti Miklós írásának. Egy alkalommal a Fővárosi Könyvtárban járva támadt a gondolatom, adok egy tiszteletpéldányt H. B.-nak, akit munkáiból ismertem. Kiderült, hogy amint mondta, ő már régen ismer engem. Tény, hogy ezen az első találkozáson végleges bizonyossággal felismertük összetartozásunkat, és egy fél év múlva megesküdtünk.

     – Mondana valami részletet erről a döntő találkozásról?

     – Talán inkább a színhelyről. Fent, a raktárban rendezett be magának egy szeparált kuckót, mintha valami más világrészben, nem középületben lettünk volna. A hatalmas asztalon szép rendben a felhalmozott feldolgozandó könyvek. A sarokban kis asztalon teafőző, angol porcelán csészékkel, mellesleg, egész életünkben nagy teások voltunk. A deszkafalon művészi reprodukciók. Mindig értett hozzá, hogy a legszűkebb környezetét is otthonossá tegye.

     – Felidézné alakját? Milyen volt: magas, alacsony, félénk, határozott?

     – Ha azt válaszolom, középmagas, egyenes tartású, tapintatos, olykor ironikus, ítéletében biztos és így tovább, semmit nem mondtam. Végül rengeteg emberre találnak ilyen jelzőt. De gondolom, olvasta a Karnevált, a „Lélek tízezer bőrű gyermekéről” szóló regényt. Ő ezt a tízezer bőrt valóban megélte, azonosítva magát az emberi megnyilatkozás számtalan lehetőségével, azzal a többlettel, hogy valamennyit átvilágítva mint esetlegeset levetette. Ez az, ami annyi embert lenyűgözött, és az az átvilágító látás maga elől – akárcsak írásaitól – a rossz lelkiismeretet elriasztotta. Ha mégis egy megkülönböztető sajátságát kell kiemelnem, az a maximális morális érzékenység. Ebből következett például az az eset, hogy amikor a harctérről visszatérve tudomást szerzett házmesterünk gyalázatos viselkedéséről, valamint arról, hogy a felettünk lakó zsidó családot feljelentette, a csöndes, végtelenül türelmes ember lerohant és ököllel verte be ajtajukat.

     – Mennyi ideig teljesített katonai szolgálatot?

     – A pontos időtartamhoz meg kellene nézni naplómat, vagy még inkább Béla pótolhatatlan háborús naplóját, ami egyéb kéziratokkal együtt a légitámadás martaléka lett. Tény, hogy utoljára Sztarioszkolban, a védelmi csapatban szolgált, ahonnan negyvennégy őszén összetörten, szívbetegen jött meg. Októberben Szokolyára rendelték, ahol a légitámadások elől menekültünk egy közeli bányába. December elején az egész csapatot – legtöbb tisztnek családja is ott volt – Ausztriába vezényelték. Mi egy derék sofőr segítségével visszaszöktünk Budára. A disszidálás csábítása sem akkor, sem később nem kísértett bennünket. Ettől kezdve viszont Béla katonaszökevénynek számított. S ez még súlyosbította a Kiscelli kastély pincéjében töltött öt hetet. A csöpögő víz alatt kétszázötvenen szorongtunk, betegek, öregek, csecsemők. Felettünk állt a front. Az emeleten német katonák, minden ablakban egy-egy ágyú. Időnként látogatónk, a parancsnok lejön fenyegetve: „Ha tífusz tör ki, mindnyájukat lelövöm!” Nem lehetett tudni, örökre ott maradunk, vagy a következő percben megszabadulunk. Egy éjjel – bár állandóan éjjel volt – álmomban fehér hajót látok, rajta baljóslatú fekete római kettest. És másnap valóban bemászott az ablakon az első román férfi. A többit már tudjuk…

     – És azután? Úgy tudom, könyvtáruk, kézirataik elpusztultak.

     – Valóban, addigi életünk minden látható eredménye. A „felszabadítók” a férfiakat tüstént elvitték, de Béla egy hét múlva csodával határos módon, ahogy azelőtt a nyilasok elől, most is meg tudott szökni. Egy könyörszálláson talált rám, és megindultunk lakásunk felé. A térdig érő vérlocskos hóban nyoma sem maradt a háznak, csak könyvtárunk, kézirataink foszlányain tapostunk.

     – És később, amikor a megálmodott fekete második bekövetkezett és „tiltott” listára került, nem lett volna más lehetőség, mint Inotán, Tiszapalkonyán megalázó munkát végezni?

     – Főleg ötvenhat után számtalan ilyen kísérletet tettünk, hiába. A felsorolás túl hosszú lenne. A lényeg pedig nem politikai, annál mélyebb. Az, hogy Lukács és köre a maguk félelem szülte „elkötelezettségükben” ellenséget éreztek benne, érthető. A súlyosabb – mondjuk ki – az írótársak árulása. Akiket addig barátoknak hittünk, és valamit tehettek volna, mintha elsüllyedtek volna, legjobb esetben vállat vonva állapították meg: „Miért nem alkalmazkodunk?” Itt kegyelettel kell megemlékeznem Füst Milánról, akinek őszinte erőfeszítése a fenti okok miatt fulladt kudarcba. Ez is érthető: ki az (a később „mártír”) író, akihez az alkalmazkodás foltja nem tapadt!

     – Hogyan bírt a mostoha körülmények között időt, erőt szakítani az írásra?

     – Más az, akinek foglalkozása az írás, és más az, akinek hivatása. Az első a közönségnek dolgozik, tehát alkalmazkodik; a másodikban a Szó minden akadályt áttör és felhangzik. Gondoljon Kafkára: „Gott will nicht dass ich schreibe, aber ich muss” (Isten nem akarja, hogy írjak, de írnom kell), hát még, aki úgy érzi: Isten azt akarja, hogy írjak. Ezzel már feleltem is kezdeti kérdésére: hiszek-e a Szó erejében.

     – Térjünk vissza Kemény Katalinra. Úgy tűnik, keveset írt.

