2013. január 31., csütörtök

Szalay László Pál: Protestáns közelítések Hamvas Béla természetszemléletéhez

Közelítések a természethez
 
Ha valaki meg akar közelíteni otthonomban, nemcsak az előítéleteivel, a szocializációs különbségeinkkel, jóakaróimmal és az elválasztó kilométerekkel kell megküzdenie, hanem furcsamód magával a természettel is. Az a hely ahol sátram idestova nyolc éve felvertem, nem a kulturális sokk színtere. Az elsődleges tényezők, amelyek elemi erővel ölelnek körbe, a létezés eredeti szövetéhez kapcsolnak. Az ingerek mennyiségét jól szabályzó hegyi lak a zöld vonulatok takarásában épült. Az ide vezető út ugyan már aszfalttal burkolt, de egyirányú és kacskaringói az egykori ösvényt idézik. Forgalma most sem haladja meg a sivatagi karavánutakét. Jó negyven évvel ezelőtt, az akkori parókus, Sebő Antal ilyen szavakkal írta le a hely különleges atmoszféráját: „Ha egy hétig nem mentem le a faluba, el is felejtettem, hogy milyen rendszerben élünk. Ennél ideálisabb helyet el sem tudtam volna képzelni magamnak.”[2] A Zsil völgyéből érkező barátom védett helyként határozta meg e kies tájba metszett falut. Itt nem az emberből van sok, hanem a köröskörül regimentben álló fákból. Az elénk táruló kép a fejlődés ellenére az évezredes statikusságot sugallja, a hegyek alapja jól megvetett. Ki ide belép, a természet fennhatósága alá kerül. A fontos célok, amelyekkel tele a szívünk, itt jobb esetben átértékelésre kerülnek.

Hamvas a zöldben

Ha valaki meg akarja közelíteni Hamvas Bélát, szintén számolnia kell többek között a természet hatalmával. Gondolkodó óriásokat fogadott az otthonába és addig társalkodott velük, amíg le nem bukott a Nap. Isteneknek vetette meg az ágyat, hogy közösen mondhassák el az esti imát. A csípős hajnali szélben időtlen szépségeknek adott randevút. De Hermész Triszmegisztoszon, Lao-cén, Homéroszon, Senecán, Hölderlinen, Ahura Mazdán, Oziriszen, Apollón, Jahvén, a Stonehenge-en, a Willendorfi Vénuszon, Szemirámisz függőkertjén, az Aphaia templomon és társaikon kívül ott volt még valami más. Leigázhatatlanul, megfejthetetlenül, lélegzetelállítóan, pontosan úgy, ahogyan a természet jelenvalósága megmutatkozik.

A természetet szerető emberek gyakran választanak olyan hivatást, ahol hódolhatnak e szenvedélyüknek. Hamvas könyvtárosi, majd pedig raktárosi munkakörét nem mondhatjuk ideálisnak a teremtett mindenség iránti rajongás megéléséhez. A felhőtlen gyermekkorig kell visszamennie annak, aki érteni akarja a Hamvasra jellemző eleven kötődést a természethez. Az anyai nagyszülők házában kapott helyet a család, amikor Eperjesről Pozsonyba költöztek. Hamvas József, az édesapa 1897 szeptemberétől itt tanított az Evangélikus Líceumban. Darabos Pál monográfiájában két szóval írja körül Hamvas Béla öntudatra ébredésének színhelyét: „Az élet itt számára édes és jó.”[3] A Rázgha Pál utcai kétszintes ház igazi paradicsomi környezetet biztosított a négy gyermeknek. A kert egyedi hangulatáról, a gyümölcsfák kacagó terméséről, az öreg diófák hűs árnyékáról, az illatos orgonáról, az udvart betöltő gyermekzsivajról Hamvas Magdolna adja a legátfogóbb képet. Az udvar széltébe-hosszába a gyermekeké volt, igazi játszótér az egész utca örömére. „Ez egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek miatt a pozsonyi kertünk oly csodálatos tündérországként élt egész életünk gyermekkori emlékeikben.”[4] Ezt toldhatjuk meg egy apró részlettel közvetlenül Hamvastól: „sétáimon a növényekkel úgy ismerkedtem meg, hogy levelüket letéptem, ujjaimmal eldörzsöltem, és hosszasan szagolgattam.”[5]

Férfivé válva az embert körülvevő elemek iránt növekvő érdeklődéssel fordult. Különleges kapcsolatot vélt felfedezni Hamvas a természet és a női szépség között. „A szép eredetileg nőt jelentett, és ami benne a lényeg megmaradt. […] Feminin szó, szép férfi annyi, mint nőies. Szép ruha annyi, mint olyan vonzó, mint a nő. A szép táj magnetikus, a nő erotikus magnetizmusával.”[6] Az idézet összefüggésébe állítva meghökkentő és intim titkok kapnak új megvilágítást. Első feleségével, Angyal Ilonával nászútra mentek a dalmát tengerpartra. Az egyik hajnalon, magára hagyva az ifjú arát, a fodrozódó hullámokhoz ment, hogy a tökéletesség rátaláljon.[7] A társ és a tenger közötti választás lélektani háttere a „Kierkegaard Szicíliában” és Az „Esquilinusi Vénusz” című esszék egybevetése ad feleletet. Mit tud az ébredő természet, amit a fiatal feleség nem? Maga a problémafelvetés rossz. A tenger szerepe, hogy a rejtőzködő ént kiédesgesse barlangjából. „Próbára tette magát, vajon mindaz a szépség, amit e ragyogó világban sejtet, ki tudja-e csalni kolostorából, vajon elég erős ahhoz, hogy a tündöklő természet kísértésének ellenálljon?”[8] A tengerparti séta magányos tevékenység. Átmeneti pozícióba kerül az ember, határvonalon lépked. A sziklákon megfogant gondolatokat a hullámsír temeti magába. Nem az embernek kell megfogalmaznia a viszonyát a környezetéhez, ennek feladata lekerül a válláról. „Az embert egyszerre gondolja a föld és a víz, a szél és a kő, a homok és a felhő. […] A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták.”[9]

