2013. január 31., csütörtök

Zazen, fal-meditáció, Kolozsvár

Egész napos zazen (zen meditáció) gyakorlás a Mokushozen szerzeteseivel szombaton, február 2-án, reggel 9 órától a kolozsvári Zenit Waldorf Oktatási Központban (Euritmia-terem, Hajnal negyed, Sergiu Celibidache u. 8-12). Jelentkezés és további info a 0751-455-145 számon.

"A zen egyik alapja a pi-kuan, az úgynevezett fal-meditáció. A tanítvány a csupasz fal elé ül, és elmélyed. Az első fokozat, amit elér, a mentális pacifikáció. Ha a tudat megnyugvását realizálta, eléri, hogy gondolatait a fallal eltakarja. Mozdulatlanul a világ bármely pontjára elmehetne, és midnent megismerhetne. Beléphetne az istenek közé, elmehetne a túlvilágra. De nem áll meg sehol. Mikor ezeket a lehetőségeket kimerítette, a valósághatárt eléri. Most szemben áll az ürességgel. Meg kell tudnia, hogy az üresség is üres. A nem-létező is üres. De ha itt megállna, elveszett. Még tovább kell menni. Egészen addig, amíg eljut a városba és a piacra és a családba és a hétköznapba, és teát kell innia, és rizst kell ennie. Csak most éri el azt, hogy az ég tetejétől a föld és a túlvilág mélyéig nincsen semmi, amit a fal előle eltakarhatna. Évam dzsánato Évam passzato – íme, ez az, mit tudok, és ez az, amit látok."

Hamvas Béla: Zen

[fotó: www.zsolt.ro]
 

Szalay László Pál: Protestáns közelítések Hamvas Béla természetszemléletéhez

Közelítések a természethez
 
Ha valaki meg akar közelíteni otthonomban, nemcsak az előítéleteivel, a szocializációs különbségeinkkel, jóakaróimmal és az elválasztó kilométerekkel kell megküzdenie, hanem furcsamód magával a természettel is. Az a hely ahol sátram idestova nyolc éve felvertem, nem a kulturális sokk színtere. Az elsődleges tényezők, amelyek elemi erővel ölelnek körbe, a létezés eredeti szövetéhez kapcsolnak. Az ingerek mennyiségét jól szabályzó hegyi lak a zöld vonulatok takarásában épült. Az ide vezető út ugyan már aszfalttal burkolt, de egyirányú és kacskaringói az egykori ösvényt idézik. Forgalma most sem haladja meg a sivatagi karavánutakét. Jó negyven évvel ezelőtt, az akkori parókus, Sebő Antal ilyen szavakkal írta le a hely különleges atmoszféráját: „Ha egy hétig nem mentem le a faluba, el is felejtettem, hogy milyen rendszerben élünk. Ennél ideálisabb helyet el sem tudtam volna képzelni magamnak.”[2] A Zsil völgyéből érkező barátom védett helyként határozta meg e kies tájba metszett falut. Itt nem az emberből van sok, hanem a köröskörül regimentben álló fákból. Az elénk táruló kép a fejlődés ellenére az évezredes statikusságot sugallja, a hegyek alapja jól megvetett. Ki ide belép, a természet fennhatósága alá kerül. A fontos célok, amelyekkel tele a szívünk, itt jobb esetben átértékelésre kerülnek.

Hamvas a zöldben

Ha valaki meg akarja közelíteni Hamvas Bélát, szintén számolnia kell többek között a természet hatalmával. Gondolkodó óriásokat fogadott az otthonába és addig társalkodott velük, amíg le nem bukott a Nap. Isteneknek vetette meg az ágyat, hogy közösen mondhassák el az esti imát. A csípős hajnali szélben időtlen szépségeknek adott randevút. De Hermész Triszmegisztoszon, Lao-cén, Homéroszon, Senecán, Hölderlinen, Ahura Mazdán, Oziriszen, Apollón, Jahvén, a Stonehenge-en, a Willendorfi Vénuszon, Szemirámisz függőkertjén, az Aphaia templomon és társaikon kívül ott volt még valami más. Leigázhatatlanul, megfejthetetlenül, lélegzetelállítóan, pontosan úgy, ahogyan a természet jelenvalósága megmutatkozik.

A természetet szerető emberek gyakran választanak olyan hivatást, ahol hódolhatnak e szenvedélyüknek. Hamvas könyvtárosi, majd pedig raktárosi munkakörét nem mondhatjuk ideálisnak a teremtett mindenség iránti rajongás megéléséhez. A felhőtlen gyermekkorig kell visszamennie annak, aki érteni akarja a Hamvasra jellemző eleven kötődést a természethez. Az anyai nagyszülők házában kapott helyet a család, amikor Eperjesről Pozsonyba költöztek. Hamvas József, az édesapa 1897 szeptemberétől itt tanított az Evangélikus Líceumban. Darabos Pál monográfiájában két szóval írja körül Hamvas Béla öntudatra ébredésének színhelyét: „Az élet itt számára édes és jó.”[3] A Rázgha Pál utcai kétszintes ház igazi paradicsomi környezetet biztosított a négy gyermeknek. A kert egyedi hangulatáról, a gyümölcsfák kacagó terméséről, az öreg diófák hűs árnyékáról, az illatos orgonáról, az udvart betöltő gyermekzsivajról Hamvas Magdolna adja a legátfogóbb képet. Az udvar széltébe-hosszába a gyermekeké volt, igazi játszótér az egész utca örömére. „Ez egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek miatt a pozsonyi kertünk oly csodálatos tündérországként élt egész életünk gyermekkori emlékeikben.”[4] Ezt toldhatjuk meg egy apró részlettel közvetlenül Hamvastól: „sétáimon a növényekkel úgy ismerkedtem meg, hogy levelüket letéptem, ujjaimmal eldörzsöltem, és hosszasan szagolgattam.”[5]

Férfivé válva az embert körülvevő elemek iránt növekvő érdeklődéssel fordult. Különleges kapcsolatot vélt felfedezni Hamvas a természet és a női szépség között. „A szép eredetileg nőt jelentett, és ami benne a lényeg megmaradt. […] Feminin szó, szép férfi annyi, mint nőies. Szép ruha annyi, mint olyan vonzó, mint a nő. A szép táj magnetikus, a nő erotikus magnetizmusával.”[6] Az idézet összefüggésébe állítva meghökkentő és intim titkok kapnak új megvilágítást. Első feleségével, Angyal Ilonával nászútra mentek a dalmát tengerpartra. Az egyik hajnalon, magára hagyva az ifjú arát, a fodrozódó hullámokhoz ment, hogy a tökéletesség rátaláljon.[7] A társ és a tenger közötti választás lélektani háttere a „Kierkegaard Szicíliában” és Az „Esquilinusi Vénusz” című esszék egybevetése ad feleletet. Mit tud az ébredő természet, amit a fiatal feleség nem? Maga a problémafelvetés rossz. A tenger szerepe, hogy a rejtőzködő ént kiédesgesse barlangjából. „Próbára tette magát, vajon mindaz a szépség, amit e ragyogó világban sejtet, ki tudja-e csalni kolostorából, vajon elég erős ahhoz, hogy a tündöklő természet kísértésének ellenálljon?”[8] A tengerparti séta magányos tevékenység. Átmeneti pozícióba kerül az ember, határvonalon lépked. A sziklákon megfogant gondolatokat a hullámsír temeti magába. Nem az embernek kell megfogalmaznia a viszonyát a környezetéhez, ennek feladata lekerül a válláról. „Az embert egyszerre gondolja a föld és a víz, a szél és a kő, a homok és a felhő. […] A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták.”[9]

Később tovább érlelődött ez az érzékeny románc a lelkében, ahogy többek között Darabos Pál, Hoványi János, Habán Mihály, Pirk Jánosné Remsey Ágnes és Deák Károly visszaemlékezéseiből megtudhatjuk. Miután a hatalom egzisztenciálisan és szellemileg ellehetetlenítette, hivatalosan földművesnek állt. Szentendrére költözött, először csak idényszerűen, majd folyamatosan ott tartózkodott. Ez az alkotói szempontból is jelentős, 1945–51 közötti időszak a félreállítás és a nélkülözés ellenére is boldognak tekinthető. „Hamvas mind a Kőhegyen Bubánban, mind a Czóbel-villában, Duna-parti magányban élve teljes életet teremtett maga körül: művelte a kertet, megtermelte a szükséges zöldségeket, maga tartotta rendben a házat, vezette a háztartást; mosogatott és ruháit nyaranta a Duna akkor még kevésbé szennyezett vizében mosta.”[10] A kőhegyi présház és a kert hangulatának legavatottabb tolmácsolója Pirk Jánosné, aki érzékletesen adja vissza memoárjában a hely szellemét, vadregényességét, azt a hangulatot, ami Hamvast is elvarázsolta. „A keleti bölcseletekben tett utazásai és saját puritanizmusa ötvözeteként olyan fekhelyet készített magának, mint az indián remeték: illatos falevelekből. Egy asztalon és egy polcon kívül nem is volt más a szobában. Minden mást pótolt a környezet.”[11] Különleges felfogásban tette a dolgát Hamvas a kertben. Íratlan törvényeit nemcsak a növények ismerték meg, hanem a látogatói is. Deák Károly a következőkkel gazdagodott az ott tartózkodása során: „Úgy kell bánnom a növényekkel, a fákkal, amiket most gondozok, hogy tudnom kell: ezek rám vannak bízva. Így kell velük bánni. Azt a területet – kertet – ahol én most dolgozom, nekem meg kell váltanom. Másképpen hozzá sem szabad fogni. Aki a reá bízott földet nem váltja meg, az kizsákmányolja. Harmadik lehetőség nincs.”[12] Hoványi János a látogatása után egy új paragrafust kapcsolt a Dekalógushoz: „A kertnek megvoltak a maga törvényei. Amikor cseresznyét szedtünk, akkor a legszebb cseresznyéket fent kellett hagyni a madaraknak.”[13]

Darabos Pál így összegzi ezt a páratlan időszakot: „Élete során sem ennek előtte, sem ennek utána nem került egyvégtében ilyen hosszú időre, ilyen közvetlen kapcsolatba természettel, kerttel, heggyel és vízzel, növényekkel és állatokkal, mint ekkor. […] A természettel való tartós együttléte szellemi elmélyüléssel párosult, és több fontos, hosszú koncentrálást igénylő művének megírására végre módja nyílott.”[14] A szimbiózis különleges állapotát mutatják be a fenti sorok. Nem kétséges, hogy a dalmáciai tengerparton megfogalmazott gondolatok Szentendrén ugyanolyan érvénnyel jelentek meg. A természet és az ember sorsa egymásba oldódva, egymást táplálva formálódik. A terra arcanum menedéket nyújtott a változó ideológiákkal, a kíváncsiskodó szemekkel és a fájó mondatokkal szemben. Biztos lehetett benne, hogy árulót és kémet nem terem a kerti veteményes. „Erről-arról beszélgetve körbejártuk a telket, mutogatta a szőlőtöveket, melyeken már szépen és fürtösen duzzadtak a szemek. Örömmel mutogatta és olykor a Duna fölött távolba sikló tekintettel, hogy észre lehetett venni a dionüszoszi mámortól álomlétbe merült növényzettel és az est óráiba hajló növényzettel való összeforrottságát, elemi erejű kapcsolatát azzal a világgal, amely nem ismeri a hazugságot.”[15]

Közlésben a teremtett világ (Természeti teológia, a természet teológiája, folyamatfilozófia)

Mielőtt Hamvas Béla természetszemléletét közvetlenül a művei alapján részletesen megvizsgáljuk, tegyünk egy rövid kitérőt. Keressünk viszonyítási pontokat, hogy megállapításai ne légüres térben hangozzanak el. Noha Hamvas Béla mindig biztosítókötelek nélkül indult útnak (és ezt is tanácsolta mindenki számára), szerintünk most műveinek olvasásához ajánlatos biztosító öveket csatolnunk magunkra. Így a történetben való járatlanságunk sem lesz akadálya, hogy a túra közben gyönyörködjünk a látványban, és élményekkel gazdagodva térjünk meg utunkról.