     – Tévedés. Egész életemben munkálkodtam, s ha kevesen ismernek, annak egyetlen oka, hogy a publikálás érdekében egyetlen lépést se tettem. Ez annyiban hátrány, hogy a harmincas évek végén, negyvenes évek elején írt érettebb köteteimet magam előtt is elnyelték az ostrom romjai. Ebből az időből csak az maradt meg, ami véletlenül szüleim lakásán hevert, néhány fiatalkori novella, valamint tradicionális szövegek fordításai a hozzájuk fűzött elmélkedésekkel.

     – Könnyen ír, nehezen? Sokáig csiszolja a szavakat?

     – A helyzet az, hogy dolgaim egyetlen lélegzetre születnek, de azután nehezen adom ki őket a kezemből. Ha kérnek valamit, úrrá lesz rajtam a lelkiismereti töprengés: vajon pontosan fedi-e a szó azt, aki megszólal. Így évekig, sőt, évtizedekig is pihennek munkáim a szekrényben. Belátom, ez is egyfajta kötelesség, hogy azt a tudást – legyen az még oly csekély –, amit ajándékba kaptunk, rendben hagyjuk itt. Másrészt – és erőm fogytán ezt a felismerést tartom a legfőbb ajándéknak – mindig távol állt tőlem annyi író, művész becsvágya, hogy életem eredményéből emlékművet emeljek magamnak. Egyetlen mű van, az a porszemnél finomabb, az a láthatatlan szikra, amely, miután ujjunk közül kipergett az idő, az időtlennek megmarad.

     – Évekkel ezelőtt olvastam a Magányos áldozat című kötetében azokat a sorokat, amelyeket emlékezetem azóta is őriz: „Ha valaki megérintette az időtlent, a hívás vonzása a rezdületlen kupolán időrést hasít. Megérintette és megérintetett: az áldozat fel és le ugyanaz. Egylétünk állandóságán kékben ragyogó időréseket nyitsz. Meglátogatsz. Nem medvebundásan bebocsátást kérve, nem kísértetként, levetett szokásaidat keresve. Rigó vagy az öreg cseresznyefa idén sarjadt ágán. Amit annyi hajnalon próbálgattál, együtt fütyülni a feketerigóval, most milyen hibátlanul tudod. Itt szemben, a levelek mind énekedre röpködnek, csak te nem röppensz el, ha hívásodra kilépek a verandára. De télen, mi lesz télen? Tudom, te nem költözöl délvidékre a többiekkel – én láttam már fatövére zuhant fagyott rigót. Ez az ének, ez megmarad. Nem, nem az én fülemben, nemsokára az is elporlad. Ének – a feledés örökkévalójában.”

     – Köszönöm, hogy idézte szavaimat.

     – Az utóbbi időben több jeles évforduló is volt: Hamvas Béla száz éve született, és Ön is ünnepelhetett, szerényen, de igaz barátok között. Kilencvenedik évén túl, ha most számadást készítene az életéről, mit mondana?

     – Nagy boldogság volt megérnem férjem születésnapját. Azt, hogy milyen sokan szeretik! Sok fiatal jött el az Írók Boltjába, a Karnevál bemutatójára. Persze a keserűségből is jutott bőven: tudtomon kívül sajátította ki egy intézmény Hamvas Béla nevét, monográfiák jelentek meg, ahol rólam egyetlen mondat se szerepel, holott harminc évig éltünk együtt, könyvei külföldi kiadására nem kaptunk támogatást… De nem panaszkodom. Két közeli szívműtétem ellenére is dolgozom. Nagyon sok még a tennivaló.
 

***

Hamvas Bélát, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodóját rajongók, tiltakozók, féligérgetők, félremagyarázók veszik körül. Kemény Katalinnak is ez jutott. De – az ő szép megfogalmazásával – egy-egy igaz emberben ő a fénylő lámpás, a jó földbe hullott mag. És csak ez számít. A töretlen hűség önmagához és halottaihoz. Az áldozathozatal. Mindig adni kell, szétosztani azt a keveset is. Jó tudni, hogy a sugárzó tiszták közül ő is itt van közöttünk.

Forrás: Új Forrás 

Danyi Zoltán: Bizonytalan tekintetek – avagy a Bizonyos tekintetben

Hamvas Béla Regényelméleti fragmentuma csak töredék ugyan, tehát nem egy részletesen kidolgozott regényelmélet, ám Hamvas ez irányú munkája nem marad befejezetlenül: maguk a regények pótolják az elmélet hiányzó tételeit. Részben úgy, mint a Karnevál esetében, ahol esszéisztikus metanarratív fejezetek szövegszerűen is tárgyalnak regényelméleti problémákat; másrészt viszont maguk a megírt regények képviselik Hamvas regényelméletét, hiszen a megalkotottságának módján keresztül minden regény szükségszerűen magában hordozza önmaga elméletét. Amennyiben a továbbiakban a Bizonyos tekintetben című kisregény elemzését egy ilyen olvasat irányából végezzük, talán ki tudjuk egészíteni Hamvas töredékes regényelméletének hiányzó fejezeteit. 
  
Mi történik és egyáltalán: ki beszél?  

A regény a következő mondattal kezdődik: „Ez még mind semmi.” Majd ezt követően az első bekezdés jelentős világtörténelmi eseményeket sorol fel, történelmi tényeket, melyek a 40-es évek legvégétől a 60-as évek elejéig befolyásolták a világpolitika alakulását (Mao Ce-tung kínai hatalomátvétele, Sztálin halála, a szuezi válság, a kongói polgárháború, az afrikai államok önállósodása, az első emberi űrutazás, Kennedy elnök meggyilkolása). Felmerül a kérdés, milyen olvasói attitűdöt vár el, mi lehet a célja egy regénynek azzal, ha a legutóbbi történelmi események enumerációjával kezdődik, és rögtön utána hozzáteszi: „Akármelyiket el lehet venni és hozzá lehet tenni Kongót, vagy az űrhajót, mindenki ott van, ahol van.” A történelmi tényeket egy vészjósló hang vezeti be, jelezvén, hogy még ennél is rosszabb, súlyosabb események várhatók; rögtön ezután azonban eljelentéktelenedik maga a történelem, lényegtelenné válik: lényegtelenné a regény szempontjából. Ezzel a Bizonyos tekintetben megfelel annak a követelménynek, amelyet a Regényelméleti fragmentum határozott meg. Eszerint mivel a világtörténelem realitása eltávolodott az embertől, személytelenné, absztrakttá vált, így a valóságnak, az emberi létezésnek, az emberi sors lényeges kérdéseinek a regénybe kellett áthelyeződniük: „Létezésünk súlypontja már jó ideje a nagy, nyilvános fő- és államtörténetből a regénybe siklott át.” (Regényelméleti fragmentum)