Később tovább érlelődött ez az érzékeny románc a lelkében, ahogy többek között Darabos Pál, Hoványi János, Habán Mihály, Pirk Jánosné Remsey Ágnes és Deák Károly visszaemlékezéseiből megtudhatjuk. Miután a hatalom egzisztenciálisan és szellemileg ellehetetlenítette, hivatalosan földművesnek állt. Szentendrére költözött, először csak idényszerűen, majd folyamatosan ott tartózkodott. Ez az alkotói szempontból is jelentős, 1945–51 közötti időszak a félreállítás és a nélkülözés ellenére is boldognak tekinthető. „Hamvas mind a Kőhegyen Bubánban, mind a Czóbel-villában, Duna-parti magányban élve teljes életet teremtett maga körül: művelte a kertet, megtermelte a szükséges zöldségeket, maga tartotta rendben a házat, vezette a háztartást; mosogatott és ruháit nyaranta a Duna akkor még kevésbé szennyezett vizében mosta.”[10] A kőhegyi présház és a kert hangulatának legavatottabb tolmácsolója Pirk Jánosné, aki érzékletesen adja vissza memoárjában a hely szellemét, vadregényességét, azt a hangulatot, ami Hamvast is elvarázsolta. „A keleti bölcseletekben tett utazásai és saját puritanizmusa ötvözeteként olyan fekhelyet készített magának, mint az indián remeték: illatos falevelekből. Egy asztalon és egy polcon kívül nem is volt más a szobában. Minden mást pótolt a környezet.”[11] Különleges felfogásban tette a dolgát Hamvas a kertben. Íratlan törvényeit nemcsak a növények ismerték meg, hanem a látogatói is. Deák Károly a következőkkel gazdagodott az ott tartózkodása során: „Úgy kell bánnom a növényekkel, a fákkal, amiket most gondozok, hogy tudnom kell: ezek rám vannak bízva. Így kell velük bánni. Azt a területet – kertet – ahol én most dolgozom, nekem meg kell váltanom. Másképpen hozzá sem szabad fogni. Aki a reá bízott földet nem váltja meg, az kizsákmányolja. Harmadik lehetőség nincs.”[12] Hoványi János a látogatása után egy új paragrafust kapcsolt a Dekalógushoz: „A kertnek megvoltak a maga törvényei. Amikor cseresznyét szedtünk, akkor a legszebb cseresznyéket fent kellett hagyni a madaraknak.”[13]

Darabos Pál így összegzi ezt a páratlan időszakot: „Élete során sem ennek előtte, sem ennek utána nem került egyvégtében ilyen hosszú időre, ilyen közvetlen kapcsolatba természettel, kerttel, heggyel és vízzel, növényekkel és állatokkal, mint ekkor. […] A természettel való tartós együttléte szellemi elmélyüléssel párosult, és több fontos, hosszú koncentrálást igénylő művének megírására végre módja nyílott.”[14] A szimbiózis különleges állapotát mutatják be a fenti sorok. Nem kétséges, hogy a dalmáciai tengerparton megfogalmazott gondolatok Szentendrén ugyanolyan érvénnyel jelentek meg. A természet és az ember sorsa egymásba oldódva, egymást táplálva formálódik. A terra arcanum menedéket nyújtott a változó ideológiákkal, a kíváncsiskodó szemekkel és a fájó mondatokkal szemben. Biztos lehetett benne, hogy árulót és kémet nem terem a kerti veteményes. „Erről-arról beszélgetve körbejártuk a telket, mutogatta a szőlőtöveket, melyeken már szépen és fürtösen duzzadtak a szemek. Örömmel mutogatta és olykor a Duna fölött távolba sikló tekintettel, hogy észre lehetett venni a dionüszoszi mámortól álomlétbe merült növényzettel és az est óráiba hajló növényzettel való összeforrottságát, elemi erejű kapcsolatát azzal a világgal, amely nem ismeri a hazugságot.”[15]

Közlésben a teremtett világ (Természeti teológia, a természet teológiája, folyamatfilozófia)

Mielőtt Hamvas Béla természetszemléletét közvetlenül a művei alapján részletesen megvizsgáljuk, tegyünk egy rövid kitérőt. Keressünk viszonyítási pontokat, hogy megállapításai ne légüres térben hangozzanak el. Noha Hamvas Béla mindig biztosítókötelek nélkül indult útnak (és ezt is tanácsolta mindenki számára), szerintünk most műveinek olvasásához ajánlatos biztosító öveket csatolnunk magunkra. Így a történetben való járatlanságunk sem lesz akadálya, hogy a túra közben gyönyörködjünk a látványban, és élményekkel gazdagodva térjünk meg utunkról.