A protestáns világlátás szerint a reformáció érdeme, hogy az ige visszakerült az őt megillető helyre. Önmeghatározásunk során gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy mi az ige egyháza vagyunk. Az istentiszteleti cselekmény középpontjában Isten igéjének a felolvasása és magyarázata áll. A jelenlegi lelkészképzés is erre a feladatra van kihegyezve. Isten önmagát közli velünk kijelentésében, az írott, a testté lett és a hirdetett igében. Hitünk szerint Isten az ő igéjében nyilatkozott meg a legtökéletesebben és Fiában az Úr Jézus Krisztusban jelent meg a kijelentés teljessége. Isten felfedi magát az ember előtt. Játékosan idézhetjük Csukás István Süsü című meséjét: „Kihirdettetik az országos titok! Feszültség van Isten megismerhetősége és rejtettsége között. A titkot nem szabad összetéveszteni azzal, ami megfejthető. Az, aminek a végére lehet járni nem valóságos titok. „Isten titka pontosan azáltal nagy, hogy világméretű, kozmikus távlatban nyilvános.”[16] Ennek a titoknak a „megfejtése” hajtja az emberiség hívő és hitetlen tömegeit. Azon túl, hogy Isten az ő akaratát prófétákon keresztül a sugalmazás aktusában közhírré tette, vannak még egyéb csatornák, ahol Isten jelenléte, kézjegye felfedezhető. Így tekintünk a világtörténelem hömpölygő áradatára, a lelkiismeret szavára és a teremtett világra.

Isten szavával hozta létre a mindenséget. A Biblia első fejezetében olvassuk, hogy ezt mondta Isten: legyenek, gyűljenek össze, növesszen, pezsdüljön, hozzon létre, alkossunk.[17] A Zsoltáros hasonló módon adja hírül a világ alapjainak megvetését: „Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete.”[18] Kálvin teljes meggyőződéssel vallotta, hogy Isten közli magát a „világ alkotmányában”. Sőt, egész addig jut érvelésében, hogy „nincs az egész világon oly parányi hely, amely dicsőségének legalább valami kis szikráját ne láthatnók ragyogni.”[19] Kálvin szerint a következőkben összegezhetjük a természet hasznát: 1) „a láthatatlan dolgok nézőhelye” – a közvetlenül megpillanthatatlan Isten tükröződik benne. 2) Az isteni bölcsesség mélyebb értelmét is kikutathatjuk a természet vizsgálatával. 3) A lélek számára új dimenziókat tár fel, amelyek a fizikai valóságból kiemelik azt. 4) Nemcsak a hívő emberek, hanem a pogányok (hitetlenek) is Istenhez találhatnak általa. 5) A teremtett világ rendjében az isteni gondviselésre csodálkozhatunk rá. Fejtegetésének végén nem hagy kétséget afelől, hogy egyedül a világ rendezettsége és szépsége nem elégséges arra, hogy Istent megtaláljuk és megismerjük. A szemlélődés elindíthat a helyes irányba, de önmagában nem mentheti meg az emberi lelket.[20] Isten az ember számára kapaszkodóként, saját világából jövő üzenetként kínálja a természet csodáját. „Mert tudatlanságunkat nem hozhatjuk fel ürügyül úgy, hogy restségünk és hálátlanságunk tudata ellenünk ne bizonyítana. Bizony furcsa mentség volna, ha valaki azt mondaná, hogy nem hallotta az igazságot, melynek hirdetésére még a néma teremtményeknek is igen erős hangjuk van.”[21]

Amíg Kálvin teljesen biblikus alapon fejtette ki a gondolatait, addig Tom Paine egy igen érdekes következtetésre jut a természet jelentőségéről elmélkedve: „Míg a Bibliát emberek írták, a természet Isten keze munkája. Míg a Biblia szövege a másolások és fordítások során elkövetett hibák miatt egyre csak romlott, addig a természet megőrizte romlatlan tökéletességét. A bibliai kinyilatkoztatás viszonylag későn történt és csak egyetlen nép volt a kedvezményezettje. A természetben bekövetkezett kinyilatkoztatás ezzel szemben mindig és mindenütt elérhető. Isten a Bibliában csodatetteken keresztül kommunikál az emberekkel, a természetben viszont közönséges érzékszerveinken keresztül teszi ezt.”[22] A természeti teológia Aquinói Tamástól, William Paley-n keresztül Richard Swinburne-ig hatalmas utat járt be. Olyan vadhajtásokkal is büszkélkedhet, mint a Némethonban megjelent: A rovarok illetve A víz teológiája című munkák. Viszont a hasznát nem tagadhatjuk akkor sem, ha mint végső, sorsdöntő bizonyítékként nem számíthatunk rá. 1) Képes a vallásos közösségekben újra feléleszteni az imádat és csodálat érzését a teremtő Isten iránt. 2) Elősegíti a különböző vallási csoportok közötti párbeszédet. A misszióban a közös alapok megteremtésére kiváló. 3) A tudomány népszerűsítéséhez is hozzájárul. William Buckland geológiaprofesszortól hangzott el, hogy Isten a teremtéskor a föld mélyén elraktározott mindenféle hasznos dolgot, ami az ember segítségére lesz. Lenyűgözte, hogy az ipari forradalomhoz minden adva volt Anglia számára, legyen az szén, vasérc vagy mészkő. 4) Politikai indulatok megfékezéséhez is hasznavehető. 1848 húsvétján a Westminster Apátság dékánja a természet változatlan törvényei és a társadalom szilárd törvényei között vont párhuzamot.[23]

Paul Tillich elveti a természeti teológia létjogosultságát. Szerinte a természeti ismeret nem lehet kijelentés. A lét bázisát a természettudomány nem fejtheti meg, csak a kérdéseket teheti fel. A választ a kezdet és vég tekintetében egyedül a teológia képes megfogalmazni. P. Tillich, W. Pannenberg, és A. M. K. Müller is a természet teológiáját valósítja meg a természeti teológiával szemben.[24] A koncepció abban áll, hogy a teológiából kiindulva, de mellette a modern kutatások eredményeit figyelembe véve értelmezik a bibliai kijelentést. Ennek nyomán fakadhat egy aktuális, a mai kérdéseket figyelembe vevő környezeti etika. „Csak a tudomány képes adatokat szolgáltatni a környezetet fenyegető, technológiánkból és életvitelünkből adódó tényezőkről, de a vallásos hit számottevően befolyásolhatja viszonyunkat a természethez és motivációnkat arra, hogy cselekedjünk.”[25] Tillich szerint bármi lehet a kijelentés hordozója. Legyen az ember vagy egy darab kő. Bármilyen meglepő, de felfogása szerint Isten valóságát beszélik el különböző minőségekben. A kő is rendelkezhet olyan kvalitásokkal, amelyek beszédessé teszik, ilyen az ellenálló ereje és az időtállósága. Viszont soha nem magától van egy adott dolognak kijelentéstartalma, hanem attól, hogy Isten azt közvetítőként használja.[26] Tillich XX. századi megfogalmazása Kálvint idézi fel bennünk: „A természetből pontosan ugyanannyi közvetítő adódhat a kijelentés számára, mint ahány eleme van a természetnek.”[27]

Ian G. Barbour a természeti teológia és a természet teológiája mellett egy harmadik utat is felvázol a természettudomány és a hit kapcsolatára. Ez egy komplex metafizikai rendszer, amiben minden esemény és jellegzetesség helyet kap. Az elnevezése utal az elgondolás dinamizmusára, ami úgy hangzik, hogy folyamatfilozófia. Jelentős képviselői: Alfred North Whitehead, John Cobb és David Griffin. A tudomány és a hit összefüggésének kulcsát abban látják, hogy Isten folyamatosan kapcsolatban van a világgal. A eseményeknek nem egyedüli okozója Isten, hanem állandó kölcsönhatásban van az univerzummal. Az eddigi elgondolások a transzcendens Istent hangsúlyozták, viszont a folyamatszemléletű elképzelés a természetben lévő isteni immanenciát helyezi előtérbe.[28]
Ian G. Barbour és magyar részről Hegedűs Loránt egyaránt a természet teológiájának fontosságát és további művelését hangsúlyozzák. Hegedűs J. Track nézetét osztja, aki szerint a természet teológiájának ki kell dolgoznia egy krízis-koncepciót. Erre azért van szükség, mert a teremtett világnak a bűneset óta az Istennel való viszonya válságban van. Isten közvetlenül a természettel Jézus Krisztusban találkozik. Benne oldódik fel a teremtett világ Istentől való elidegenedése. A krisztusi váltság mozzanatában benne van nemcsak az ember, hanem az élő és élettelen világ megmentése is.[29]

A természet ihlette esztétika

A természettel való találkozás elsődleges formája lehet a közvetlen csodálat. Ebben az állapotban nem fészkelődnek gondolatok az elmébe, a lélek egyszerűen le van nyűgözve. William Wordsworth szavaival élve: „hirtelen szívdobbanás.”[30] Nincsenek kérdések, csupán az elragadtatás. Hamvas kevés esetben rögzíti pusztán a természet szépségét. Szinte mindig valamilyen összefüggésbe állítja. A babérligetkönyv elején mégis sikerül rajtakapni. „Többször elbóbiskoltam néhány percre, aztán ismét felnéztem. Csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között. A déli napfény, a tengere felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna.”[31] Azonban ez az idillikus hangulat nem tart sokáig.
Petrarca képes megmászni a Mont Ventoux-ot, hogy tekintetét körbejárassa a magasból, de a következő pillanatban már Augustinus Vallomásait olvassa. A lapokból felszivárgó gondolatok nyomán vizsgálja felül saját viszonyát a környezethez. A látványnak ki kell kapcsolnia a személyiséget saját világából és a létezés egy másik formájához kötnie. Erre csak a táj képes, az egészből kimetszett részlet, amikor kitűnik a hasznosság szempontjából vizsgált környezetből. De Petrarca csak a feldolgozandó fákat, kilőhető vadakat, feltárandó tárnákat látta, mert ahelyett, hogy átadta volna magát a látványnak, olvasmányába merült.[32] Hamvas is hiányolja a könyvet a kezéből, nem csoda, hisz sokszor séta közben is olvasott. El is határozza, hogy az ilyen szemlélődő alkalmakra saját bejáratú könyvet készít. „Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt.”[33] Az útitársul szegődött könyveket is hasonló módon vegyíti a környezetből nyert impulzusokkal: „A legjobb kinyitni, a tájat nézni és tízpercenként elolvasni egy mondatot.”[34]