     A Regényelméleti fragmentum szerint regényben a ”reális történet” csak a személyes emberi történet, a „szélmalomtörténet” háttereként vagy ellenpontjaként jelenik meg, azaz a regény a történelmet „néha feloldja, néha kineveti, néha elveti”. A Bizonyos tekintetben cselekménye abban a hipotetikus közeljövőben játszódik, a munkatáborok korában, amikor a történelem már teljesen személytelenné és abszurddá vált, amikor „a valóság utolsó nyoma is eltűnt”. Ebből közvetetten arra gondolhatunk – ha továbbra is a Regényelméleti fragmentum gondolatmeneténél maradunk –, hogy a Bizonyos tekintetben regényideje a világtörténelem végével esik egybe. Úgy is olvasható ez a kisregény, mint egyfajta elmélkedés a világtörténelem végéről, a történelem utáni emberről.2
Később a valóság utolsó nyoma is eltűnt, csak a történet maradt meg. Eseménnyé azon az augusztusi délután vált, amikor a rakodóparton csődület támadt. (327)

A realitás teljesen súlytalanná, lényegtelenné vált. Vannak azonban események, amelyek esélyt kínálnak arra, hogy a realitásban mintegy megmutatkozzon a valóság. Hamvas elmélete szerint a regény lényege, hogy képzeletbeli szereplők segítségével olyan képzeletbeli helyzeteket teremt, melyekben létezést fenntartó legfőbb valóság (vagyis az „igazság”) felismerhetővé válik. Ezért kezdődik a regény egy ilyen „eseménnyel”,3 melyet először távolról láttat a narrátor, kicsiben, és csak fokozatosan közelít felé, lassan élesíti a képet. Végül kivehetővé válik, hogy néhány ember körüláll egy földön hanyatt fekvő, meg-megvonagló ismeretlent. A narrátor még közelebb lép, és ekkor megismer valakit az emberek közül. Beszélgetni kezdenek: kiderül, hogy nemcsak egymást, de a földön vonagló embert is ismerik mindketten. Húsz évvel korábbi történetet kezdenek mesélni, amikor is Csincsajantaniban valaki fölgyújtott egy barakkot. A regény egy detektívtörténet lehetőségével kecsegteti az olvasót: az alapkérdés ugyanis látszólag az, hogy ki gyújtotta fel a barakkot, vagyis ki a tettes? Mint említettük, Hamvas vonzódik a népszerű irodalmi formák helyzeteihez és módszereihez (talán azért, mert az olvasót figyelmét és érdeklődését ezek segítségével lehet a leginkább ébren tartani). A „nyomozás” jegyében születő elbeszélés mindvégig azt a reményt tartja fönn az olvasóban, hogy van megoldás, és a regény végén fény derül mindenre. Ehelyett a Bizonyos tekintetben nem a dolgok tisztázása, hanem sokkal inkább az elbizonytalanítás felé halad, és az olvasó egyre bizonytalanabb lesz abban a tekintetben, hogy mi történt valójában Csincsajantaniban. Mintha a regény címe is arra utalna, hogy a reáliák világában nem lehet egyetlen pontos nézőpontot találni: többféle nézőponttal kell számolnunk, melyek mindegyike valamennyire másként mutatja ugyanazt a dolgot, ugyanazt a történetet. Ugyanakkor az is lehetséges – s ezzel némileg még komplikáltabbá válik a dolog –, hogy voltaképpen nem egy történet van, hanem több, egymás mellett érvényes történés… Az olvasó helyzetét továbbá az is súlyosbítja, hogy a Bizonyos tekintetben szereplői között nincs olyasvalaki, mint amilyen Patmore volt a Szilveszterben, aki mégiscsak kínált valamiféle támpontot a sokféle megoldás közötti eligazodásra.

     Nemcsak a történet, hanem maga a szöveg is fokozatosan elbizonytalanodik és megkérdőjeleződik. A párbeszédek során olykor nehezen követhető, hogy ki az, aki éppen beszél. Az is gyakran előfordul, hogy az aktuális beszélő elbeszélésében megelevenednek a szereplők, és az ő párbeszédeik beékelődnek az aktuális beszélő főszövegébe.

     A regény nem tagolódik fejezetekre, de figyelmes olvasással észrevehető, hogy a szöveg öt világosan elkülönülő részből áll.

     Az első nagyobb részt (327-355) nevezzük az 1-es számú beszélő elbeszélésének: ő az, akinek a hangja a regény elején szinte észrevehetetlenül simul bele a narrátori hangba (a két hangot akár azonosíthatnánk is). Az 1-es számú beszélő a 2-es számú beszélővel a rakodóparton találkozik, a hanyatt fekve vonagló ember mellett, s a 2-es számú beszélő meghívja az 1-es számút a hajójára, hogy ott bort iszogatva elbeszélgessenek. Az 1-es számú beszélő elbeszélése a rakodóparton fekvő különös illetőről, Mirabelről, s annak nem mindennapi élményeiről szól. Ezután következik a 2-es számú beszélő elbeszélése, amely a regény második nagyobb részét képezi (355-381). Ennek a résznek a központi figurája szintén egy különös szereplő, Hassqardass, és az ő nem kevésbé rendkívüli teóriái. A 2-es számú beszélő elbeszélését a regény harmadik része követi (382-425), a nyomozás története, melyben a két elbeszélő a barakk felgyújtásának körülményeit próbálja tisztázni a gyanúsítottak tanúvallomásainak felidézésével. A regény negyedik része a parodisztikus biztosítási eljárás (425-446): a kárrendezési igények során a Karnevál szereplőihez hasonló, „odakozmásodott” jellemek tűnnek fel. A regény végén található ötödik rész a regény lezárása (446-454).