A protestáns világlátás szerint a reformáció érdeme, hogy az ige visszakerült az őt megillető helyre. Önmeghatározásunk során gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy mi az ige egyháza vagyunk. Az istentiszteleti cselekmény középpontjában Isten igéjének a felolvasása és magyarázata áll. A jelenlegi lelkészképzés is erre a feladatra van kihegyezve. Isten önmagát közli velünk kijelentésében, az írott, a testté lett és a hirdetett igében. Hitünk szerint Isten az ő igéjében nyilatkozott meg a legtökéletesebben és Fiában az Úr Jézus Krisztusban jelent meg a kijelentés teljessége. Isten felfedi magát az ember előtt. Játékosan idézhetjük Csukás István Süsü című meséjét: „Kihirdettetik az országos titok! Feszültség van Isten megismerhetősége és rejtettsége között. A titkot nem szabad összetéveszteni azzal, ami megfejthető. Az, aminek a végére lehet járni nem valóságos titok. „Isten titka pontosan azáltal nagy, hogy világméretű, kozmikus távlatban nyilvános.”[16] Ennek a titoknak a „megfejtése” hajtja az emberiség hívő és hitetlen tömegeit. Azon túl, hogy Isten az ő akaratát prófétákon keresztül a sugalmazás aktusában közhírré tette, vannak még egyéb csatornák, ahol Isten jelenléte, kézjegye felfedezhető. Így tekintünk a világtörténelem hömpölygő áradatára, a lelkiismeret szavára és a teremtett világra.

Isten szavával hozta létre a mindenséget. A Biblia első fejezetében olvassuk, hogy ezt mondta Isten: legyenek, gyűljenek össze, növesszen, pezsdüljön, hozzon létre, alkossunk.[17] A Zsoltáros hasonló módon adja hírül a világ alapjainak megvetését: „Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete.”[18] Kálvin teljes meggyőződéssel vallotta, hogy Isten közli magát a „világ alkotmányában”. Sőt, egész addig jut érvelésében, hogy „nincs az egész világon oly parányi hely, amely dicsőségének legalább valami kis szikráját ne láthatnók ragyogni.”[19] Kálvin szerint a következőkben összegezhetjük a természet hasznát: 1) „a láthatatlan dolgok nézőhelye” – a közvetlenül megpillanthatatlan Isten tükröződik benne. 2) Az isteni bölcsesség mélyebb értelmét is kikutathatjuk a természet vizsgálatával. 3) A lélek számára új dimenziókat tár fel, amelyek a fizikai valóságból kiemelik azt. 4) Nemcsak a hívő emberek, hanem a pogányok (hitetlenek) is Istenhez találhatnak általa. 5) A teremtett világ rendjében az isteni gondviselésre csodálkozhatunk rá. Fejtegetésének végén nem hagy kétséget afelől, hogy egyedül a világ rendezettsége és szépsége nem elégséges arra, hogy Istent megtaláljuk és megismerjük. A szemlélődés elindíthat a helyes irányba, de önmagában nem mentheti meg az emberi lelket.[20] Isten az ember számára kapaszkodóként, saját világából jövő üzenetként kínálja a természet csodáját. „Mert tudatlanságunkat nem hozhatjuk fel ürügyül úgy, hogy restségünk és hálátlanságunk tudata ellenünk ne bizonyítana. Bizony furcsa mentség volna, ha valaki azt mondaná, hogy nem hallotta az igazságot, melynek hirdetésére még a néma teremtményeknek is igen erős hangjuk van.”[21]

Amíg Kálvin teljesen biblikus alapon fejtette ki a gondolatait, addig Tom Paine egy igen érdekes következtetésre jut a természet jelentőségéről elmélkedve: „Míg a Bibliát emberek írták, a természet Isten keze munkája. Míg a Biblia szövege a másolások és fordítások során elkövetett hibák miatt egyre csak romlott, addig a természet megőrizte romlatlan tökéletességét. A bibliai kinyilatkoztatás viszonylag későn történt és csak egyetlen nép volt a kedvezményezettje. A természetben bekövetkezett kinyilatkoztatás ezzel szemben mindig és mindenütt elérhető. Isten a Bibliában csodatetteken keresztül kommunikál az emberekkel, a természetben viszont közönséges érzékszerveinken keresztül teszi ezt.”[22] A természeti teológia Aquinói Tamástól, William Paley-n keresztül Richard Swinburne-ig hatalmas utat járt be. Olyan vadhajtásokkal is büszkélkedhet, mint a Némethonban megjelent: A rovarok illetve A víz teológiája című munkák. Viszont a hasznát nem tagadhatjuk akkor sem, ha mint végső, sorsdöntő bizonyítékként nem számíthatunk rá. 1) Képes a vallásos közösségekben újra feléleszteni az imádat és csodálat érzését a teremtő Isten iránt. 2) Elősegíti a különböző vallási csoportok közötti párbeszédet. A misszióban a közös alapok megteremtésére kiváló. 3) A tudomány népszerűsítéséhez is hozzájárul. William Buckland geológiaprofesszortól hangzott el, hogy Isten a teremtéskor a föld mélyén elraktározott mindenféle hasznos dolgot, ami az ember segítségére lesz. Lenyűgözte, hogy az ipari forradalomhoz minden adva volt Anglia számára, legyen az szén, vasérc vagy mészkő. 4) Politikai indulatok megfékezéséhez is hasznavehető. 1848 húsvétján a Westminster Apátság dékánja a természet változatlan törvényei és a társadalom szilárd törvényei között vont párhuzamot.[23]