Ha a természettel úgy akarunk találkozni, hogy felkészültek legyünk és ne okozzunk magunknak csalódást, akkor szükséges, hogy felvértezzük magunkat esztétikai szenzibilitással – véli Huxley. Az ehhez szükséges hatások megszerzéséhez Wordsworth-öt ajánlja. „Ő fejezte ki, hogy az isteni érzékelésre való képességünket leginkább a természeti világgal való kapcsolat segítségével fejleszthetjük.”[35] Hamvas külön esszét szánt Wordsworthnek, hogy esztétikáját bemutassa. Magányosnak, elszigeteltnek látta az angol költőfejedelmet, olyan személyiségnek, akinek a természet volt az egyedüli kapcsolata a világgal. Írásában Wordsworth-öt szembeállítja az európai tudományos gondolkodással, mivel misztikus szemléletet képvisel. „A misztikus másként lát. A természetet úgy gondolja el, hogy az a megszámlálhatatlan lények tömege. És az élőlények mögött ott van az, aki a lényeket életre hívta. A teremtmények mögött van a Teremtő Mágus. A világ középpontjában ül, láthatatlanul, csak alkotásaiban megfogható.”[36]    

Egy másik megrendítő esztétikai tapasztalat Hamvas számára az amerikai Henry David Thoreau. Olyannyira a hatása alá kerül, hogy úgy érzi, nagyon közeli lélekkel hozta össze a sors. Thoreau mondatai folyamatos igenlést váltanak ki belőle. Hét pontos idézetet közöl a rövid, egy oldalas eszmefuttatásában. A Walden különös hangulatú mű, mert speciális körülmények ihlették. A szerző kivonult két évre az erdőbe és ott a maga ura és szolgája volt. A természettel való szoros együttlét érzékszerveit kiélezte annyira, hogy a következőket írja: „Egészen csodálatos, hogy a hétköznap legjelentéktelenebb dolgaiban is hogyan van meg az utalás a természetfölöttire.”[37] Úgy válik teljessé a szépségre való fogékonyság és a természet szemlélésének tanulása, hogy Hamvas stílusgyakorlatokat végez Thoreau gondolatai nyomán. „Két címszó alatt megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy művéből bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.”[38]

A természethez szikével és ekével közelítve

Hamvas a Scientia sacra és a Patmosz című munkáiban az ember és a bolygó kölcsönhatásáról is részletesen értekezik. Itt már nem arról van szó, hogy a körülöttünk lévő élő és élettelen környezet milyen érzéseket vált/válthat ki belőlünk, hanem a természet világába történő emberi beavatkozás körülményeit értelmezi. A jelen és jövő feszültségéről, a föld eltartó képességéről, a technikai fejlődés hatásairól G. B. Balling, George William Allington és E. B. Wallace legfrissebb munkáiból is tájékozódott. Már az ’50-es évben megjelent szakirodalom rémisztő jövőképet vizionált.
Hamvas az olvasottakra reflektálva a következőt írja: „Ha az ember ma a bányákat, a letarolt őserdőket, a kifosztott tengert, a legyilkolt állatokat és a primitív népeket, és a milliárd civilizált robotos rabszolgát látja, nem lehet kétsége afelől, hogy itt mi történik.”[39] Az őskori emberiség hagyományát feltáró munkájában mondja ki, hogy elveszett a közvetlen kapcsolat a természettel. Az ember az idők hajnalán nem gazdasági, hanem szellemi kapcsolatot ápolt a természettel. Ellenben most „a földet nem is műveli, hanem módszeresen vagy módszertelenül kifosztja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességének sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság…”[40]

Az őskori ember a természettel együtt lélegzett, valóban a nagy egész részének tekintette magát. Olyan kölcsönhatásban éltek, amit ma az ökológiai szakemberek mint lehetőséget kutatnak a Földet fenyegető veszély elhárítására. Elképzelhetetlen volt például, hogy élelmet halmozzanak fel addig, amíg más éhezett.[41] Hamvas az őskori kultusz modern kultúrává silányulását tárja fel. Az őskori embernek a föld művelése maga volt a kultusz gyakorlása. „A természet nem volt az ember ellensége, hanem az esszenciák tárháza, amely önmagát rendelkezésre bocsátotta, s abból az emberi életet szent örömmé lehetett emelni.”[42] Tehát a teremtett világgal való kapcsolatunk kialakításának nem a rablásra, nem a kizsákmányolásra kellene épülnie, hanem Hamvas szavaival élve: „a szeretet szellemének a realizálására.” 

A technikai kultúra viszont eltávolította a modern eszközöket használó embert az élet bölcsőjétől. Nem csak egy kéretlen közvetítő ékelődött az érzékszervek és a valóság megtapasztalása közé, hiszen a technika már a világ egyfajta értelmezését is adja. Hamvas Nemo kapitány tengeralattjáró fejlesztéséhez hasonlítja a technokrata civilizációt. A korát mérföldekkel megelőző zseni ebben az esetben úgy viselkedik, mint egy kamasz, éretlen ifjú, aki nincs tisztában tettei következményeivel. A világ számára gombokon keresztül érhető el és csak azt kell észben tartania, hogy az irányító központban melyik kapcsoló, mit hoz működésbe. „Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki.”[43]

Hamvas a technikát egyértelműen az élet ellenségének tekinti. Bár megérti, hogy az elmúlástól való félelem az embert hamis világok felé kergeti. A gyorsulás, a tempó növekedése, az idő és a tér feletti győzelem az emberiséget ájult állapotba juttatja. De közben senki sem teszi fel a kérdést: mi lesz a megspórolt idővel? Az élet esszenciája veszett el ezzel az eszement száguldással, pont az, amiért érdemes lenne élni.[44] A keresztyén szemlélet arra tanítja az embert, hogy a természet értelmes vizsgálata mély és átfogó felismerésekhez vezet. Már nemcsak a szépség, az esztétikum az, ami tiszteletet, hódolatot válthat ki belőlünk, hanem a dolgok belső szerkezetének, elméleti felépítésének precíz kimunkáltsága. Amit a matematikai és az analitikus vizsgálat megállapít, abban a gondolkodó elme gyönyörűséget talál.[45] Sok esetben maga a technika hívja segítségül a természet csodálatos alkotásait, hogy „új” fejlesztéseit, konstrukcióit segítse. Így használják a pókfonalat modellként a legkönnyebb és egyben legerősebb kötél elkészítéséhez. A baktériumokon élősködő fágok pedig mintát adnak a szervezeten belüli célzott gyógyítás kísérleteiben.[46] Érdekes, de egyben borzongató is, hogy az élet különlegessége, egyedisége az embert nem Isten felé vezette, hanem egy másik irányba. Oda, ahol ő lehet az isten és kiadhatja a parancsot szolgáló hadainak, a gépeknek. „A vallás és a tudomány között nem a kezdetben, nem is a folyamatban van a különbség, hanem a dolgokból levont végkövetkeztetésben.”[47]

Metafizika a természetben

McGrath szerint három féle módon lehet a teremtett világhoz viszonyulni. Az előzőekben láthattuk a homo æstheticust és a homo fabert. Az első a szépség elemi megnyilvánulásánál megáll, és abban leli örömét, gyönyörködteti vele a lelkét. Hamvas ezt így fogalmazta meg: „Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprikák, a nehéz tökök és dinnyék csodájával.”[48] A második a dolgok mélyére néz, vizsgálat alá veszi a természetet és rögzíti észrevételeit, rendszert képez azokból. A tudását összegezve új irányba tereli az élet folyását. „Az ember fémet olvaszt ki, azt az oda nem való elemektől megtisztítja, vagy más elemekkel célszerűen keveri, megformálja és eszközöket készít.”[49] Hamvas komoly felelősséget érez a természet átalakításában fáradozó ember iránt. Zarathusztrával egyetértve mondja ki: „Az ember a természetnek vagy apja, vagy rablója. Az ember a szeretet szellemét vagy realizálja, s akkor a természetnek apja, vagy nem realizálja, s akkor a természetnek rablója.”[50]

A legmagasabb szintű természetszemléletet McGrath abban látja megvalósulni, amikor az ember a természet mögé lát. Felismeri, hogy ez a világ egy irányba mutat, méghozzá az alkotójára.[51] Ian G. Barbour ennek a mai megvalósulását egy metafizikai rendszerben látja kicsúcsosodni, amihez a tudomány és a vallás egyaránt hozzájárul. Ezt nevezzük folyamatfilozófiai vagy folyamatteológiai gondolkozásnak. Meggyőződése, hogy a „természet több mint a személyes megváltás drámájának személytelen színpada.”[52] Isten hathatósan, de nem kényszerítő erővel formája a világot. Ő képviseli a megdönthetetlen bizonyosságok állandóságát és az új lehetőségekben kulmináló változásokat egyaránt. Jézus földi tevékenysége során ki volt téve a környezete minden szintű hatásának, de rajta keresztül lehetett eljutni Isten konkrétabb, személyesebb ismeretére. „Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak, így fog szenvedni tőlük az Emberfia is.”[53] A folyamatteológia legerősebb bástyája a Szentlélek. A világ teremtésével, a prófétákkal, Krisztus életével, az ősegyházzal, az istenimádattal, az imádsággal, és nem utolsó sorban a teremtmények folyamatos megjelenésével egyaránt kapcsolatban van.[54] „Ha kiárasztod lelked, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföld felszínét.”[55]
Hamvas egész lényét és írásait áthatja a metafizikai távlat. Nincs miért csodálkozni ezen, hiszen számára a legintenzívebb kapcsolat a természettel metafizikai szinten valósul meg. „Az első a metafizikai, amely a természet minden porszemét fel akarja emelni és meg akarja nemesíteni.”[56] A természet átszellemítése jól tetten érhető A magyar Hüperionban, A bor filozófiájában, az „Öt géniuszban”, a „Bakonyban”, az Arkhaiban és A babérligetkönyvben, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. A teljesebb kép érdekében a korábban leírtakat már csak néhány jellegzetes példával egészítem ki.

Amikor egy virágos réten megy át és már kész rá, hogy leszakítsa a pipacsot, a szarkalábot, a búzavirágot, elárulja, hogy a virágszedés a lélek foglalatossága. „Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.”[57] A virág több síkon van egyszerre jelen. Gyökerei az anyagiba marnak, a föld feletti része pedig a szellemibe kapaszkodik. Így képes a látható és a láthatatlan világ között átjárót képezni. „Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülők, s a lét eddigi titkos irányába megnyílok.”[58]

Az őszi természettel való találkozás hasonló erővel ragadja meg, ahogy Péter apostolt a megdicsőülés hegyén elváltozó Jézus alakja. „Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben […] minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”[59] Ez az áttűnés, nem a fény játéka. A tündöklő nap sugara csak eszköz egy nagyobb hatalom kezében. A jelenség negatívjának tekinthetjük Jézus halálakor bekövetkezett teljes sötétséget. „Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön.”[60] Ez a krízis tetőpontja, amikor Isten maga hátat fordít tulajdon Fiának. Az ember és az Isten, miközben szándékát tettekkel erősíti meg, sajátos kézjeggyel látja el a teremtett világot. Az ember ujjongva pusztít és gyilkol, közben az Isten mély szomorúságában gyászol. A krízist feloldó áldozat után, harmadnap hajnalán számot vethetne az emberiség tettével és Isten elé állhatna. Amíg a természet nyílt és közvetlen, addig ember a végsőkig haboz és hazug marad. „A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtti nevezetességet ismerik, egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”[61] A nevezetes névtelenséget, a végtelenség intimitását a Biblia így rögzíti: „Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”[62] Az élő és élettelen környezet még a Föld története után, az üdvtörténeti finisben is Isten eszköze és akaratának közvetítője lesz.