     A szöveget valaki már az első egynéhány oldaltól kezdve lábjegyzetekkel látja el. Ezek a jegyzetek képezik a szöveg destabilizálásának leghatásosabb módszerét. Az első ilyen lábjegyzet a szövegben előforduló „lábországgereblyéző” szót kommentálja: „*Félreértés. Az eredetiben ‘foot- landraker’, ami annyit jelent, mint csavargó.”Arról lenne szó tehát, hogy a regény „eredetije” angol nyelven íródott, s amit mi olvasunk, az csupán fordítás? Néhány oldallal arrébb viszont egy újabb különös szót, az „alátartásvidám”-ot kommentálja egy jegyzet: „*Goromba hiba. Az eredetiben ‘unternehmungslustig’, ami annyit jelent, mint ‘vállalkozókedvű’.” Mégsem angol volna tehát az „eredeti” szöveg, hanem német? Vagy egy része talán angol, a másik része pedig német nyelven íródott? Később a kérdés tovább bonyolódik, mivel előfordul, hogy a lábjegyzetíró angol, német, francia (sőt: szanszkrit és héber) nyelvű megjegyzést fűz a szöveg valamely helyéhez… Úgy tűnik, a szöveg eredete az ismeretlenbe vész: a szöveg származása és eredeti formája bizonytalan.

     Csakhamar valószínűvé válik, hogy nem egy jegyzetíró van, hanem legalább kettő. Tipondálkuluc község szövegbeli előfordulását ugyanis az egyik lábjegyzet a következőkkel kommentálja: „*Tipondálkuluc nem létező község neve. Egyesek szerint a tatárjárás előtt Kajnádmekettye helyén levő település volt, de 1587-ben feldúlták.” Majd ehhez a lábjegyzethez egy újabb lábjegyzet azonnal a következő megjegyzést fűzi: „**Zagyvaság. Kajnádmekettye szintén kitalált név. Egyébként 1587-ben nem is volt tatárjárás.” Az olvasó ezek után még jobban elbizonytalanodik: vajon ki(k) lehet(nek), aki(k) a jegyzeteket készíti(k)?
 
Mirabel és a spirituális gyilkosság
 
A sokféle bizonytalanság közepette akkor kezd tisztulni valamelyest a kép, amikor (esetleg sokszori olvasás után)4 felismerjük, hogy a regény valójában egy ravasz „átverésen” alapul: a barakk fölgyújtása körüli nyomozás csak ürügy, csak apropó az elbeszélésben. A gyújtogatás ügyében való vizsgálat csak a felszín. Emellett van egy másik rétege is a regénynek, amely szintén egy nyomozásról szól.

     Mirabel a következőképpen jelenik meg a regény nyitójelenetében: „Hanyatt fekszik behunyt szemmel, néha megrándul. Szabálytalanul lélegzik. Keze ernyedt és nyitva.” Nem tudjuk, mitől lett rosszul, miféle rohama van, miért esett össze: a körülötte állók sem tudják. Mirabel mellett találkozik össze az a két szereplő, akiket fentebb, regénybeli nevek híján, 1-es és 2-es számú beszélőnek neveztünk. Az ő beszélgetésükből (illetve beszélgetésük részleteiből) áll össze a regény, amely azonban elejétől kezdve mintegy az „orránál fogva” vezeti gyanútlan olvasóját: megpróbálja elhitetni vele, hogy a nyomozás azt akarja kideríteni, hogy mi történt annak idején a barakk fölgyújtásakor, illetve ki volt a tettes. Mégis, minél több változatot és minél több nézőpontot ismerünk meg, annál homályosabbá válik minden a gyújtogatást illetően; az olvasó végül felismeri, hogy félrevezették, és tulajdonképpen nem arra figyelt, amire kellett volna, illetve nem figyelt mindenre. A nyomozás igazából nem (vagy nem csak) a barakk ügyében folyik, hanem (és sokkal inkább) Mirabel roszullétének ügyében. A regény alapkérdése ebben az utóbbi esetben a következőképpen módosul: mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy Mirabel ilyen rossz állapotba kerüljön?

     A kérdés megválaszolásához az 1-es számú beszélő történetéből indulhat ki az olvasó. Ez a rész bemutatja Mirabelt, akinek az alakjában a hamvasi „átvilágított egzisztenciára” ismerhetünk: Mirabel nem fogadja el a valóságot, mert az romlott, démoni, igazságtalan.
Tudja mi ez? Ellenállás nélkül minden megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. Mintha Lao-ce és Hérakleitosz, Buddha és Szókratész, Nagarjuna és Shankaracharja és rabbi Hillél és Plótinosz és Bruno és Ramakrishna szájukat se nyitották volna ki soha. Ami van, az a zsarnokok és az őrültek és a gazfickók, a forradalmak és a háborúk és a börtönök és a munkatáborok. (341)
Ugyanakkor ő is kénytelen a való világban élni, tehát maga is kénytelen része lenni ennek a romlottságnak. Valójában tehát Mirabel egy iszákos tolvaj (a lopásról egész elmélete van, ez a kleptozófia), akinek több nőtől is van gyereke, de tartásdíjat egyik után sem fizet. Az átvilágítottság azt jelenti, hogy Mirabel a romlott életvitelének igazolására nem talál ki elméleteket és magyarázatokat: önmaga sötét oldalait sem rejti el, hibáit ehelyett nyíltan bevallja, következésképpen a tudat teljes ellenőrzése alatt tartja önmagát. Mirabel azonban hiába átvilágított egzisztencia; szellemileg csak addig a szintig jut el, hogy a realitás romlottságát, valamint ezzel szemben az emberi életben rejlő nagyszerűség lehetőségét felismeri, azt viszont már nem tudja, hogy szellemi fejlődésében mi lehet a következő lépés.
Hihetetlen, mondta, hogy egy ilyen tetűnek ilyen óriási élete legyen, éspedig nem csupán nekem, hanem mindenkinek, hogy léte lénye térfogatán tízmilliárdszorosan túlnőjön és a létező világ egésze, vagyis végtelen legyen, ez a tetű, aki vagyok itt és örökké. (338)
Mirabel tehát csak a felismerésig jut el, nem tudja azonban, hogy mit kellene tennie ezután. (Hamvastól egyébként az sem idegen, hogy a regényeiben karikatúrákat rajzol esszéinek „beszélőjéről”, azaz a teoretikus műveiben képviselt álláspontokról. Ilyen szereplő volt a Karneválban Vidal, vagy a Szilveszterben Patmore; bizonyos tekintetben ilyen szereplőnek tekinthetjük Mirabelt is.)