Paul Tillich elveti a természeti teológia létjogosultságát. Szerinte a természeti ismeret nem lehet kijelentés. A lét bázisát a természettudomány nem fejtheti meg, csak a kérdéseket teheti fel. A választ a kezdet és vég tekintetében egyedül a teológia képes megfogalmazni. P. Tillich, W. Pannenberg, és A. M. K. Müller is a természet teológiáját valósítja meg a természeti teológiával szemben.[24] A koncepció abban áll, hogy a teológiából kiindulva, de mellette a modern kutatások eredményeit figyelembe véve értelmezik a bibliai kijelentést. Ennek nyomán fakadhat egy aktuális, a mai kérdéseket figyelembe vevő környezeti etika. „Csak a tudomány képes adatokat szolgáltatni a környezetet fenyegető, technológiánkból és életvitelünkből adódó tényezőkről, de a vallásos hit számottevően befolyásolhatja viszonyunkat a természethez és motivációnkat arra, hogy cselekedjünk.”[25] Tillich szerint bármi lehet a kijelentés hordozója. Legyen az ember vagy egy darab kő. Bármilyen meglepő, de felfogása szerint Isten valóságát beszélik el különböző minőségekben. A kő is rendelkezhet olyan kvalitásokkal, amelyek beszédessé teszik, ilyen az ellenálló ereje és az időtállósága. Viszont soha nem magától van egy adott dolognak kijelentéstartalma, hanem attól, hogy Isten azt közvetítőként használja.[26] Tillich XX. századi megfogalmazása Kálvint idézi fel bennünk: „A természetből pontosan ugyanannyi közvetítő adódhat a kijelentés számára, mint ahány eleme van a természetnek.”[27]

Ian G. Barbour a természeti teológia és a természet teológiája mellett egy harmadik utat is felvázol a természettudomány és a hit kapcsolatára. Ez egy komplex metafizikai rendszer, amiben minden esemény és jellegzetesség helyet kap. Az elnevezése utal az elgondolás dinamizmusára, ami úgy hangzik, hogy folyamatfilozófia. Jelentős képviselői: Alfred North Whitehead, John Cobb és David Griffin. A tudomány és a hit összefüggésének kulcsát abban látják, hogy Isten folyamatosan kapcsolatban van a világgal. A eseményeknek nem egyedüli okozója Isten, hanem állandó kölcsönhatásban van az univerzummal. Az eddigi elgondolások a transzcendens Istent hangsúlyozták, viszont a folyamatszemléletű elképzelés a természetben lévő isteni immanenciát helyezi előtérbe.[28]
Ian G. Barbour és magyar részről Hegedűs Loránt egyaránt a természet teológiájának fontosságát és további művelését hangsúlyozzák. Hegedűs J. Track nézetét osztja, aki szerint a természet teológiájának ki kell dolgoznia egy krízis-koncepciót. Erre azért van szükség, mert a teremtett világnak a bűneset óta az Istennel való viszonya válságban van. Isten közvetlenül a természettel Jézus Krisztusban találkozik. Benne oldódik fel a teremtett világ Istentől való elidegenedése. A krisztusi váltság mozzanatában benne van nemcsak az ember, hanem az élő és élettelen világ megmentése is.[29]

A természet ihlette esztétika

A természettel való találkozás elsődleges formája lehet a közvetlen csodálat. Ebben az állapotban nem fészkelődnek gondolatok az elmébe, a lélek egyszerűen le van nyűgözve. William Wordsworth szavaival élve: „hirtelen szívdobbanás.”[30] Nincsenek kérdések, csupán az elragadtatás. Hamvas kevés esetben rögzíti pusztán a természet szépségét. Szinte mindig valamilyen összefüggésbe állítja. A babérligetkönyv elején mégis sikerül rajtakapni. „Többször elbóbiskoltam néhány percre, aztán ismét felnéztem. Csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között. A déli napfény, a tengere felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna.”[31] Azonban ez az idillikus hangulat nem tart sokáig.
Petrarca képes megmászni a Mont Ventoux-ot, hogy tekintetét körbejárassa a magasból, de a következő pillanatban már Augustinus Vallomásait olvassa. A lapokból felszivárgó gondolatok nyomán vizsgálja felül saját viszonyát a környezethez. A látványnak ki kell kapcsolnia a személyiséget saját világából és a létezés egy másik formájához kötnie. Erre csak a táj képes, az egészből kimetszett részlet, amikor kitűnik a hasznosság szempontjából vizsgált környezetből. De Petrarca csak a feldolgozandó fákat, kilőhető vadakat, feltárandó tárnákat látta, mert ahelyett, hogy átadta volna magát a látványnak, olvasmányába merült.[32] Hamvas is hiányolja a könyvet a kezéből, nem csoda, hisz sokszor séta közben is olvasott. El is határozza, hogy az ilyen szemlélődő alkalmakra saját bejáratú könyvet készít. „Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt.”[33] Az útitársul szegődött könyveket is hasonló módon vegyíti a környezetből nyert impulzusokkal: „A legjobb kinyitni, a tájat nézni és tízpercenként elolvasni egy mondatot.”[34]