Hamvasnak ezért is becses és kitüntetett a természet, mert vele osztozik a nevezetes névtelenségben és benne véli felfedezni az édeni spiritualitás utolsó hírnökét. A hallgatag társak körében az érzékszerveit arra készteti, hogy a számára hozott üzenetet dekódolják. „Minden növény tulajdonképpen géniusz, vagyis angyal, […] felismerhetem, de nem közvetlenül, csak absztraktul, ahogy a szem valamit fel képes ismerni.”[63] Miközben látni és beleérezni tanultunk Hamvastól, fájón hasíthatott belénk, hogy mennyi titok maradhatott zárva előttünk fásultságunk és lelki vakságunk miatt. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy a metafizikai távlat nélküli, csökkent létmódunk állandósuljon. Tegyük ki magunkat a természet hatásának, simuljuk bele, hogy megérezzük, miként szövi sorsunk, dúdolja életünk történetét. Bár más nyelven beszél, mégis készséges az „idegenekkel”, hogy mondandóját megértesse velünk.   
Telkibánya, 2012. augusztus 6–21.

Felhasznált irodalom
Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása. Pozsony, 2009, Kalligram Kiadó.
Biblia. Budapest, 1997, Kálvin Kiadó.
Brooke, John Hedley: Tudomány és vallás. Pozsony, 2011, Kalligram Kiadó.
Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája I–III. Budapest, 2002, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet.
Hamvas Béla: Arkhai. Budapest, 2002, Medio Kiadó.
Hamvas Béla: A babérligetkönyv – Hexakümion. Szombathely, 1993, Életünk Könyvek.
Hamvas Béla: A láthatatlan történet – Sziget. H. é. n. Medio Kiadó.
Hamvas Béla: A magyar Hüperion I–II. Medio Kiadó, é.n.
Hamvas Béla: Patmosz I. Budapest, 2004, Medio Kiadó.
Hamvas Béla: Scientia sacra I. H. é. n. Medio Kiadó.
Hegedüs Loránt: Az Isten-kérdés szempontjai. Budapest, 2001, k. n.
Huxley, Aldous: Előadások az emberről. Budapest, 2006, Kairosz Kiadó.
Darabos Pál és Molnár Márton (szerk.): In memoriam Hamvas Béla. Budapest, 2002, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet.
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere I. Pápa, 1909, Magyar Református Egyház.
Lem, Stanislaw: Szempillantás. Budapest, 2002, Typotex Kiadó.
McGrath, Alister: Dawkins Istene. Pozsony, 2008, Kalligram Kiadó.
Molnár Sándor: Historia Predicatorum Telkibanyænsis. (kézirat)
Nicol, Martin: Dramatizált homiletika. Budapest, 2005, Luther Kiadó.
Takács-Sánta András (szerk.): Paradigmaváltás?! Budapest, 2007, L’Harmattan Kiadó.
Tillich, Paul: A rendszeres teológia. Budapest, 2002, Osiris Kiadó.
Végh Attila: A torzó tekintete. Budapest, 2010, Éghajlat Könyvkiadó.

Jegyzetek
[1] Elhangzott a Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekció ülésén Rév-Komáromban, 2012. augusztus 23-án.
A Szerzőről: 1976-ban született Fehérgyarmaton. Nős, egy leánygyermek édesapja. A Sárospataki Református Teológiai Akadémián szerzett teológus-lelkipásztor diplomát.
2004-től feleségével együtt Telkibányán szolgál, mint református lelkész. 2005-től dr. Ötvös László meghívására részt vesz a Magyar Református Egyház Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekciójának munkájában. Kutatási területe: Hamvas Béla keresztyénsége, avagy a modern egzisztencializmus. Írásai a Polisz, a Tekintet, a Confessio, a Református Egyház, a Református Élet, a Reformátusok Lapja, a Zempléni Múzsa, A Vörös Postakocsi, a Sárospataki Református Lapok hasábjain jelennek meg. A Ma és Holnap, fenntartható fejlődéssel foglalkozó folyóirat, Litera-tura rovatának ötletgazdája és vezetője. Szakmai kapcsolatot ápol a százhalombattai Hamvas Béla Szabadegyetemmel, a Népi Írók Baráti Körével, és a Nap Alapítvánnyal. Írói munkásságáért és példaadó tevékenységéért Fehér Mária díjban részesült.
2011-ben az elsők között kapcsolódott a Magyar Református Egyházban elindított kísérleti ökogyülekezeti programhoz. Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr felkérésére a 2012 januárjában felálló Ökogyülekezeti Tanács tagja. 2012 őszén, a Telkibányai Református Gyülekezet az országban elsőként nyerte el az Ökogyülekezeti címet és díjat.
[2] Molnár Sándor: Historia Predicatorum Telkibanyænsis. 4. o. (kézirat)
[3] Darabos Pál: Hamvas Béla - Egy életmű fiziognómiája I. 12. o.
[4] In memoriam Hamvas Béla. Hamvas Magdolna visszaemlékezése. 78. o.
[5] Hamvas Béla: A bor filozófiája. In uő: A magyar Hüperion II. 230. o.
[6] Hamvas Béla: Az Esquilinusi Vénusz. In uő: Arkhai. 13–14. o.
[7] In memoriam Hamvas Béla. Hamvas Magdolna visszaemlékezése. 85. o.
[8] Hamvas Béla: Kierkegaard Szicíliában. In uő: A babérligetkönyv. 96. o.
[9] Hamvas Béla: Az Esquilinusi Vénusz. In i. m. 22–23. o.
[10] Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája III. 12. o.
[11] In memoriam Hamvas Béla. Pirk Jánosné Remsey Ágnes visszaemlékezése. 230–231. o.
[12] Uo. Deák Károly visszaemlékezése. 26. o.
[13] Uo. Hoványi János visszaemlékezése. 94. o.
[14] Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája III. 12. o.
[15] In memoriam Hamvas Béla. Habán Mihály visszaemlékezése. 57. o.
[16] Nicol, Martin: Dramatizált homiletika. 55. o.
[17] 1Móz 1,1–31
[18] Zsolt 33: 6
[19] Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere I. 50. o.
[20] Uo. 49–63. o.
[21] Uo. 63. o.
[22] Brooke, John Hedley: Tudomány és vallás. 235–236. o.
[23] Uo. 234–257. o.
[24] Tillich, Paul: Rendszeres teológia. 109. o.
[25] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása. 59. o.
[26] Tillich, Paul: 108. o.
[27] Uo.
[28] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása.  61–63. o.
[29] Hegedűs Loránt: Az Isten-kérdés szempontjai. 75–77. o.
[30] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 185. o.
[31] Hamvas Béla: A babérligetkönyv. In uő: A babérligetkönyv. 11. o.
[32] Végh Attila: A táj fátyoltánca. In uő: A torzó tekintete. 19–30. o.
[33] Hamvas Béla: A babérligetkönyv. In i. m. 12. o.
[34] Uo. 246. o.
[35] Huxley, Aldous: Természet a művészetben. In uő: Előadások az emberről. 81. o.
[36] Hamvas Béla: Wordsworth vagy a zöld filozófiája. In uő: A láthatatlan történet. 54. o.
[37] Hamvas Béla: Thoreau. In uő: A babérligetkönyv. 225. o.
[38] Uo.
[39] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In uő: Patmosz I. 476. o.
[40] Hamvas Béla: Kultusz és kultúra. In uő: Scientia sacra I. 241. o.
[41] Gowdy, John: Vissza a jövőbe és előre a múltba. In Paradigmaváltás?! 15–20. o.
[42] Hamvas Béla: Kultusz és kultúra. In i. m. 242. o.
[43] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In uő: Patmosz I. 483. o.
[44] Uo. 480–487. o.
[45] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 186. o.
[46] Lem, Stanislaw: Szempillantás. 12–22. o.
[47] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 187. o.
[48] Hamvas Béla: Aranynapok. In uő: Babérligetkönyv. 34. o.
[49] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In i. m. 475. o.
[50] Hamvas Béla: Kultusz és kultúra. In i. m. 238. o.
[51] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 186. o.
[52] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása.  61–64. o.
[53] Mt 17,12
[54] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása.  241. o.
[55] Zsolt 104,30
[56] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In i. m. 475. o.
[57] Hamvas Béla: A virágszedés lélektana. In uő: A babérligetkönyv. 19. o.
[58] Uo. 29. o.
[59] Hamvas Béla: Aranynapok. In i. m. 34–35. o.
[60] Lk 23,44
[61] Hamvas Béla: Aranynapok. In i. m. 43–44. o.
[62] Jel 2,17b
[63] Hamvas Béla: A bor filozófiája. 230. o.

Ars Naturae Online

[fotó: www.zsolt.ro] 

Szalay László Pál: Természet vs. Technika (az ütközetet dirigálja Hamvas Béla)

Találkozások  

A legnyitottabb korszakom derekán, a gimnáziumi magyartanárom kezéből került hozzám az a kötet, ami a hamvasi életszemlélet első merítése lett számomra. A Jóisten uzsonnája kezdtem hozzá az esszéhez, s mire a kúthideg eper végére értem nem csak az étvágyam jött meg, hanem szakadozni kezdett a vallásos gondolkodásom és szóhasználatom ólmos köde. Jótevőm tudta, hogy mi az a mennyiség, ami nem fekszi meg a gyomrom. Két oldal, semmivel sem több. Első saját példányaim a pályaudvarok szélfútta ponyváiról kerültek az utazótáskám védettségébe. Valamiért hálásak lettek ezek a mustárszínű, eredeti aláírás mintával ellátott példányok. Nagyon lassan, de beavattak titkaikba.
Minden zokszó nélkül elkísértek az egyetemre, kitartó jelenlétükkel becenévre is szert tettek szobatársaim körében. Aranyrudak, mondták széles mosollyal, ami hangzatosnak tűnik, de közel áll a valósághoz. A hosszas barátkozás eredménye szakdolgozat lett, ekkor érkezett el a leleplezés pillanata. Fülöp apostol szavaival élve „Vajon érted-e, amit olvasol?” Opponenskeresés közben találkoztam dr. Thiel Katalinnal, az Eszterházy Károly Főiskola rektor-helyettesével, aki Hamvas Bélából szerezte doktorátusát. Közvetlen beszélgetésünk során, ami túlmutatott az aktuális feladat megoldásán a következő gondolatot fogalmazta meg: Bárki is nyúljon Hamvashoz, legyen az irodalmár, vallástörténész, közgazdász, szociológus, orientalista, teológus, filozófus bizton talál érintkezési pontokat. Olyan utalások nyerhetnek így új értelmet, amire csak hivatását behatóan ismerő, fokozott érzékenységgel megáldott olvasó esetében kerül sor.
Az opponensem szavai nyáron új megvilágításban kerültek, amikor Hamvas és a természet kapcsolatára kérdeztem rá. Korábban az imádság dimenzióit vettem szemügyre a 2010-ben megjelent Naplókat véve alapul. Már akkor gyanú ébredt bennem, hogy az élő környezetről tett kijelentései meglepetéseket tartogathatnak. Hamvast a létezés nagy kérdései érdekelték. Sajátos fogalmi hálót alkotott a valóság megragadására, többek között a status abszolutus, a válság, a hagyomány, a realizálás, az univerzális orientáció, a transzparens egzisztencia kidolgozásával, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Bizony ebbe a sorba követel helyet magának a természet és az ökológia tárgyköre.