     Mirabel számára a romlottságban való végső elmerülést az jelenti, amikor előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból megöli egyik munkatársát, a hallgatag, szorgalmas, egész életében a családjáért dolgozó segédmunkást (a „rőtképűt”). Mirabel azért veri agyon az illetőt, hogy elrabolja a pénzét. Enigmatikus helye ez a regénynek, mivel a meggyilkolt segédmunkás néhány perccel a gyilkosság után „feltámad”. Mirabel tanácstalan; nem érti a dolgot.
Az egyik lehetőség, hogy meg sem öltem. De akkor hogyan jutottam a pénzhez? A másik, hogy rosszul csináltam, a vízből kimászott és hazament. De akkor legalább vizes lett volna. Elhatároztam, hogy kérdőre vonom. Micsoda alapon merészel itt járkálni, amikor nem él? Előzőleg többeknél érdeklődtem iránta. Mindenki, akit megkérdeztem, értelmes válaszokat adott. A rőtképű rendesen jár munkába, eszi a zsíroskenyeret és a hagymát, és kéthetenként hazautazik. A dolog, úgy látszik, nem úgy történt, mint ahogy én gondolom. De akkor mi történt? (348)
Ennek az epizódnak több olvasata lehetséges. Az első az, ahogyan Mirabel magyarázza az esetet (nevezzük ezt erkölcsi olvasatnak): eszerint azért kellett megölnie a segédmunkást, hogy az emberölés bűnével való beszennyeződéssel közelebb kerüljön Istenhez. Mirabel istenkereső ember, aki az istentelen realitásban végtelenül szenved: tettét azért követi el, hogy legyen miért bűnhődnie, mivel úgy gondolja, hogy az emberben csak a bűnhődés során ébred leküzdhetetlen vágy a megtisztulásra. Vagyis a tette csak spirituális értelemben elkövetett gyilkosság, nem valódi emberölés: eredeti célja az istenkeresés.
Kiontott vértől beszennyezett ember vagyok, és számomra nincs bocsánat. Még ha kínálnák is, visszautasítanám. Én ezért bűnhődni akarok és bűnhődök is, sokkal jobban, mintha börtönbe zárnának, vagy ha felkötnének. De ez még mindig jobb, mint a realitás. Itt van bennem, mint a tüzes vastövis. Mintha más lennék, mint aki vagyok. Ez legalább nem valamilyen másodlagos élet, hanem közvetlen. Ez az, amit én szentségnek hívok. (352)
Egy másik olvasat szerint, melyet talán eszkatológiainak nevezhetnénk, a segédmunkás feltámadása a realitás elbizonytalanodásának kardinális momentuma. Ebben az olvasatban a realitás már olyan mértékben fiktivizálódottnak minősül, hogy a legalapvetőbb szabályai sem érvényesek többé, így például a halottak feltámadhatnak. A regénynek ez az epizódja egyben bevezetőt képez a regény túlvilággal foglalkozó, eszkatológiai részéhez, melyre a nyomozás története végén kerül majd sor (ahol egy másik szereplő szintén visszatér a túlvilágról).

     Végül egy harmadik, „dekonstruktív” olvasatban a segédmunkás feltámadása magáról a szövegről és a szöveg értelmezéséről szól. Az értelmező ugyanis – mint e helyütt mi is! –, addig „püföli” a szöveget, addig próbál valami értelmet, jelentést, magyarázatot kiszedni belőle (akár erőszakkal is), míg agyon nem veri végül. Az értelmezőnek sikerül szétszedni a szöveget, a szöveg agyonütésével sikerül valamiféle értelmezést rendelni hozzá; ám azt is észre kell venni, hogy a szöveg ezután új életre kel, új értelmet nyer. Minden értelmezést követően a szöveg egyúttal módosul, másképp is olvashatóvá válik. Újra és újra feltámad tehát a szöveg – újra és újra agyon kell verni az interpretáció során. (A textualitásban nincs, nem létezik megváltás.)

     Az értelmezések pluralizmusába beletörődve kell folytatnunk az olvasást. (Az olvasás mint tao: állandó rendezgetés, koncentráció, útkeresés.)
 
Drih Muriklumeu Hassqardass  

Mirabel csak a realitás és a valóság szétszakítottságának felismeréséig jut el, a tudatosságát azonban nem tudja „alkalmazni”, azaz nem tudja önmagát megváltoztatni. A 2-es számú beszélő történetében szereplő Drih Muriklumeu Hassqardass alakja ezért részben a mirabeli életfelfogás, az átvilágított egzisztencia bírálata. Hassqardass ugyanis a szellemi érés következő lépését is megteszi: számára már a „realizálás”, a felismert igazságok „alkalmazása” (a realitásba való átvitele) a legfontosabb. A realizálás a kései Hamvas-esszék egyik alapszava, az egyetemes tradíció által megőrzött szellemi tartalmak megvalósítását, a helyes életrend gyakorlatban való alkalmazását jelenti.