Ha a természettel úgy akarunk találkozni, hogy felkészültek legyünk és ne okozzunk magunknak csalódást, akkor szükséges, hogy felvértezzük magunkat esztétikai szenzibilitással – véli Huxley. Az ehhez szükséges hatások megszerzéséhez Wordsworth-öt ajánlja. „Ő fejezte ki, hogy az isteni érzékelésre való képességünket leginkább a természeti világgal való kapcsolat segítségével fejleszthetjük.”[35] Hamvas külön esszét szánt Wordsworthnek, hogy esztétikáját bemutassa. Magányosnak, elszigeteltnek látta az angol költőfejedelmet, olyan személyiségnek, akinek a természet volt az egyedüli kapcsolata a világgal. Írásában Wordsworth-öt szembeállítja az európai tudományos gondolkodással, mivel misztikus szemléletet képvisel. „A misztikus másként lát. A természetet úgy gondolja el, hogy az a megszámlálhatatlan lények tömege. És az élőlények mögött ott van az, aki a lényeket életre hívta. A teremtmények mögött van a Teremtő Mágus. A világ középpontjában ül, láthatatlanul, csak alkotásaiban megfogható.”[36]    

Egy másik megrendítő esztétikai tapasztalat Hamvas számára az amerikai Henry David Thoreau. Olyannyira a hatása alá kerül, hogy úgy érzi, nagyon közeli lélekkel hozta össze a sors. Thoreau mondatai folyamatos igenlést váltanak ki belőle. Hét pontos idézetet közöl a rövid, egy oldalas eszmefuttatásában. A Walden különös hangulatú mű, mert speciális körülmények ihlették. A szerző kivonult két évre az erdőbe és ott a maga ura és szolgája volt. A természettel való szoros együttlét érzékszerveit kiélezte annyira, hogy a következőket írja: „Egészen csodálatos, hogy a hétköznap legjelentéktelenebb dolgaiban is hogyan van meg az utalás a természetfölöttire.”[37] Úgy válik teljessé a szépségre való fogékonyság és a természet szemlélésének tanulása, hogy Hamvas stílusgyakorlatokat végez Thoreau gondolatai nyomán. „Két címszó alatt megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy művéből bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.”[38]

A természethez szikével és ekével közelítve

Hamvas a Scientia sacra és a Patmosz című munkáiban az ember és a bolygó kölcsönhatásáról is részletesen értekezik. Itt már nem arról van szó, hogy a körülöttünk lévő élő és élettelen környezet milyen érzéseket vált/válthat ki belőlünk, hanem a természet világába történő emberi beavatkozás körülményeit értelmezi. A jelen és jövő feszültségéről, a föld eltartó képességéről, a technikai fejlődés hatásairól G. B. Balling, George William Allington és E. B. Wallace legfrissebb munkáiból is tájékozódott. Már az ’50-es évben megjelent szakirodalom rémisztő jövőképet vizionált.
Hamvas az olvasottakra reflektálva a következőt írja: „Ha az ember ma a bányákat, a letarolt őserdőket, a kifosztott tengert, a legyilkolt állatokat és a primitív népeket, és a milliárd civilizált robotos rabszolgát látja, nem lehet kétsége afelől, hogy itt mi történik.”[39] Az őskori emberiség hagyományát feltáró munkájában mondja ki, hogy elveszett a közvetlen kapcsolat a természettel. Az ember az idők hajnalán nem gazdasági, hanem szellemi kapcsolatot ápolt a természettel. Ellenben most „a földet nem is műveli, hanem módszeresen vagy módszertelenül kifosztja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs, az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességének sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság…”[40]

Az őskori ember a természettel együtt lélegzett, valóban a nagy egész részének tekintette magát. Olyan kölcsönhatásban éltek, amit ma az ökológiai szakemberek mint lehetőséget kutatnak a Földet fenyegető veszély elhárítására. Elképzelhetetlen volt például, hogy élelmet halmozzanak fel addig, amíg más éhezett.[41] Hamvas az őskori kultusz modern kultúrává silányulását tárja fel. Az őskori embernek a föld művelése maga volt a kultusz gyakorlása. „A természet nem volt az ember ellensége, hanem az esszenciák tárháza, amely önmagát rendelkezésre bocsátotta, s abból az emberi életet szent örömmé lehetett emelni.”[42] Tehát a teremtett világgal való kapcsolatunk kialakításának nem a rablásra, nem a kizsákmányolásra kellene épülnie, hanem Hamvas szavaival élve: „a szeretet szellemének a realizálására.” 