Fák, ágyások, virágok      
            Hamvas születésének évében, 1897-ban költözött a család Eperjesről Pozsonyba. Az első bizonytalan lépéseit az anyai nagyszülők óriási kerttel övezett házában tette meg. Olyan elementáris élmény volt a gyerekek számára a Rázgha Pál utcai hancurplacc, hogy a húga egy élet távlatából édes emlékként idézi: „A juharfa kezdte meg a fák sorozatát a ház mellett. Cseresznye-, szilva-, barack-, körte-, ringlófák, ribiszke, egresbokrok, a kerítés mellett magasra nőtt orgonafák, amelyeknek felső ágai összehajlottak és így egy lugast képeztek, benne kis fapaddal és asztalkával. Mellette állott a hinta, kedvelt nyári játszószerünk…” A házat körülvevő miliőre szánt két oldalas visszatekintésből az is kiderül, hogy a kert nem volt szent és sérthetetlen, sokkal inkább a gyermekek kiteljesedésének rendeltek alá minden talpalatnyi zöldet. „Az egész utca gyermektársai valamennyien a Hamvas-kertet tartották a játszás örömei legnagyszerűbbjének… Ez egyike volt azoknak a tényezők, amelyek miatt a pozsonyi kertünk oly csodálatos tündérországként élt egész életünk gyermekkori emlékeiben…” Hamvas A bor filozófiájában ejt el egy megjegyzést erről az időszakról: „sétáimon a növényekkel úgy ismerkedtem meg, hogy levelüket letéptem, ujjaimmal eldörzsöltem és hosszasan szagolgattam.”
            Érett férfiként a nő és a természet szépsége között kapcsolatot talál, aminek így ad hangot Az Esquilinusi Vénusz című esszében: „A szép eredetileg nőt jelentett, és ami benne a lényeg megmaradt. […] Feminin szó, szép férfi annyi, mint nőies. Szép ruha annyi, mint olyan vonzó, mint a nő. A szép táj magnetikus, a nő erotikus magnetizmusával.” Láthatjuk, hogy gyermekségétől fogva mennyire bele ivódott a képzeteibe, belső világába a természet jelenvalósága. Képes volt egészen addig fokozni ezt az érzést, hogy az egyik tengerparti séta alkalmával lénye beleoldódott a mindenségbe. „Az embert egyszerre gondolja a föld és a víz, a szél és a kő, a homok és a felhő. […] A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták.”  
            A természettel való legmagasabb fokú egyesülése, mégsem az előzőekben érintett korszakaira tehető, hanem miután B-listázták és kiváltotta a földműves igazolványát. A 1945-51 között Szentendrén eltöltött magányos évek megérlelték az életmű legzamatosabb gyümölcsét a Karnevált, de itt született meg az Unikornis, a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv és a Magia Szutra is. Az írást kiegészítő foglalatossága a kert művelése volt. A barátok látogatása alkalmával mindenkit megejtett, az a különleges kapcsolat, ami Hamvast jellemezte, amikor széttekintett birodalmán. Deák Károly a következő mondatait idézte föl szívesen: „Úgy kell bánnom a növényekkel, a fákkal, amiket most gondozok, hogy tudnom kell: ezek rám vannak bízva. Így kell velük bánni. Azt a területet – kertet – ahol én most dolgozom, nekem meg kell váltanom. Másképpen hozzá sem szabad fogni. Aki a reá bízott földet nem váltja meg, az kizsákmányolja. Harmadik lehetőség nincs.” Hoványi Jánosban az állatvilágról való gondoskodása hagyott mély nyomot: „A kertnek megvoltak a maga törvényei. Amikor cseresznyét szedtünk, akkor a legszebb cseresznyéket fent kellett hagyni a madaraknak.”
            Utolsó munkahelye Bokodon, az Erőmű Beruházó Vállalatnál volt, ami a szentendrei kerthez képest holdbéli táj lehetett. A frissen felhúzott lakóparkból reggelente megmagyarázhatatlan erővel hívták magukhoz a környező rétek. Dr. Buttyán Kornélné, akivel egy szobában dolgozott fényképszerűen örökítette meg az egyik ilyen pillanatot: „A nap, Béla bácsi háta mögött, eléggé lent még, erőteljes sugarakkal, gyorsan vonuló fehér felhők között bujkált. Béla bácsi pedig jött a magas fűben, égre néző arccal jött, mosolyogva. Körülötte a színes, vadvirágos mező, - háta mögött, mint egy nem is földi glória, a folyton mozgó napsugarak, - kezében pedig egy kornyadt kamillacsokor.”

A természet ihlette esztétika
            Az természettel történő elsődleges találkozást úgy képzelhetjük el, hogy szépsége rabul ejt és megbabonáz. Nem kezdünk el gondolkozni az elénk táruló csoda mibenlétén. Időt adunk magunknak, hogy szemünk elteljen a látvánnyal. Hamvas ilyen szemlélődésbe ritkán feledkezik. A babérligetkönyv első lapján egy óvatlan pillanat erejéig ő is kábult állapotba kerül, de rögtön könyv után nyúlna, ha lenne megfelelő. „Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak csak magamnak, vagy nem is magamnak csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet […] az ember nyugvószékben hever, illatos cigarettát szív, elolvas belőle másfél lapot s utána édesen szundikál…”   
            Hogy miként képzeljük el a természet vizuális nyúlványaihoz való kapcsolódásunkat, azt a zöld filozófusától, Wordsworthtől tudhatjuk meg. Huxleyt is lenyűgözte az a keletet idéző természetszemlélet, amit Wordsworthnél talált. „Úgy érezte, hogy a természetben az ember a legmélyebb gondolatait is felfedezheti, hogy a természettel való kapcsolat hozzásegíti az élet spontán, azonnali és mesterkéletlen megtapasztalásához” Hamvas ezt a felfedezést sokkal rejtettebb síkon lokalizálja, méghozzá az emberi lelket megelőző isteni dimenzióban. „Soha senkiben nem a szellem-lélek, nem a psziché-lélek, nem az anyag-lélek az, amely gyönyörűséget talál a fákban, vizekben, kövekben, és csillagokban. Van lélek, amely mélyebb, mint a szellem, mélyebb, mint az élet, mélyebb, mint a föld. A többihez viszonyítva ez az Első Lélek.”
            Hamvas természet esztétikáját az amerikai különc, erdőkerülő Henry David Thoreau gondolataival történt találkozása is nagyban formálta. Elemzéséből látszik, hogy friss olvasmányélményről van szó. A sorok között ott bujkál a túláradó öröm, a lelki társa csodálkozás extázisa. Megkockáztatom, hogy nem csak Thoreau eszméi, vagabundsága, mindenre nyitott szelleme, hanem minimalista életvitele is telibe találta Hamvast. Amit Thoreau a Walden-tó partján, kétévnyi remetesége során lepárolt, jó hasznát vehette Hamvas a szentendrei száműzetése idején. Miközben esszéjét írja, szinte látom, ahogy a másik kezében még ott az eredeti mű. A lapok felé hajolva fordítja szó szerint Thoreau gondolatait: „Egészen csodálatos, hogy a hétköznap legjelentéktelenebb dolgaiban is hogyan van meg az utalás a természetfölöttire.”  Majd hirtelen jött ötlettől vezérelve „epigonjává” válik és oldalakon keresztül Thoreau soraira komponál kíséretet: „nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.” 

Vágyott jövő? 
            Játékos esszéjében, A jövő könyvében Hamvas lexikonszerűen a bekövetkező főbb eseményeket prognosztizálja sci-fi stílusban. A Holdra szállás utáni új időszámítás szerint 1334-ben a hulladékból állítják elő az elő mesterséges lelket. 1455-ben új élőlényt szerkesztenek biomachine néven. 1501-es fordulat, az emberek a biomachine-nél keresik a szerelmet. Azt hiszem, erre nem kell majd ilyen sokat várnunk.
De a viccet félretéve, ami egyébként mindig fajsúlyos igazságot fogalmaz meg, Hamvas valóban beletekintett az üveggömbbe és nem tetszett neki, amit látott.  G. B. Balling, George William Allington és E.B. Wallace legfrissebb munkáiból tájékozódott, amelyek már az 50-es években rémisztő jövőképet vizionáltak. Szerinte az kapcsolat, amit az ember a természettel ápolt elveszett, helyette „a földet nem is műveli, hanem módszeresen vagy módszertelenül kifosztja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességének sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság…”
            A technikai kultúra eltávolította az modern eszközöket használó embert az élet bölcsőjétől. Nem csak egy kéretlen közvetítő ékelődött az érzékszervek és a valóság megtapasztalása közé, hanem a technika, már a világ egyfajta értelmezését is adja. Hamvas Nemo kapitány tengeralattjáró fejlesztéséhez hasonlítja a technokrata civilizációt. A korát mérföldekkel megelőző zseni ebben az esetben úgy viselkedik, mint egy kamasz, éretlen ifjú, aki nincs tisztába tettei következményeivel. A világ számára gombokon keresztül érhető el és csak azt kell észben tartania, hogy irányító központban melyik kapcsoló, mit hoz működésbe. „Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki.”
            Ez a rövid áttekintés is rámutat Hamvas mérhetetlen érzékenységére, amivel a létezéshez kapcsolódott. Régmúlt, jelen, s jövendő mind egyszerre vetültek elméje falára. Nem lehet kétségük afelől, hogy Hamvas a gondolatainak realizálást a természettel való kapcsolatában kezdte meg. A virágos réten vagy a konyhakertjében egyaránt az élet dicsérete és kiteljesedése tükröződött vissza arcán, ami messze túlmutatott a láthatók határán. Mindazokon az erőkön, amelyek sorsának kereteit elviselhetetlen skatulyává akarták zsugorítani, úgy tudott úrrá lenni, hogy a legnagyobb elmékkel együtt lóbázta a lábát egy égbenyúló fa ágán; a természet rákacsintott, s ő nem volt rest viszonozni; nem utolsó sorban magához a Mindenhatóhoz mehetett panaszával. Végkövetkeztetésnek is beillő szavait Zarathusztrától kölcsönözte: „Az ember a természetnek vagy apja, vagy rablója. Az ember a szeretet szellemét vagy realizálja, s akkor a természetnek apja, vagy nem realizálja, s akkor a természetnek rablója.”
           
Az írás nyomtatásban a Ma & Holnap folyóirat XII. évfolyam 5. számában is elolvasható 

[fotó: www.zsolt.ro] 

2013. január 15., kedd

Társadalmi méretű tudatbomlás - Pressing Lajos a Karneválról

fotó: zsolt.ro
"Aki nem olvasta Hamvas Béla Karneválját, azért érdemes elolvasnia, mert  egy csodálatos korrajzot és kórrajzot fest azokról a XIX. századdal kezdődő tendenciákról, amelyek éppen napjainkban csúcsosodnak ki, s amelyek lényege, hogy kultúránkban a társadalmi élet is egyre inkább ilyen töredékessé válik. A dolog gyökerei az úgynevezett "felvilágosodásra" nyúlnak vissza, amikor jelentős méretekben megbomlott egy addigi világkép. Mi az ami megbomlott? Végső soron az emberi tudat bomlott meg, mégpedig nemcsak az elmebetegben, hanem mondhatni társadalmi méretekben.

A társadalmi tudat bomlott meg, és ez a folyamat a felvilágosodással vette kezdetét, amikor az emberekben felbomlott a középkort jellemző szerves világkép. A középkorban vagy az ókorban például azért nem voltak a maihoz hasonló technológiák, mert egy olyan világképben, amely a világot egészben szemléli, nem minősül nyereségesnek, vagy rentábilisnek egy olyan vállalkozás, ami például megmérgezi a vizet úgy, hogy száz év múlva aztán már nem lehet azt meginni. És ezért nem csináltak ilyesmit, neem pedig azért, mert buták voltak és nem tudtak gépeket szerkeszteni.

A kínaiak évezredek óta ismerték a puskaport és nem jutott eszükbe, hogy lőjenek vele, mert a harcnak is más volt az értelme és a funkciója. Az olyasfajta termelés, amely a mai technológiát jellemzi, attól válik rentábilissá, hogy az ember nem tud egységet látni: nem látja önmaga és a világa egységét, nem látja önmaga és a többiek egységét, de nem látja saját múltjának, jelenének és jövőjének az egységét sem."