     Hassqardass kétféle emberről (vagy inkább kétféle alapállásról) beszél, „érdekes emberről” és „jelentékeny emberről”. Az érdekes ember leírása alapján könnyen felismerjük Mirabelt. Ugyanakkor önreflexiós utalást, az esszéíró önkritikáját is kiolvashatjuk belőle, Hamvas korai gondolkodói szakaszára vonatkozóan, amikor az emberiség kulturális, szellemi és szakrális hagyományának elkötelezett híveként keserűen kritizált mindent, ami szerinte a szellem és az életvitel elszakadásához, vagyis a világválsághoz vezetett.
Az érdekes emberről egyelőre annyit tudok mondani, hogy önmagát tudata teljes fényének ellenőrzése alatt tartja, és minél tudatosabb, annál érdekesebb. De ebben aztán ki is merül. A megvalósításra ereje már nem jut. […] Minden percben rajtakapja magát valamin, amit tüstént be is vall. Csak egyet nem tud, mindennek következményét levonni és megváltozni. Igazságát nem tudja realizálni. […] Ezt az embert bármilyen társadalomba cseppintse be, tüstént az egészet opponálni fogja. […] Amint mondtam, egyetlen dolog jellemzi, hogy igazságát nem ralizálja, ellenben realizálásra való képtelenségét igazolja. Ezért nem jelentékeny, csupán érdekes. Mainapság a közkeletű alakzat, hogy igazolásának első tézise: a realizálásra való képtelenséget a társadalomra hárítja. (360-361)
A jelentékeny ember célja viszont éppen a hiteles élet megvalósítása. A jelentékeny ember számára – Hamvas kései esszéivel teljesen egybehangzóan – „egy csepp realizált igazság több, mint száz kötet érdekesség”.
A jelentékeny ember […] azt keresi, hogy az igazságot, amit magával hozott, miképpen tudja megvalósítani. Az ilyesmi nem pszichológiai kérdés. Ez, kérem, még csak nem is hit és nem is meggyőződés és nem is önbizalom, vagy életerő. Ez, kérem, hűség, jobb szó híján. Igazságomhoz való hűség. Ez teszi szoliddá és egyszerűvé és unalmassá és szimplává. Vagyis ez teszi jelentékennyé. (361)
A jelentékeny ember egyszerűségre törekszik. Az élet akkor lesz élhető, mondja Hassqardass, ha a közösség nem ideológiákra, hanem a lehető leghétköznapibb dolgokra, az élet „legegyszerűbb tényeire” fog alapulni. Ezzel egy igen lényeges ponthoz érkeztünk, itt ugyanis Hamvas – lényegében – a másság elfogadását teszi meg egyfajta egyetemes erkölcs alapjául.
Az egyik asztalnál angolul beszélnek, és momentán Mr. Smith Mr. Brownt üldözi. A másik asztalnál kínaiul beszélnek, és Mr. Ming Han-Cheng Mr. Tin Tiu-Changot üldözi. Mondanom sem kell, hogy az igazság vagy a szabadság vagy a jövő vagy a haladás vagy a béke, vagy valamely más szlogen nevében. Kérem szépen, minden asztalnál más nyelven beszélnek és mindenki üldöz valakit. Közben mindenki reggelizik és a teája után rágyújt. Véleményem szerint, hogy ki milyen nyelven beszél, egészen mellékes, az is, hogy ki kit üldöz és milyen ürüggyel, a fontos a sziklaszilárd tény, amely szerint kivétel nélkül mindenki reggelizik és a teája után rágyújt. […] A jelentékeny ember semmiféle elv mellett vagy elv ellen nem kíván állást foglalni, még akkor sem, ha az politikai és mégoly hősies és mutatós. Egyszerűen azért, mert minden asztalnál más nyelven beszélnek és mást üldöznek. (366-367)
A jelentékeny ember nem vesz részt a (hamvasi alapszóval) „létrontásban”, nem is hirdet elveket vagy ideológiákat, vagyis „nem prédikál”. Ehelyett elsősorban önmaga iránt támaszt követeléseket, önmagától várja el a hiteles, valódi, hűséges élet megvalósítását. Ez megfelel annak, amit Hamvas kései esszéi állítanak (például a Mágia szutra).

     Hassqardass teóriái kisesszékként illeszkednek a regénybe, melyeknek mind a tartalma, mind a megszövegezése erősen emlékeztet Hamvas Béla esszéire. Az efféle esszészerű „betétek” könnyen túlterhelhetnék a regényt, ha a regényíró nem ellensúlyozná az elméleti fejtegetést könnyed és egyben kalandos fikciós „háttérrel”: Hassqardass a 2-es számú beszélő hajóján fejti elképzeléseit, a világ óceánjain utazva, hol tomboló viharban, hol ragyogó napsütésben; s a hajó időről időre egzotikus partokon köt ki.
 
Nyomozás  

A regény folytatásában a két elbeszélő a tanúvallomások felidézésével próbálja meg tisztázni a gyújtogatás körülményeit. Egymásnak ellentmondó vallomások következnek, a kihallgatások részletei; ennek során olyasféle „odakozmásodott” jellemeket ismerünk meg, mint amilyenek a Karnevál lárva-emberei voltak. Ezek a szereplők azt példázzák, hogy a realitás immár nem más, mint (ahogy Mirabel nevezi) „támolygás a megváltatlanságban”.

     A Szilveszterben a decentralizált elbeszélés, az egymásba gabalyodó szálak a zavarkeltést szolgálták. A történetek burjánzása a Bizonyos tekintetben nyomozásról szóló részében szintén valami ehhez hasonló hatást vált ki az olvasóban. Egyébként a regényíró Hamvas, úgy tűnik, kedveli a „labirintusi konfliktusokat”: nemcsak a Karnevál, de a Szilveszter esetében is lényegi (formaalkotó) funkciót kap a bonyodalom, a felfordulás, a labirintus (melynek egyrészt elrejtő, másrészt felfedő szerepe van). A Bizonyos tekintetben útvesztője a kihallgatásokról szóló részben rajzolódik ki, melynek során, mint korábban mondtuk, a regény egyre inkább az elbizonytalanítás felé halad. Ebből következően azt mondhatnánk, hogy a Bizonyos tekintetben nem detektívregény, hanem – legalábbis a legelső jelentésréteg szintjén – valamiféle ellen-detektívregény, ahol minél több részletet ismerünk meg, annál nehezebb kideríteni, mi történhetett. Történet helyett csak történetek vannak. Ezt jelzi, hogy Csincsajantani egyetlen kocsmáját majdnem minden szereplő más néven említi (Piros Bugyelláris, Kárbunkulus, Három Árva, Aladdin, Takarodó), s ezt a jegyzetek írója nem hagyja szó nélkül.
*Ismét zavar. A mulatót, ahol Mirabel is működött, Piros Bugyellárisnak hívták, most hirtelen Kárbunkulus lett belőle. Vagy talán két ivóhelyiségről van szó? Meg nem fejtett rész. (383)
Valóban meg nem fejtett rész; de csak addig, amíg nem gondolunk arra, hogy több nézőpont, több elbeszélés, több történet létezik egymás mellett, és esetleg csak érintkezések vannak a történetek között, de azonosságról szó sem lehet.