A technikai kultúra viszont eltávolította a modern eszközöket használó embert az élet bölcsőjétől. Nem csak egy kéretlen közvetítő ékelődött az érzékszervek és a valóság megtapasztalása közé, hiszen a technika már a világ egyfajta értelmezését is adja. Hamvas Nemo kapitány tengeralattjáró fejlesztéséhez hasonlítja a technokrata civilizációt. A korát mérföldekkel megelőző zseni ebben az esetben úgy viselkedik, mint egy kamasz, éretlen ifjú, aki nincs tisztában tettei következményeivel. A világ számára gombokon keresztül érhető el és csak azt kell észben tartania, hogy az irányító központban melyik kapcsoló, mit hoz működésbe. „Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki.”[43]

Hamvas a technikát egyértelműen az élet ellenségének tekinti. Bár megérti, hogy az elmúlástól való félelem az embert hamis világok felé kergeti. A gyorsulás, a tempó növekedése, az idő és a tér feletti győzelem az emberiséget ájult állapotba juttatja. De közben senki sem teszi fel a kérdést: mi lesz a megspórolt idővel? Az élet esszenciája veszett el ezzel az eszement száguldással, pont az, amiért érdemes lenne élni.[44] A keresztyén szemlélet arra tanítja az embert, hogy a természet értelmes vizsgálata mély és átfogó felismerésekhez vezet. Már nemcsak a szépség, az esztétikum az, ami tiszteletet, hódolatot válthat ki belőlünk, hanem a dolgok belső szerkezetének, elméleti felépítésének precíz kimunkáltsága. Amit a matematikai és az analitikus vizsgálat megállapít, abban a gondolkodó elme gyönyörűséget talál.[45] Sok esetben maga a technika hívja segítségül a természet csodálatos alkotásait, hogy „új” fejlesztéseit, konstrukcióit segítse. Így használják a pókfonalat modellként a legkönnyebb és egyben legerősebb kötél elkészítéséhez. A baktériumokon élősködő fágok pedig mintát adnak a szervezeten belüli célzott gyógyítás kísérleteiben.[46] Érdekes, de egyben borzongató is, hogy az élet különlegessége, egyedisége az embert nem Isten felé vezette, hanem egy másik irányba. Oda, ahol ő lehet az isten és kiadhatja a parancsot szolgáló hadainak, a gépeknek. „A vallás és a tudomány között nem a kezdetben, nem is a folyamatban van a különbség, hanem a dolgokból levont végkövetkeztetésben.”[47]

Metafizika a természetben

McGrath szerint három féle módon lehet a teremtett világhoz viszonyulni. Az előzőekben láthattuk a homo æstheticust és a homo fabert. Az első a szépség elemi megnyilvánulásánál megáll, és abban leli örömét, gyönyörködteti vele a lelkét. Hamvas ezt így fogalmazta meg: „Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprikák, a nehéz tökök és dinnyék csodájával.”[48] A második a dolgok mélyére néz, vizsgálat alá veszi a természetet és rögzíti észrevételeit, rendszert képez azokból. A tudását összegezve új irányba tereli az élet folyását. „Az ember fémet olvaszt ki, azt az oda nem való elemektől megtisztítja, vagy más elemekkel célszerűen keveri, megformálja és eszközöket készít.”[49] Hamvas komoly felelősséget érez a természet átalakításában fáradozó ember iránt. Zarathusztrával egyetértve mondja ki: „Az ember a természetnek vagy apja, vagy rablója. Az ember a szeretet szellemét vagy realizálja, s akkor a természetnek apja, vagy nem realizálja, s akkor a természetnek rablója.”[50]

A legmagasabb szintű természetszemléletet McGrath abban látja megvalósulni, amikor az ember a természet mögé lát. Felismeri, hogy ez a világ egy irányba mutat, méghozzá az alkotójára.[51] Ian G. Barbour ennek a mai megvalósulását egy metafizikai rendszerben látja kicsúcsosodni, amihez a tudomány és a vallás egyaránt hozzájárul. Ezt nevezzük folyamatfilozófiai vagy folyamatteológiai gondolkozásnak. Meggyőződése, hogy a „természet több mint a személyes megváltás drámájának személytelen színpada.”[52] Isten hathatósan, de nem kényszerítő erővel formája a világot. Ő képviseli a megdönthetetlen bizonyosságok állandóságát és az új lehetőségekben kulmináló változásokat egyaránt. Jézus földi tevékenysége során ki volt téve a környezete minden szintű hatásának, de rajta keresztül lehetett eljutni Isten konkrétabb, személyesebb ismeretére. „Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak, így fog szenvedni tőlük az Emberfia is.”[53] A folyamatteológia legerősebb bástyája a Szentlélek. A világ teremtésével, a prófétákkal, Krisztus életével, az ősegyházzal, az istenimádattal, az imádsággal, és nem utolsó sorban a teremtmények folyamatos megjelenésével egyaránt kapcsolatban van.[54] „Ha kiárasztod lelked, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföld felszínét.”[55]
Hamvas egész lényét és írásait áthatja a metafizikai távlat. Nincs miért csodálkozni ezen, hiszen számára a legintenzívebb kapcsolat a természettel metafizikai szinten valósul meg. „Az első a metafizikai, amely a természet minden porszemét fel akarja emelni és meg akarja nemesíteni.”[56] A természet átszellemítése jól tetten érhető A magyar Hüperionban, A bor filozófiájában, az „Öt géniuszban”, a „Bakonyban”, az Arkhaiban és A babérligetkönyvben, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. A teljesebb kép érdekében a korábban leírtakat már csak néhány jellegzetes példával egészítem ki.