Pressing Lajos Hová tűntek a csodák? című könyvének Horror című fejezetéből (1994)

2013. január 7., hétfő

Hamvas Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége (oroszországi feljegyzések)

1.
A háború még ki sem tört, arcát már megmutatta. Néhány vak hírre pánik támadt és mindenki a boltba rohant. Voltak, akik négy mázsa cukrot vettek, mások inkább lisztet vagy teát, rizst, vagy kávét, zsírt, törött borsot és szappant. Mindenki azt hitte, hogy e roham, ha nem is éppen morális, de legalább józan. A helyzet érettnek látszott arra, hogy az éléskamrát színültig töltsék. Arra senki sem gondolt, hogy huszonöt kiló fahéj birtokában is éhen lehet halni. Elég kevesen voltak, akik számottevő beszerzést tudtak eszközölni. Olyan ember pedig, aki életszükségletének valamennyi cikkét évekre biztosítani tudta volna, egyáltalán nem volt egy sem. A nagyarányú biztosító bevásárlásnak praktikusan semmi értelme sem volt. De a biztosítást nem is a józanság parancsolta. Nem ösztön volt ez, nem érdek, nem számítás, nem szenvedély. Haszontalan volt, vak, ostoba és nevetséges. De a hisztériában feltűnt a háború arca: a rettegés.

A rettegés, mondja Keyserling, az emberen uralkodó egyik ős Hatalom neve. Nem érzés, nem gondolat, nem meggondolás, nem érzelem. A rettegésnek, az Ur-Angst-nak ezenkívül a halálfélelemhez sincs semmi köze. A pánik napjaiban ez kézzelfoghatóan tapasztalható volt. Senki sem azért halmozott, mert életét féltette. Sokkal inkább azért, mert félt az élettől. Az Ur-Angst nem halál, hanem életfélelem. Tökéletesen és teljesen negatív, ezért nincs benne semmi értelem, semmi józanság, semmi realitás, semmi egészség, semmi morál, semmi szépség, semmi komolyság. Még csak pathologia sincs. Nem gondolja meg, hogy mi az, amire leginkább szüksége van és lesz, milyen mennyiségben, mennyi időre. Elementáris módon kitör belőle az a rettegés, amely nem lát és nem hall maga körül semmit, mert az ős Hatalom beleibe markol és megrázza. Rettegését azzal a botor tudattal magyarázza és mentegeti, hogy a kamra tele van, s így nincs semmi baj. Biztosítja magát. De nem a halál ellen, hanem egy élet ellen, ahol majd számolnia kell az élet egész nehézségével, a szükséggel, a hiányokkal, a lemondással. Megriad az élettől, amely valóban élet, nem pedig a fotőjben csücsülni, zsebében a kamrakulccsal és arra gondolni, hogy van háromszáznegyvennégy doboz szardíniája. Biztosítja magát a lét ellen, amely az emberi exisztencia fenyegetett és elvetélt voltát egész súlyában és nagyságában eléje viszi és életének végtelen törékenységére és kiszolgáltatott voltára fel kell eszmélnie.
A pánik sötét démonikus állapotában nem a halál arca tűnt elő, hanem a gyenge, hitvány és gyáva emberé, akiből hiányzik a hit, a bátorság és a nyugalom, hogy átküzdi magát, bármi lesz is: megyek és majd meglátjuk, mi lesz. A pánik embere nem bízik önmagában, sem embertársában, sem államában, sem a Gondviselésben. Félőrülten támolyog boltról boltra, hogy a fenyegető holnap elől elrejtőzzék. A jövő, mint vészjósló sötétség nyílik meg előtte. S nem érzi, hogy az idegbeteg vízióban egy csepp valóság sincs: az ős Rettegés nevű Hatalom bűvölete.

A pánik pszichológiai titka: elzárkózni. Az egész emberi sorsot leegyszerűsíteni a kamraszükségletekre és a táplálkozásra, itt megtenni a kellő intézkedéseket és abban az illúzióban lebegni, hogy most már minden jól van.

A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása. Ez jelzi, hogy a háború kitörése pillanatában az emberiség hol állt, mit gondolt, mit érzett, milyen Hatalmakat szolgált és milyen életet élt.



2.
Aki ebből a légkörből kiesik és a tényleges, aktív, aktuális, reális háborúba lép, az hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó, de igen heves válságon esik át. Ezt a válságot kivétel nélkül minden katona átéli, aki a háborúban részt vett és az ellenség közelében elég ideig tartózkodott ahhoz, hogy a válság eredménye benne megszilárdulhatott, sőt határozott magatartássá lehetett. Ettől a pillanattól kezdve a katona az anyaországbelitől ezen az igen lényeges ponton elvált. És ez az a pont, ahol ketten egymást már nem értik. Az anyaországbelit a frontkatonától alapvető módon elválasztja és életük egész tartamára el is fogja választani, hogy az anyaországbeli a katonát nem érti többé. Miért? Mert a katona az ősi Rettegés nevű Hatalom bűvöletéből kiszabadult. Az otthoni ember alapvető magatartása az életben: az Ur-Angst; a katona alapvető magatartása, hogy az élettől nem retteg. Mindennemű biztosításból kilépett, a kamra-világszemlélet belőle eltűnt, a bombabiztos spájz ideálja értelmét vesztette.

Az a pillanat, amikor a katona életében e mérhetetlenül jelentékeny exisztenciális fordulat megtörténik, olyan minden egyebet meghaladóan érdekes, hogy méltó azt mozzanatról mozzanatra követni:

először, – az anyaországbeli rettegése is, a fronthangulat is csaknem kivétel nélkül mindenkiben kollektív és tudattalan; az igen nagy többségben sem az egyik, sem a másik soha nem is válik tudatossá;

másodszor, – a frontra kerülő katona a háborúval való legelső komoly érintkezésekor a rettegésből kollektíven kilép; ez a tűzkeresztség értelme;

harmadszor, – a katona azzal, hogy az Én biztosításának bonyolult praktikáját feladja, illetve, hogy a háború a katonát ebből a biztosításból kitépi, az egyetlen lépéssel az anyaországbeli fölé nő; exisztenciális rangban eggyel magasabbat foglal el;

negyedszer, – ezt az emberi értékrangot a katona, ha tudattalanul is, de egész nagyságában átéli, az anyaországbeli fölött való előnyét egyetlen pillanatra sem felejti el és nem hajlandó sem elfelejteni, sem feladni; ettől a pillanattól kezdve ő a több;

ötödször, – a front kollektív hangulatának legveszedelmesebbike: a katona az ellenséget emberileg közelebb érzi, mint az anyaországbelit; bizonyos szélső esetekben a katona az ellenséges katonával együtt közösségben él, mert exisztenciális rangban vele azonos fokon áll és az anyaországbelivel szembefordul; ez az állapot, természetesen, éppen olyan tudattalan, mint az egész folyamat.



3.
(A TŰZKERESZTSÉG TÖMEGLÉLEKTANA.)

A legelső fütyülő golyó, a közelben robbanó legelső tüzérségi lövedék, vagy repülőbomba a katonát minden eddigi élményétől, egész eddigi életétől radikálisan, egyetlen pillanat alatt és brutálisan eltépi. A tűzkeresztség első perce éppen ezért semmi egyéb, mint a vákuum-élmény. Tökéletesen egyedül vagyok, mindenkitől elszakadtan, önmagam múltjától éppen úgy, mint a legközelebb álló embertől, senki sem segít rajtam, semmibe nem kapaszkodhatok, teljesen és visszavonhatatlanul magamra vagyok utalva. űrben vagyok és mindaz, amit eddig éltem, rólam szempillantás alatt leszakadt.

A vákuum élménye alig több, mint egy-két perc. A tiszt vezényszava, a parancsnok hangja felrázza. Minden erejét megfeszíti, hogy ebből az irtózatos űrből kijusson. A legalkalmasabb út ehhez: azt tenni, amit a többi. Újra belépni a kollektívumba. A parancsnak engedelmeskedni. A katona a tűzkeresztségig az anyaország kollektívumában él. Még akkor is, ha hivatásos katona. Attól kezdve, hogy az ellenség tüzébe került, igazi katona lett, mert a kollektívum számára már a hadsereg. Mindez nem időben játszódik le, hanem a tudattalan értelmek időtlen és abszolút mélységében.

Azt az exisztenciális lépést, amelyet a katona az űrből való feleszmélésének pillanatában kollektíven, a tiszt parancsára tesz, mikor a küzdelmet az ellenséggel felveszi, úgy kell hívni, hogy: a személyes Én bevetése.

A személyes Én bevetése az a mozzanat, amely az Ur-Angst-al szemben áll és amely az Ur-Angst-ból való kitaszíttatást jelenti. Ez az exisztenciális rang, amit a katona elért, amikor a harcot felvette és önmaga létét a harcban kockára vetette. Ez az a mindennél fontosabb emelkedés, amellyel az anyaországbeli kamra-világszemlélete fölé emelkedik. Ez az előny, amit nem felejt el egyetlen pillanatra sem és nem is hajlandó elfelejteni. Ez az a perc, amikor az Én anyagi biztosításának bonyolult praktikáját feladja. Énjét nem biztosítja többé, nem retteg, hanem éppen ellenkezőleg: Én-jét az életbe bevetette.



4.
A fentiekhez, hogy minden félreértés ki legyen zárva, néhány magyarázó megjegyzést kell fűzni. A tűzkeresztség döntő mozzanatának kellős közepében úgynevezett bátorságról szó sincs. A bátorság, amelyet az anyaországbeliek emlegetnek, lélektanilag valótlan. Irodalom. Minden katona fél. A harc megindulásakor fél, harc közben fél, egy-egy hírre megrezzen, ha sejtelme támad, megborzong. Ez a félelem azonban semmi rokonságot sem tart az Ur-Angst-al. A rettegés ezzel a félelemmel soha, még kivételesen sem téveszthető össze.

A könnyebbség kedvéért jó, ha az ember a gyávaságnak kétféle módját különbözteti meg.

Az első fajta az, amikor a személyes Én bevetése mindössze látszat, a katona azonban ténylegesen és reálisan önmagát nem vetette be. Kényszerből ugyan úgy cselekszik, mint a többi, de ha van rá mód, elrejtőzik, magát a harcból kivonja, betegséget mímel. Ez a szimuláns. Ez a gyáva. Ez a morálisan gyáva, mert a bevetés látszata mögött morális visszavonulás rejtőzik. Bajtársait morálisan cserbenhagyja, a maga bőrét menti és visszavonul.

A morális gyávaság katonák között aránylag ritka. Mivel ennek az embernek mindenkitől elütő exisztenciális szaga van, a katonai kollektívum azonnal felismeri, számon tartja és izolálja. Az ilyen embert önmagából ki is veti. Lenézi, megveti, alacsonyabb rendűségét vele érezteti. Amikor az ilyen ember a csapatból végre kiválik, az egész közösség megvilágosodik és megkönnyebbül.

A második fajta gyávaság: a pszichológiai gyávaság. Az ember önmagához, annak ellenére, hogy halálfélelemben van, teljesen hű marad. Nem ritka az olyan eset, hogy a katona így szól: nem tudom mi van ma velem, félek, – és a káromkodást természetesen nem mulasztja el, mert ez a feloldás. A többi tudomásul veszi, mert tudja, hogy ez így van. Az ember néha ideges. Majd elmúlik. Visszavonulásról szó sincs. Az, aki csak pszichológiailag fél, Én-jét éppen úgy beveti, legfeljebb a foga vacog és a térde remeg. A frontkatona másnap már maga is nevet rajta. A pszichológiai gyávaság múló kondicionális állapot.