     Ráadásul történetek helyett történet-részletekről, történet-töredékekről kellenne beszélnünk. Még maga a jegyzetíró sem olvasta a regényt a maga teljességében (ha minden bizonnyal teljesebb szövegváltozattal is dolgozott, mint mi, olvasók): ugyanis többször felhívja a figyelmet arra, hogy a szöveg egy adott helyen megszakad, vagy hogy egy oda nem illő rész került a regénybe. Lássuk néhány ilyen lábjegyzetet.
**Nyomtatási hiba. Itt most Pond megszakadt kihallgatásának folytatása következik. (421) * Pond vallomása nyomdahiba miatt másodszor is megszakad. (422)
* Értelmetlen. Összefüggése sem az előbbivel, sem az utóbbival nincs. Nyilván kimaradt részből került ide. (434)
A töredékesség, töredezettség azt jelenti, hogy a jegyzetíró szintén romlott verzióval dolgozott, melyben feltehetően összekeveredtek egyes lapok (sőt egyes részletek ki is maradtak a szövegből). Az olvasó pedig még ennél is rosszabb szövegváltozatot tart a kezében, így ő csak bizonytalanul összeállított részleteket ismerhet meg a kihallgatásról. (Úgy is mondhatnánk: az olvasónak esélye sincs arra, hogy kiderítse, ki a tettes, mi történt, s egyáltalán, miről szól a regény.)

     A kérdések tehát, éppen ezek miatt a szándékos eldönthetetlenségek miatt, a cselekmény szintjéről a regény meta-szintjére csúsznak át: többé már nem a regény mint olvasmány lesz a megértés tárgya, hanem a regény mint önmaga. Nem az lesz a kérdés, hogy ki gyújtotta fel a barakkot, hanem az, hogy ki írja a szöveget és kik írják a jegyzeteket. Nem az a kérdés ezután, hogy mi történt a munkatelepen, amikor a barakk kigyulladt és „a lánglovak az égbe nyargaltak”, hanem az, hogy mi történt a megcsonkított szöveggel (egyes lapok talán a lángok martalékai lettek?).

      Nem az a kérdés immár, hogy miről szól a regény, hanem hogy miről szól a mű mint probléma. A nyomozás metanarratív nyomozássá vált – a szöveg elbizonytalanítási technikái mind jobban magára a szövegre irányítják a figyelmet, a kérdések egyre inkább magát a szöveget faggatják, a szöveg eredetét, létmódját, működését problematizálják. Mirabel találó kérdése: „Mi a valóság abban, amiből semmi sem igaz?”
 
Beszélgetés az üszkökön  

A barakk felgyújtása után fél évvel zajlik le az 1-es számú beszélő és egy talányos szereplő (az „idegen”) között az a „beszélgetés az üszkökön”, amely a regény lezárását képezi. A leégett barakk helyén már fű zöldell. Az idegen a közelben „ácsorog és a jelent bámulja”, szemlélődve próbál „értelmet csempészni” a dolgokba. Hogy ki lehet ő, arra vonatkozóan jelzésértékű, hogy jelenleg segédmunkás, de valójában „elűzött király és trónkövetelő”. A magyar Hüperion leveleiben a következőket olvashatjuk.
Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik az én uralmamat kibírná? Panaszolják, hogy a népeknek nincsenek királyaik. De vannak a királyoknak népeik? Ezek itt ma kölcsönösen megérdemlik egymást, ezek a népek és ezek az uralkodók. A király az, aki mindenkiből királyt csinál. A mai uralkodók mindenkiből szolgát csinálnak. (27)
Elárulom neked titkomat. Gyermekkoromban azt hittem, hogy király leszek. Készültem rá, és a király-erényekben gyakoroltam magam. Akkor még nem sejtettem, hogy szükség lehet reám. (95)
Nem azért lettem gondolkozó, mert nem lehettem király, s így ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hidd, a megbukott királyokból lesznek a gondolkozók. […] S én, mint király, éppen úgy gondolkozó lettem volna, mint most, ahogy gondolkozó vagyok, s mégis király. (101)
Ezek alapján a levelek beszélője és a regény végén megjelenő titokzatos idegen könnyen azonosítható: mindketten a realitás pusztulása miatt éreznek vigasztalhatatlan kiábrándultságot. A regény végén a barakk leégése jelképes értékűvé válik: a lerombolt „igazság és erkölcs és tisztesség és lélek és szellem és Isten és morál és nemesség és becsület és értelem” jelképévé. Részben ezért nem találják a tettest, aki a barakkor felgyújtotta: „gyújtogatót tételeztek fel, holott minden valószínűség szerint nem volt”. Az életrend megromlásáért nem egyvalaki, hanem mindenki egyaránt felelős: mindenki tettes, aki nem a hiteles életrend szerint él – ezt sugallja a Bizonyos tekintetben.
 
     A regényben a realitás megromlásáról szóló könyörtelen bírálat a túlvilág megjelenítésével éri el tetőpontját. A titokzatos idegen mesél egy nem kevésbé talányos szereplőről, Satacoll Máriuszról: őt is megölték, de a regény elején szereplő „rőtképűhöz” hasonlóan szintén visszajön a túlvilágról. Hamvas már a Túlvilági kalauzban is az emberi közösség szigorú, szatirikus kritikáját írta meg: túlvilági útleírása nem annyira a túlvilágról szól, mint a realitás ellehetetlenüléséről, s lényegében ebben az esszében sem beszél másról, mint a helyes életvitelről.5 (Érdekes viszont, hogy míg a Túlvilági kalauz a mennyországról és a tisztítótűzről beszél részletesebben, s a poklot csak említi, addig a regény végén éppen a pokolról esik szó; a regény végén szereplő rész ezért a szatíra kiegészítéseként is olvasható.)
 