Amikor egy virágos réten megy át és már kész rá, hogy leszakítsa a pipacsot, a szarkalábot, a búzavirágot, elárulja, hogy a virágszedés a lélek foglalatossága. „Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.”[57] A virág több síkon van egyszerre jelen. Gyökerei az anyagiba marnak, a föld feletti része pedig a szellemibe kapaszkodik. Így képes a látható és a láthatatlan világ között átjárót képezni. „Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülők, s a lét eddigi titkos irányába megnyílok.”[58]

Az őszi természettel való találkozás hasonló erővel ragadja meg, ahogy Péter apostolt a megdicsőülés hegyén elváltozó Jézus alakja. „Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben […] minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.”[59] Ez az áttűnés, nem a fény játéka. A tündöklő nap sugara csak eszköz egy nagyobb hatalom kezében. A jelenség negatívjának tekinthetjük Jézus halálakor bekövetkezett teljes sötétséget. „Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön.”[60] Ez a krízis tetőpontja, amikor Isten maga hátat fordít tulajdon Fiának. Az ember és az Isten, miközben szándékát tettekkel erősíti meg, sajátos kézjeggyel látja el a teremtett világot. Az ember ujjongva pusztít és gyilkol, közben az Isten mély szomorúságában gyászol. A krízist feloldó áldozat után, harmadnap hajnalán számot vethetne az emberiség tettével és Isten elé állhatna. Amíg a természet nyílt és közvetlen, addig ember a végsőkig haboz és hazug marad. „A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtti nevezetességet ismerik, egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”[61] A nevezetes névtelenséget, a végtelenség intimitását a Biblia így rögzíti: „Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”[62] Az élő és élettelen környezet még a Föld története után, az üdvtörténeti finisben is Isten eszköze és akaratának közvetítője lesz.

Hamvasnak ezért is becses és kitüntetett a természet, mert vele osztozik a nevezetes névtelenségben és benne véli felfedezni az édeni spiritualitás utolsó hírnökét. A hallgatag társak körében az érzékszerveit arra készteti, hogy a számára hozott üzenetet dekódolják. „Minden növény tulajdonképpen géniusz, vagyis angyal, […] felismerhetem, de nem közvetlenül, csak absztraktul, ahogy a szem valamit fel képes ismerni.”[63] Miközben látni és beleérezni tanultunk Hamvastól, fájón hasíthatott belénk, hogy mennyi titok maradhatott zárva előttünk fásultságunk és lelki vakságunk miatt. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy a metafizikai távlat nélküli, csökkent létmódunk állandósuljon. Tegyük ki magunkat a természet hatásának, simuljuk bele, hogy megérezzük, miként szövi sorsunk, dúdolja életünk történetét. Bár más nyelven beszél, mégis készséges az „idegenekkel”, hogy mondandóját megértesse velünk.   
Telkibánya, 2012. augusztus 6–21.

Felhasznált irodalom
Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása. Pozsony, 2009, Kalligram Kiadó.
Biblia. Budapest, 1997, Kálvin Kiadó.
Brooke, John Hedley: Tudomány és vallás. Pozsony, 2011, Kalligram Kiadó.
Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája I–III. Budapest, 2002, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet.
Hamvas Béla: Arkhai. Budapest, 2002, Medio Kiadó.
Hamvas Béla: A babérligetkönyv – Hexakümion. Szombathely, 1993, Életünk Könyvek.
Hamvas Béla: A láthatatlan történet – Sziget. H. é. n. Medio Kiadó.
Hamvas Béla: A magyar Hüperion I–II. Medio Kiadó, é.n.
Hamvas Béla: Patmosz I. Budapest, 2004, Medio Kiadó.
Hamvas Béla: Scientia sacra I. H. é. n. Medio Kiadó.
Hegedüs Loránt: Az Isten-kérdés szempontjai. Budapest, 2001, k. n.
Huxley, Aldous: Előadások az emberről. Budapest, 2006, Kairosz Kiadó.
Darabos Pál és Molnár Márton (szerk.): In memoriam Hamvas Béla. Budapest, 2002, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet.
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere I. Pápa, 1909, Magyar Református Egyház.
Lem, Stanislaw: Szempillantás. Budapest, 2002, Typotex Kiadó.
McGrath, Alister: Dawkins Istene. Pozsony, 2008, Kalligram Kiadó.
Molnár Sándor: Historia Predicatorum Telkibanyænsis. (kézirat)
Nicol, Martin: Dramatizált homiletika. Budapest, 2005, Luther Kiadó.
Takács-Sánta András (szerk.): Paradigmaváltás?! Budapest, 2007, L’Harmattan Kiadó.
Tillich, Paul: A rendszeres teológia. Budapest, 2002, Osiris Kiadó.
Végh Attila: A torzó tekintete. Budapest, 2010, Éghajlat Könyvkiadó.