A tűzkeresztség perceiben a mindennél döntőbb választás megtörténik: morálisan visszavonulok, vagy személyes Én-emet bevetem. Pszichológiailag esetleg mindenki fél. A választás azonban ettől a kondicionális állapottól független, mert itt nem pszichológiai, hanem exisztenciális választásról van szó. Erkölcsileg csak az fél, aki a visszavonulás mellett döntött. A fronton ezt az embert úgy hívják, hogy: szívbajos. A következő percben pedig a választást már egész súlyával viselnie kell: morálisan vesztett, vagy nyert, – visszavonult, vagy önmagát bevetette. A pillanat hevében és látszatra a bevetést mindenkinek egyöntetűen végre kell hajtania. A szívbajosnak éppen úgy tüzelnie kellett s a parancsot éppen úgy teljesítenie kellett, mint a nem szívbajosnak. De a választás következménye azonnal jelentkezik: a morálisan gyáva önmagát elveszti, az aki magát bevetett, az önmagát megnyeri. Úgy hívják, hogy a gyáva elveszti a fejét, a nemgyáva pedig megtartja lélekjelenlétét. A lélekjelenlét fokáról azonnal felismerhető, hogy kicsoda milyen mértékben vetette be önmagát. A jó tiszt ezt egyetlen pillanat alatt felismeri. Már tudja, hogy kire számíthat, kire nem. S a legénység is tudja, hogy tisztje szívbajos, vagy sem.

5.
Az anyaországbeli* rettegésével szemben a frontkatona személyes Én-jének bevetése áll. A két állapot között levő különbség át nem hidalható és abszolút. A katona az Ur-Angst szennyes és mohó görcséből felszabadultan az életküzdelembe éppen azt veti be, amit az anyaországbeli meg akar tartani. A katona éppen annak a biztosításnak ügyefogyott voltát leplezi le, amelyben az anyaországbeli vakon és elborultan hisz. A katona éppen ott válik komollyá, ahol az anyaországbeli komolytalan. A katona rájön a spájzvilágszemlélet tökéletes értelmetlenségére és megtudja, hogy az emberi létet nem a táplálék tartja fenn, hanem: az elhatározás.

Az elhatározás tulajdonképpen végtelenül egyszerű, hallatlanul rövid, szinte hihetetlenül zajtalan és észrevétlen belső mozzanat. Az élmény maga inkább gyengéd, mint erőszakos. Éppen olyan gyengéd, mint amilyen brutális a rettegéstől való elszakadás. Az elhatározás az anyaországbelitől való rettenetes elszakadás negatívumának csaknem virágszerűen enyhe és puha pozitív oldala. Nincs benne semmi kényszer; magától folyik; egyszerre csak kicsurran valahonnan, rejtélyes mélyből, mint egy csepp méz; de benne van az emberi morális szabadság egész tündöklő ereje. Az embert inkább ellágyítja, mint megfeszíti; inkább mosolygóvá teszi, mint megdühíti; sokkal inkább passzivá teszi, mint tevékennyé. De meg nem ingatható nyugalmat és feltétlen ellenálló képességet hoz. Ellenőrizhetetlen távolságból indokolatlan, váratlan és csodálatos megbékülés, bizalom szállja meg. A katona szemtől szemben áll a Gondviseléssel.

Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás. A tény külső körülmény, mint az időjárás, a koszt, a kényelem; az elhatározás belső. S az emberi sors nem a külső körülményeken, hanem a belső elhatározáson áll, vagy bukik, győz, vagy visszavonul. Aki elhatározta, hogy Én-jét beveti, az csak nyerhet. Győz, még akkor is, ha elesik. Nem verhetik le. Mert visszavonulásra nem kényszeríthetik. A győzelem minden körülmények között az övé: den mutigen lässt es Gott gewinnen, mondják a német katonák.

Elhatározás annyi, mint Én-emet minden hamis praktikából egyszer s mindenkorra kivonom. Az élet komolyságát nem tévesztem össze többet a tele spájzzal. Tevékenyen és elszántan elvállalom azt a részt, ami a kollektív feladatból reám esik. Szembefordulok éppen azzal a valósággal, amely elől rettegésemben mindig elrejtőztem. Az életbe belehajítom azt az Én-emet, aki eddig minden erejével éppen e valóságos, meztelen elemi élet ellen tiltakozott és a biztosításokat kereste. Rájöttem arra, hogy nem óvatosan, elhúzódva élek telivér, szimfonikus, a kollektívumban szépen hangzó sorsot, mert akkor a rettegésben lényegtelen maradok, állandó gyávaságban és morális visszavonulásban. Teljes értékű ember akkor vagyok, ha a valóság egész szigorát felismerve, önmagamat minden negatívumból kitépve szabadon állok, önmagamért és közösségemért az egész felelősséget önként vállalom.



6.
Az elhatározás kivételes esetben nyilatkozik meg úgy, hogy az: a személyes Én teljes bevetése. Nagy többségben csak bizonyos százalékos arányról lehetne beszélni. A százalék a katona arcáról leolvasható. A parancsnok embereit tudattalanul aszerint veszi számba, hogy Én-jét kicsoda milyen százalékban vetette be. A legénység tisztjéhez aszerint ragaszkodik, hogy az az Én bevetését milyen százalékban teljesítette.

Arról beszélni, hogy azok, akik az elhatározást tökéletesen és maradéktalanul végrehajtották és személyes Én-jüket minden fenntartás nélkül, abszolút módon bevetették, százalékosan hányan vannak, lehetetlen. Az illető néha tizedes, néha számvivő, néha vezérkari százados, néha gépkocsivezető. De bárki legyen, telivér és rassz-ember. Műveltségnek, társadalmi osztálynak, fajnak, származásnak, katonai, vagy polgári rangnak semmiféle befolyása nincs. Lehet orvoszászlós, vagy tűzmester, szekerész kocsis, vagy alezredes.

Az olyan eset pedig, hogy az elhatározás egész tudatossággal és a személyes Én bevetésének legmagasabb foka, a teljes bevetés, tudatos elhatározás nappali fényében történt legyen meg, éppen egészen ritka. Ezeknek az embereknek a száma a német hadseregben felismerhetően nagyobb. Néha egészen fiatal fiúknál is tapasztalható. De az emberi személy minőségével minden esetben a legszorosabb kapcsolatban áll. Értéktelen ember ezt a lépést vagy egyáltalán meg sem tudja tenni, vagy csak töredékesen és hibásan, lassú részletekben és ingadozva tudja megtenni. És minél több valaki értékben, exisztenciális színvonala minél magasabb, az elhatározás tudatossága annál nagyobb, az Én bevetése annál maradéktalanabb és teljesebb. A sors olyan vonala ez, amit egész világossággal csak metafizikai értékben igen magas ember lépi át egész éberséggel. Egyetlenegy mozzanat döntő: kicsoda ez az ember Isten széke előtt.



7.
Mi az elhatározás értelme?

Az elhatározás értelme, hogy a katona önmagát veszi komolyan, mialatt az anyaországbeli a spájzt veszi komolyan és ezzel önmaga komolytalanná válik. Az elhatározás jelentősége, hogy az élet középpontjába a morális felelősségében felébredt ember önmagát állítja, tudva, hogy ez az ember az, aki elől a tények meghátrálnak. Ha a sors hatalmainak nem engedsz, mondják Keleten, a Hatalmak fognak engedni neked. Nincs többé lehetetlen! Feladatok vannak és a feladatok teljesítésének akadályai lehetnek. A feladatot az ember aszerint oldja meg, amilyen mértékben Én-jét a feladatért bevetette.

A spájz-szemlélet visszavonulással kezdi s így nem tehet mást, mint folyton visszavonul és egyre többet ad fel még abból az Én-jéből is, amit megtartani remélt és igyekezett. Végül nem marad más, csak a spájz. A katona az elhatározáson kezdi, teljesen függetlenül attól, hogy mit nyerhet, vagy veszthet, mert nála az egyetlen fontos az Én bevetése. Ennek morális visszavonhatatlansága és végzetessége a tulajdonképpeni bátorság.

A bátorság nem folyamatos magatartás, sem elszánt vakmerőség. Nem olyasmi, aminek az ember állandóan birtokában van, de nem is olyasmi, ami esztelen teljesítményekben él ki magát. A bátorság nem az a magatartás, ami sohasem hagy ki, hanem az, ami saját exisztenciális létének alapjául az elhatározás visszavonhatatlanságát tekinti. Tudja, hogy, amíg itt áll, nem mondhat csődöt. A bátorság gyakran kihagy, mert az ember nem gép, amelyből automatikusan mindig ugyanaz az áru potyog. Aki azonban egyszer szabad elhatározásából Én-jét bevetette, azt e lépés nagyszerűsége annyira lenyűgözi, hogy már csak szélsőséges esetekben, vagy pillanatnyi indiszpozíció hatása alatt vonul vissza. Az igazi belső exisztenciális győzelem mámorát többé nem ereszti el.



8.
A realitás nem kint van a körülményekben, a feltételekben és a tényekben; a világ valósága bent van az emberi elhatározásban, a feladat megoldásának készségében és az elszántságban.

Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg. Az életnek egyetlen reális feltétele van: az élőlény elhatározása, hogy életével azt teszi, amit akar.



9.
A háború legnagyobb élménye a realitás közvetlen tapasztalata. Az embert az elhatározás exisztenciális lendülete az álvalóságok szövevényéből kitépi és figyelmét a valóságra kényszeríti, akár akarja, akár nem. Be kell látnia, hogy sorsának értelme, szépsége, győzelme, nagysága nem kint van a tényekben, hanem bent a magatartásban. Aki az emberi életnek ezt a valódiságát megízlelte, az maga is kénytelen reálissá lenni. Feleszmél arra, hogy ami van: csupa frázismentes, pátoszmentes, szigorú, kemény valóság, minden színpadi és pittoreszk szenzáció nélkül, amikor az élet és a halál legnagyobb eseményei hangsúlytalanul és végtelen egyszerűséggel történnek meg. Csupa látszólag apró és jelentéktelen tett, ami a katonai szolgálat a fronton: idemenni és ezt tenni, parancsot átadni, a gépkocsit a városba vezetni, a faluban jelentést tenni, az erdő széléig hatolni és megtudni van-e ott ellenség. Az ember katonai szolgálata tulajdonképpen egészen szűk és kicsiny körre vonatkozik. Senkitől sem követelnek semmit erején felül. A feladat mindig érthető, egyszerű, az ember erejéhez mért és világos. De főként minden esetben reális.
A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani.


