2013. június 11., kedd

Weiner Sennyey Tibor: Az öröm az olvasóké (Az ősök nagy csarnoka IV.)

Minden szerző felett el kell telnie a purgatóriumi időnek halála után, mondja Márai Sándor, hogy „tisztán" olvashassuk. Úgy tűnik Hamvas Béla felett ez az idő még nem telt el. Régi adósságát törlesztette a kiadó és a sorozat szerkesztője a szerző és olvasói, és saját maga felé is, amikor a Hamvas-életmű kiadás huszonkettedik köteteként megjelentették „Az ősök nagy csarnoka" negyedik kötetét. Mielőtt a kötet tartalmát röviden ismertetnénk, térjünk ki röviden Hamvasra és a közegre, amibe ez a könyv most érkezik, mint jelenségre a kortárs magyar irodalmi és szellemi életben. Az utóbbi években végig követhettem, ahogy Hamvast kevés, de tiszteletre méltó kivételtől eltekintve: két szélsőség felől olvassák.

Az egyik oldal legszívesebben tudomást sem venne létezéséről. Hamvas nincs, nem volt és nem is lesz. Nem tartják komoly írónak, végképp nem tartják filozófusnak. Erről az oldalról mindig az a történet jut eszembe, hogy amikor Lukács György „komoly" beosztásba került a háború utáni években, Hamvas megkereste és megmutatta neki „Az ősök nagy csarnokát", vagy annak tervezetét, mondván, hogy ő ezen dolgozna a következő években. Lukács állítólag ekkor döntötte el véglegesen, hogy Hamvas „rendszeridegen". Mindez persze egyáltalán nem biztos, hogy éppen így játszódott le, hiszen nem voltunk ott, nem tudhatjuk, s az érintettek is feltűnően keveset beszélnek erről. Ami biztos, az a Hamvas-Lukács vita, amelyet nem olyan rég még egy belvárosi galéria is tematizált záró kiállításként, s ahol Tamás Gáspár Miklós tartott a forró kását kerülgető, egyébként meglehetősen érdekes beszédet. Tehát ez a történet máig hat és tart. A lényeg a szemlélet-különbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszül. Lukács bármennyire fordított és tanított és sikeres – bármit is jelentsen a „siker" a szellem területén – szerző, mégsem olyan jó, derűs, mint Hamvas. Ez a Lukács és Hamvas szembenállás, egyébként csak az elvakult Hamvas-rajongók szemszögéből létezik igazán, mivel a „Lukács-fanok" sajnos tudomást sem vesznek Hamvasról. Miközben azok, akik értelmezik, olvassák, saját életükbe beépítik, s ahol kell: kritikával kezelik Hamvas írásait, ahogy lehetőség szerint mindent, amit olvasnak, azoknak semmit sem számít, hogy milyen politikai... (bocsánat) ...szellemi irányzatok éppen miből kívánnak tőkét csiholni. Vannak, akik korruptságukat Lukács, s vannak, akik fanatizmusukat Hamvas soraival igazolják. Na és? Mindez magukról a szerzőkről és műveikről keveset, vagy inkább semmit sem mond. Ha a szerzőket akarjuk megismerni, vizsgáljuk életük történetét, s a pályájuk ívén szerteszórt műveiket, ha pedig a lényeget, elég, ha olvasunk. Mindig zavarban éreztem magam azok társaságában, akik Hamvas legtöbbet kárhoztatott kinyilatkoztatásait készpénznek veszik, azokat kis idő elteltével saját magukénak tekintik, s megcáfolhatatlan valóságnak tartják. Mintha ők nem is Hamvas Bélát, hanem Bamvas Hélát olvasnának, s legalább így cserélnek fel mindent, elfelejtve derűt, humort, kritikát és különösen önkritikát. Kissé leegyszerűsítve: vannak tehát, akiket merő gőgből és prekoncepcióból egyáltalán nem érdekel Hamvas, s vannak, akiknek bármi jelenik meg, mintha szent szöveg lenne, úgy olvassák, hogy saját prekoncepcióikat és gőgjüket igazolják.

Végül pedig vannak, akik egyszerűen szeretik, érteni vélik, és olvassák Hamvas Béla könyveit. Mivel a Lukács-hívők úgyis jobban tudnak nálam mindent, míg a Hamvas-hívők meg úgyis jobban tudnak mindenkinél mindent, így a magamfajta halandó bölcsész másoknak nem is ajánlhatja ezt a könyvet, csak azoknak a szerencséseknek, akik szintén halandók és szintén bölcs tudatlanok, örök tanulók, kíváncsi érdeklődők.

Ebbe a közegbe érkezik ez a régóta halogatott könyv, hiszen a három kötet után, azóta megjelentek a hiánypótló Naplók és Levelek is. Az ősök nagy csarnokának negyedik kötetében, helyet kapott a MEXIKÓ és SANTA SOLEDAD című esszék, melyek a spanyol-amerikai kapcsolatokat járják körbe, ízig-vérig „hamvasos" stílusban. Különösen érdekes és értékes írásai ezek Hamvasnak, ahogy nem kevésbé fontos, de persze vitatható állításokkal van teli az ALKÍMIA című tanulmánya, melyet azért értékelek igazán nagyra, mert megpróbál a Jung-i alkímia felfogástól tovább lépni és egységes képet alkotni. Éppen ez a tipikus hamvasi „hiba", hogy ott is megpróbál egyben-látni, ahol lehet sosem voltak egyben a dolgok. De ez a „hiba" erény is, hiszen amire törekszik, az az egység-látás, annyira hiányzik és ismeretlen napjainkban, hogy nem árt gyakorolni. Ha máshogy nem, hát olyan tanulmányok olvasásakor, mint a kötet gerincét képező JAKOB BÖHMEről szóló tanulmány és szöveg. Külön szövegolvasó szemináriumot lenne érdemes szervezni ezekre. A korábbi kötetekből kimaradt pótlásnak tekinthetjük a A TAO VIRÁGAI: CSUANG CE című tanulmányt, amit egyébként érdemes lenne összeolvasni Martin Buber vagy Walter Benjamin kapcsolódó műveivel. Végül a kötet záró darabja az EKSZTÁZIS című, különlenyomatból ismert esszé, amely alighanem Hamvas Béla egyik legszebb és legjobb írása.

Mindenképpen tiszteletre méltó, még ha szakmailag itt-ott vitatható is az a hatalmas munka, amit a kiadó és a szerkesztők vállaltak az elmúlt évtizedekben, midőn a teljes Hamvas-életmű sorozatot kiadták. Tiszteletet és köszönetet érdemelnek. Az öröm az olvasóké.

Forrás: Kultúrpart