Jegyzetek
[1] Elhangzott a Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekció ülésén Rév-Komáromban, 2012. augusztus 23-án.
A Szerzőről: 1976-ban született Fehérgyarmaton. Nős, egy leánygyermek édesapja. A Sárospataki Református Teológiai Akadémián szerzett teológus-lelkipásztor diplomát.
2004-től feleségével együtt Telkibányán szolgál, mint református lelkész. 2005-től dr. Ötvös László meghívására részt vesz a Magyar Református Egyház Doktorok Kollégiuma, Irodalmi és nyelvi szekciójának munkájában. Kutatási területe: Hamvas Béla keresztyénsége, avagy a modern egzisztencializmus. Írásai a Polisz, a Tekintet, a Confessio, a Református Egyház, a Református Élet, a Reformátusok Lapja, a Zempléni Múzsa, A Vörös Postakocsi, a Sárospataki Református Lapok hasábjain jelennek meg. A Ma és Holnap, fenntartható fejlődéssel foglalkozó folyóirat, Litera-tura rovatának ötletgazdája és vezetője. Szakmai kapcsolatot ápol a százhalombattai Hamvas Béla Szabadegyetemmel, a Népi Írók Baráti Körével, és a Nap Alapítvánnyal. Írói munkásságáért és példaadó tevékenységéért Fehér Mária díjban részesült.
2011-ben az elsők között kapcsolódott a Magyar Református Egyházban elindított kísérleti ökogyülekezeti programhoz. Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr felkérésére a 2012 januárjában felálló Ökogyülekezeti Tanács tagja. 2012 őszén, a Telkibányai Református Gyülekezet az országban elsőként nyerte el az Ökogyülekezeti címet és díjat.
[2] Molnár Sándor: Historia Predicatorum Telkibanyænsis. 4. o. (kézirat)
[3] Darabos Pál: Hamvas Béla - Egy életmű fiziognómiája I. 12. o.
[4] In memoriam Hamvas Béla. Hamvas Magdolna visszaemlékezése. 78. o.
[5] Hamvas Béla: A bor filozófiája. In uő: A magyar Hüperion II. 230. o.
[6] Hamvas Béla: Az Esquilinusi Vénusz. In uő: Arkhai. 13–14. o.
[7] In memoriam Hamvas Béla. Hamvas Magdolna visszaemlékezése. 85. o.
[8] Hamvas Béla: Kierkegaard Szicíliában. In uő: A babérligetkönyv. 96. o.
[9] Hamvas Béla: Az Esquilinusi Vénusz. In i. m. 22–23. o.
[10] Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája III. 12. o.
[11] In memoriam Hamvas Béla. Pirk Jánosné Remsey Ágnes visszaemlékezése. 230–231. o.
[12] Uo. Deák Károly visszaemlékezése. 26. o.
[13] Uo. Hoványi János visszaemlékezése. 94. o.
[14] Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája III. 12. o.
[15] In memoriam Hamvas Béla. Habán Mihály visszaemlékezése. 57. o.
[16] Nicol, Martin: Dramatizált homiletika. 55. o.
[17] 1Móz 1,1–31
[18] Zsolt 33: 6
[19] Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere I. 50. o.
[20] Uo. 49–63. o.
[21] Uo. 63. o.
[22] Brooke, John Hedley: Tudomány és vallás. 235–236. o.
[23] Uo. 234–257. o.
[24] Tillich, Paul: Rendszeres teológia. 109. o.
[25] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása. 59. o.
[26] Tillich, Paul: 108. o.
[27] Uo.
[28] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása.  61–63. o.
[29] Hegedűs Loránt: Az Isten-kérdés szempontjai. 75–77. o.
[30] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 185. o.
[31] Hamvas Béla: A babérligetkönyv. In uő: A babérligetkönyv. 11. o.
[32] Végh Attila: A táj fátyoltánca. In uő: A torzó tekintete. 19–30. o.
[33] Hamvas Béla: A babérligetkönyv. In i. m. 12. o.
[34] Uo. 246. o.
[35] Huxley, Aldous: Természet a művészetben. In uő: Előadások az emberről. 81. o.
[36] Hamvas Béla: Wordsworth vagy a zöld filozófiája. In uő: A láthatatlan történet. 54. o.
[37] Hamvas Béla: Thoreau. In uő: A babérligetkönyv. 225. o.
[38] Uo.
[39] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In uő: Patmosz I. 476. o.
[40] Hamvas Béla: Kultusz és kultúra. In uő: Scientia sacra I. 241. o.
[41] Gowdy, John: Vissza a jövőbe és előre a múltba. In Paradigmaváltás?! 15–20. o.
[42] Hamvas Béla: Kultusz és kultúra. In i. m. 242. o.
[43] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In uő: Patmosz I. 483. o.
[44] Uo. 480–487. o.
[45] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 186. o.
[46] Lem, Stanislaw: Szempillantás. 12–22. o.
[47] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 187. o.
[48] Hamvas Béla: Aranynapok. In uő: Babérligetkönyv. 34. o.
[49] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In i. m. 475. o.
[50] Hamvas Béla: Kultusz és kultúra. In i. m. 238. o.
[51] McGrath, Alister: Dawkins Istene. 186. o.
[52] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása.  61–64. o.
[53] Mt 17,12
[54] Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása.  241. o.
[55] Zsolt 104,30
[56] Hamvas Béla: Függelék a középszerűségről. In i. m. 475. o.
[57] Hamvas Béla: A virágszedés lélektana. In uő: A babérligetkönyv. 19. o.
[58] Uo. 29. o.
[59] Hamvas Béla: Aranynapok. In i. m. 34–35. o.
[60] Lk 23,44
[61] Hamvas Béla: Aranynapok. In i. m. 43–44. o.
[62] Jel 2,17b
[63] Hamvas Béla: A bor filozófiája. 230. o.

Ars Naturae Online

[fotó: www.zsolt.ro]