10.
Miért nem lehet megmondani az igazat?

Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz. Hogy heteken át tehergépkocsikat toltak a sárban, ruhát mostak szappan nélkül az esővízben, egy partizánbandát vertek vissza, légitámadásokat éltek át, az mind nem érdekes és a valóságot nem is érinti. ez csak a szöveg. A háborúban ez csak a mozi és a haditudósítás. A dallam nem ez. A realitás: felrázva lenni, fejbeütve lenni, kiszolgáltatva lenni, ébernek lenni, ugrásra készen lenni, – állhatatosan, feltétlenül, nyugodtan, lélekjelenléttel, engedelmesen, józanul, szívósan, – felébresztve lenni abból a kábító félálomból, ami az otthon volt. A realitás az, hogy itt kell lenni és itt kell élni és szolgálatba kell lenni és járőrbe kell menni és elhatározva kell cselekedni. Éjszaka lövéseket hall, reggel kimegy az útra s az alá van aknázva, belép egy házba s kiütéses tífuszossal találkozik. Ezek külső körülmények. A valóság az, hogy itt van, kitart, eszik, parancsot kap, végrehajtja, cigarettázik, nem kap csomagot, pedig vár, megiszik egy pohár pálinkát s az egészet egy óra múlva elfelejti, mert jelentéktelen s mindez valahonnan magától lép elő, de felismeri benne a valóság arculatát. A katona megérti a realitás abszolút konkrét voltát. Megérti, hogy tervek, elméletek, eszmék, tételek, – az egész absztrakt világ rémkép, szándékolt, erőszakos és hazug. A valóság itt van azokban az élményekben, amelyek olyan minden elképzelést felülmúlóan egyszerűek, hogy az már szinte nevetséges. Az absztrakt emberből konkrét ember válik. Az emberi exisztencia nem eszmékben valósul meg, hanem konkrét feladatok végrehajtásában. Nincsenek többé véleményei és nézetei; feladatai vannak. Nincs többé világszemlélete; elhatározása van. A világ körülötte nem a szemlélet tárgya, hanem a cselekvés tere. ő maga pedig nem a tények függvénye, hanem az elhatározás személye.



11.
A háború hozzávetőleges számítás szerint eddig közel százmillió fegyveres embert mozgatott meg. De nem valószínű, hogy ebben a tömegben akadt száz, aki a háború élményét az exisztenciális realitás megértéséig tudta mélyíteni. Bizonyos azonban: ha a háború realitásának élményéből csak egészen kevesen tudták is kiolvasni azt, hogy mi az emberi sors realitása, – minden frontkatona megértett ebből a realitásból egy cseppet. A háború realitása határtalanul nagy, az ember hozzá képest végtelenül kicsiny. Ha lenne tábornok, aki a háborút teljes mivoltában megérti, az a többi fölött olyan előnyben lenne, hogy nem lehetne legyőzni. Ilyesmi azonban elképzelhetetlen. Laotse bölcsességét és Alexandros aktivitását kellene egyesítenie.

Az élet valóságának felismerését a katona arcáról éppen úgy le lehet olvasni, mint az Én bevetését és az elhatározást. Éspedig fel lehet ismerni arról, hogy miképpen mozog. Az anyaországbeli rettegő surranásával szemben a katonát a morális elegancia jellemzi. Ez a spájz-görcs nyílt ellentéte. Azon, hogy mi történik körülötte, fölényesen átsiklik, mert számára csak az fontos, hogy mi történik benne. Ami pedig benne történik, azt ő irányítja azzal az erejével, amit az elhatározás pillanatában kapott. Szuverén biztossággal veti be magát éppen oda, ahová kell; ahová az adott pillanat – mindig a konkrét helyzet és nem az absztrakt eszme – követeli.

Ezen a ponton lényeges megjegyzést kell tenni. Az életben való biztosság külső látszata a valódi biztossággal fordított arányban áll. Az a katona, aki hetyke és hangos és feltűnően viselkedik, erről a biztosságról ugyan tud, de vele visszaél. Ez az ember nem vált komollyá, mert a legnagyobb valószínűség szerint nem is volt komoly helyzetben. Minél nagyobb veszélyben volt, az elhatározás minél mélyebbről fakadt benne, Én-jét minél radikálisabban vetette be, feladatát minél felelősebben hajtotta végre, annál passzívabb, fölényesebb és nyugodtabb. Aki valaha is igazán komoly halálveszélyben volt és azt nyereséggel élte át, morálisan nem vonult vissza, az nem hetyke többet. Viszont azt nem lehet többé legyőzni. Az erkölcsi elegancia ismét csak a teljes értékű emberen látható.



12.
A rettegő anyaországbeli a háborúban rémdrámát lát; a frontkatona a háború nagyságában felismeri a világ nagyságának és realitásának kétségtelen jeleit. Az anyaországbeli rettegésében mindig absztrakt marad, mert azt hiszi, hogy a világot elvek, tények, rendeletek, eszmék és matematikailag meghatározható külsőségek kormányozzák. Ezért van az, hogy az anyaországbeli azt hiszi: az összes kérdéseket szép nyugodtan a zöld asztalnál is el lehet intézni. A katona tudja, hogy bizonyos vonalon túl az elintézés nem elvi szónoklatokon, hanem az egymás ellen bevetett személyes exisztenciák súlyán múlik. A háborút pedig nem anyagi és ténybeli kérdések döntik el, hanem a bevetett Én-ek súlya, az elhatározások intenzitása és elementáris ereje. A háború nem absztrakt probléma, hanem konkrét életfeladat; szavakkal nem döntheti el, csak a feladat konkrét megoldásával.

S itt jó alkalom kínálkozik arra, hogy a háborút meg lehessen határozni úgy, ahogy azt a katona átéli. A háború a betegessé lett tömeges extraverzió katasztrófája. Mert az ember normális anyaországbeli állapotában a tényeket, vagyis a külsőségeket fogadja el valóságnak. Mihelyt valami baj van, azt hiszi, hogy ennek feltétlenül külső okának kell lenni. Külső oka van a szegénységnek, a betegségnek, az igazságtalanságnak és rendetlenségnek. Amikor a bajok kollektív bajokká dagadnak, megkeresik a külső okot, ami állítólag a bajt okozza. A külső ok pedig, amint mondják: az ellenséges nép. Az extraverzált ember fel se tudja tételezni, hogy valamely baj oka belül is lehet. S az extravertált kollektívum saját szegénységéből, elnyomottságából, életének igazságtalanságaiból fakadó összes bajokat mindig az ellenséges népre fogja hárítani. Mikor aztán ez az extraverzió pathológgá lesz, vagyis amikor a kollektívum a maga felé fordított önbírálat pillantásait teljesen elhajította és a kritikát önmaga fölött elvesztette, abban a hiszemben kezd élni, hogy az államban lévő minden baj oka az ellenség s ebben a percben a helyzet katasztrofálissá lett, a háború pedig máris kitört. A háborút csak az érti, aki látja, hogy az egyik nép a másikban saját bajainak okát támadja.

Csak egyetlen mozzanatra van szükség: a pillantást befelé kell fordítani, a becsületes önkritikának szót kell biztosítani, feleszmélni, a feladatokat felismerni, konkréten látni, a realitással szembeszállni és a személyes Én-t bevetni. Abban a pillanatban kitűnne, hogy a bajok nagy részének forrása belül van; más részük áthidalhatatlan, mert az emberi élettel együtt járnak; végül csak elenyészően csekély baj oka az idegen nép, – s ezt a zöld asztal mellett tényleg el lehet intézni.



13.
A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson. A háború, gondolja, nem is egyéb, mint az emberben az eljátszott drága béke vágyát megnövelni. S ez a háború talán nem is egyéb, mint olyan katasztrófa, amelyből részét kivétel nélkül mindenkinek ki kell vennie, hogy ne legyen senki, akit a halálos borzalmak ne fenyegetnének megsemmisüléssel s ezért a békevágy minden emberben elemien kitörjön.

Ebből a szempontból, akármilyen paradoxon, nyugodtan mondható, hogy a frontkatona az, aki a békét szolgálja, az anyaországbeli pedig az, aki a háborút. Mert belülről, közvetlenül, őszintén és valóságosan csak a katona az, aki ezen a helyzeten gyökeresen és véglegesen változtatni akar és a cél érdekében Én-jét bevetette.



14.
A frontkatona a felszabadító és igazságos megoldást nem a győzelemben látja, hanem a békében. Győzelem, hogy valamely nép a másikat letiporja. Mire a legyőzött erőt gyűjt és újra támad. Ez történt 1918-ban és nagyon valószínűnek látszik, hogy ezt a háborút 1919-ben Versailles-ben írták alá.

Bármelyik nép győz, csak újabb háború következhetik. A béke szelleme a kiegyenlítődés, sőt ennél sokkal több: az, hogy az emberek egymást komolyan veszik. A győzelem jelentősége katonai és politikai. A béke jelentősége morális és szellemi. A győzelem gyökere az anyagi világban van. A béke gyökere a vallásban van. S ezzel a frontkatona legmélyebb lénye bontakozik ki. Közmondás, hogy a háborúban mindenki megtanul imádkozni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez alól nincs kivétel. A katona közvetlen érintkezésbe jut az emberfölöttivel. Mialatt az anyaországbeli kitart az anyag mellett, a katona elkezdi sejteni a metafizikai világ valóságát. S ezért kívánja nem a győzelmet, amely csak rövid időre szól, ha nagyszerű is, hanem a békét, amelyben a rezesbanda sokkal kevesebb, de örök.



15.
Ennek a háborúnak történeti jelentősége minden valószínűség szerint: utolsó kísérlet a válságba jutott emberiség fölébresztésére. A válság, nem, mint a zsurnalizmus hiszi, a New York-i tőzsdekracchal, 1929-ben kezdődött. Eredete a francia forradalom előtti időre, az újkor elejére, sőt még előbbre nyúlik vissza. Azóta egyre fokozódó arányban a tudomány, a gazdaság, a morál, a társadalom minden területére kiterjedt és már-már a föld egész népének létét fenyegette. A háború ennek a válságnak a következménye. Lehet, hogy az utolsó következménye.

Amennyire a helyzet ma áttekinthető, a válság megoldásának legfőbb akadálya az volt, hogy az emberiség egy része a válság tényét nem akarta tudomásul venni. Úgy élt, mintha semmi sem történt volna. Ennek az emberfajtának archetípusa Goethe volt, a felében visszapogányosodott életélvező, aki életéből következetesen minden olyan mozzanatot kizárt, amely őt megzavarni alkalmas lehetett volna. Egész élete nem volt egyéb, mint az elhatározások elől kitérni. A válság már régen tartott, el is mérgesedett, de őt olvasva mindenkinek az a benyomása támad, hogy baj egyáltalán nincs. Goethe óvakodott felismerni Hölderlint, köréből kitiltotta Beethovent, akik e válság-szellemet jelentették, álolymposi, mesterségesen fenntartott derűjéhez semmi elementárisan igazat nem engedett.

Ez a példa magas kulturális színvonalon álló, de emberileg és morálisan igen alacsonyrendű típus ősképe lett. Hatása mérhetetlen volt s még ma is tart. Goethe egyenes, bár satnya utódai azok az anyaországbeliek, akik számára az Olymposból már csak az éléskamra maradt. De, amíg ennek az emberfajtának talpalatnyi helye van, ahol lábát megvetheti, addig a válságot le fogja hazudni. Most az idő, úgy látszik, elkövetkezett, hogy a válság az éléskamrába is betörjön. Az első, 1914-es, úgynevezett békebeli világháborúban, igen sokan voltak, akiket a háború nem érintett, sőt, akik a háborúban nyertek. A helyzet ma még csaknem teljesen ugyanaz. Igen nagy számban vannak, akik számára ez a háború csak izgalmas folytatásos rémregény és jó üzlet. Ennél azonban fontosabb, hogy még igen sokan vannak, akik az élet eszményi megoldását az Olymposban látják még akkor is, ha ez az Olympos már csak a spájz, – legfeljebb a bankban levő tőke, vagy a bérház. Sajátságosképpen ezeknek az embereknek többsége nem a polgárok, hanem részben az arisztokraták, részben a munkások és parasztok között van.

A háború elemi katasztrófája, illetve a világválság, csak akkor enyhülhet és oldódhat meg, ha ezeknek az embereknek nagy része felébred. Hogy ennek módja és lehetősége mi, azt az idő mondja meg. Huszonöt évvel ezelőtt más volt, tíz évvel ezelőtt is más volt. Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét exisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges. Talán nem pontosan az, amit a fenti vázlat megjelölt, de biztos, hogy attól nem jár nagyon messze.