     Satacoll Máriusz, miután visszajön a pokolról, beszámol a többieknek: nemcsak arról, hogy milyen a pokol, hanem arról is, hogy milyennek látják a túlvilágról a való világot.
Eltemetjük, és amikor a temetésről visszatérünk, Satacoll az ajtóban áll és azt kérdezi: hol voltatok? Téged temettünk, válaszolta Czékla Misi. Persze, de visszajöttem. Látom. De miért jöttél vissza? Milyen volt ott? Jó? Satacoll vállat von. Másképpen rossz, mondja. Itt jobb? Nem tudom, most, hogy itt vagyok, megint oda kívánkozom. Menj vissza. Majd meglátom, valószínűleg visszamegyek. Ott hideg van. Nagyon rossz. Olyan hideg van, hogy nem is tudom. De nem kívül. Kívül is. Fehér hideg. És csak úgy visszajöhettél? Miért ne? Mindenki visszajöhet, ha akar. Sokan vissza is jönnek, legtöbben csak pár percre. Inkább a hideg. Inkább ott gémberedik az ember, nehogy ide kelljen jönni. A fenét. Az ember azt hiszi, hogy itt jobb, de aztán mégiscsak odamegy. Sehol se jó. Majd visszamegyek a pokolba. (450)
A halottak amiatt fagyoskodnak inkább a pokol jéghideg tűzében égve, mert a való világban büdös van: a rengeteg hazugság elviselhetetlenül büdössé teszi világunkat. A hazugság szintén alapszava Hamvasnak, esszéiben sokszor foglalkozik vele, és egészen tág értelemben használja. a hazugság nála léthazugságot, ontológiai korrupciót, hazugságszisztémát jelent, amellyel az ember a romlott életvitelt igyekszik igazolni. erre vonatkozó nézeteit hamvas a Patmoszban dolgozza ki; a legtömörebben talán a Direkt morál és rossz lelkiismeret című esszében (amely nagyjából ugyanakkor íródott, amikor a Bizonyos tekintetben). A realitás kritikája ebben az esszében éri el a maximumát: a Direkt morál…-ban nyoma sincs szeretetnek és humornak, legfeljebb némi keserű iróniát érezhetünk helyenként. Valóban éleshangú, kemény bírálat ez az emberről és az emberi közösségről, ahol az ember hiteles elkötelezettségén való munkálkodást („önmaga realizálását”) a korrupcióban való elmerülés váltja fel; az ember élete elhazudottá, „pszeudoegzisztenssé” vált.
 
     A Bizonyos tekintetben egy ilyen világban játszódik. A romlottság odáig fajult, hogy épeszű (vagy inkább éplelkű) ember nem tudja elviselni, hacsak nincs akkora önfegyelem birtokában, mint Drih Muriklumeu Hassqardass. Talán arra a kérdésre is ez lehet a válasz, hogy miért esik össze a regény elején Mirabel: azért, mert ő felismerte ugyan a világ romlottságát, de mivel nem volt ereje ahhoz, hogy változtasson önmagán, a létkorrupcióban ő is elmerült, ezt pedig nem tudta elviselni.
 
     Míg azonban a Direkt morál és rossz lelkiismeret nem más, mint egy roppant szigorú, könyörtelen, kemény bírálat, addig a regény ugyanezt a bírálatot egész másként tudja közvetíteni: a Bizonyos tekintetben utolsó sorain egyetemes érvényű szomorúság érezhető.
Elvesztettem kedvemet attól, hogy meghaljak! De már régen elvesztettem kedvemet attól, hogy éljek. Csak tudnám, mit kell tenni. Nem lenne bolondság. (454)
Egyetemes érvényű ez a szomorúság azért is, mert nemigen dönthető el, hogy ki az, aki beszél. Lehet, hogy az idegen szavai ezek; lehet, hogy az 1-es számú beszélőéi; de az is lehet, hogy a narrátor sóhaját halljuk. A szomorúság egyetemes érvényűsége a regény végső sugallata. Egy valami egészen biztos: ebben a végtelen nagy szomorúságban az is ott van, ami a keményen kritizáló esszéből hiányzik. A szeretet.
 
     Az egyetlen lehetséges életmegoldás, mely nélkül ez az élet, ez a világ nem élhető.
 
     (Hamvas Béla: Szilveszter. Bizonyos tekintetben. Ugyanis. Hamvas Béla művei, 2. kötet. Szentendre, Medio Kiadó, 1997. Második kiadás.)
 
Jegyzetek 
1 Részlet a Hamvas Béla regényei című értekezésből. 
2 Milan Kundera A regény művészete című könyvében írja: a regény „elmélkedés a létről, képzeletbeli személyeken keresztül kifejtve”; mint ilyen, „kérdező, hipotetikus jellegű” elmélkedés, mivel a regény „a játék és a hipotézisek birodalma” (A regény művészete, Európa Könyvkiadó, 1992., 107. és 101. o.) 
3 Ahogy ebben az esetben a regény, úgy az Óda a 20. századhoz című esszében maga a rettenetes 20. század lesz az a „mester”, amellyel a szembesülés hozzásegíti az embert ahhoz, hogy magasabb szellemi szintred törekedjék. Ez egyébként az olvasásnak egy speciális értelmezése is lehet: az olvasás olyan „mester”, amely hozzásegít a tökéletesedéshez, másképp szólva: az olvasó „üdvözüléséhez”, mégpedig azáltal, hogy alkalmat ad egyfajta spirituális gyakorlatra. Ilyen értelemben mondja a Milarepa élete és tanításai című, a tibeti buddhizmus egyik legismertebb műve, hogy Brahmától a fűszálig minden dolog lehet Guru: „A cserépedény, mely egyetlen vagyontárgyam volt, / Ím eltörött, és Guru lett belőle, / Hisz csodás beszédet mondott a Mulandóságról.” (Milarepa élete és tanításai Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996., 203. o.) 
4 Ahogy egy várost is fokozatosan ismerünk meg, részletről részletre, s egy-egy kis utcán más irányban áthaladva új, mindaddig teljesen ismeretlen városképre és összefüggésekre leszünk figyelmesek; úgy egy regényt is akkor ismerhetünk meg igazán, ha keresztül-kasul átolvassuk, más-más kapcsolatokat fedezve fel a részletek között… 
5 A túlvilágról mint „az ember kemény és igaz bírájáról” lásd még Kelemen Zoltán tanulmányát: Az ürességként megélt lét görbetükre: a túlvilág. (Orbis, 1997. nyár, 93-96. o.)

Forrás: Új Forrás